Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-03 / 5. szám
6. oldal 2002. FEBRUÁR 3. Evangélikus Élet Két Életünk — egy halálunk S alkotott embert a képmására. Szív nélkül ne induljunk útnak! „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá. (...) És megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (...) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. " (IMóz 1,26-27.31.) 2001. augusztus 7., Washington: Nagy nyilvánosság előtt bejelentik egy tudományos tanácskozáson, hogy még ebben az esztendőben - valószínűleg novemberben - önkéntes jelentkezőkön megkezdődnek azok az orvosi beavatkozások, amelyek célja az ember klónozása. Severino Antinori olasz és Panos Zavos amerikai nőgyógyász tervei szerint, ha minden jól megy, 2002. év vége előtt megszülethet az első klónozott ember. A bejelentésre a tudományos világ, az egyházak, a politika, a társadalom egésze hangosan reagál. A lapok, a televíziós hírműsorok, az internet - orvos szakértők megszólaltatásával, elemzésekkel - válaszol a bejelentésre. Néhány bulvárlap-cikket leszámítva („Klónozni fogják Hitlert?!") józanul és felelősségteljesen tárgyalják a dolgot. Nagy a felzúdulás, noha a világot nem érte váratlanul a hír. Korábban megszólaltak már olyan hangok, amelyek az ember „lemásolásának” technikai lehetőségeit és morális tényezőit kezdték latolgatni, s ez biztos jele volt annak, hogy valahol valami készül. Hát most már azt is tudjuk - vagy legalább is sejtjük hogy hol és mi. Sok száz jelentkezőből (!) kiválasztott 200 nő vesz majd részt a kísérletben, amelynek helyszíne egy semleges vizeken haladó hajó. Rafinált választás ez, hiszen így tulajdonképpen egyetlen ország sem ad otthont az orvosi műveletnek, s az illetékeseknek sem kell engedélyt kérniük egy államtól sem arra, amit tenni szándékoznak. Látszólag „sima ügy”, senkit sem kényszerítenek, senkivel nem kell harcba szállni, nem kell különösebben magyarázkodni sem. Úgy tűnik az egész, mint egy logikus lépés azon az úton, amelyen a tudomány halad. Egy lépcsőfokkal feljebb juthatunk, ha ez sikerül, ennyi az egész. Ennyi az egész?! 1. Ugye mindenki emlékszik Dollyra, az első klónozott bárányra? Nos, ő a 277-ik próbálkozásra jött létre. Tehát 276 sikertelen kísérlet előzte meg az első ép példány világrajöttét. Orvosok, genetikusok állítják: az ember klónozása során előfordulhat vetélés, fejlődési rendellenesség, torzszületés, a lelki torzulásokról nem is szólva. (Például: miként fogja értelmezni önmagát az a nemzedék, amelynek tagjai klónozás eredményeként születnek majd?!) 2. Lehet, hogy földrajzilag vagy jogilag tényleg a „senki földjén” történik majd meg a dolog, de azt hiszem, ez senkit sem nyugtat meg, akinek fenntartásai vannak. Ha az ember ledönt egy korlátot, amelyet a Teremtője állított elé, az ő (az ember) védelmében, akkor teljesen mindegy, hogy hol dönti azt le, az a lényegen nem változtat. Isten színe elől nem lehet semleges vizekre evezni, nem lehet elbújni a háta mögé, nem lehet paravánt állítani tekintete elé. Számot kell majd adni neki arról, hogy mit tettünk, mit engedtünk megtörténni. Lehet, hogy hagyja meggyőzni magát a világ különböző érvekkel Ám azt gondolom, annál nem létezik nyomosabb visszatartó erő, mint hogy Isten a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk. Ne cseréljünk hát szerepet. Akkor ezt mondta az ember: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá! És megteremtette az ember az embert a maga képmására, az ember képmására teremtette. Genetikailag tökéletes férfivá és nővé teremtette őket. És nem tudta az ember, amikor istennek képzelte magát, és alkotott, hogy a Teremtő Isten haragja száll majd rá azért, amit tett...?!? Jáijuk az utakat életünk során. Körülnézünk, hogy nem hagytunk-e otthon fontos dolgot. Végigtapogatjuk ruhánkat, ahol igazolványainkat, pénzünket tartjuk. Minden rendben. Valóban? Visszük-e magunkkal a legfontosabbat: a szívünket? Nem, mint orvosi vizit tárgyát. Nem kardiológiai vizsgálatra. Nem, mint zakatoló, utunkat akadályozó húsdarabot. Hanem egész életünk nélkülözhetetlen iránytűjét, mely utat mutat úttalan utakon is. A Bibliám mellett - segédeszközként - előveszem Remény ik Sándor és Tóth Árpád versesköteteit. Legyenek segítségemre, hogy el ne hagyjam a szívemet és az el ne hagyjon engem. Életmentő ragaszkodás ez, mint hittanból érettségiző tanítványaimnál a bibliahasználat lehetősége. Van eset, amikor a szivünk is elhagy. Bizonnyal nincs ebben egyedül Reményik, mert a zsoltáros is ezért panaszkodik. Amikor jönnek a bajok, utolérnek a bűnök és a legnagyobb szükség most lenne a terheket hordozni tudó szívre, hütlenül elhagy (Zsolt 40). „Ez a legnagyobb bűn. Ez a legszörnyűbb büntetés. S a legnagyobb nyomorúság is ez: Elhagyott engem az én szívem is ” - írja a költő. Ezért hidegen koppan a kimondott szó: nem tudok vigasztalni. Magányosak vagyunk és nem tudunk senkit magunkhoz ölelni igaz szeretettel. Imádságunk is vértelen, mert hiányzik az életet-vért pumpáló szív. De mit ér, ha van ugyan szívünk, de az nyugtalan szív. És ez a „nyugtalanság, mint a járvány, ragad. ” Sajnos, ez nem csupán költői kifejezés, mert a járványt érezzük magunkon, közösségeinkben. Széttört családok, frontálisan ütköző érdekcsoportok, a belső nyugtalanságból fakadó mai életünknek hajótöröttjei. De Istentől békesség jön. Lehet mondanunk: „A Feltámadott első, szép szavát. És ragyogóbbá lesz a reggeled És csil- laghímesebb az éjszakád” - vallja Reményik (Békesség Istentől). Megtaposott szívről is beszél Tóth Árpád. A kép, melyet használ nagyon szemléletes. A kádban a szőlőt valamikor megtaposták, hogy csorduljon a lé, az édes must. „ Valaki saját Szívét tapossa, és a... kád Piros dalt buggyant édesen" (Taposom még). Dalra fakadhat egy megtaposott, megpróbált szív is. Igazán csak egy vérző szív tud elmondani vigasztalót a síróknak és tud együtt őszintén „sími a sírokkal”. Jézus azért tud megindulni erőtlenségünkön, mert ő ezt álélte hozzánk hasonlóan, testében. Ezért tud együtt érezni velünk (Zsid 4-5). Mindkét költő beszél, illetve ír a síró szívről is. Tóth Árpád arról ír: „ Van, aki sír, van, aki jajgat, Van, ki őrjöngve káromol. ” Elárulja, hogy ő ezzel szemben csukott ajakkal várja „Míg minden vesztés rám omol. Ó, nem dicsekszem, nem a gőg ez, Ne csodáljátok hős dacom, Nem kevélység, és nem erő ez,... megfojtott panaszom...” (Van, aki sír). Reményik is a „lehetetlenség konok fala” előtt álló embert úgy írja le, hogy sírással kezdi. „Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol... ” De ő a véresre zúzott koponyáját nem daccal horgasztja le, „míg minden vesztés” reá omol, hanem felemeli a magától megnyílt ég felé és lát egy pici csillagot, mely szembe jön mosolyogva... Amit sírással, káromlással, daccal, imádsággal sem tudunk megoldani, megnyitni, azt megteszi Isten. „Alomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. ” A síró szívnek a sola gratia az egyedüli gyógyszere. „Mert jó, ha kegyelemtől erősödik meg a szív" (Zsid 13,9). A kegyelmes Isten csodája az, hogy megtörténhet a szívesére. A prófétai ige szerint elveszi testünkből a kőszívet és belénk helyezi a hússzívet, amely együtt tud érezni az embertársakkal. Mely együtt tud örülni az örülőkkel és nincs benne irigység. Mely együtt tud sírni a sírókkal és nincs benne az „úgy kellett neki” káröröme. Lehet, hogy ez a hússzív a próbára tevő kemény utakon kifárad és végképp megáll. De nyomai ott maradnak azoknak az életében, akiknek szolgált: önzetlenül, áldozatosan, hűségesen, kitartóan, szeretettel. Van egy lapátfajta, amelyre nagyon sok fér rá. Szívlapátnak mondják. Szívformája is van. Erősen igénybe veszi a szívet. Kőszívbe semmi sem fér: gyökér- telen, nincs gyümölcsérlelő hajtása. Csak a hússzív tud befogadni, nemcsak annyit, amennyit a költő szerint „sajátunknak mondhatunk”, hanem belőle másoknak is adhatunk! Szimon János Kőháti Dorottya Hollandiában legális az eutanázia Hollandiában a világon elsőként legalizálták a kegyes halál intézményét, ezzel megadva a jogot a súlyosan betegeknek, hogy befejezhessék életüket - adta hírül a BBC. Ez azt jelenti, hogy az eutanáziát végző orvosokat nem vonják felelősségre, ha a betegért amúgy mindent elkövettek. Az adott beteg kérését minden esetben jogi, orvosi és etikus szakértők bizottsága vizsgálja majd. A páciens kérését két orvosnak is úgy kell megítélnie, hogy szenvedése tűrhetetlen, és csak ekkor indulhat az eljárás. Ha bármi kétség felmerül, az ügy azonnal bíróság elé kerül. A holland parlament felsőháza a döntést még tavaly áprilisban meghozta, de törvényerőre csak ez év elején emelkedett. 2000. Jött egy néni ma hozzánk, aki gyakran szokott jönni. Rákos. A kemoterápiát is abbahagyták már, gyógyíthatatlan. Jött és elmondta. Áttétek az egész tüdőben. Talán fél éve van még ebből az életből. Nem fél. Nyugodtan várja a fulladásos halált. A fia börtönben, illetve most szabadlábon, de ki tudja meddig. A lányának most született gyereke, majdnem meghalt a szülés után, - kettős méhlepény volt, csak nem vették észre. És vele nem ál! szóba a férje. Mert haldoklik. Nem tudja megérteni, felfogni. Haragszik a feleségére, mert el fog menni. És hozott a néni virágot. Mindig szokott. Nagy, piros amarilliszt. Gyönyörű. És néz a négy, nagy, piros virágával. Véresen ragyog. 2001. Elsimult minden. Elsimult az élet. A fia dolgozik. Ember lett! A lánya és az unokája éldegélnek. Sokszor nehéz, hogy nincs ott a „nagyi”, de kaptak segítőket, van kihez fordulni jó tanácsért, jó szóért. Persze nehéz az élet - hol ne lenne az?!... Sikerült beszélnie a férjével. Elfogadta, hisz nem tehetett mást. Békében váltak el. A nénihez kegyesek voltak. Három napi alvás, nagyon kevés ébrenlét és fuldoklás után csendben lépett át a kapun. Három napig minden percben volt valaki az ágyánál. Csak egyetlen percre lépett ki a lánya, csöngött a telefon. Ez alatt ment el. Békében. Mindenkit kímélve. Ahogyan élt. Egy család élete az Úrnak 2001-ik évéből. Járatlan utakon a lelkigondozói G yakran jut eszembe a magyar millenniumi Mount Everest-expedíció orvosa. A járatlan úton a sátorponyvába kapott bele a szél, és rántotta magával a mélybe. Pál is megtapasztalta „ ...hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Rm 7,18-19) „Én nyomorult ember! Ki szabadit meg ...? Hála Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm 7, 24—25) Pótcselekvést kereshetünk szomatikus, pszichikus - sokszor nagyon tiszteletreméltó - segítségnyújtásban, de ha a pneumatikus elmarad, mellékvágányra, esetleg vakvágányra futunk. Úgy gondolom, sokat tanulhatunk Helmut Tacke-től, aki az evangéliumi lelkigondozást olyan eseménynek nevezte, mely „a név védelme alatt” áll. A következőkben két példát szeretnék elmondani kórházlelkészi-lelkigon- dozói szolgálatomból. Mindegyik példa hiteles. A betegek névtelenségének megőrzése érdekében néhány részletet megváltoztattam. Aki hazaérkezett Onkológia I. emelet, 7-es szoba, 4-es ágy Sz. Z. 23 éves rendőr. Vastagbéltumor után mellhártya áttétel. Féltestvéreivel, édesapjával, nevelőanyjával él együtt egy tiszántúli kisvárosban. Szeretettel és szívesen beszél családjáról, különösen a nem vér szerinti „édesanyjáról”. Másnap már hivatásáról faggatom. Elmondja, hogy azért szereti a közlekedésirányító szolgálatot, mert sokféle helyzetben neki kell felelősen döntenie emberek védelmében. Sajnos, csak három hónapig tehette, utána betegállományba került. Most egy olyan helyzetbe jutott, amit nem irányíthat. A kemoterápiás kezelés mellékhatásait egyre nehezebben viseli.- Segíthetlek, vezethetlek, Zoltán? - Megfogom a kezét és csendben imádkozom magamban érte. Harmadik napon még integet, amikor az ajtóban megjelenek. Hangja egyre suttogóbb:- Árpi bácsi, az előbb szívtak le tőlem 1,5 liter vizet. Úgy féltem. Most, hogy itt van, nyugodtabb vagyok, de nagyon gyenge.- Próbálj aludni, Isten angyalai vigyáznak rád... Negyedik napon már reggel bemegyek hozzá.- Fiam, melyik egyházhoz tartozol? Hívjam a lelkipásztorodat? Már alig értem suttogását:- Nem vagyok megkeresztelve.- Szeretnéd, hogy megkereszteljelek, hogy ezzel Isten gyermeke légy? Válasza suttogva:- Igen, nagyon. Hasonlóképpen akarja az édesanyja is. Hazarohanok lutherkabátomért, a keresztelési kancsóért. Utoljára megfogjuk egymás kezét és könnyeink a keresztvízzel összefolynak.- Zoltán! „De most így szól az Úr, a te Teremtőd... Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Magamban továbbgondolom az igét. „Ha vízen kélsz át, én veled vagyok...” Istenem! Miféle ismeretlen vizeken, de már nem egyedül. Este nyolckor csörög a telefonom.- Maga keresztelte meg a fiamat? Azonnal jöjjön be a kórházba! Lehet, hogy megsértettem egy apa személyiségi jogát, mert ő kemény ateista, és esetleg ellenezte volna? Feleségem felkészít erre a lehetőségre is, esetleg egy pofonra. De nem. A folyóson, a kórházban kitárt karral jön felém az apa.- Köszönöm, uram! Amit mi elmulasztottunk, megtette. Régen elsodródtunk mi már az egyháztól, Istentől, de most úgy érzem, újra megtaláltuk Őt.- Akkor hát köszönjük meg együtt haldokló fia mellett a fiát és az újra hitre- jutásukat! Másnap reggel.- Hajnalban hazaérkezett a fiam. Dicsértessék a Jézus Krisztus. Mindörökké. Ámen. szolgálatban Akit nem tudtak elengedni II. Bel. fsz. 9-es szoba, 2-es ágy. K. A. 45 éves pénzügyi vezető. "Későn diagnosztizált rosszindulatú melldaganatos műtété után mellhártyája tele lett áttételekkel. A besugárzás, a kemoterápia már nem használ, inkább csak szenved a mellékhatásaitól. Napról napra egyre inkább beszűkül, kommunikációját családjával feladja, felborul az anyagcseréje és mindezt átitatja az alig csillapítható fájdalom. Egyre többet alszik és ritka ébrenléteiben jelentkeznek a szellemi zavartság jelei. Elkezdődik a haldoklás (agónia). A helyzetet súlyosbítja, hogy a beteg édesanyja már a haldoklás fázisában is erőlteti az evést, természetesen már erdeménytelenül.- Annuskám, ébresztő! Itt van anyuci. Hoztam pipihúslevest, megetetlek. A haldoklónak a szeme se rebben.- Jöjjön, segítsen felültetni! - szólít meg az anya. - Vagy tegyen csodát! Nem engedem meghalni! Odamegyek, próbáljuk emelni. Az ápolónők nálam sokkal jobban tudják, hogy már semmi sem segít. És akkor a haldokló utolsó erejével belekapaszkodik az ágy vasrácsába és meg sem lehet mozdítani. Hazamegy az anya készíteni a holnapi finomságot a lányának, mert etetni kell. Másnap a főorvosasszonnyal próbáljuk megértetni az anyával, hogy lánya haldoklásában iszonyúan szenved, engedje elmenni. A Mennyei Atya már várja őt. De ő nem érti, szemeit a betegágyról nem tudja felemelni. Később hazamegyek,. imádkozom Annáért, majd visszamegyek. A főorvos megszólít:- Jöjjön, tegyünk még egy próbát! Belépünk a haldokló ágyához. A főorvos szinte kiáltva mondja és rám mutat:- Anna! Ismeri ezt az embert? Még egyszer kinyitja a szemét, ránk néz és megszólal:- A szentatya. Végül is talán csak engem fogadott el társnak, aki készen voltam egy nálunknál jobb kezekbe elengedni őt. Úgy gondolom, nála az érte mondott imádság, rendszeres jelenlétem, az inkamáció segített. Az anyja másnap kikövetelve, mentővel hazavitette, a körzeti orvostól biztosítékot kapva, hogy mint régi páciensét ellátja. Úgy hallottam, otthon már csak néhány órát élt. Sokszor betegeim ágya mellett (ezek elsősorban daganatos betegek) egy idő után, ha Uramra figyelek, úgy érzem magam, mint aki, ha nem is hegyen, de magas dombtetőn állok, ahonnan messzebbre látok. És igazat adok Rónaynak: „Ha egyre sötétebb az alagút, egyre világosabbak a lámpák. ” Jézus Krisztus mondja: „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz én- bennem, ne maradjon a sötétségben." (Jn 12,46) Bolla Árpád
