Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-15 / 37. szám
Evangélikus Élet 2002. SZEPTEMBER 15. 3. oldal Budaker Oszkár önéletrajzi írásában ez áll: „A katonai pályára édesatyám kívánságára léptem. Magam kezdettől fogva a lelkészi pályára éreztem hajlamot.” E „hajlam” Isten hívása alapján vált meg katona-tanári állásától, és iratkozott be a soproni Teológiára. 1927. július 24-én, 31 éves korában Szentantalfán Bácsi Sándorral és Jánossy Lajossal együtt avatta lelkésszé Kapi Béla püspök. Utána rövid ideig Szombathelyen püspöki, majd Kőszegen gyülekezeti segédlelkészként szolgált egészen a Sopronba történt meghívásáig, 1928. október 4-ig. Mint családos ember költözött be feleségével és Edda lányával a soproni parókiára, a Templom utca 12.-be. A lelkipásztori tevékenysége megkezdését követő esztendőben született második leánygyermekük, Mártika, akit nagy fájdalmukra első elemistaként, hétévesen ragadott el a meleg családi fészekből a váratlan halál. Budaker Oszkárt Isten kiváló képességekkel áldotta meg. Igehirdetéseiben érződött a Krisztus-közelség személyes átélése, ez tette vonzóvá és hitelessé azt, amit mondott, akár szószéken, akár gyülekezeti bibliaórákon. Igehirdetéseire nagy lelkiismeretességgel készült. Azokat alaposan kidolgozta, és kézzel, tintával, apró betűkkel le is írta. Nagybecsű Neki az érték számunkra a mai napig is gondosan őrzött, magyar és német nyelven leírt, közel nyolcszáz templomi, valamint a különböző alkalmakon - keresztelés, asszonyavatás, konfirmáció, eske- tés, temetés - tartott igehirdetései. Hét éven át teológiai professzorunk is volt. Számos, főleg lelkipásztori és liturgikai előadását gondosan őrizzük, szintén itt, Sopronban, gyülekezetünk levéltárában. Érdemes és hasznos lenne, ha belőlük több nyilvánosságra is kerülhetne, és így egyházunk tagjai, főleg a fiatal teológusok számára közkinccsé válhatna. Az 1942-ben történt teológiai tanárrá való kinevezésével egy időben lett a Felkelő út 42. szám alatt álló Evangélikus Teológusok Otthonának igazgatója is. Feladatának tartotta nemcsak a rend megőrzését, hanem lelkipásztorként is vigyázott az Otthon lakóinak lelki, szellemi fejlődésére és testvéri közösségként való együttélésére is. Sok, lelkipásztori együttérzésről és segítőkészségről tanúskodó tanácsa, mély Krisztusszeretetéből fakadó imádsága vált számunkra a mai napig sem feledett, megtartó lelki erővé. dővel ezelőtt, a hajnali órákban, alvás közben távozott el közülünk. A gyülekezet még élő tagjai és volt tanítványai is együttesen vallják, hogy Budaker Oszkár nem élt önmagának, és nem halt önmagának. Nem, mert neki az élet Krisztus volt, a meghalás pedig nyereség. A soproni gyülekezet szeptember 8- án, a Szentháromság vasárnapja utáni 15. volt Iáját. Budaker Dóra tanárnő, fuvolaművész pedig, a szépszámú gyülekezet előtt Bach: II. C-Dúr szonátája III. és I. tételének eljátszásával emlékezett és emlékeztetett a Dédnagyapára. Délután 3 órakor a temetőben emlékeztünk meg Budaker Oszkárról,, és helyeztük el a hálás megemlékezés koszorúit. A soproni gyülekezet nevében Zügn Tamás, a volt tanítványokéban e sorok írója és a budapesti Hittudományi Egyetemünk nevében Johann Gyula egyetemi lelkész emlékezett meg az egykori soproni professzorról. vasárnapon már a délelőtti istentiszteleten is megemlékezett az 50 esztendővel ezelőtt, ezen a napon elhunyt volt lelkészéről, Budaker Oszkárról. Gabnai Sándor lelkész igehirdetésében és oltári imádságában fejezte ki a gyülekezet háSümeghy József volt tanítvány leírt emlékbeszédét sajnálatos, váratlan betegsége miatt nem tudta elmondani, Zügn Tamás gyülekezeti lelkész vállalta annak felolvasását. Zoltán László volt tanítvány élet Krisztus Teológiai tanári, és a Teológus Otthon igazgatói állásában sem maradhatott meg. 1949-ben nyugdíjba küldték. A gyülekezet néhány hónap múlva a régi szeretettel visszahívta, és 1950. január 1- jén ismét beiktatta lelkészi állásába. Hadd álljon itt egy részlet abból az 1949. október 15-én kelt, hozzám intézett leveléből, amelyben rá oly jellemzően ír erről a számára és a gyülekezet számára is nagy jelentőségű eseményről: „....nem volt könnyű elhatározásra jutnom, hiszen itteni munkámban is nem egyszer éreztem az Úr segítségét, és velem való kegyelmes együttmunkálkodá- sát. A soproni gyülekezet kitartó hívása azonban, amelyet egy ideig éppen olyan kitartóan utasítottam vissza, végül is arról győzött meg, hogy Isten akaratával állok szemben. Ennek azután engedelmeskedtem, amint mindig is igyekeztem megtenni. Most csak az a reménységem, hogy nem tévedtem legyen, mert az O áldása nélkül nem foghatnék neki az új munkának, semmire sem mennék benne, - ezt nagyon jól tudom! Beiktatásom majd csak január elején lesz, mert dec. végéig még Ziermannal szemben van a gyülekezetnek anyagi kötelezettsége....” Isten kegyelméből 32 hónapig végezhette még áldott lelkipásztori tevékenységét a kitelepítés után ötödére csökkent, nehéz anyagi és politikai körülmények közé került, szeretett soproni gyülekezetében. Fiatalon, 56 évesen, ötven észténA közösség: megtartó erő A közelmúltban hozták nyilvánosságra a 2001-es népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó adatit, ahogy arról lapunk is beszámolt. A nemrég megjelent vaskos kötetben számos táblázat - kor, nem, lakóhely szerinti összesítés - dolgozza fel az adatokat, így többek közt azt is kiolvashatjuk belőle, hogy melyik településen hány evangélikus él. De milyen üzenete van még ennek az adathalmaznak úgy az egyházra, mint a társadalomra nézve? Milyen múlt és milyen jövőkép bontakozik ki a számok mögött? A szakszerű értékeléshez dr. Nagy Gábor Tamás jogász-szociológustól, Budapest első kerületének polgármesterétől kértünk segítséget, aki maga is hívő evangélikus.- Polgármester úr, érte-e meglepetés, amikor áttanulmányozta a KSH jelentését? Erre számított a szociológus szakember?- Annyiban ért - kimondottan jóleső - meglepetés, hogy milyen sokan vallották magukat hívőnek, illetve egyházhoz, felekezethez tartozónak a magyar társadalomban. Tették mindezt annak ellenére - talán még emlékszünk rá -, hogy az adatfelvételkor bizony megpróbálták óva inteni az embereket, hogy ne válaszoljanak erre a kérdésre, mondván, ez visszaélésre adhat okot... Hallottunk olyan esetekről, hogy a kérdezőbiztos fel sem tette ezt a kérdést. De az emberek fontosnak tartották, tartják, hogy tudassák vallásukat, egyházhoz való tartozásukat, ezt mutatja, hogy közel 9 millió fő válaszolt rá érdemben, s ennek 74%-a meg is jelölt valamilyen egyházat! Ez jó jel. Fontosnak tartom azt is, hogy 50 év után ismét megismerhetjük ezeket az adatokat (az 1949-es népszámlálás foglalkozott utoljára ezzel a kérdéssel - a szerk.), és jó tudni, hogy sokáig vállalták félelem nélkül, őszintén a meggyőződésüket. Anélkül, hogy bárkinek a személyiségi jogait is veszélyeztették volna, pontos képet kaptunk a magyar társadalomról. Végre hiteles, nem csak becsült adatokkal dolgozhatnak a szakemberek is. Ezt szükséges megismerni nekünk, hívőknek is, tudnunk kell, hogy milyen társadalomban élünk.- Hadd forduljak most az evangélikus gyülekezeti taghoz: Ön szerint ez a mi egyházunknál mért 3%-os arány optimizmusra vagy pesszimizmusra adhat okot? Vagy ne fogalmazzunk ilyen sarkítottan?- Úgy értékelem a népszámlálás eredményét, hogy az adatok szerint drasztikusan nem csökkent egyházunk létszáma, és ez is biztató. Egyházunk vezetésének, az egyes közössegeknek is jó látni, hogy „hányán is vagyunk” mi, evangélikusok 2001-2002 Magyarországán. Rögtön tegyük hozzá: egy egyház nem a számszerűségében jelent értéket, súlyt a társadalomban, hanem lelki értelemben. Evangélikusságunk a jelenlegi 3%-ával együtt történelmi szerepet és küldetést tölt be. A Krisztustól kapott missziói szerepre hivatott ez az egyház, akár 300főt számlál, akár 300 000-ret vagy 3 milliót. Mint legkisebb történelmi egyház tudnunk kell, hogy evangélikus hagyományaink, évszázados tradícióink nem attól a sajátunk, hogy sokan vagy kevesen vagyunk, hiszen a számok nem hordozhatnak minőségi különbséget. Semmiképp se legyünk pesszimisták, inkább fogalmazzuk meg az új feladatokat, az előttünk álló célokat.- Milyen az a társadalom, amelynek hét és fél millió tagja vallja meg, hogy egyházhoz, felekezethez kötődik? Mindezt olyan évtizedek után, amelyeket megéltünk?- A hit ereje szociológiai szempontból is jelentős, mert a közösséghez tartozást erősíti - voltaképpen annak kifejeződése. Aki pedig egy közös értékek alapján szerveződő közösséghez tartozik, az sokkal kevésbé van kitéve a külvilág állandóan változó hatásainak, nem sodródik, hanem erősebb, stabilabb személyiség. Esetében kisebb a devianciára való hajlam, a társadalom perifériájára kerülés veszélye. Az egyházhoz való tartozás erős megtartó hatással bír, olyan gyökér, amely meg tud óvni a jövő-menő kordivatoktól. Az ilyen ember jobban tudja kezelni a világ kihívásait, a lassan mindent meghatározó fogyasztói társadalom eluralkodását, a pénz mindenek felettinek tűnő hatalmát. Társadalomlélektani értelemben a hívő embernek erősebb az „immunrendszere.” A nemzeti értékek vállalása és az örök emberi értékek tudatosítása szempontjából is lényeges, hogy a magyar társadalomban egyre többen gondolkodnak így. Lehet, a fogyasztói világ nem ezt sugallja - mégis, mélyen él az emberek szívében az egyházhoz való tartozás érzése.- Izgalmas kérdés az is, hogy milyenek vagyunk mi, evangélikusok: öregek vagy fiatalok, városiak vagy községben élők, milyen iskolázottságúak stb... Tudna egy rövid jellemzést adni „rólunk”?- Az egyházhoz tartozók korgörbéje szinte azonos a népességi görbével. Az idősebb, 55 év feletti generációban az arányokhoz képest többen vallják magukat evangélikusnak, mint például a római katolikus egyházban. A kormegoszlás nem mutat speciális vonásokat: 45 év és 25 év táján a legnagyobb az arány — ez megfelel a társadalmi átlagnak. Az, hogy a 25 év körüliek viszonylag magas számban vannak jelen, azt jelenti, hogy van utánpótlás, van létszámában jelentős, fiatal, de már felelősen gondolkodó generáció, amelynek számára fontosak a vallásos, ezen belül az evangélikus értékek. Nagyjából hasonló a férfi-nő arány is, vagyis kiegyenlített e tekintetben a „hívők tábora”. A város-vidék eltérése nem szignifikáns, de megfigyelhető, hogy községekben még mindig több az egyházhoz kötődő, mint a városban vagy Budapesten. Semmiféle szélsőségre utaló megoszlás nem mutatható ki egyébként a táblázatokból. A házasok aránya magas az evangélikusok körében, az elváltak aránya pedig kisebb, mint a népesség egészére vonatkozó összesítésben. Békés megyében és a Dunántúlon megmaradt a hagyományosan erős evangélikus bázis, ezek a közösségek mindmáig kötődnek az etnikai, kulturális hagyományaikhoz. Történelmileg úgy alakult, hogy többnyire a kisebbség, a valamikori német ajkú városi polgárság illetve a szlovák származásúak vallása volt és maradt az evangélikus. Ha a Bécsi kapu téri gyülekezet történetét nézzük, látható, hogy az itt szolgált lelkészek többsége német családnevet viselt. Ma itt már nem a nyelvi különbség a megtartó közeg. Német helyett ma már magyarul beszélnek, de a családi hagyomány megőrződött, és nyelvét feladva, de egyházi identitását őrizve él tovább a budai evangélikusság.- Közismert, hogy a protestánsok arányosan mindig az átlagnál magasabban kvalifikáltak voltak, sok értelmiségi, tudós került ki az evangélikusok soraiból is. Tükröződik ez is a mostani népszámlálásban ?- Úgy látom, erre nézve nincs külön összesítés; idővel ezt is érdemes lesz megvizsgálni. De tény: az evangélikusok között valóban kiemelkedően sok értelmiségit, nagy hazafit, politikust találunk, - gondoljunk csak az 1848/49-es szabadságharcra. Kossuth, Petőfi evangélikus hite mindenki előtt ismert! De sok más evangélikus játszott kulcsszerepet a szabadságharcban vagy a reformkorban. A szabadságért, nemzeti függetlenségért küzdők közül több neves személyt adott az evangélikus egyház. Úgy vélem, büszkék lehetünk arra, hogy a tetteink igazolják: a hazaszeretet és a nemzet iránti elkötelezettség tekintetében az evangélikusok mindig élen jártak!- Beszéljünk most az első kerületről. Polgármesterként hogyan „találkozik” az itt élő egyházakkal?- Fontosnak tartom, hogy minden, a kerületben jelen lévő egyházzal állandó kapcsolatban legyek. Építeni kell az egyházakra és támogatni őket a műemlékek megóvásában, a karitatív munkákban, a nyári táboroztatásokban vagy a kulturális programokban... Amit egy ön- kormányzat „kicsiben” tesz, azt az államnak „nagyban” kell tennie, értem ezalatt a támogató gesztusokat. Ez nem kegy, amelyet adnak vagy nem adnak. Öntudattal bíró, egyházhoz kötődő emberként kell részt vennünk a társadalom életében.- Tudom, sok elemzést, értékelést kell még elvégezni, mégis, milyen jövőképet festenek fel ezek az adatok Ön szerint? Milyen lesz az egyház szerepe a társadalomban?- A számadatok szerint a hithez tartozás tekintetében ez a 40 év úgy múlt el, mintha nem történi volna semmi. De a napi gyakorlatban jelentős kihívások állnak az egyház előtt. Mi az a szerep, amely egyedülivé, pótolhatatlanná teszi a társadalomban? Ezt a szerepét már régen felismerte az egyház, de jó lenne minél szélesebb körben elfogadtatni az emberek előtt. Új kérdőjelekkel találkozunk, hogyan lehet korszerű módon eljuttatni az örök üzenetet a társadalom minden rétegéhez, mégpedig azon a nyelven, amelyen „beszélnek", amelyen megértik! Hogyan lépjünk fel a „fogyasztói kultúra" mindenbe beférkőző jelensége ellen, hogy az emberek tudatát ne az töltse ki, hanem az értékes, a krisztusi örömhír? Ezeket végig kell gondolni, újra és újra. De hadd szóljak személyes tapasztalataimról is: amikor az evangélikus hitről és jövőképről van szó, akkor arról is beszélek, hogy mit jelent ez a saját életemben. Meghatározó élményeket: táborokat, konferenciákat, az ifjúsági közösséget, barátságokat. A jelen és a jövő nagy kérdése, hogy hogyan alakul a munkamegosztás az egyházak, civil szervezetek és az állami intézmények között? A rendszerváltással elindult ugyan egy folyamat, de a végiggondolás, a feladatokhoz a felelősség és az eszközök hozzárendelése véleményem szerint még nem történt meg. Pedig az államnak is jól felfogott társadalmi-közösségi érdeke, hogy az egyházak által végzett karitatív, oktatási, szociális tevékenységeket megkülönböztetés nélkül támogassa.- Végül, mit tanácsol a laikusoknak: hogyan olvassák „helyesen” a vallási kötetet?- Legyen nyitott a szívük a hálára, az Isten megtartó ereje működik! Megmaradtak a szálak, élnek, erősek a kötelékek. A családok tudják a szívük mélyén, hogy evangélikusok, hogy ezt a hagyományt kapták. A politikai kurzusok változásai, ahogyan ez a népszámlálás bizonyította, legfeljebb a felszínt érintik. De a szálak kibírták a XX. század nagy viharait, és hisszük, hogy ki fogják bírni a XXI. századéit is. Nem egy kormányváltás kezdheti ki az egyházakat, a veszélyt én a „mammonban” látom. Ilyen a „McDonald’s kultúra”, a kereskedelmi tévék hangvétele, a „Big Brother” típusú szórakoztatóipar. Ezeknek a manipulációknak kell ellenállni, de csak úgy vagyunk rá képesek, ha „fogjuk egymás kezét”, ha tudunk egymásról, ha számon tartjuk egymást. Ennek volt jó eszköze ez az adatfelvétel. Meggyőződésem, hogy egyetlen hosszú távú befektetés van a jövőben: az ember. És ebben a tekintetben az evangélikus egyháznak jó esélyei vannak. Kőháti Dóra Babics Csaba Felvétele
