Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-12 / 2. szám
2003. JANUÁR 12. 7. oldal A KOMÁROMI TEKERCSEK ÉS EGYÉB SZENZÁCIÓK ...... ...= Evangélikus Élet- 2 003. január A 2003-as év első napjaiban beszélgetést közölt a Magyar Nemzet dr. Szabó Istvánnal, a hazai reformátusok egyik újonnan megválasztott püspökével. Az interjú sok olyan értékes gondolatot tartalmazott, amelyet saját egyházunkra is érvényesnek tarthatunk. Nincs is vitám a jövendő egyházi vezetővel, sőt kifejezetten büszke vagyok arra, hogy a kitűnő teológus a közelmúltban éppen a mi Teológiánkon habilitált. Az olvasás során csak fokozza örömömet az a tény, hogy ebben az esetben nemcsak a nyilatkozó, hanem az interjút készítő is felkészültnek bizonyul. Az gondolkoztál csak el, hogy a beszélgetés bevezetőjében „két történelmi egyházról " van szó, természetesen értve rajta a katolikusokat és a reformátusokat. Nem kívánom a közelmúlt terminológiáról való vitáját felújítani, csupán önmagunktól kérdezem halkan: talán már a „kisegyházak" közé tartozunk? Immár nem a legkisebb nagy egyházként, hanem a legnagyobb kisegyházként számolnak velünk? Talán nem tragédia, ha így van - ám a helyzetelemzést és a feladatok kijelölését magunknak kell elvégeznünk. Egyáltalán: milyen kép él az egyházakról a kívülállókban, példának okáért a média embereiben? Igaza van-e annak az újságban megjelent karikatúrának, amelyben a lelkész a szószéken a következőket mondja: „Kedves Testvérek! Ma elmarad a prédikáció, mert valami fontosat akarok mondani!”? A rólunk megrajzolt torzkép óhatatlanul sokakat befolyásol. Egyszer egy iparművészeti boltban szerettem volna egy falra akasztható kis keresztet vagy feszületet vásárolni. Az eladó hangja határozottan csattant: „Mi nem tarunk klerikális beállítottságú tárgyakat!” Elárulom, ez még a rendszerváltozás előtt történt. De változott-e a szemlélet is, beleértve az egyházak megítélését? Új vezetője van a Magyar Katolikus Egyháznak is, dr. Erdő Péter újonnan megválasztott esztergom-budapesti érsek személyében. Ebben az esetben sem a főpap nézeteivel foglalkozom, hanem az újságírói megítéléssel. Feltűnt, hogy a kereskedelmi adók is kötelességüknek érezték az új érsek megszólaltatását. Tőlük talán nem tűnt szokatlannak, hogy számos badarságot hordtak össze vele kapcsolatban. Az viszont már meglepőbb volt, hogy a Magyar Rádió egyik szerkesztő-riportere is mennyire tájékozatlannak bizonyult egyházi kérdésekben, különös tekintettel a terminológiára... Természetesen senki sem kötelezhető arra, pontosan ismerje az egyházak hagyományait és belső rendjét. Ha azonban valaki tájékoztatásra adta a fejét, akkor elemi kötelessége előbb tájékozódni. Például azért, hogy különbséget tudjon tenni az olyan - kétségkívül a katolikus hiearchiát tükröző — kifejezések között, mint püspök, érsek, prímás, bíboros. Nemrég még viccnek véltem az olyan jellegű mondatokat, hogy „Tőkés László misét celebrál a Dohány utcai zsinagógában” manapság azonban akár az éterbe is kerülhet egy ilyen sületlenség. Erről az újságírói felkészületlenségről az az eset jut eszembe, amikor az éppen Budapesten tartózkodó Vemes Géza professzort, a zsidó Jézus-kutatás és a Holt-tengeri tekercsek egyik legkitűnőbb szakértőjét hiv- tam telefonon, hogy egy televíziós interjút kérjek tőle. Mielőtt kötélnek állt volna, néhány „vizsgakérdést” tett fel, hogy lássa, mennyire vagyok jártas a kutatási területén. Majd mindezt ezzel indokolta meg: - Ne haragudjon a bizalmatlanságért. De tudja, tegnap egy újságíró azzal a kéréssel hívott fel, hogy a komáromi tekercsekről szeretne velem beszélgetni... Erről aztán további „szakemberek” jutottak eszembe. Az egyik egy német naptár fordítását kapta feladatul, és az ott szereplő „Himmelfahrt”, vagyis menny- bemenetel ünnepe kifejezést nem ismerve feltalálta magát, és a magyar kalendáriumba „a légierő ünnepe” kifejezést iktatta. Egy másik jeles szakértő pedig egy angol tudományos szövegben szereplő „semi-conductor” (félvezető) kifejezést fordította zsidó kalauznak... Az egyik napilap nagy fényképpel illusztrált írásban számolt be arról, hogy a Moszkva téren egy éjjel ledöntötték azt a hatalmas kettős keresztet, amelynek felirata így szólt: „Boldog karácsonyt a keresztény Magyarországnak!” Természetesen engem is felháborított a garázdaság és a mögötte fellelhető esetleges antikleriká- lis hevület. De halkan, egymás között kénytelen vagyok mégis megkérdezni: biztos, hogy az ilyen feliratokkal teszünk jó szolgálatot nemzeti és keresztény ügyeknek? Természetesen szeretnénk, ha minél többen lennének Krisztus igazi követői ebben az országban, de nem lenne-e példaadóan szép, ha áldott ünnepet kívánnánk azoknak is, akik netán zsidók, mohamedánok vagy éppenséggel ateisták? Nem ez lenne a jézusi út? Persze egy multikulturális társadalomban nem könnyű karácsonyt ünnepelni. Jómagam a „keresztény Magyarország” képzetével éppenséggel homlokegyenest szemben álló ultraliberális felfogással sem tudok persze egyetérteni. Ez a szemlélet lassan szalonképtelenné teszi Amerikában a „Merry Christmas!, vagyis a „Boldog karácsonyt!” köszöntést, és helyette a semmitmondó „seasaons gree- tings”-et írja és mondja. Ezzel pedig az évszaknak megfelelő üdvözletre utal, azzal a szándékkal, hogy ki-ki majd kiválogatja a neki szólót, s a keresztény karácsonyra, a zsidó a hanukára, a mohamedán a ramadánra, az agymosott kispolgár pedig a Big Brother fináléjára gondol... Ugyanígy veszélybe kerül a karácsonyfa használata, vagy éppen bajba juthat a Mikulás is. Olvastam, hogy Ausztrália bizonyos városaiban a nem keresztények vallási érzékenységére való tekintettel bohóccal helyettesítik a Mikulást. Nálunk pedig jó Miklós püspököt néhány ügybuzgó „másságtisztelő” ugyanúgy Télapóvá változtatná vissza, ahogy azzal negyven éven keresztül számosán próbálkoztak. Egy kis internetes csemege, annak érzékeltetésére, hogy a zagyvaság világnézetileg semleges. Ha valaki rákattint a www.whatwouldjesusdrive.org weboldalra, akkor azzal egy vallási mozgalom azon épületes kérdésével szembesülhet, hogy Jézus ma milyen autót vezetne. A környezetvédelmi szempontból amúgy rokonszenves mozgalom a szabadidős álterepjárók ellen hirdet harcot, s ennek jegyében fennen hangoztatja, hogy Jézus természetesen kis fogyasztású járművel közlekedne. Nos, a virágvasárnapi szamárra gondolva ebben sok igazságot találhatunk, csak az a kérdés marad, hogy egy ökológiai-gazdasági kérdést miért kell mindenáron Jézussal összekapcsolni. Szinte minden orgánum vezető helyen számolt be a - hitelességében ugyan kétséges - hírről, hogy sikerült embert klónozni. Néhány éve, a Dolly nevű klónozott bárány megszületésekor már írtam egy talán szenvedélyes cikket a Credo folyóiratba. Most már szinte szóhoz sem jutok az istenkísértő szándék láttán. Tudatos blaszfémiának és arcátlanságnak tartom, hogy a kislányt - ha valóban megszületett - Évának nevezték. Ha pedig majd megszületik az első klónozott fiúgyermek, az majd az Ádám nevet kapja... - nos, a keresztség- ben? Azt nem tudom. A hírek szerint ugyanis az ufóhívők szektája áll a kísérletek mögött, s az egyik születendő gyermek egy leszbikus páré lesz majd. Lehet, hogy gyönyörű szavunk, a gyermekáldás mintájára a rettenetes „gyermekátok” kifejezést is meg kell alkotni? Ez az összeállítás a médiatükör címet kapta. Egyre több olyan emberrel találkozom, akik szerint a hazai televíziók közül gyakorlatilag már csak a Duna Televízió nézhető. Tíz év szívós munkája talán mégsem hiábavaló. Vagy hogy egy ideillő mondást idézzek: lassú víz partot mos. Ám sajnos mindig van, aki újraszennyezi az immár megtisztult partot. Továbbra is a víz képénél maradva: szerintem önmagában tényleg vihar egy pohár vízben az a kérdés, hogy karácsony táján hol nyaral a miniszterelnök. A pihenésre mindenkinek joga van. Persze ízlés kérdése, hogy valaki éppen a kubai diktatúrában érzi jó! magát. Az azonban már meglehetősen kínos, hogy véletlenül egy kereskedelmi tévé médiasztár házaspárja - no meg egy ifjúkom- munistából milliárdos kapitalistává lett főtanácsadó és felesége - is ugyanabban az egzotikus szállóban üdült. A legárulkodóbb számomra azonban az a megszeppent magyarázkodás és hazudozás, amellyel a kormányszóvivő és a miniszterelnök egyik-másik munkatársa reagált az ügy napvilágra kerülésére. Médiaeti- kailag az is elfogadhatatlan, hogy mindehhez egy sztárműsor sztárriportere és egész vezetése is falazott, hiszen úgy adtak le szilveszterkor egy interjút, hogy semmilyen módon nem jelezték, hogy a felvételt jóval korábban rögzítették. Egyik este az egyik tévéadó meteorológusa beismerte, hogy két nappal korábban téves előrejelzést adott. Bocsánatot kért azért, ha valakit emiatt kellemetlenség ért. Ilyen is van. Fabiny Tamás örténete 1440-ben oklevélben rögzítették: a koronának „hatása, jelképisége, misztériuma és ereje” van. A gyermek V. László helyett a török veszedelem következtében a lengyel királyt, Jagelló Ulászlót koronázták meg István fejereklyéjének koronájával - ő azonban 1444-ben elesett a várnai csatában. így - Hunyadi kormányzósága mellett - ismét László lett az uralkodó, de közben anyja 8 ezer aranyért elzálogosította a koronát a császárnál. Mátyás királynak csak 1463-ban- s már 60 ezer aranyért - sikerült azt visszavásárolnia III. Frigyestől. Intézménnyé, jogi személlyé válását betetőzte Werbőczy Hármaskönyve, amely megfogalmazta az úgynevezett Szent Korona-tant. Ez a király és az uralkodó osztályok egységét fejezte ki, minden birtokost a Szent Korona tagjának minősített. A mohácsi vész után Szapolyai Jánost tették királlyá Fehérváron, és rossz előjelnek tartották, hogy a korona lecsúszott a fejéről. Egy hónap múlva ugyanott Habsburg Ferdinándot koronázták meg. Később Perényi Péter koronaőr Szlavóniába menekítette, Szolimán szultán pedig a csata első évfordulóján Mohácsra hozatta a koronát, majd átadta János királynak. János halála után felesége, Izabella Erdélybe vitte, majd a gyula- fehérvári egyezmény értelmében 1551- ben Ferdinánd embereinek adta át. Ettől kezdve Bécsben őrizték, de a koronázásokat Pozsonyban tartották. II. Rudolf Prágába vitette, míg Bocskai István fejedelem a bécsi békében kikötötte, hogy haza kell hozni. Ez csak 1608- ben történt meg, amikor Mátyás főherceg - a magyar rendek támogatását elnyerendő - Pozsonyba szállíttatta. A 17-18. században, majd a napóleoni háborúk során is többször vándorolt a korona, II. József, a kalapos király a bécsi kincstárban helyeztette el, majd amikor visszavonta rendeletéit, Budára szállították. A szabadság- harc végén, 1849-ben Szegedre menekítették. Szemere Bertalan kormányfő Orsován ásatta el, a karddal, jogarral, országalmával és palásttal együtt. A Habsburgok emberei négy év múlva találták meg a ládát, a palást - amely a legrégibb az ereklyék közül, még Gizella királyné (István felesége) hímezte udvarhölgyeivel miseruhának 1031-ben - eléggé meg is rongálódott a nedvességtől. A kegytárgyakat Bécsbe, majd Budára vitték. 1867-ben, a Szent Korona-tant továbbfejlesztve minden magyar állampolgárt a Korona tagjának nyilvánítottak. Az ékszereket Ferenc József és Erzsébet koronázásakor s néhány más ünnepi alkalommal lehetett csak megtekinteni. Tudományos vizsgálatát sem ekkor, sem a Hor- thy-korszakban nem engedélyezték, csak fényképről tanulmányozhatták. Az utolsó koronázás 1916-ban Budán volt IV. Károly fején is megbillent az ékszer - a következmények közismertek. A korona szerepet kapott történelmünk mélypontján: Szálasi Ferenc „nemzetvezető” rá tette le esküjét 1944 novemberében. A II. világháború végén a nyilasok kivitték az országból, s az ausztriai Mattseében, az Attersee partján ásatták el az ereklyéket. A koronaőrök az amerikai hadsereg fogságába kerülve elárulták a rejtekhelyét. így kerültek egy frankfurti bank trezorjába, majd az Egyesült Államokba, titkos helyre a koronázási ékszerek, amelyeket csak az enyhülés éveiben, 1978. január 6-án adtak vissza Magyarországnak, Jimmy Carter elnök döntése alapján. A koronát attól kezdve a Nemzeti Múzeumban őrizték. Történetiségének kutatása a háború után felgyorsult. Az amerikaiak kezébe került koronát többen megvizsgálták, hazatérte után itthon is számos tanulmány jelent meg róla. A kutatók egyelőre sem a készítés időpontjában, sem a helyszínében, sem az alkalomban, sem az elemek eredetében, sem az összeillesztés okában vagy módjában nem tudnak megegyezni. A Szent Korona nemzeti történelmünk szimbóluma, hányattatásai hazánk sorsát példázzák viharos ezer évünk alatt. Emellett jelentős ötvösművészeti érték is, ezért nem meglepő, hogy az 1990-es években egy Amerikában rendezendő bizánci tárgyú kiállításra kölcsönkérték. Az Országgyűlés azonban úgy határozott: az ereklye soha nem hagyhatja el az országot. 2000. január 1 -jén a Szent Koronát, az országalmát, a jogart és a kardot ünnepélyes keretek között a Nemzeti Múzeumból átszállították a Parlament épületébe, ahol jelenleg is őrzik. (MTI nyomán) *
