Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-06 / 14. szám

Evangélikus Élet 2003. ÁPRILIS 6. 7. oldal Tüskék Az egyik megyei napilap állandó rovata a „Tüskés Sarok”. Mint neve is elárul­ja, szurkapiszkáló rövid tárcák olvashatók itt mindennapjaink kisebb-nagyobb kellemetlenségeiről. Sajnos jól tudjuk, ilyesmiért nem kell lámpással járni az utcát, árgus szemekkel figyelni az eseményeket. A valóság bőségesen ellát min­ket témával. Kérdés azonban a tüske szerepe. Vajon az szúr-e jobban, ami „sze­met szúr”, azaz maga az említésre érdemesített jelenség, vagy éppenséggel az erről szóló észrevétel? Tudjuk ugyanis, hogy ami nem szerétéiből van, bűn. Szóvá lehet tenni vala­mit olyanformán is, hogy abból nem annyira okulunk, mint inkább megbántó- dunk rajta. S akkor a bármily jogos észrevétel is célt téveszt. Persze nevetsége­sekké is válhatunk, ha olyasminek s oly módon adunk hangot, ahogyan azt senki nem tudja komolyan venni. Ilyenkor igaz a mondás: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ám ha mindennapjaink szúró töviseitől sebzetten, álsá­gosán szelíd hősködéssel soha semmit sem teszünk szóvá, lehet, hogy másokat fosztunk meg annak lehetőségétől, hogy alkalomadtán elkerüljék a felesleges kellemetlenséget, vagy komolyan elgondolkozzanak valamin, amit talán oly ter­mészetesnek tartunk - pedig lehet, hogy nem is az. Az alábbiakban három, napjainkban időszerű témát szeretnék felvetni. Nem a piszkálódás szándékával, hanem azért, hogy ezeket ki-ki tovább gondolhassa, és levonhassa a számára érvényes követ­keztetéseket. Kapcsolatteremtő eszköz vagy a bunkóság szimbóluma? Legidősebb lányomat majdhogynem ki­kacagták hasonló korú társai, amikor ki­derült, hogy tizenkettedik születésnapjá­ra egy szépen megmunkált Götz babát kapott - merthogy ez volt leghőbb vá­gya. Lánygyerek: mi csodálkozni való van ezen? Csupán annyi, hogy ilyen ko­rú gyerekek már nem babáznak. Aján­dékba pedig nem mást, mint saját hasz­nálatú mobiltelefont kémek (várnak el) szüleiktől. Mindez másfél évvel ez­előtt történt. A mostani gye­rekek nem tizenkét évesen, hanem jóval korábban kap­ják első „kis telefonjukat”, amit „két összetett kezük” helyett nem éppen az Úr Jé­zus hívogatására, hanem pel- dóul hittanórákon egymással folytatott épületes SMS- ezgetésekre használnak. Félreértés ne essék: nem vagyok technikaellenes. A mi háztartásunkban is üze­mel több rádiótelefon. Igaz, nem hurcoljuk folyton ma­gunknál övtáskában - hogy aztán tárgyaláson, előadáson, postán, benzinkútnál, autóban, egyéb tiltott he­lyeken bekapcsolva felejthessük. Ha egyikünk messzire utazik, magával viszi valamelyiket, hogy elérhető legyen. Oly­kor szolgálati célokra is igénybe veszem (természetesen ilyenkor is saját költsé­gen), hiszen akadnak olyanok, akiket így gyorsabban el tudok érni. Minap például egyik ismerősömet hívtam, és gyermeke vette föl, aki épp osztálykirándulásra vit­te magával a családi készüléket. Igen, ezt megértem. Valóban meg­nyugtató egy szülő számára, ha tudja, hogy gyerekét elérheti, és ő is haza tud telefonálni. Amikor azonban a „vadiúj”, „multifunkciós”, többszólamú csen­gőhangú „telcsijüket” mutogatják egy­másnak az iskolában olyan negyedik osztályosok, akik egy egyszerű szöveg olvasása közben is nyögdécselnek, és ér­tékes percek telnek el egy-egy órából, mire a tanár képes rávenni őket arra, hogy végre kikapcsolják csodamasináju­kat; vagy amikor azt tapasztalom, hogy magukat roppant fontosnak tartó embe­rek a „céges" mobiljukról - vagyis köz­pénzen - bonyolítanak le csúcsidőben ráérős magánbeszélgetéseket, akkor bi­zony úgy érzem, valami tüske ment a körmöm alá. S nem én vagyok „bökö- dős” azáltal, hogy ezt szóvá teszem. Emberekben vagy az Úrban? Lassan lecseng a választási mizéria. Az­azhogy nem is. Hiszen azon kapom ma­gam, hogy már megint lemaradtam vala­miről. Látom ugyanis egyik testvér­egyházban működő szolgatársamat, aki egy évvel ezelőtt még a piros szegfűt harsogva azonosította a vörös csillaggal, s nemzetünk végpusztulásba süllyedésé­vel, az egyházak újonnan feléledő üldöz­tetésével riogatta azokat, akik nem fog­laltak egyértelműen állást az általa pre­ferált politikai párt kizárólagos igazsága mellett. Komolyan megrótt, és a testvéri közösségből önmagam általi kirekesz­tésként értékelte viselkedésemet, mivel akkor úgy éreztem, lelkészként illő tá­volságtartással kell kezelnem ezeket a kényes pártpolitikai vitákat. Ezért langy- melegséggel vádolt, amelyen felbuzdul­ván némely bátrabb atyafiak a hátam mögött le is kommunistáztak. Lehet, hogy valaki olyan elvetemült, hogy erre is azt mondaná, bizony nem volt helyes ezt tenniük. Én azonban elfogadom, hogy mindenkinek joga van a vélemé­nyéhez. Viszont zavarba ejt az, amikor azt lá­tom, hogy most ez a szolgatársam ugyan­olyan emelt fővel és magabiztosan jár-kel a világban, mint azelőtt. Ugyanúgy első­ként jelentkezik a szétosztható közpénze­kért, mint azelőtt. Ugyanúgy hatalmas odaadással keresi a mindenkori hatalma­sok kegyét, mint azelőtt. Valaki itt esze­rint tévedni méltóztatott. S érzem, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy ez már megint én voltam. Nehéz felfogású lévén, csak nagyon lassan kezdem sejteni a dolgok lényegét: ő ugyanis - minden gonosz látszat ellené­re - éppen hogy nem emberekbe vetette bizalmát, hanem az Úrba. Mert korszakok jöhetnek, a hatalmasságokon átfú az Úr szele, és nincsenek többé. „Sic transit glo­ria mundi!” O csupán jól sáfárkodott, s te­szi ezt ma is egyháza, gyülekezete lelki épülése érdekében. S valóban, ha igaz, hogy egykor az Úr majd így szól hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kévésén hű voltál, sokat bizok rád eztán!” - akkor le kell vonnom a vaskos következtetést: én bizony elkótyavetyéltem az életemet. Fé­lek, lesz majd itt külső sötétség, sírás-rí- vás és fogaknak csikorgatása. Egyetemes diakónia vagy elsekélyesedő nyelv? Ügyintézés. Belépek a hivatal ajtaján. Tu­catnyi íróasztal, mindegyik mögött egy- egy középkorú nő körmök Alig látszanak ki az aktahegyek mögül. Köszönök. Egyi­kük éppen telefonál. Hosszasan magyaráz különféle nyomtatványok kitöltéséről - feltehetően egy ismerősének, mivel tege­zi az illetőt. Láthatóan kényelmetlenül ér­zi magát, hiszen a vele szemben lévő szé­ken ülve várakozik egy ügyfél, mögötte már a következő toporog, s én lennék a harmadik. Rövidülő válaszaiból s az egy­re gyakoribb ,jól van, drágám”-ból sejt­hető, hogy szeretné már befejezni a be­szélgetést. Addig is, hogy ne tűnjék teljesen tétlennek, folyamatosan pötyög a számítógépén, néha pedig egy-egy szá­mot jegyez le az előtte lévő papírra. Kezd rólam folyni a víz. Sietek. Még sok más ügyet kellene elintéznem. Ráadá­sul kabátban ácsorgók, odabent pedig szaunázni lehetne, mivel a hatalmas ön­töttvas radiátorok ontják a forróságot. Végre rászánom magam, és megkérde­zem egy másik hölgytől, egyáltalán jó he­lyen járok-e, ne várjak feleslegesen. Föl se néz a papírjaiból, csak az ujjával mutat a szomszédos íróasztal felé. Odafordulok, újra köszönök, elnézést kérek a zavará­sért, mire az ügyintéző felnéz a papírjai­ból. „Segíthetek?” - sóhajtja gondterhel­ten. Majd megkapom az eligazítást: ,föztet mán rég be kelletett vóna jelente­ni. ” Pironkodom tudatlanságomon. Vendéglátóhely. Ismerősömmel le­ülünk egy asztalhoz. A fiatal pincér oda­lép. „Miben segíthetek?” Bizonyára egy valódi amerikai gyorsbüfében hagyomá­nyosnak és udvariasnak tetszik a „Can I help you?”, ráadásul az is igaz, hogy né­hány év óta már ezt a sablonkérdést teszik föl boltban, hivatalban, étteremben a régi, jól megszokott „tessék parancsolni” he­lyett, ám valahogy mégsem tudom meg­szokni. Vajon mire gondolhatott az a lánglelkű anglomán újító, aki ennek beve­zetését kitalálta? Talán arra, hogy a régi forma esetleg azt váltaná ki a vendégből, ügyfélből, vásárlóból, hogy hirtelenében tányérsapka nő a fejére, és magát valami­féle kapitánynak képzelvén katonai pa­rancsokat kezdene osztogatni? Kinek jut ilyesmi eszébe a „tessék parancsolni” ud­variassági formula hallatán? Azt nem tu­dom. Azt viszont igen, hogy amikor tő­lem egy pincér azt kérdezi, miben segíthet, legszíveseb­ben azt felelném: „Köszö­nöm, nincs szükségem se­gítségre. Inkább szíves­kedjék felvenni a rendelést és felszolgálni.” Miben segíthet nekem egy hivatalnok, egy pultos, egy bolti eladó, egy szerviz­ben dolgozó adminisztrátor vagy egy szerelő? Talán megtörölgetik gyöngyöző homlokomat? Kiveszik ci­pőmből a kavicsot, ami úgy nyomja már a sarkamat? Leporolják a zakómat, ami­vel nekidőltem a falnak? Tüt, cérnát adnak, hogy fel- varrjam leszakadt inggombomat? Köl­csönöznek számomra egy kisebb össze­get? Adnak egy papír zsebkendőt, amikor tüsszentenem kell? Megengedik, hogy a kontójukra telefonon felhívjam az anyu­kámat? Elsősegélyben részesítenek, és orvost vagy mentőt hívnak, ha hirtelen rosszul leszek a szemük láttára? Felvilá­gosítást adnak egy olyan kérdésben, ami nem tartozik szorosan a munkaköri köte­lességükhöz? Megkínálnak egy pohár vízzel? Engem megelőző fürgeséggel föl­veszik a padlóról, és udvariasan átnyújt­ják leejtett golyóstollamat? Megengedik, hogy egy hirtelen támadt nyári zápor elől betéijek a hivatali helyiségükbe anélkül, hogy szolgáltatásukat igénybe venném, s ezzel forgalmukat növelném? Nos igen, mindez segítség volna, amiért köszönet jár. Ezek közt is akad olyan, amit egy ma­gára valamit is adó tisztességes ember ter­mészetes kötelességének tart. Az viszont elvitathatatlan, hogy aki ilyet tesz - akár kötelességként fogja föl, akár valami er­kölcsi többletként -, az biztosan segít a másik emberen. A pincér azonban, ami­kor kiszolgál, az eladó, amikor megmu­tatja a próbafülkét, a hivatalnok, amikor elintézi az ügyemet, akkor nem segít, ha­nem a dolgát végzi. Nem szokásom felnőtt embereket ki­oktatni, ezért többnyire magamba fojtom indulatomat, amikor a már reménytele­nül elterjedt „miben segíthetek?” kérdést hallom. Akkor sem mutatok értetlenke­dést, ha kelletlenül néznek rám, mintha azért tévedtem volna oda az üzletbe, hi­vatalba, hogy megzavarjam az ott béké­sen üldögélők köreit. Egyet viszont na­gyon megjegyeztem. Ha valaki belép a hivatalba vagy a parókiára, én bizony to­vábbra is abban a régi formában szólí­tom meg, mert valahogy ez jön a szám­ra: „tessék parancsolni”. Bartha István Lőparancs Életem során egyszer igazi parancsot kaptam arra, hogy lőjek agyon egy embert. Rendes katonai parancsot. S a kezemben egy géppisztoly volt. Történt mindez 1972-ben, amikor katonaidőmet töltöttem egy alföldi harckocsizó laktanyában. Századunk adta az őrséget. Az őrszoba a kapunál állt. Szokványos ka­tonai típusépület volt: bejárat, mögötte hosszú folyosó osztotta ketté a szocreál koc­kát. Jobbra a mindenkori őrség pihenő- és nappali helyiségei, balra meg a fogda. Az őrszolgálat tagjai egyben „börtönőrök” is voltak, őrizték a garázdaság, ittasság és egyéb fegyelemsértés miatt büntetésüket töltő katonákat. Szép rigófüttyös nyári nap volt. Éppen én voltam a „támlás”, azaz az őr, aki az őr­szobát védte a fenyegető burzsoá kapitalista támadástól. Álltam az épület előtt, jókedvűen, 19 évesen, gondtalanul. S akkor megkötözve behozták Kovácsot (nem így hívták, még nem felejtettem el a valódi nevét). Hatalmas, szekrény méretű ember volt, öregkatona, szeszkazán, a laktanya legerősebb embere. Valahol randalírozott, hát bezáratta az üti (vagyis az ügyeletes tiszt) a fogdába. Kovács azonban ott sem nyugodott. Kezdte módszeresen szétverni a fogdaajtót. Az őrség tagjai - vagy öten - lefogták, és nadrágszíjjal összekötözték a kezét. Pár perc alatt széttépte a vastag katonai derékszíját. Hívtuk a felcsert. Megint letepertük Kovács honvédőt, az egész őrszemélyzet a há­tán ült, s a felcser belenyomott valami nyugtató injekciót. Ettől barátunk mintha to­vább élénkült volna, kezdte kiverni az ajtót - tokostul. Ekkor telefonon hívtuk az ütit. Az alezredes elvtárs (akit eredeti foglalkozása mi­att Kotrónak neveztünk - kéményseprő volt előző életében) látva a dühöngő rabot, a tokostul kifordulófélben lévő ajtót, felém fordult, és azt mondta: „Honvéd elvtárs, maga a támlás. Ha kitör a fogoly, tegye a kötelességét, lője le!” Ezzel visszament az irodájába. Attól kezdve nekem nem fütyültek többé a madarak. Álltam a folyosón, háttal a ki­járati ajtónak. Kovács meg csak döngette, verte az ajtót hatalmas üvöltözések köze­pette. Az egyszer csak megadta magát, kidőlt. Katonatársaim erre rémülten mind be­menekültek az őrség helyiségeibe. Gondolták, ha lőni fogok, ne legyenek a golyók útjában. Teljesen leizzadtam. Remegett a lábam, rettenetesen féltem. Most mi lesz? Lőjem le? Ha meglép, én kerülök a helyére, a fogdába, mivel nem teljesítettem a parancsot. Kovács meg csak dülöngélt felém. „Haver, menj az utamból, engedj ki” - mond­ta. „Nem lehet” - dadogtam -, az üti azt mondta, ha kitörsz, lőjelek le.” De ő csak jött felém. Egészen beledőlt a géppisztolyom csövébe, úgy, hogy az belemélyedt a ha­sába. Végső kétségbeesésemben kibiztosítottam a fegyvert, gondoltam, a kattanástól csak megijed. így is történt. Kovács visszahőkölt. S ezt a pillanatot kihasználva katonatársaim egyesült erővel újra visszavonszolták egy másik helyiségbe, és rázárták az ajtót. Azt a napot nem felejtem el soha. Le kellett volna lőnöm egy embert... Azóta tu­dom, mi a félelem. S ma a világban valahol emberek utasításokat adnak ki. Parancsokat arról, kit kell le­lőni, likvidálni, elpusztítani. Emberek, akik jófajta, konzervatív nevelést kaptak. Embe­rek, akik talán naponta Isten előtti csendben kezdik a napjukat. Majd utána térképek fö­lé hajolnak, parancsokat adnak ki, gombokat nyomnak meg. Rakéták, bombák indulnak el, és a nyomukban nem marad más, mint romok, füst, jajgatás és halál. Emberek, akik hatalmukat Istentől és nem választóiktól, főnökeiktől kapták. S egyszer majd el kell, hogy számoljanak ezzel a hatalommal... Lupták György EMLÉKKÉPEK .. " » vú* j Örökkévalóság A gondnok nem veszi észre, hogy váratlanul megpezsdül az élet körülöttünk. Ő to­vábbra is a kihalt iskolafolyosót látja maga előtt, ahogy ketten bandukolunk. Szá­mára én még mindig olyan vagyok, mint egy turista, a régi diák, aki ellátogat egy­kori iskolájába. Pedig a vas lábtörlő egyszer csak megzörren, mint régen, amikor a harmadik lépcsőről ráugrottam. Az igazgatói iroda ajtaja mögött, bár csukva van, tudom, hogy a falon egy tükör lóg. Ott állok előtte, arcomon folyik végig a vér. A szünet­ben összerohantunk valakivel, és felrepedt a szemöldököm. A szűk udvaron puffog a labda. A tengópálya természetes szurokvonalai forró, fekete pattanásokat eresztenek a betonkockák között. A folyosón kék köpenyes gyerekek viszik a nagy fémedényekben az ebédet föl a másodikra, ahol a konyha van. Ott a kémiaterem is, furcsa vegyszerszag és titokzatos szertár. A folyosó végén zongora szól, és Zsu­zsa néni merülőforralóval melegíti a zaccos kávét. A biológiakabinetben Árok Tó­ni, a biológiatanár cserebogarat röptét a terem másik végébe. A cserebogár „ szu­szog", ahogy teleszívja magát levegővel, aztán nagy örömujjongás közepette nehézkesen átszáll az osztályon. A tornateremben mindenki egyenruhában, a so­rok elején zászlótartók állnak, kezükben őrsi zászló. „Fogadás balról, zászlónak tisssztelegjjj!" Nagy dobolás. Behozzák a csapatzászlót, mindenki áll, mint a tö­vek. A csapatvezető hangja hallatszik egyedül: „A dolgozó népért, a hazáért elő­re!" Aztán felszabadultan üvölt együtt hatszáz torok: „ Rendületlenül!” És senki nem nevet. És senki nem nevet. Minden vasárnap az örökkévalóságról beszélek magas szószékeken. Most mégis összetöpörödik a sorsom. Itt látom magam körül, pedig már évtizedek tel­tek el azóta. Nincs értéke az emlékezésnek, hiszen itt van élesen. Nem kell felidéz­ni, benne élek, része vagyok. Akkori világom most mégis messzinek tűnik. Talán már nevetnék néha. De akkor senki nem nevetett. Én sem. Dicsőségeim és buká­saim mára elcsitultak. Egykor, ha visszanézek az örökkévalóságból mostani egész életemre, így segít majd irgalmassá és értővé tenni az ottani nagy Gondnok? Amikor egyedül maradok, szomorúan ballagok le a lépcsőn. Mielőtt leugrom a harmadik fokról, visszanézek, hogy’ látja-e valaki. A vas lábtörlő élesen csörren. Koczor Tamás EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELET A MAGYAR TELEVÍZIÓBAN VIRÁGVASÁRNAP, április 13-án 11 órai kezdettel a Magyar Tele­vízió mindkét csatornáján istentiszteletet közvetít Pilisről. Igét hirdet Krámer György, a liturgiát végzi Pángyánszky Ágnes. HAJNALI GONDOLATOK címmel áhítatokat közvetít a Magyar Televízió mindkét csatornáján minden nap 5.35-kor. Április 8-án Győri Tamás mondja el gondolatait. Az Evangélikus Nők Klubja következő alkalmát 2003. április 12-én (a választás napján), szombaton 10 órai kezdettel tarjuk az Országos Iroda I. emeleti nagytermében (Bp. IX., Üllői út 24.). A rendezvényen Honfi Irén kórházlelkész tart előadást „Lélektől lélekig - lelkigondozás a gyülekezet közösségében” címmel. Sok szeretettel hív és vár minden kedves testvért a Női Misszió Osztálya!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom