Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-02-03 / 5. szám

4. oldal 2002. FEBRUÁR 3. Készülünk a Keresztyén Nők Világimanapjára 2. rész Románia múltja A történelem az élet tanítómestere - tartja a bölcs latin mondás. Valóban, történel­münk feltárja számunkra a múlt összefüggéseit, eligazít a mában és utat mutat a jö­vőbe. Ezért olyan nagy a történészek felelőssége. Az elmúlt évtizedek irányított, sok­szor meghamisított történelemszemlélete tanúsítja, hogyan tudja nemzedékek látását, gondolkodását rossz irányba is terelni. Ha Románia múltját - ha csak töredékesen is - ismertetni akarom, elsőrenden az imanapi anyag összeállítóinak közléseit kell továbbadnom, még akkor is, ha ez nem mindenben egyezik a magam ismereteivel. „Románia történelme tulajdonképpen annak a területnek a történelme, amely csu­pán 1877-ben, illetve 1918-ban vált független román állammá ” — írja Ebba Hagenstein Miliu. „Ez a terület foglalja magába a Transsylvaniai-fennsík termékeny vidékét, a Kárpátok hegyvonulatának ősi erdőségeit kétezer méternél magasabb csúcsaival, le egészen a déli határt képező Duna vízgyűjtőjéig. Ez a vidék - Kelet-Közép-Európa töb­bi országához hasonlóan — ősidőktől fogva a népek országútja volt, és bizonyos „ol­vasztótégely ” szerepet is betöltött. Kr. e. 6. sz.-ban a vándorló indoeurópai népek ezen a környéken dák őslakókat találtak, akiknek kultúrájáról már Herodotos említést tesz. A rómaiak térhódításával a Kárpát-medence római provincia lesz. A hódítók és az ős­lakók kölcsönösen hatnak egymásra. Oldódnak a feszültségek, átveszik egymás szoká­sait és lassan dáko-román népességről beszélhetünk, amely a Kr. u. 4. sz.-ban a bizán­ci kereszténység (orthodox) hatása alá kerül. A következő századokban ázsiai népek érkeznek: hunok, tatárok, keleti gótok. 271-ben a rómaiak a Duna vonaláig húzódnak vissza. Ezután szláv népek jönnek. Majd a magyarok veszik birtokukba a Kárpát-me­dencét. Legvégül 1150-ben szász telepesek érkeznek Erdélybe. (Siebenbürger) A romák bevándorlása a 15. sz.-ban kezdődik el. Ez idő tájt már 3 román provinciáról tudunk, ezek a vlach, a moldvai és a transsylvaniai fejedelemségek: Az oszmán-török uralom az 1300-as évektől két évszázadon keresztül tart. A 16. század a reformáció terjedésé­nek az ideje Magyarországon és az erdélyi szászok között. A mohácsi vésszel (1526) véget ér a magyar királyság, és Erdély másfél évszáza­don keresztül független fejedelemség. ■ 1848-ban szerte Európában nemzeti forradalmak lángolnak fel. így történik ez Romániában is. Ennek eredményeként Alexandra Jón Cusa fejedelemmel az élen - Románia néven, Bukarest fővárossal - létrejött az új nemzeti állam, a perszonálunió. Majd a királyság évei következnek. Románia 1916-ban lép be az I. Világháborúba, s a háború végén román csapatok szállják meg Erdélyt. A II. Világháborúban a szov­jet fél oldalán harcolt 1940-től. A jaltai egyezmény döntése alapján Románia a Szov­jetunióhoz kerül. A királyság megszűnik és megalakul a Román Népköztársaság. Ettől kezdve az ország sorsa a szocialista tábor országaihoz hasonlóan alakul. 1989-ben forradalom tör ki, Ceausescu kegyetlen diktatúrája véget ér. " Az eddig leírtak a romániai véleményt tükrözik. Arról szinte semmit sem olva­sunk, hogy Erdély Magyarország szerves része volt a honfoglalás óta. Arról sincs említés, hogy a magyar királyság és az erdélyi fejedelmek uralkodása idején Erdély a kultúra hordozója és a vallásszabadság fellegvára volt. Az igazságtalan trianoni döntésről, amely a térség sorsát megpecsételte, említés sem történik. Ettől kezdve az erdélyi magyarság, mint Románia legnagyobb kisebbségé szerepel mindenütt. Románia jelenéről a következőkben lesz szó. Keveháziné Czégényi Klára Téli „kísértések” „Ép testben ép lélek!” - tartja a mondás. „Ép lélekhez ép test!” - módosítja a hitval­ló színész, Eperjes Károly. Legyen bárkinek igaza, annyi bizonyos: Jézus tanítványai korábban nehéz fizikai munkát végző halászok voltak, akik utána testileg is bírták a hosszú utazásokat és a nélkülözést. Manapság a tél nagy kísértést jelent, különösen a gyermekek számára: az eltunyu- lás kísértését. Amellett, hogy a számítógép, a videó és a tévé bent tartja őket a szo­bában, még a szülő is kímélni akarja a-csemetét, mondván: „ne menj ki, megfázol, elcsúszol, hideg van, beteg leszel”. Ez utóbbiban igaza is van, mert a gyerek tényleg beteg lesz - az ellenálló képesség hiánya miatt. A soltvadkerti cserkészek ezen a télen tettek az ügyben, ahol csak tudtak. Legutóbb a nagy hóban („ Hol van már a tavalyi hó?” -a szerk.) kiszánkóztak a környékbeli buc­kákhoz, méghozzá nem is akárhogyan: a kisvárosban közismert mezőgazdasági gépjár­mű, a csettégő mögé kötötték a szánkókat, amit egy lelkes szülő vezetett. A 20 fős szánkókonvojban közben persze röpködtek a hógolyók, és ez a nagyobb sebességnél sem hagyott alább. A félórás út után már több gyereknél betelt a pohár és csaknem kol­lektív mosdatásba ment át a szánkózás, de a parancsnok a következő szózattal intette nyugalomra a beindult sereget: „Kiccsávók! Itt ez a domb, idejöttünk, hogy szánkóz­zunk, erre most mindenki hógolyózni akar. Már pedig én szánkózni jöttem, és ennek megfelelően most egy órán keresztül szánkózva lesz. Akit meglátok, hogy hóhoz ér a keze, azt a gyereket szánkónak használom.” Ilyen mély lelkigyakorlat után mindenki lázasan szánkózni kezdett. Közben a ter­mosz-büféhez is oda lehetett járulni egy kis melegítésért. Ennek megfelelően egyre virtu- ózabb csúszásokat láthatott az autókkal kiérkező szülők lelkes tömege. Többen nemcsak szánkón, hanem szemeteszsákon is figyelemre méltó formációkat mutattak be. Ahogy a Nap lemenőre váltott, egyre lankadtabbá vált a társaság. A „hivatalos hócsata” szinte 10 perc alatt véget ért. A két - igazságosan elosztott - csapat először tisztes távolból dobál­ta egymást, majd két roham után mindenki úgy érezte,- elég is volt a háborúból. A visszaút alatt már sokkal rutinosabban szórták egymásra a havat a harcosok, és ami a nagy eredmény: ezúttal nem esett sértődés! Tudtak úgy viccelődni, hogy köz­ben nem haragudtak meg egymásra. ifj. Káposzta Lajos Evangélizáció a hadseregben Beszélgetés Szabó Tamás tábori püspökkel Evangélikus Élet ----­„Ú juljatok meg lélekben!” Pál apostol efezusbeliekhez írott leveléből válasz­totta püspöki jelmondatát a római ka­tolikus Szabó Tamás, akit a napokban szenteltek tábori püspökké a budapes­ti Szent István-bazilikában. Az új fő­pásztor családi, paptestvéri és baráti szálakkal Győrhöz kötődik. Jelenleg is egyháztörténelmet tanít a hittudomá­nyi főiskolán, ahol beszélgetésünk ké­szült.- Püspök úr pályáján milyen előzmé­nyei vannak a Szentatya által önre bízott sajátos szolgálatnak?- A kinevezéssel viszonylag új terü­letre kellett belépnem. Jó húsz évvel ez­előtt voltam ugyan sorkatona, de akkor még nem működött tábori lelkészi szol­gálat a Magyar Néphadseregben. A szol­gálat megalakításának adminisztratív előkészítésében is részt vettem, de utána közvetlen tapasztalatom nem volt ezzel kapcsolatban. Mikor megkaptam a kine­vezésemet, sokan örömömről faggattak. Bevallom, ez az öröm mindig bizonyos aggodalommal párosul. Az ilyen megbí­zatás mind az egyház, mind pedig a Szentatya részéről óriási bizalmat jelent. Örültem ennek a bizalomnak. Örömöm másik forrása - és az elmúlt nyolc év ta­pasztalatai alapján is azt kell mondanom -, hogy; rengeteg kihasználatlan lehető­ség rejtezik még ebben a szolgálatban. Egyházjogilag ezt személyi egyházme­gyeként lehet meghatározni, hiszen a tá­bori püspökség nem egy - mondjuk - földrajzi területre, hanem a Magyar Honvédség sor- és hivatásos állományú katonáira, azok hozzátartozóira és csa­ládtagjaira vonatkozik.- Melyek az ön által említett kihasz­nálatlan lehetőségek?- Nincs például lelkész minden lakta­nyában. Kollégáimtól hallottam, hogy tapasztalat hiányában szinte maguknak kell „kitalálni” ezt a szolgálatot, kialakí­tani azokat a módokat, ahogyan - mond­juk - a katonákat megszólíthatják. A tör­vényi feltételek adottak, mégis sok függ a személyi kapcsolatoktól vagy éppen a parancsnok jóindulatától. Itt rögtön meg­jegyzem: szinte kivétel nélkül segítőkész hozzáállással találkoztunk. Talán azért, mert a parancsnokok is megtapasztalhat­ják szolgálatunk jótékony hatását. A nem hívők, keresők egyszerű emberi-lel­ki segítséget kaphatnak a tábori lelkész­től, a vallásukat gyakorló katonák pedig általunk részesülhetnek a szentségekben. Működésűnk mindenképpen jótékonyan jelentkezik a hadsereg moráljában. A Honvédelmi Minisztérium haderő- reformról szóló anyagában egy fejezet a jövő feladatairól szól. Ezek között talál­tam egy olyan pontot, amelynek megva­lósításában a tábori lelkészi szolgálat mindenképpen komoly segítséget tud nyújtani. Ez a honvédség emberi és er­kölcsi felemelése, társadalmi megbecsü­lésének, elismertségének javítása. A hadseregben szolgálóknak is ugyanúgy megvannak a lelki igényei, gondjai, hozzájuk is szól az egyház kül­detése. Ezért nagyon fontos, hogy ezen a sajátos területen is lehetőséget kapott az egyház evangélizációs küldetésének tel­jesítésére.- Mennyire érvényesül az ökumené gyakorlata a tábori lelkészi szolgálat­ban?- Már maga a szolgálat felépítése is megadja az öku­mené feltételeit. A kormányrendelet egységes tábori lel­készi szolgálatot ho­zott létre több - ka­tolikus, protestáns, zsidó - ággal. Egy közösségbe tarto­zunk a honvédség tekintetében is. De a hit tekintetében is nagyon sok a közös vonás. így az öku­mené megvalósulása mindennapos gya­korlat ebben a szol­gálatban. Ahol pél­dául kápolna van a laktanyában az mind közös használatú.- Püspöki jel­mondatával a lelki megújulást hangsú­lyozza.- Mint minden jelképnek, ennek is több jelentése van. A jelmondatot részben azért választottam, mert tudatában vagyok annak, hogy min­den embernek folytonos megújulásra van szüksége. Ez különösen érvényes a keresztény emberre, de magára az egy­házra is. Emberként magunkban hordoz­zuk a bűnt, annak következményeit, ami időnként felülkeredik rajtunk. Éppen ezért ismét és ismét újra kell kezdeni. Isten megadja azt a lehetőséget, hogy Jézus Krisztusban, a kiengesztelő- désben megújuljunk, és múltunkat le tudjuk tenni Isten irgalmas kezébe. Az ember enélkül a remény és lehetőség nélkül elveszett lenne a világban. Erre a megújulásra gondoltam, amikor ezt a Szentírásból vett felszólítást választot­tam. De azért is, mert az elmúlt nyolc év­ben tevékenyen részt vettem az egyhá­zon belüli karizmatikus megújulásban, ami a nevében hordozza legfőbb jellem­zőjét és programját. Sokat kaptam ettől a lelkiségtől, és ezzel a jelmondattal oda- tartozásomat is szeretném kifejezni. Gülch Csaba Tibor 1969 novemberében születtem Budapesten. Huszonkilenc éves koromig - a gyermekkor éveit leszámítva - züllött életet éltem (alkohol, drog, éjszakázás). Ettől az életmódtól anyagilag és lelkileg teljesen tönkrementem. Züllött életmódom miatt telje­sen alkalmatlanná váltam az életre. Élőhalottá váltam, kórhá­zak addiktológiáinak (Nyírő Gyula Kórház, OPNI, Kiskovácsi), pszichiátriai osztályainak „törzsvendége” lettem. Életmódom­tól idegrendszerem olyan mértékben károsodott, hogy egészsé­gi állapotomra az orvosok azt mondták, hogy olyan, mint egy hetvenéves öregemberé. Lábaim, térdeim fájtak, nem tudtam hajlítani őket, nem tudtam rendesen járni. Összeomlottam így is, úgy is: anyagilag, egészségileg, lelkileg teljesen tönkremen­tem. Feleségem elhagyott - joggal -, mert egy zsarnok, mo­csok, senkiházi emberré váltam. Három gyerekemtől, csalá­domtól teljesen eltávolodva, űzött vadként, a társadalom kivetettjeként éltem teljesen antiszociális életemet. Végül haj­léktalanná váltam. Ez a szó tulajdonképpen nem a megfelelő a helyzet kifejezé­sére. Amikor még családommal együtt voltam, életünk akkor sem nyugodott a legstabilabb alapokon. Valamit hajszoltunk, csak nem tudtuk, hogy mit. Éltük az úgynevezett nagybetűs Éle­tet. Értékrendünk kocsmaszintű volt: tekézni, biliárdozni, játék- gépezni jártunk a haverjaimmal, 2-3-4 napos bulikat rendeztünk. Az egész életem egy nagy bulivá alakult zűrzavarjaival, hangos­kodásaival együtt. Csakhogy egyszer minden buli véget ér. Azon a szinten már semmi sem érdekelt: pénz, buli, pia, pénz, buli, pia, pénz, buli, pia, nők... Az egész családunk életét a pénz szerete- te jellemezte. Ez az életmód vezetett ahhoz, hogy lelkileg telje­sen tönkremenjek. Állandó, bejelentett munkahelyem nem volt, alkalmi munkákból éltem, építkezéseken, vonattakaritóként dol­goztam, de munkabéremet rendszeresen nem fizették ki: vagy azért, mert a munkaadóim voltak linkek, vagy azért, mert én. Re­ménytelenség és kilátástalanság vett körül. Ebben az állapotban kerültem egy keresztyén szállóra (Menedék Alapítvány Fiúott­hon), ahol szállást, ellátást és lelkigondozást kaptam. Ez egy keresztyén szellemiségű szálló, ahol az ember meg­ismerkedhet Istennel, de erre az én akkori értékrendem nem volt kíváncsi. Szerettem kocsmába járni, a munkahelyem mel­lé, de templomba nem annyira. Ment a bagózás, piálás, meg az önsajnálat, a panaszkodás. Egyszer nagyon el kellett gondol­kodnom a jövőmmel kapcsolatban, mivel az Otthon vezetőivel, tanácsadóival folytatott beszélgetés azt tette nyilvánvalóvá,' hogy ha ezt így folytatom, el kell hagynom az Otthont. Az ad­digi beszélgetések és imádságok által eljutottam odáig, hogy változtatni akarok az életemen, mert ha ez így megy tovább, meghalok. Elgondolkodtam a lehetőségeken: vagy bűnöző le­szek, vagy homoszexuális, vagy drogos, vagy AIDS-es. El kel­lett ismernem Isten létezését és rá kellett jönnöm, hogy Ő az egyetlen reménységem. Istenhez kiáltottam segítségért. Az Ott­hon vezetőivel, tanácsadóival folytatott rendszeres beszélgeté­sek és imádkozások által megtapasztaltam Isten valóságos je­lenlétét az életemben. Megértettem, kicsoda Jézus Krisztus valójában és hogy mit tett értem, és ez megváltoztatta az élete­met. 1999 tavaszán éledező hitem egyre mélyebb meggyőző­déssé vált. Számomra is hihetetlen volt, hogy van Isten: életem különböző pontjain tapasztaltam meg a Szentlélek szabadítá- sát. Ami az orvosoknak és a családomnak nem sikerült, az az egy igaz élő Istennek igen. Istentől reménységet és hitet kap­tam, amely elvezetett odáig, hogy abbahagytam az italozást, a dohányzást és ami meglepő volt, munkahelyemre, ahol negy­venöt fokos melegben kubikusként dolgoztam, kipihenten, jó­kedvűen jártam. Munkaadóim - egy keresztyén család - elége­dettek voltak velem, családtagként kezeltek és én is nagyon megkedveltem őket. Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy megismerhettem ezt a családot, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Isten úgy rendezte be az életemet, ahogy nekem a legjobb lehetett. Családtagjaimmal újra felvettem a kapcsola­tot, akik megdöbbenéssel, hitetlenkedve vették észre rajtam a változást. Szó ami szó, én is jól éreztem magam a bőrömben: egészségesnek, fittnek éreztem magam. Megmentőm, Jézus Krisztus által teljesen újjászülettem. Gondolkozásom megváltozott, teljesen az egy igaz Isten felé fordultam. Vágyat éreztem arra, hogy bennem levő határtalan örömöt, békességet, reménységet az embereknek átadhassam. Ezt mi, keresztyének missziónak - küldetésnek - hívjuk. Rend­szeresen jártam evangélikus, baptista, református, katolikus gyü­lekezetekbe, kisebb-nagyobb szolgálatot vállaltam. Életem stabi­lizálódott, révbe értem Istennel. Albérletbe költöztem, állandó, bejelentett munkahelyemre BKV-bérleUel járok, főzök, mosok magamra, gyermekeimmel hétvégenként nagyokat biciklizünk és aktív tagja vagyok egy keresztyén közösségnek. Isten által olyan emberekkel ismerkedhetek meg, olyan közösségbe járha­tok, amiről korábbi életemben nem is álmodtam volna. Életem teljessé vált, értelmet, tartalmat kapott, és én, aki megéltem ezt az átváltozást, hiszem, tudom, vallom, hogy Te, aki kint vagy az utcán, kint vagy a szutyokban, mocsokban, akinek az elhúzódó emberek megvető tekintetét kell elviselned: neked is Jézus Krisztus szabadítására, segítségére, vigasztalására van szükséged. Kérve kérlek, hogy bármit csinálsz, bárhol vagy, bár­milyen állapotban vagy, keresd meg az első olyan keresztyén kö­zösséget, ahol bővebb tájékoztatást kaphatsz, arról, hogy a TE életed is, hogyan rendeződhet az egy igaz élő Isten által. (Megjelent: a „Fedél nélkül - hajléktalanok lapja" 2002. január 10-i számában) * A i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom