Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-03-23 / 12. szám

Evangélikus Élet 2003. MÁRCIUS 23. 9. oldal Harmadik parancsolat „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dol­gozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle mun­kát ne végezz azon, se te, se fiad, se leá­nyod, se szolgád, se szolgálód, se álla­tod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik na­pon pedig megpihent. Azért megáldotta és meg­szentelte az ÚR a nyuga­lom napját. ” Aki nem akar dolgozni, ne is egyék - hangzik Pál apostol közismert morális szentenciája a thesszalonika- beliekhez Írott második levélből. Közös tapasztalatunk, hogy az em­bereket általában inkább a munkára kell biztatni, nem a pihenésre. Emlék­szem még ifjúkoromból egy közkedvelt P. Mobil-számra: „"Hétfő, kedd, a munká­hoz nincsen kedv(em), szerda jó nap, majd dolgozom holnap, csütörtök, pén­tek, vége a hétnek, szabad szombat, va­sárnap, ki kell pihenni a heti fáradal­mat.” Igaz, manapság már nálunk sem ritka jelenség a korábban csak amerikai fil­mekből ismert munkamánia. A kissé egy­síkú és slampos „vállalkozó” helyett a magyar nyelvben is egyre divatosabb az „üzletember” elnevezés. Köztudomású, hogy az ebben a szférában mozgók nem ismerik a szabadnapot, soha nincs idejük. Ez persze a szegényebb rétegeket nem hatja meg. Ok csak azt látják az egészből, hogy némelyek felháborítóan gazdagok, bármit megengedhetnek maguknak, nagy kocsikkal járnak egyik partiról a másikra, akkor utaznak külföldre, amikor csak akarnak, és nem kell tapogatniuk a pénz­tárcájukat, amikor betérnek egy boltba. Természetesen ez is hamis elgondolás. Az viszont biztos, hogy mind a magukat sze­gények közé soroló bérrabszol­gák, mind az adók és adminisztrációs terhek miatt panaszkodó módosabb emberek rászorulnak a pihenésre. Sőt még azok is, akik kénytelenek nélkülöz­ni a kenyérkereső munka jelentette ked­ves igát. Mert nincs szegényebb azoknál, mint akiknek nem jut megélhetés vagy hajlék. Sajnos kis hazánkban is elég so­kan vannak ilyenek. Mintha kezdenénk újra érteni a sokáig megértés nélkül ma­gasztalt, később pedig értetlenül kigú­nyolt jelmondatot: „Munkát, kenyeret!” Kell a pihenés. Mint egy falat kenyér. Dolgozónak, vállalkozónak és munka- nélkülinek egyaránt. Ki mit kezd vele? Talán épp ez a találkozás lehetősége. Mert megállni, megpihenni, elgondol­kozni, Istenre figyelni mindnyájunk szá­mára elhanyagolhatatlan szükség. Né­mely falvakban a lelkész szomorúan tapasztalhatja, hogy míg hétköznapokon a legtöbb férfi a kocsmában tölti idejét, vasárnap, ahogy megszólal a harang, a kertekben felbőgnek a Robi kapák, és hirtelenjében halaszthatatlan fontos­ságú munkálatokba kezdenek. „Mi nem érünk rá ilyen haszontalan- ságra!” - hangzik a fellengzős kifogás. Gondjaink és temérdek mun­kánk közben ráérünk-e pihenni? Gondjaink és temérdek mun­kánk közben ráérünk-e a csalá­dunk körében gondtalanul elen­gedni magunkat? Gondjaink és temérdek munkánk közben rá- érünk-e csendben maradni, mo­biltelefon-csörgés, előkalkulá­ció és taktikázás nélkül csak úgy hallgatni a madarak énekét? Gondjaink és temérdek mun­kánk közben ráérünk-e Istenre figyelni? Mert a nyugalom napja ezért fadatott nekünk. Jézus szavával élve: „Nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat lett az emberért”. Amikor vasárnap délelőtt megszólal a harang, gondolj arra, ember, hogy a te életed is véges. A hajtás, a robot, az aggo­dalmaskodás vagy éppen az elégedetlen­kedés egyszer véget ér. Meg kell állnod Isten ítélőszéke előtt. Ő nem azt akarja, hogy ott majd félned és remegned kelljen, hanem hogy itt e földi életedben legyen időd felkészülni a vele való találkozásra. Ezért: „Emlékezzél meg a nyugalom nap­járól, és szenteld meg azt!” Bartha István T Z an egy hétesztendős drótszőrü né- V met vizslánk, aki többek között a Bajusz névre hallgat - pontosabban a Bajusz névre sem hallgat. Esténként gyakran sétára indulunk: Bajusz, a fér­jem meg én. A banki tavat szoktuk körbe­sétálni, ami télen is gyönyörű. A tó vize he van fagyva, de a mélyben lévő meleg vizű források miatt több kisebb-nagyobb lék jelent veszélyt a jégpáncélra merész- kedőknek. Ezekben a lékekben azonban valami földöntúli boldogság várja - no nem feltétlenül az embert, de annál in­kább a vizsla típusú vadászkutyát. Télen ugyanis ezekben a lékekben tanyáznak a vadkacsák. Bajszos kutyánk először óva­tosan a kacsákat tartalmazó lék közelébe settenkedik, majd az utolsó métereken megiramodva érkezik a lék pereméhez. A kacsák hangos kiáltozással reppennek a magasba, kutyánk pedig sírva, vonyitva tiltakozik amaz igazságtalanság ellen, hogy bizonyos állatoknak szárnyat is adott a teremtő. Egyik este bekövetkezett az a szeren­csétlen esemény, amitől mindig is tartot­tunk. A lék pereménél elvékonyodott jég nem bírta el a kutya súlyát, és Bajusz a lékbe, a tó fagyos vizébe esett. Mindez a MÓZES tó kellős közepén, tőlünk, a parttól mint­egy százméternyire. Szívbe markoló lát­vány volt bajba jutott kedvencünk kétség- beesett küzdelme, ahogy a lék és a jeges víz fogságából próbált szabadulni. Man­csa azonban nem talált kapaszkodót, feje újra és újra elmerült. Ahogy kapálózott, magasra csapott a víz körülötte. A tehe­tetlenségtől bénultan állva néztük a part­ról a vergődő állatot. Egy perc telhetett el így, mikor arra lettem figyelmes, hogyfér­jem - akinek hősiességét házasságunk eddigi hét esztendeje alatt nem volt al­kalmam megtapasztalni - a lékek között a tó közepe felé, a bajba jutott állat irá­nyába tart. A helyzet ezáltal természete­sen nemhogy javulni, de sokkal inkább rosszabbodni látszott számomra, lévén, mivel most már nemcsak négylábúmért, hanem a kétlábúmért is aggódnom kel­lett. Zoltán már az út felénél járt, mikor megtörtént a csoda: Bajusz kimászott a lékből, és a vizet magáról lerázva felénk szaladt, partot ért - nem sokkal utána a férjem is. Az esemény „ a bánki csoda ” néven vonult be számunkra az egyház történetébe, és jelentőségét tekintve Jé­zus vízen járásával és a tenger lecsende- sítésével vetekszik. Magyarázat lehet a történtekre, hogy kutyánk addig törte ka­pálózásával a lék peremének elvékonyo­dott jegét, mígnem vastagabb réteghez ért, amely már megbírta őt, és így ki­mászhatott. Zoltán azonban „állítja", hogy látta az eget megnyílni, látta, amint egy szőrös férfikéz lenyúlt a mennyből, grabancánál megragadta a kutyát, és ki­emelte a lékből. Bajszos kutyánk a jeges lékkeresztség- ben új nevet kapott, most már a Mózes névre nem hallgat, ami mint tudjuk, azt jelenti: „a vízből húztam ki". A bensősé­ges szertartáson Zoltán Jézusról beszélt, aki vele ellentétben a lékbeesett meg­mentéséért nem csakfélútig jutott. A pré­dikáció alapigéje a 40. zsoltár első két verse volt: „ Várva vártam az Urat, és ö lehajolt hozzám, meghallotta kiáltáso­mat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lá­bamat, biztossá tette lépteimet." Némethné Tóth Szilvia Együtt a csendben - Jézussal Amikor lelkem pillanatokra felfog valamit a felfoghatatlanból, mindig átjár a szoron­gás, hogy az leirva csupán kegyes szövegnek tűnik, olyan elképzelésnek, amelyet va­lójában én magam sem tudok megvalósítani. Pedig évek óta ez életem legfőbb célja. Tegyek le róla? Soha, amíg élet van bennem! Mert hiszen minden kudarcom azt bizonyítja, hogy valóban az a legfőbb jó, amire Jézus akar megtanítani. Hiszen bu­kásaim után szörnyű rossz lesz a közérzetem, még akkor is, ha jogosnak, érthetőnek, indokoltnak tűnik a viselkedésem. Hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor amolyan álmos, nemtörődöm állapot lesz úrrá rajtam. Csak az összeszedettség, a „csak azért is felállók” igyekezete nyomán támad frissesség, a lelki fásultságból kivezető öröm bennem. Vagyis amikor nemcsak szeretném, de akarom is Jézus szavát követni. Egy-egy gondolat olyan, mint amikor séta közben megakad a szemem valamin. Pillanatokra a látóterembe kerül, a többi pedig már rajtam múlik. Vagy megállók, és jobban szemügyre veszem, engedem, hogy a látvány behatoljon gondolatvilágomba, kérdéseket keltsen bennem, gyönyörködtessen, hálaadásra késztessen - vagy tovább­sétálok egy futó benyomással. Ha az előbbi történik velem, gazdagodik a lelkem; ha az utóbbi, hát akkor... láttam, s elfelejtem. A gazdagodásnak akkor van értelme, ha nem érem be ennyivel. Ha a kapott kincs továbbadásra, továbbgondolkodásra késztet engem vagy legalább még egy valakit. Miként is áll nálam az a bizonyos dolog, amit hangzatos szavakba öltöz­tettem? Jelen esetben Péter apostol sorai állítottak meg: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetei fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedeteket,... tudományt..., mértékletességet..., tűrést..., kegyességet..., szeretetet.” (2Pt 1,5-7) Én eddig mit ragasztottam a hitem mellé? Odaragadt-e az igazán? Ott van-e még, vagy már lepergett róla? Istenem! Olyan gyakran vagyok fáradt és álmos, amikor akarnom kellene. Semmi­vel sem vagyok különb, mint a hanyag diák, aki kelletlenül ül a könyv mellett, az esze pedig egészen máshol jár. Vagy annál, aki olykor fel-felbuzdul, tesz valamit, aztán az így létrehozott emlékekből akar újra meg újra örömöt meríteni. Csak te ismered meg én - meg akivel ilyesmi történik - azt a sok lelki gubancot, ami az efféle állapotból adódik. Te látod gyermekeidben azokat az igazi akarás nél­küli elhatározásokat, amelyek olyanok, akár a gyufa fellobbanó lángja. Ha nincs a közelében éghető közeg, ami átveszi a lángolást, pillanatok alatt elüszkösödött kis csonk válik belőle. Lobbantsd lángra, kérlek, lelkem pislákoló parazsát! Fújd le róla a hamut szent fu­vallatoddal, hogy ne maradjanak az éltető gondolatok élettelen szavak! Nem elég kémi, hogy segíts. Nekem kell legyőznöm kelletlenségemet, álmosságomat, lustasá­gomat. Nekem kell akarni azt, amit megfogalmazni sokkal könynyebb, mint megva­lósítani. Tenni, amihez nem fűlik a fogam, s nem tenni, amire egész testem vágyik. Aztán annak a másiknak - magatartásától függetlenül - puha fészket bélelni a szí­vemben, és táplálni magamban a törődő, megbocsátó szeretetet iránta, akármilyen nehéz is ez egy adott helyzetben. Most veszem csak észre, hogy akárhány gondolatot villantasz fel bennem, mind házi feladattá válik. Ellenőriznem kell magamon, megoldható-e a példa, s ha igen, nem sza­bad beérnem csupán egyetlen feladat megoldásával. Hogyan is gyakoroljam a szeretetet gondolatban az iránt, akire vegyes érzelmekkel gondolok? Talán úgy, hogy mentséget keresek számára. Biztosan nem akarta, nem úgy gondolta, vagy biztosan megbánta, ha esetleg akkor úgy akarta, gondolta is. Biztosan fájna neki, ha egy kívülálló szemével néz­hetné önmagát. S közben rájövök, hogy erre én sem vagyok képes. Én is csak saját sé­relmemet, saját felmentő okaimat látom. Ezen a nyomon kezdünk lassan közelebb kerül­ni egymáshoz. Kezdem meglátni benne saját nyomorúságomat, változtatásra való képtelenségemet, sorra-rendre elvetélt jó szándékomat, amit nem szorosan veled hajtot­tam végre, hanem csak úgy, magamtól. Már-már ott tartok, hogy benne magamat kez­dem látni, megsajnálni, a következményektől félteni. Tudod, Uram, mit kérek tőled ehhez a folyamathoz? Valamit, aminek nyomán epe- kedni kezdek a csend után. Ki a háttérzajokból, akárhonnan jöjjenek is! Mint ahogy ez most is történt. Jó egy kicsit kivonulni a megszokottból, hogy visszatérve azt is más megvilágításban láthassam. Ezt a csöndet pedig, amit csak az írógép kopogása tesz za­jossá, köszönöm. Köszönöm a magány frissítő oázisát, az otthon nyugalmát, a köny­veket, a papírt, a tollat, az ágyat. A hűs szellőt, a kék vagy beborult eget, a vadgalamb bugását, az elröppenő madarak csirrenését. A képekről rám mosolygó unokáimat és mindenkit, akiért felelős vagyok. Köszönöm, ha lesz olyan, aki elolvassa e sorokat, hogy a te kezedben vetőmag lehetek, meg azt is, hogy rám is bíztál vetést. Egyszóval mindent. Azt is, ami most keserű pirulának tűnik. Ami pedig nyomaszt, add, hogy le­hessen szüntelenül hozzád hajtó erő... Szántó Vilmosné MEGHÍVÓ A hivatásunkban Istennek szolgálunk című sorozatunk keretében ismét meg­tartjuk az egészségügy területén dolgozók találkozóját. 2003. március 23-án, va­sárnap 16.00 órakor a budavári evangélikus gyülekezet termében (1014 Budapest, Táncsics M. u. 28.) dr. Cserháti Péter orvos tart előadást az Evangélikus Egész­ségügyi Központ szervezéséről. HANGZÓ AJÁNDÉK KONFIRMANDUSOKNAK A 60 perces kazetta a konfirmáci­ói vallástétel tartalmát segít végig­gondolni. Szöveg: Gáncs Péter. Ének: részletek a Gryllus testvérek, az Izsóp és a Promise együttes, Koczor György, Smidéliusz Gábor és társai felvételeiből. Kapható az evangélikus könyvesboltban (Üllői út 24.), a Hu­szár Gál könyvkereskedésben (Deák tér), valamint megrendelhető postán az Evangélikus Rádiómissziói Köz­pont címén: 1656 Bp., Pf. 22. tel./fax: 400 3057 e-mail: evmis@axelero.hu „ Aki igazságra és hűségre törekszik, életet, igazságot és megbecsülést talál. ” (Péld 21,21) AZ EVANGÉLIKUS HITTUDOMÁNYI EGYE­TEM REKTORA SZERETETTEL MEGHÍVJA ÖNT 2003. ÁPRILIS 9-ÉN, SZERDÁN AZ EGYETEM * DIES ACADEMICUSÁRA. Az akadémiai napot egykori professzoraink emlékére, Jánossy Lajos születésének 100. és Muntag Andor születésének 80. évfordulója alkalmából rendezzük. HELYSZÍN: Az Evangélikus Hittudományi Egyetem díszterme 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. Tel: 3636-451, 3834-537 E-mail: teologia@lutheran.hu PROGRAM 9.30-10.00 Reggeli zsoltáros istentisztelet a temp­lomban 10.00- 10.20 Szabó Lajos: Kincseik a kincseink ­Bevezető gondolatok 10.20-10.40 Fabiny Tibor (id.): A liturgikus meg­újulás úttörője - 100 éve született Jánossy Lajos professzor 10.40-11.10 Dobszay László: Liturgia és zene a 20- 21. században. 11.15- 11.35 Hafenscher Károly (ifj.): A változó ál­landóság. Liturgia Isten erőterében 11.35-11.55 Szünet 11.55-12.15 Csepregi Zoltán: Luther-reneszánsz a bibliakutatásban - 80 éve született Muntag Andor professzor 12.15— 12.45 Karasszon István: Muntag Andor és Jób könyve Ebédszünet 14.00- 14.30 Kamarazene a templomban (Finta Ger­gely - orgona, Johann Gyula - harsona) 14.45-15.45 Varga Gyöngyi és Béres Tamás doktor­rá avatása. Habilitációs oklevelek át­adása Fabiny Tibor (ifj.), Szabó István, Zsengellér József részére 16 órától Fogadás Közreműködnek: Az Evangélikus Hittudományi Egyetem énekkara (vez.: Csorba István) Az Evangélikus Hittudományi Egyetem fúvóskara (vez.: Johann Gyula) Az Evangélikus Hittudományi Egyetem liturgikus ének szemináriuma (vez.: Finta Gergely) Hagyományt szeretnénk teremteni ezzel a nappal az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Fontosnak tartjuk, hogy hálával tekintsünk vissza elődeinkre, és tisztelettel gondolkodjunk együtt újra életükről, mun­kásságukról és tudományos eredményeikről. Ebből a kapcsolódásból rajzolódik ki az a célunk is, hogy egy- egy fontos témát úgy dolgozzunk fel ezen a napon, hogy mélyebbre ássunk, és távolabbra tekintsünk. Ün­nepi órákat éljünk át együtt akkor is, amikor köszönt­jük azokat, akik ebben az évben fontos állomást értek el a tudományos életpályán, és bátorítsuk őket a to­vábbi kutatás és szolgálat útján. Mindazok a barátaink és támogatóink pedig, akik a teológia művelésében az egyházi élet egészét maguk előtt látják, találkozzanak egymással. A beszélgetésekből és a közösség megélé­sének örömeiből megújult erőt kapjunk mindannyian Isten Szentlelkének ajándékaként. Szabó Lajos, rektor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom