Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-04-06 / 14. szám
8. oldal 2003. ÁPRILIS 6. Evangélikus Élet Tisztelt Szerkesztőség! Szeretnék afeletti őszinte örömömnek és elismerésemnek hangot adni, hogy az Evangélikus Elet - különösen az utóbbi hónapokban - oly sokat változott előnyére. Tartalmilag színesebb és gazdagabb lett, az újonnan indított és visszatérő rovatok elmélyültek, és sok-sok kis ablakot nyitottak gazdag evangélikus hitéletünkre, egyházunk mindennapjaira. Kihasználva a lehetőséget, engedjék meg, hogy egyúttal két javaslattal is éljek, melyek véleményem szerint ugyanezeket a nemes törekvéseket szolgálják. Mint rendszeres olvasójuk, gyakran támad bennem kíváncsiság, mi történik más gyülekezetekben, milyen gondjaik és örömeik vannak. Éppen ezért nagyon örülnék, ha az EvÉlet egy állandó rovatot gondozna „Gyülekezeti hírek” címszó alatt, amelyben Soprontól Nyíregyházáig az egyes gyülekezetek megjelentethetnék általuk fontosnak tartott és saját magukról szóló rövid híreiket. Ez hozzásegíthetne bennünket ahhoz, hogy a nagy közösségben egyre többet tudjunk egymásról, ez pedig az együvé tartozásunkat erősítené. A másik javaslatomat egyszer már volt alkalmam e hasábokon megtenni, ez pedig olyan állandó rovarnak a beindítására vonatkozott, amelyben a már nyugdíjas lelkészek ajándékoznának meg bennünket az általuk választott bármely témáról készült Írásaikkal. Ez a lehetőség pedig kifejezné az irántuk való érdeklődésünket és azt, hogy bölcsességükre ma is nagy szükségünk van. Engedjék meg, hogy végezetül némi kritikával illessem a márc. 23-i szám címoldalát. Úgy érzem, sokkal illendőbb lett volna - a pontonhíd helyett (ezt hagyjuk a napilapokra) -, ha a legnagyobb nemzeti ünnepünk kapcsán inkább a két kiváló evangélikus történelmi személyiség egyikére, Kossuthra vagy Petőfire emlékeztetnek virágokkal borított emlékhelyük fotójával. Azt sem tartom méltó „ötletnek”, hogy magának az ünnepnek vagy az ünnep és az egyház kapcsolatának méltatása helyett a vezércikk a nemzet egészségéről szól. Erre van számtalan más alkalom is. Kívánom, hogy továbbra is sok érdekes, az olvasó épülését szolgáló számmal ajándékozzanak meg bennünket. Szívélyes üdvözlettel: Pelech Sándor (Budapest) Aprónak látszó, de történetileg nem igazolható állításra szeretnék rámutatni ifj. Fabiny Tibor „Zászkaliczky Pál böjti elmélkedései" című írásában (EvÉlet márc. 23., 5. o.). Az igaz, hogy az őskereszténységben a böjt a katechumenátus ideje volt. Itt készítették fel keresztelésükre a kereszténységre jelentkezetteket. Megkeresztelésük azonban nem a húsvét utáni vasárnapon, hanem húsvét vigíliáján, előestéjén volt. A húsvét utáni vasárnap onnan kapta a nevét, hogy az új keresztények egy hétig viselhették a megkeresztelésükkor használt fehér ruhájukat, mint az újjászületésük külső jelét. Gémes István (Stuttgart) Várakozással, örömmel tölt el az a folyamat, ahogyan az Evangélikus Élet és a Misszió magazin új arculatának kialakításán fáradoznak. Mindkét újság olvashatóvá vált. Bár nem túl régen vagyok rendszeres olvasója a fent említett lapoknak, úgy tűnik, hogy kevés beszélgetés, illetve állásfoglalás jelenik meg bennük a társadalmat feszítő erkölcsi kérdésekről. Mintha a témaválasztás és az állásfoglalás nagy körültekintést igényelne. Úgy látszik, a 40-50 év nem múlt el az agyakból, lel- kekből nyomtalanul. Vagy éppen csak tovább folytatódik más formában? Sőt talán az egyházi kérdésekben is nehéz a megszólalás. A 2003. febr. 23-i számban sikerült egy olyan írást elhelyezni, amelyik ellen senki nem tiltakozott. Mint egyszerű olvasó, mégis megteszem. Az írás cime: Egy húsvétig aktuális kérdés: Mihez kezdjünk ünnepek múltán a fenyőfával? Talán ott kezdeném, hogy ki sem volna szabad vágni ennyi fenyőt. Nagy része ráadásul eladatlan marad, részben az ára miatt. A karácsonyi fenyőfa állítása, feldíszítése 2-300 éves szokás, az ajándékozással együtt örömszerzés. Egyúttal bánat annak, aki már nem családban él, de biztosítja az örömet annak is, aki nem ismeri a karácsony igazi örömét, Isten ajándékát, mely aztán a húsvéti feltámadással lesz teljessé. Ezt az akkori tanítványok sem értették meg húsvétkor. Egy ideig szomorúak, elhagyatottak voltak. Pedig Jézus mindent előre megmondott, de nem akarták elfogadni. Ezeket bizonyára ugyanúgy tudják, mint én. Csak azt nem értem, hogy Jézus Krisztus születését, életét, halálát, feltámadását hogy lehet a fenyőfa sorsához hasonlítani. Az igehirdetést, ami mindennél fontosabb, ne hagyják el a száraz fenyő miatt. A tűzgyújtás meg pogány szokássá válhat. A világosságot és a békét Krisztusban találhatjuk meg. Ha a karácsonyt nem tudjuk elképzelni fenyőfa nélkül, feltűnés nélkül akkor égessük el, mikor feleslegessé válik. Akkor még jó fenyőillatot áraszt. Persze ezt egy városi, netán központi futéses lakásban nem tudjuk megtenni. Kérem, mielőtt megvalósítanák a fenyőfa „méltó” halálát, gondolják végig még egyszer. Bocsánatot kérek, ha levelem észrevételei valakit megsértenének - nem ez volt a szándékom. Főleg nem akarnám a jó szándékú lelkész házaspárt megbántani. Szendrey Zsigmondné (Budapest) A szegletkő - régiesen „szegeletkő" - Pál apostolnál a 118. zsoltár alkalmazásával „ maga Jézus Krisztus ", ezért a szó üzleti használatát legalábbis ízléstelennek, profanizálónak, szinte blaszfémiaízűnek érzem, s ezzel nem állok egyedül. Igaz, az eredetileg kizárólag Krisztus gyülekezetét jelentő „egyház" szót pár éve már akár a „boszorkányok egyházára ” is alkalmazzák. Ezt üzenem ezúton tisztelettel és szeretettel (de attól tartok, elkésve és ezért hiába) a hirdetőnek is. Dr. Zsigmondy Árpád (Hatvan) A közelmúltban az Evangélikus Élet két számában is olvashattunk Evangélikus úrfelmutatás" címen megjelent cikkeket. Az ökumenikus közeledést - különösen az úrvacsora szempontjából - nagyon megnehezíti, amikor tévesen vagy kevés információ birtokában nyilatkozunk a „másik fél” álláspontjáról. A Liturgikus Sarokban olvasható cikk felcseréli a római katolikus liturgiában használatos kis-, illetve nagy úrfelmutatás fogalmát. Egy napjainkban használatos liturgikus lexikonban a következőket olvashatjuk az úrfelmutatás címszónál: „Miután a celebráns a misében elmondta a kezében lévő kenyér és kehely felett az átváltoztatás szavait, a híveknek felmutatja Krisztus testét, majd Krisztus vérét. Nyugaton a XII. századig a Miatyánk előtt történt az átváltoztatott kenyér és bor felmutatása e szavakkal: Őáltala, ővele és őbenne a tiéd mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké. Ez a kis úrfelmutatásnak nevezett forma ma is megvan minden eukarisztikus imában.”(Liturgikus lexikon. Szent István Társulat, Bp. 2001, 211. o.) A jelenleg használatban lévő Agenda valóban helyteleníti a kehely és a paténa felemelését: „A lelkész a kezébe veszi (magasra emelés, elevatio nélkül) először a paténát, majd a kely- het.” (Agenda. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtó- osztálya, Bp. 1986, 42. o.) Örömmel olvastam, hogy új úrvacsorái liturgiánkban ennek ellenére szerepel majd a kis úrfelmutatás, s nem hinném, hogy mindez „hamis asszociációkat” ébresztene, hiszen „az átváltozás a katolikus egyház tanítása szerint a szerzés, a rendelés szavaival valósul”. (Várnagy Antal: Liturgika. Lámpás Kiadó, Abaliget, 1993, 265. o.) A paténa és a kehely felemelése ősi liturgikus mozdulat, mely evangélikus szempontból nem érinti az úrvacsorával kapcsolatos alapvető teológiai kérdéseket. Az „Agenda vastagodására”, liturgiánk gazdagodására pedig örömmel és ökumenikus reménységgel lehetne tekinteni. Gondolataimat a római katolikus szentmise egy szép imádságával szeretném zárni: „Urunk, Jézus Krisztus, őrizd meg egyházadat szándékod szerint békében, és add meg teljes egységét. Ki élsz és uralkodói mindörökkön-örökké.” Szabó Barbara evangélikus hittanár (Budapest) ■jn ' . . ,ui ,. . . I"i : Az egyháznak lehet, sőt bizonyos esetekben kell is hozzászólnia politikai kérdésekhez, de ezt mindig úgy kell tennie, hogy közben nyilvánvaló legyen: eltérő meggyőződéssel is teljes jogú egyháztag lehet valaki. Ez így van az uniós csatlakozás kérdésében is. Egyházunk vezetősége az igenlésre buzdítja a híveket, de nem lesz másodrangú egyháztag, aki nem tud igent mondani. Az agymosásra hasonlító propaganda ellenére vannak ellenérvek is. Nem igaz az az állítás, hogy most válunk igazán európaivá. Köztudott, hogy a középkortól kezdve magyar diákok százával tanultak a nyugati egyetemeken. Az egyházi kapcsolatok még a vasfüggöny korszakában is megvoltak, ha nem is mindig a legmegfelelőbb módon. A tudósok a határokon túl is együtt tudtak működni. Művészek, zenekarok, kiállítások jöttek-mentek. A magyar áruk eljutottak külföldre, és ma már itthon is mindent lehet kapni. Vendégmunkásnak is elmehet valaki, ha nagyon akar, amit bizonyít a sok ezer átutazó munkavállaló, aki nem uniós országból megy nyugatra dolgozni. Sok más területen volt és van kapcsolat Európával az unión kívül is, de európai létünket nem Brüsszelből sugallják vagy irányítják, hanem szabadon tesszük azt kölcsönös megelégedésre. Számomra az unió lassan a Dániel próféta könyvében leírt szoborhoz hasonlít: „hatalmas és roppant fényes..., a feje színaranyból, de cserép lábakon áll, és amikor összeroppan, nyomát sem lehet találni". (Dán 2,31-35) Félek, hogy az unió adta lehetőségek a gazdagoknak és ügyeskedőknek még nagyobb lehetőségeket fognak biztosítani, a hátrányos helyzetűek pedig még jobban lemaradnak. Én, hitbeli meggyőződésem alapján, nemmel fogok szavazni. Szilas Attila (Zirc) Köszönetemet szeretném kifejezni az Evangélikus Élet új terjedelme és tartalma miatt. Köszönjük a rádiós és televíziós műsorajánlót, de öröm az is, hogy az „Új nap - új kegyelem” napi útmutató az újság utolsó lapjára került. Tudom, aki nem olvassa, afelől ez a rovat bármelyik oldalon megjelenhet, ezek után sem fogja keresni azt, de aki naponta töltekezik e sorokkal, az könnyebben érheti így el. Köszönöm az aktualitások közlését is, amelyek minket, egyszerű nyugdíjas embereket eligazítanak az egyre bonyolódó világban. Szeretem az olvasói oldalt is, de még jobban a verseket. Örülnék az árral ellátott könyvismertetőknek is. Kívánok Isten áldásával az egész szerkesztőségnek jó egészséget és napi sikereket a munkájukban. Tisztelettel: Wrábelné Juhász Terézia (Gyál) Tisztelt Olvasóink! A többek által üdvözölt szerkezeti átalakítások következtében az elmúlt hetekben elvétve tudtunk csak helyet szorítani az olvasói leveleknek. A helyhiány miatt kimaradó leveleket a jövőben hetilapunk internetes platformján (www.evelet.hu) jelentetjük meg. Csütörtöktől ugyanitt olvasható a Déli Egyházkerület február 27-i rendkívüli közgyűlésével kapcsolatban hozott (egyházkerületi) bírósági határozat indoklásának teljes szövege is. Fáradozásaikat ezúton is köszöni: a Szerk. Gyónás Nem tudok megnyugodni. Kereszténységem, hitem, békességem romokban. A főszerkesztő néhány nappal a tragédia után arra kért, írjak Eszter eltávozásáról, ekkor tört fel bennem, és vált tudatossá a rettenet, hogy képtelen vagyok rá. Több rétegben, felszínesen és mélyen egyaránt érint halála, és csak indulataim vannak magammal és másokkal szemben. Keveset segített a gyászmunka, a sajátosan szép Deák téri este, a tavaszi hóesésben lezajlott méltó temetés, a vigasztaló igehirdetés és legutóbb az Evangélikus Élet összeállítása - akut pogányságomon nem tudtak változtatni. Immár elképzelhetőnek, szükségesnek tartom bizonyos esetekben a halálbüntetést. Közvetlenül élem át azt, amit 2001. szeptember 11 -én közvetve tapasztalt a világ: ettől kezdve minden megváltozott. Nem élhetünk tovább úgy, mint ahogyan eddig éltünk. Miért ismétlődik meg újra meg újra Krisztus áldozata azoknál, akik igazán követőivé válnak, miért vannak mindig Júdások?! Semmi értelmet, üzenetet nem találok Eszter elvesztésében. Csak perlekedni tudok miatta az Istennel, kételkedve is benne. Több mint öt év kevés volt a veszteség feldolgozásához, amit az édesapa eltávozása okozott. Kegyetlen a vád és az önvád: nem tudtunk vigyázni a gyermekére, akit jól ismert, s éppen ezért féltett a lelkészi pályától. Mert nem jó tíztalentumos embernek lenni. Eszterben összpontosult és ütközött a hit, a tudás, a szeretet - illetve benne megfért mindhárom, még ha feszítette is olykor a személyiségét, életvezetését. Elment egy ember, egy testvérünk, akinek mély hitét is magában foglaló gazdag tudására, teológiai felkészültségére szüksége volt az egyháznak, aki máris értéket teremtett, és sok értéket ígért. Olyan területen is, mint például a monoteista vallások és kultúrák - így a zsidó-keresztény kultúra - gyökereinek, egymásra hatásának kutatásában, amely örömtelién és kínosan is időszerű. Elment egy ember, mert Krisztus-követő volt, mert szeretett. A hite és tudása szellemi magasságokba röpítette, szere- tete miatt áldozattá vált. Mert nem elégedett meg a tudással, segíteni akart, szeretetet adni azoknak, akik erre leginkább rászorulnak - a sérülteknek, a fogyatékkal élőknek, a kábítószer rabságában sínylődőknek. Nemcsak adta, igényelte is a szeretetet. Élte a tanítványi életet, a cselekvő kereszténységet. És a feltétel nélkül adott és elfogadott szeretet a végzetévé vált. Olyan értelmetlenül, ahogy ez csak a Gonosz diadala révén történhet, ami soha nem fogadható el. Nekünk kellett volna szeretni Esztert: jobban szeretni és óvni önmagától, saját nyitottságától, a korlátlan bizalomtól. Nem élhetünk tovább úgy, mint ahogyan eddig éltünk. Csak gyónni tudom Istent sem kímélő indulataimat, dühödt, önmarcangoló tehetetlenségemet, zsigere- imben is fájó, kudarcos felelősségemet. Mert valakit elvesztettünk, aki hozzánk tartozott. Nem tudtuk megmenteni. Együtt élünk a mulasztásainkkal, bűneinkkel, halálunkig hurcolva a terheket. Nem vigasztal, inkább borzaszt, hogy olykor az Istent is tettestársként éljük meg, tartjuk számon, nem vágyva a fel- oldozást. Pedig nem csak Jób könyvéből áll az Ószövetség. Frenkl Róbert Zord komolysággal Esztus története zord komolysággal nekünk szegezi a kérdést: hogyan lehet védelmet nyújtani az egyházi segítő munkához az önállóan működő MEVISZ, a Bárka számára? A szorongató esemény a maga teljes tragikumában esélyt ad arra, hogy feltegyük e kérdést magunknak, S ha most nem, akkor fel akarjuk-e tenni bármikor is? Esztus az egyház testének lüktető verőerére tette ujját. Kitapintotta, hogy mi is ennek a vallási szerveződésnek az egyik alapfeladata, s azt az életet választotta magának tudatosan és személyiségének köszönhetően, amelyben elképzeléseit, vállalásait követve - mindvégig - hű maradhatott önmagához. S tett így azért, mert a csupán verbális egyházi tevékenységgel ő nem elégedhetett meg. De bizonyos mértékben - és sajnos ez a bizonyos éppen elég volt - ezzel az elkötelezettségével a privát szférába szorult: szorították a körülmények vagy még pontosabban a körülmények hiánya, s szorította nyilván ő is egyre inkább önmagát, hogy hű maradjon indíttatásához, saját igényeihez. Ha tenni akarta azt, amiről úgy érezhette, hogy tennie kell, tehette: a maga módján, otthon, de mindenesetre - elsősorban otthon. Miért nem tehette Esztus mindezt többnyire máshol? Egy másik helyszínen, ahol fogadhatta volna jobb sorsra érdemes neveltjeit, ápoltjait; ahol az intézményesült egyház megmutathatta volna áldásos oldalát, nevezetesen, hogy védelmet nyújt? Hogy bebizonyítsa: mederbe tereli azt, amit egy embernek egyedül rendkívül nehéz mederbe terelnie; valamint segít feldolgozni a privát és a „segítő” szféra közötti átjárhatóság felettébb összetett és szakmai műhelyekben jól ismert kérdését. Miért nincs elég igény olyan fokú egyházi szociális és pszichiátriai professzionalitásra, ami szakmai védőhálót kínálhat e tevékenység végzőinek, egyéni szupervíziót, rekreálódást, képzést stb.? Hogyan lehetne a professzionális segítő szakmák tapasztalatát és hosszadal- masan kikísérletezett, kidolgozott technikáit átmenteni a diakóniába? És egyáltalán miként lehet átemelni a segitő szakember privát szféráját „tiszteletben tartó” professzionális segítségadás értékeit az egyházba, amely lényegénél fogva inkább a magánszférában hivatott tevékenykedni? Melyik egyházi fórum nyújthatna szakmai védelmet, szupervíziót például - az önkormányzati szociális ellátással és a pszichiátriai-terápiás szakmai társaságokkal való kapcsolatépítés révén - a fiatal és többnyire laikus, ám annál elkötelezettebb önsegítőkből szerveződő MEVISZ-nek? A „felnőttkorba lépő ifjúsági szervezet” és a „demokráciába lépett” egyház megtalálják-e minden szinten azt, amit egymásnak adni tudnak? Azért merek erről írni, mert magam is átéltem a saját bőrömön ezeket a nehézségeket, de Esztusig nem tettem közzé. Négy évig dolgoztam itthon egyházi szociális munkásként. Amikor azonban úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelő támogatást kapni az egyháztól mint intézménytől; azután, hogy egy hajléktalan pszichotikus, agresszív kitörésben nekem rontott egy egyházi épület pincéjében, és semmiféle szupervízióra nem volt lehetőségem; amikor azt mondták nekem ott, ahol dolgoztam, hogy szociális munkásként feleannyit érek (a szó szoros értelmében is), mint a lelkészek - akkor arra kellett gondolnom, hogy még nincs itt az ideje ennek a hivatásszerű szolgálatnak. Egyházi szociális végzetséggel a kezemben levontam a következtetést: „egy fecske nem csinál nyarat”, s egyelőre le kell mondani a munkaidőben végzett egyházi szociális munkáról s vele együtt sok egyébről. És csendesen elcsomagoltam egy vadonatúj, bemolyirtózott vastag műanyag zsákba az ajándékba kapott szép, fehéres bézs diakónusi gyapjúalbámat... Talán egyszer még elővehetem... Esztus már egy gyönyörűt visel. Széchey Orsolya Egy temetés margójára Kicsit megkésve, de szeretnék reflektálni Ruttkay Levente lelkész halálára, illetve 2003. március 13-án történt temetésére. E két esemény újólag előhívta bennem és feleségemben az emlékeket és azt, hogy mennyi mindent köszönhettünk neki. Amikor 1983-ban hangbetegségem miatt el kellett jönnünk Kétbodonyból, akkor - a püspöki ígéretek ellenére - sem lakást, sem szolgálati lehetőséget nem kaptam. Levente volt az egyedüli, aki tevőlegesen és nagy szeretettel segitett mindkét területen. Az ott töltött hónapok alatt sok emlékezetes beszélgetésünk volt. Ezért igen hálásak vagyunk neki, és reméljük a folytatást - Urunknál! Egy másik megható emlékem a temetéshez fűződik: amikor Zólyomi Mátyás mélységesen igaz igehirdetése és búcsúztató szavai után a szolgatársak áldásra emelt kézzel, a Confirma eléneklésével bocsátották el őt. Görög Zoltán i
