Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-03 / 5. szám
Evangélikus Élet 2002. FEBRUÁR 3. 7. oldal JEGYZETLAPOK ÉJFÉLI OLVASMÁNY Márai: Naplója (1950-52). Mint kortynyi óbort, úgy ízlelgetem a finom szövésű, érdes sorokat: „A semmibe írni, csakugyan lehetetlen. De kinek akarsz írni? Az orvosodnak? Vagy a sarki trafikosnak? Minden igazi, végzetes müvet a semmibe írtak.” Fojtogató ez a mostani légkör, a világra ereszkedett félelem, mintha semminek se lenne értelme. írni... Kinek? És Szent Ferenc? És Arany János? Vörösmarty? Kinek írtak? REMÉNY Van-e még remény? Ebben a közönyös világfélelemben? Eddig a legnagyobb pusztításokban is felcsillant valami halvány fénysugár, hogy megijednek és megbékélnek. Valaki fölkiált: „Elég! Ne tovább!” De az emberi történelem során ezek a hő- kölések csak kevés ideig tartottak, amíg kifújták magukat az ellenfelek, hogy nagy lélegzetet vegyenek az újabb öldökléshez. A 156-OS BUSZON Utazom megint a belváros felé. A Pető Intézet előtt ismerős betegek: a negyvenéves férfi a vastag gumikerekes kocsiban emeli föl tízéves kisfiát. Irtózatosan szenved, odakötve a dereka, arca eltorzulva rángatózik és időnként artikulálatlan hangon kiáltozik! A szemüveges, sovány kisfiú ülni se bír, minden tagja reszket. Csak ketten vannak. Mindenki elhagyta őket. De ők hűségesen kitartanak. Fáradtan, nyögve cipeli, s a nagybeteg gyerek reszkető kezeivel kétségbeesetten öleli az apja vállát. HAJNALI KÉRÉS Ötvenöt éves vagyok. Mindent elvesztettem és a legtöbbet kaptam. Gyermekeim egészségesek és hálásak ezért a kis segítségért is. „Ne hozz semmit, csak látogass le néhány napra!” - mondja meleg szívvel Anna. Mit kérjek az égiektől? Már csak a szeretteimnek kérek, magamnak egyre nehezebb. Isten talán tudja, mi hiányzik, mit érdemiek meg, annyi tévedés és rossz elkövetése után. ŐSZI EMLÉKKÉP Zúg, zeng a déli harangszó, ahogy megyek lefelé a lejtőn a búcsúzó őszben. A sarki virágárus éppen friss rózsáit rakja, a pádon öreg férfi sütteti fáradt arcát. A játszótér tele van fiatal anyával és vidám gyerekekkel; babakocsival, labdával, kisbicik- livel jönnek és végtelen boldogok. Nem veszik tudomásul az öldöklő, őrült világot; kisfiúvá és kislánnyá válnak ők is, játszanak, nevetnek, gesztenyét szednek, lehajolnak a homokvárig és fűszálat tűznek a tornyába. A LÁTHATATLAN HÁBORÚ Nézem a vérző-arcú képeket, hallgatom a rettegő embereket és belémvillan a fölismerés: milyen védtelen a világ. Milyen sebezhető. Mert a világ a bizalomra épült. És most ez omlott össze, percek alatt semmisült meg. Áthatolhatatlan betonfalat kellene emelnünk, hogy valamennyire biztonságban érezzük magunkat, de az se adna nyugalmat, mert mindenütt a gonoszt látjuk már... A Láthatatlan Háború folyik tovább, és észrevétlenül befonja félelemben vergődő életünket. ERDÉLYI LEVÉL A hosszú télben ez az első levél. Kovács tiszteletes uram most 78 éves, evangélikus parókiája meg kétszer annyi. Nézem a felszakadt borítékot, a préselt arany levelet; a szálkás sorok, a fáradt mondatok a szegénységről beszélnek. A reménytelenségről. Fogynak, fogyatkoznak a magyarok, elmennek a fiatalok: elhagyják szülőföldjüket. Szomorú vagyok, de a legfájóbb az, hogy nem tudok segíteni, és a világ is tele van fájdalommal és félelemmel. KOPOGTATÁS Olykor ránk talál Isten és zörget szívünk falán. Megszólít. Kérdez. És az éjféli sötétben várja feleletünket. Milyen váratlan ez a hívás és csodálatos. És milyen nehéz is, mert nem könnyű felelni a csillagfény-mosta szavakra. Kérni és adni. Gyónni és megbocsátani. Békét kötni a világgal. Mindenkivel. Gondolni a szenvedő, éhező világra, mikor megszegjük a mindennapi kenyeret. Fenyvesi Félix Lajos Kórház A minap elkeseredetten állapítottam meg, hogy az elmúlt évben többet voltam kórházban, mint összességébe véve eddigi életemben. Hálát adhatok, hogy nem mint beteg, hanem mint látogató voltam a gyógyulás falai között. A kórházban minden idegen: az orvosok, az ápolók, a betegtársak. Idegen az ágy, a párna sem úgy simul a fej alá, ahogy otthon. Minden más. Érkeznek a testbe fúródó tűk, órákig csöpögő infúziók, tolókocsi, limbóhintó... Az étel sem az otthoni recept alapján készül. Aztán jön az orvos és ujjával ejnyebejnyét int, s mondja: - Tessék enni! Közben dossziékból leletek kerülnek elő, s a beteg aggódva fürkészi a „csodatevő-gyógyító” arcát: van remény? Reménytelen? Meggyógyulok? Hazamehetek? - Sajnos - mondja a doktor - még további vizsgálatokra van szükség. Legyen türelemmel! Legyen türelemmel! Ezt mondja a nővér/ápoló is, amikor sorra csengnek az ágyjelzők a nővérszobában, jelezvén: ide vagy oda jöjjön. Ha a beteg érzi, magatehetetlen felnőttként benne fekszik az alátett pelenkába (s annak tartalmába), tudja, hogy tisztába kellene őt tegyék, szól, s jön a válasz: legyen türelemmel! És ezt hallja a beteg akkor is, amikor sóhajtva várja látogatóit, hozzátartozóit. Legyen türelemmel! És szintén ezt hallja, ha jön a meleg ebéd, de keze erőtlenül és remegve juttatja el a falatot szájához, s nincs ki megetesse, nincs erre ideje senkinek. Mondják is neki, hogy csinálja csak maga, szépen lassan, s legyen türelemmel. És ezt hallja, ha reménykedve rákérdez családtagjaira: - Mikor visztek már haza? Legyen türelemmel! És ezt hallja, ha kínja már elviselhetetlen és azt kérdezi fennhangon: Istenem, mikor szólítasz már el engem? Meddig még? Legyen türelemmel. Megalázó szituációk tömkelegével szembesül a gyógyulás falai között a beteg. Türelme fogytán, s így vannak ezzel gondozói, sokszor családtagjai is. És ilyenkor elhangzik sok kritika. A családtagok szidják az ápolókat, nővéreket, hogy minek vannak itt, ha nem végzik megfelelően feladatukat. Az ápolók szidják az aktuális kormányt és a rendszert, hogy ki fizeti meg EZT nekik? Az egyik beteg szidja a másikat, hogy nem tud tőle aludni, mert állandóan „nyavalyog”, fogja be a száját, egyébként is, ő gyógyulni jött ide, nem másokat kiszolgálni, mások panaszait hallgatni, ő is beteg és punktum! És születnek ítéletek. Kimondva, kimondatlanul. S vajon ha az ítélethozókból lesz másokra utalt beteg, vagy hozzátartozójukat ápoló, netán egészségügyi végzettségű kórházi munkatárs, vagy esküt tett orvos, vagy az aktuális kormány frontembere, miként változik ez az ítélet? Mert lehet, hogy ma Ön még a volánnál ül, holnap már betegágyhoz kötözött ember. Lehet, hogy ma még Ön az aki ápol, s holnap már Önt kell, hogy ápolják. Lehet, hogy ma még Ön végzi az életmentő beavatkozást, s meglehet, holnap Önnek lesz erre szüksége. És az is lehet, hogy ma még Ön dönt az egészségügy kérdéséről, s holnap már Ön fölött döntenek! Máté evangéliumának 7. fejezetében az 1. és 2. versben ott a ma is aktuális figyelmeztetés: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. ” Györky Varga Mária OLVASTAM... Elbizonytalanodás Tudós teológusok közül többen azt állítják, hogy a „Bibliában nincs lélektan”. Ezért aztán - úgymond - nem is szabad a mai lélektan fölméréseit a bibliai történetek értelmezésénél fölhasználni. Ezt a fölfogást csak azzal a megszorítással tudjuk elfogadni, hogy a Bibliában valóban nincsenek lélektani szabályok, de annál több lélektani folyamattal találkozunk a Szentírás lapjain, amely a legmodernebb lélektani kutatás számára is hallatlanul gazdag forrásanyagot tartalmaz. Kiveszünk most egy csöppet a tengerből, egy szót a Szentirásból. Heródes „bizonytalanná vált” minden dolgában akkor, amikor Keresztelő Jánost börtönbe vetette. A történetben (Mk 6,14-24) egyebek közt ezt olvassuk:,,Heródes félt Jánostól, akiről tudta, hogy igaz és tiszta ember. Ezért védelmébe vette. Amikor' hallgatta, nagyon bizonytalanná vált ugyan, de mégis szívesen hallgatta. ” Az evangélista néhány szóval hallatlanul pontosan ábrázol itt egy bonyolult lélektani folyamatot. Ebből a legfontosabbat mondjuk el néhány szóval. A szaktudomány ambivalenciának nevezi azt a belső feszültséget, ami Heródes lelkében elhatalmasodott. Ez a latin szó kettősséget, kétféle erő egymásnak feszülését jelenti. Ismeretesek a részletek. Heródes gyűlölte és tisztelte Jánost. Félt tőle, de valami titokzatos erő újra és újra odakényszerítette őt Jánoshoz: „szívesen hallgatta” azt az embert, aki kíméletlenül fejére olvasta minden bűnét. Mi volt ez a kétféle erő, ami egyszerre hatott Heró- desre, és aminek következtében „bizonytalanná vált”. Vagyis, ahogy manapság szoktuk mondani - elbizonytalanodott? Tiszta és tisztátalan erők, szent és bűnös indulatok küzdöttek egymással Heródes bensejében. Minden romlottsága, könyörtelen zsarnoksága ellenére benne is megszólalt az igazság szava. Tudta, hogy ártatlan embert vetett börtönbe. Tudta, hogy ennek az embernek igaza van akkor is, amikor az ő zsarnoki uralkodását ítélet alá vonja. Az igazság volt tehát az egyik erő, ami hatott a királyra. De a másik oldalon ott voltak a másfajta erők: a hiúság, a hatalomféltés, a rossz lelkiismeret bosszúra ingerlő ereje. A Bibliában lépten-nyomon találkozunk ambivalens feszültségekkel. A gazdag ifjú pontosan megértette, hogy melyik út vezet az örök életre, de a gazdagság szerelme „bizonytalanná tette” őt és végül rosszul döntött. így volt Pilátus is: tudta, hogy mi az igazság Jézus perében, de féltette a pozícióját és ebben az ambivalenciában ő is rosszul döntött. Péter apostol sem volt kivétel: az utolsó éjszakán, a főpap udvarán, ő is tudta, hogy mi az igazság, de őt is rossz útra vitte az ambivalenciája, másik erőhatása: az önféltés. Tanulság: ahol nagyjából egyforma erők feszülnek egymás ellen az ember lelkében, ott bekövetkezik az elbizonytalanodás. A tudatos energikus döntésre való képtelenség és ennek eredményeként bekövetkezik az olcsó sodródás a legkisebb kockázat irányába. Kétezer év óta semmit nem változott a helyzet. Mi'is olyan ambivalenciák sorozatában élünk és bizony sokszor nem mi „döntünk”, hanem minket „döntenek el” a külső sorserők. Mit lehet itt tenni? Sokat lehet tenni és nem is nagy áron. Először is tudatosítani kell magunkban a kialakult ambivalens helyzetet, a bennünk ütköző tiszta és tisztátalan erőket. Azután erőtlenségünkben - esetleg hangosan is! - ki kell mondanunk a helyes szót: én a jó mellett akarok dönteni. Innen kezdve imádkozni kell - nem ritkán hangosan is! - azért hogy Isten adjon erőt akarásunk valóra váltásához. Könnyebb lesz a döntés, akarás, véghezvitel, ha újra meg újra segítségül hívjuk Jézus erejét. Ferenczy Zoltán Tisztelt Szerkesztőség! A lelki megújulásra szükségünk van, ezt azonban a Szentlélek végezheti el egyedül, ezt sem eltervezni, sem csinálni nem lehet. A Léleknek vannak csatornái, amelyeken keresztül áramolhat. Vannak csatornák, amelyeket nem használunk, mellőzünk, vagy nem tartunk fontosnak. Budaker Oszkár néhai soproni lelkész, teológiai tanár, evangéliumi lelkületű lutheri teológus mondta mindig hallgatóinak: „A bibliai tanulmányok mellett olvassanak minél több életrajzot!” Az evangélium valóságos erő, de emberi utakon végzi munkáját (inkamá- ció). Ezt a sokszínűséget felfedezni: élmény! Nekünk, evangélikusoknak, drága kincsestárunk van példaképekben! Evangélikus tanúk fellege vesz minket körül, akik esendő emberek voltak, mégis a maguk korában küzdöttek, dolgoztak, alkottak, tehát - ha bukdácsolva is -, de tanúskodtak. Ezek a tanúk adják a gyülekezetek hátterét, róluk megfeledkezni nem lenne szabad. Segíthetnek nekünk mai küzdelmeinkben. Jó kezdeményezés az Evangélikus Életben az „Arcképcsarnok”, de már a kisgyermekek hitoktatásában és a konfirmációi oktatásban is nagyobb súlyt kellene fektemi annak az útnak a bemutatására, amelyen át evangélikus egyházunkat vezette Isten. A II. világháború előtt - pl. az ébredési mozgalomban - dr. Podmaniczky Pál meghatározó hatású „Vihar” című kis könyvecskéje indított az egyház szereteté- re, hitre és hűségre sokakat, amelyben egy- egy jelentős egyháztörténeti eseményt mutatott be egyszerűen, olvasmányosan. Használjuk ki jobban ezt a csatornát! Kinczler Irén Útmutató Tudom, olvastam is, hogy sokaknak okozott problémát az idei Útmutató más alakja. Amennyiben lehetséges, kérem közöljék versemet az olvasói rovatban, hátha „hatásos” lesz. Hespné Házos Mária r Uj forma Kétezerkettőre készülődve mentem, új Útmutatót keresve. Előtte álltam, mégsem találtam, oly furcsa volt az új köntösbe. Belelapoztam, elnéztem hosszan. Olyan más! Nem kell, nem ehhez szoktam. De ha már itt van, sokezer példányban, el kell fogadnom, így, más formában. Otthon mi várt rám? - Újra csalódva: nem is fér bele a régi tokba... Régi borítót tennék új könyvre? Vagy új bort tennék régi tömlőbe? Mért adok ennyit külsőségekre? Hát nem a tartalom, a Napi Ige az „ egy szükséges ”, az egy fő dolog, hogy felserkenve arra gondolok Aki mindnyájunknak, tárgyaknak is ura, elfogadom, hogy új ötletnek is Atyja. A polcra teszem, napi készenlétbe, csodálom, hogy csak most veszem észre: éppen akkora, mint a régi, kedves Biblia! Vezessen idén is, utamat mutatva. (2Ö02. Vízkereszt napján) Egyházunk honlapja az interneten: www.evangelikus.hu Imaszándékok 2002. február havának vasárnapjaira Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság 3. Adjunk hálát Istennek, hogy börtöneink egy részében a különböző felekezetek gyülekezetei, létszámban és Krisztus utáni őszinte vágyakozásban megerősödhettek! 10. Kérjük Mennyei Atyánkat, hogy azokban a börtönökben, amelyekben a hitrejutottak csak vallási érdeklődés nélküli emberekkel közösen, tömegesen vehetnek részt az istentiszteleteken, lehetőség adódjon a nyugodt és elmélyült ige hirdetésre és imádkozásra! 17. Kérjük Mennyei Atyánkat, hogy áldja meg a börtönpasztoráció munkatársait: a lelkészeket, a levelezőket, a csomagküldőket, az utógondozást végzőket és az imádkozókat. Áldja meg a hivatásos és önkéntes segítőket! 24. Kérjük Mennyei Atyánkat, hogy Szent Jobb Latorról - mint a Krisztusra mutató példaképről - a magyar fogvatartottak megemlékezhessenek! i
