Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-07-28 / 30. szám

4. oldal 2002. JÚLIUS 29. Evangélikus Élet OLVASTUK... Hevesen tiltakoznak a történelmi egyházak Szalay István, a Miniszterelnöki Hiva­tal egyházi kapcsolatokért felelős cím­zetes államtitkára a kisegyházak kéré­sére eltörölné a történelmi egyház kategóriáját. Az érintett négy egyház hevesen tiltakozik ez ellen. Szalay István szerint elsőként a mé­diatörvény módosításakor kellene el­hagyni a kifejezést, amelyet a későbbi törvényalkotáskor már nem használná­nak. A címzetes államtitkár felhívta a fi­gyelmet arra, hogy a lelkiismereti és val­lásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi törvény nem tartalmazza a történelmi egyház kifejezést. Bábel Balázs kalocsai érsek szerint a történelmi egyház kategória eltörlése sem teológiai, sem történelmi aspektus­ból nem fogadható el. Mint fogalmazott: az államtól nem lehet elvárni, hogy a te­ológiai érveket mérlegelje. Azt azonban el lehet várni, hogy megnézze: melyik egyház mit tett az országért. Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyar- országi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke elismerte: a kisegyházak által kifogásolt kategória jogilag nem ér­telmezhető, hiszen az társadalmi és tör­ténelmi súlyt jelez. Ennek ellenére fur­csállja, hogy amikor Szalay náluk a múlt héten bemutatkozó látogatáson járt, erről az elképzeléséről nem tett említést. Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodaigaz­gatója szintén a Magyar Nemzettől érte­sült Szalay tervéről. Az irodaigazgató el­fogadhatónak tartja azt a szándékot, hogy az egyházakkal foglalkozó új ál­lamtitkár odafigyel a kisegyházak érzé­kenységére is. Azt azonban már nem tartja szerencsésnek, ha az Orbán-kor- mány alatt általánossá vált történelmi egyház kategóriájának eltörlésével kez­dené a hivatali tevékenységét. Mint fogalmazott: a történelmi egyház kifejezés valós társadalmi támogatottságot és súlyt jelez. Azt mutatja, hogy a hazánk­ban évszázadok óta tevékenykedő négy egyházat nem lehet mondjuk a boszorkány­egyházzal azonos kategóriába sorolni. Hasonló véleményen volt Tordai Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szö­vetsége elnöke is, aki szerint az egyház­ügyi államtitkárnak az úgynevezett szer­zettjogokat nem kellene csorbítania, amit az állam és az egyház között aláírt alap- szerződés is biztosít. Hozzátette: ha a kis- egyházaknak valamilyen sérelmük van, akkor azt természetesen orvosolni kell. Jezsó Ákos (Magyar Nemzet 2002. július 22.) A gyülekezet lényegében tanítványképző tanfolyam A fenti megállapítás a minap egy békési konferencián hangzott el, melyen a chi­cagói Willow Creek közösség néhány tagjának segítségével megpróbálták újraér­telmezni a gyülekezetiség lényegét. Az említett közösség 1975-ben egy harminctagú keresztény ifjúsági csoportból jött lét­re és mára nyolcezres tagságúvá bővült, sőt hétvégi istentiszteleteit húszezernél is többen látogatják. Ezek a beszédes adatok adtak alapot arra, hogy a békési baptista imaházban le­zajlott konferencia résztvevői figyelemmel hallgassák a Willow Creek gyülekezet és moz­galom néhány tagjának a közösségépítés tapasztalatairól elmondott szavait. Lou Hueneke, német származású amerikai üzletember, a Német Willow Creek Szervezet elnöke, a chicagói gyülekezet tagja; valamint IVilfried Bohlen, a Német Willow Creek Missziói Szervezet igazgatója, a Német Baptista Szövetség missziói igazgatója előadásaikban felfedték a közösség növekedésének titkát. Elhangzott: kezdettől fogva az a céljuk, hogy az elveszetteket elérjék az evangéliummal. Misszionáló gyülekezetük ahhoz hasonló, amilyen a Krisztus feltámadása utáni első közösség lehetett. Kipróbálták a mai viszonyok között megélni az újszövetségi gyü­lekezetek életét, és kiderült, hogy ez lehetséges. A forma kétezer év alatt sokat vál­tozott, de a mai hívek gondolkodása, szívük szándéka ugyanaz. A vendégek külön előadást szenteltek a gyülekezet vezetésének bemutatására. Megtudtuk, hogy a nyolcezres közösségben mindössze nyolc presbiter van, az ő fel­adatuk - a lelkipásztorral együtt - a lelki vezetés. Az, hogy a gyülekezet tagjai kellő lelki táplálékot kapjanak, hogy óvják Krisztus testét a káros befolyásoktól, szembe- szálljanak a hamis tanítókkal, tanításokkal, egyszóval, hogy pásztorolják a gyüleke­zetét, miközben életük és szolgálatuk példa és bátorítás kell, hogy legyen a többiek számára. Azért, hogy a gyülekezet működőképes maradjon, dolgozik mellettük egy önkéntesekből álló igazgató tanács, és egy menedzsment csoport is, fizetett alkalma­zottakkal. Minderre azért van szükség, mert a Willow Creek mintegy százhúsz kü­lönböző szolgálati ágat működtet, természetesen a gyülekezet tagjaival. A gyülekezet tagja csak az lehet, aki Jézus Krisztust személyes Megváltójának fogadta el, erről nyíltan vallást tett, aki újra és újra ismétlődő lelki tapasztala­taival Hozzá akar hasonlítani, aki a csoport, a közösség fontosságát érzi, és szo­ros kapcsolatot ápol a többiekkel, aki kapott lelki ajándékaival szolgálni akar a gyülekezetben, és aki kész Istent idejével, pénzével és minden energiájával ma­gasztalni. Willow Creekben évente egyszer vagy kétszer tartanak bemerítéseket, ilyenkor 500- 700 ember adja át életét Krisztusnak. Mindenki három évig lehet a gyülekezet tagja, akkor önvizsgálatra szólítják fel őket, hogy a jó úton haladnak-e. A presbiterek man­dátuma egyetlen évre szól, tőlük még szigorúbb életvitelt, a bölcsesség, a lelki meg­ítélés ajándékát is elvárják. Willow Creek nagy eredményeket ér el a kívülállóknak szóló igehirdetésekkel. A maguk által kigondolt istentiszteleti rendben például amellett, hogy életszerű és idősze­rű kérdéseket feszegetnek, és azokra igyekeznek választ is adni, felhasználják a mo­dem kommunikációs eszközöket. A bibliai üzenetet az igehirdetés mellett színdarabok, interjú formájú bizonyságtételek, pantomim és filmrészletek segítségével továbbítják. Wilfried Bohlen „A misszió lehetséges” című előadásában arról beszélt, hogy az Úr Jézus az Atyával és a Szentlélekkel egy közösségben van, önmagában is közös­ség. A gyülekezet Isten alkotása a világban. Jézus Krisztus a keresztény közösségen keresztül fejezi ki magát a világban. Összegyűjtötte a tanítványait, akik teljesen átla­gos emberek voltak, nem volt magas képzettségük vagy beosztásuk, mégis rendkívü­li dolgokat tettek együtt. Különböző személyiségek voltak, különböző lelki ajándékokkal. Jézus elfogadta őket, és ők megváltoztak - ezt a Biblia „megszentelődésnek” nevezi. Jézus szerelme­sei ma is csodákat tudnak tenni, még ha sokan bolondnak tartják is őket. A misszió lehetséges, csakis ezért lehetséges. Mikor lehet egy gyülekezet sikeres? Akkor, ha néhány jézusi szemléletet, biblikus elvet újra átveszünk, magunkévá teszünk. Ha a keresztények elkezdenek élni és enge­delmeskedni, bizni Istenben és bízni egymásban, megtanulnak megbocsátani, akkor hatalmas erő lesz bennük. „A misszió ma is lehetséges, a küldetés feltartóztathatatlan. Jézus Krisztus a világ reménysége, minden ember reménysége. Ezt a megváltozott életű emberekből álló vonzó keresztény közösségeknek kell elmondaniuk, mert a gyülekezet, a tanítvány­képző tanfolyam gyógyíthatja meg a városokat” - hangzott el a békési baptista ima­házban tartott konferencián, amelyre nem csupán a megye településeiről, hanem tá­volabbról is érkeztek különböző felekezetű - így evangélikus - résztvevők; lelkészek, presbiterek és gyülekezetükért felelősséget érző keresztények. Sz. K. DeCentrum - a szenvedélybetegek hajléka 10 éves Debrecenben az Ökumenikus Szeretetszolgálat A MOSZ igazgatója - Lehel László - a DeCentrum, ill. a helyi televízió kamerája előtt Az új intézmény átadásával ünnepel­te 10 éves jelenlétét Debrecenben a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgá­lat. A Szenvedélybetegek Nappali In­tézménye (DeCentrum - Drogpreven­ciós és Egészségmegőrző Centrum) azon - elsősorban fiatal - drogbete­gek, illetve fenyegetettek számára biz­tosít nappali tartózkodásra, a szabad­idő hasznos eltöltésére és közösségi együttlétre lehetőséget, akik szeretné­nek szabadulni szenvedélyüktől, vagy szeretnék elkerülni a drogfüggőséget ,, Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Gál 6,2) Az új' intézményt július elején dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Reformá­tus Egyházkerület püspöke szentelte fel. Beszédében elmondta, hogy maga a Sze­retetszolgálat kettős terhet vállal át; egy­részt katasztrófák esetén, amikor hirtelen kell cselekedni, mint ahogyan tette ezt ár­víz idején, a Felső-Tiszá vidékén. Más­részt amikor „ott kell maradni”, mivel vannak olyan lelki-emberi terhek, ame­lyeken hosszabb ideig kell a helyszínen segíteni. A református püspök szerint a most átadott hajlék ezt a célt szolgálja az­zal, hogy a rászorulók szakirányú segít­séggel felegyenesedjenek. „Fogadjátok be egymást, miként Krisztus befogadott minket az Isten di­csőségére" (Róm 15,7) - ezt az áldást kívánta zárszavában a püspök, az intéz­mény munkatársainak és az oda látoga­tóknak egyaránt. Ez az otthon meghittséget teremt Ferenczi Zoltán köszöntője elején ki­emelte, hogy az egyházak között a Re­formátus Egyház a térségben elsőként kezdte el a szociálisan hátrányos hely­zetbe kerülő emberek megsegítését. A Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztéri­um főosztályvezető-helyettese utalt arra, hogy a tárca a kábítószer visszaszorítását szolgáló nemzeti stratégia keretében támo­gatja a debreceni szenvedélybetegek nap­pali intézményét. A De-Centrum bensősé- get teremt azon fiatalok számára, akiknek saját otthonuk ezt gyakran nem tudja meg­adni, mondotta, és reményét fejezte ki, hogy az intézmény itteni munkájának eredmé­nyeként valóban a meghitt légkör alakul ki. Záró szavaiban köszönetét fejezte ki a Ma­gyarországi Református Egyháznak, Debre­cen Önkormányzatának, Lehel László lel­késznek, a Szeretetszolgálat igazgatójának és minden egyes munkatársának, akik segí­tettek az intézmény létrehozásában. A Magyar Ökumenikus Szeretetszol­gálat a debreceni Szenvedélybetegek Nappali Intézményének előkészítésére és beindítására közel 20 millió forintot költött, melynek több mint a felét saját erőforrásból biztosította. Fekete Dániel Palesztin keresztyének között A Szentföldön tett látogatást a közelmúltban a Lutheránus Világszövetség két képviselője: Peter Prove, a nemzetközi ügyek és emberi jogok titkárának asszisz­tense és Thorbjörn Arnason lelkész, az LVSZ nemzetközi ügyek és emberi jogok bi­zottságának elnöke. Palesztin keresztyének között szerzett tapasztalataikat Peter Prove osztotta meg írásban is egyházunk világszervezetének sajtóosztályával. 2002. július 2. Most tértünk vissza Iz- rael-Palesztinából. Nem a rombolás és erőszak keltette lehangoltság benyomá­sával, de a palesztin közösségekben - a térségre jellemző, rendkívüli szituáció ellenére is - megtapasztalt hihetetlen vendégszeretet, rugalmasság, remény és hit átélt élményeivel. Elkísérhettük az Auguszta Viktória Kórház egyik egészségügyi csapatát a Kharbatha Báni Harith nevű faluba, ami Ramallah közelében található. Thorbjörn lelkészt és engem egy palesztin muszlim család otthonába hívtak. Megható volt az a minket körülvevő tisztelet, amivel fo­gadtak, annak ellenére, hogy számukra teljesen idegenek voltunk. Az olajfájuk alatt ülve a legjobb házisütésű kenyérrel és kecskesajttal kínáltak, amihez a kertből szedett uborkát, paradicsomot és olivát adtak. Élelem vásárlására nincs pénzük. Ennek a kedves családnak vendégszere­tetét élvezve teljesen megfeledkeztünk ar­ról, hogy a szomszédos Ramallah az izra­eli támadó erők tilalmi zónája alatt fekszik, s hogy a falu és Eszak-Jeruzsá- lem közötti, kb. 25 km-es szakaszon há­rom katonai ellenőrző pont is van A 8 éves Abed, a család egyetlen (egy-két szót) angolul is tudó tagja, elő­hozta iskolai nyelvkönyveit, hogy csil­logtassa töredékes szókincsét. Ali, a leg­fiatalabb fiú Thorbjörn térdén ülve három ujját használva mutatta, hány éves. 12 éves nővérüktől egy nagyon erős illatú rózsát kaptam, amit szépen gondozott kertjükben szedett. Ezalatt Walid, az apjuk, számolva mutatta be mind a tíz gyermekét. A feleség elővette hímzéseit, míg mi a frissen szedett gyógyfuvekből készített teát iszogattuk. Azt sem tudva hogyan háláljuk meg ven­dégszeretetüket, Thorbjörn megpróbált egy 10 shekeles érmét Abednek adni, amit ő mutatóujjával integetve utasított el. Induláskor Walid durva kezei közé fogta arcom olyan gyengéden, ahogy azt azokból a kezekből és az időjárás-meg­viselt arcból alig lehetett várni. Walid és családja tökéletes ellenpél­dája azoknak a palesztinokkal szemben állított előítéleteknek, melyek agresszív, erőszakos, öngyilkos bombamerénylők­nek és terroristáknak tünteti fel őket. Megtapasztalva azt a fajta vendégszere­tetet, amiben részünk volt, nem könnyű elfogadni azokat a népszerű sztereotípiá­kat, amelyek olyan könnyen kialakulnak az izraeli palesztinokkal szemben. Jamil Injas, a helyi angoltanár körbe­vezetett minket a falusi iskolában és meg­mutatta azt a gyermekközösségi centru­mot, amit szinte a semmiből próbál fenntartani. Jogos büszkeséggel mesélte, hogy mindent elkövet, hogy a közösséget a silány körülmények ellenére egybetart­sa, a gyerekeknek egyfajta reménység- és szabadságbázist nyújtva. Hisz még villany sincs abban a néhány, szinte csupasz te­remben. A falu egészségügyi klinikáján a dél­előtt utolsó látogatója egy fiatal házaspár volt 12 hónapos kislányukkal, akinek ar­cán és testén kiütések jelentek meg. A falujuk és a klinika közötti ellenőrző pontok a ramallahi katonai akciók „ered­ményeképpen” le voltak zárva. így ők 5 km-t gyalogoltak a sziklás hegyek között a 40 fokos hőségben a klinikáig. Miután a doktor megállapította, hogy nem ko­moly a baj, széles mosollyal az arcukon, magukhoz ölelve a gyereket, indultak vissza a haza vezető hosszú úton. Betlehemben meglátogattuk a Kará­csony Evangélikus Templomot és az ot­tani fiatal lelkészt, Mitri Rahebet. O cso­dálatos elszántsággal megálmodott egy nemzetközi konferencia-központot, hit­életek találkozási lehetőségét a temp­lom-komplexum régi épületeiben. Az összes nehézség ellenére összeszedte a szükséges anyagi feltételeket, és elkezd­te a munkát. Aztán jött a „Védekező Vé­delmi Művelet”, és Mitri borzasztó órá­kat töltött az épületekben, míg izraeli tankok állomásoztak a komplexum egyik oldalán, szünet nélkül tüzelve az óvárosba vezető szűk utakat. Egy nap az egyik tank a komplexum falát vette go­lyózápor alá. Az összes ablak betört, a falakat lövedéknyomok borították. Mitri pedig eltűnt. A világ minden részéről ér­kező dühös követelések hatására enged­ték szabadon. Miután a katonák elmen­tek, a közösség összegyűlt, eltakarította a romokat, legjobb képességük szerint helyrehozták a károkat, és álmaik cent­rumává tették az épületet. Beit Jalában hasonló esemény játszó­dott le. Nem sokkal azelőtt, hogy a város megszállása véget ért volna, a Feltáma­dás Evangélikus Templom lelkésze, Jüdallah Shihadeh elkezdett egy projek­ten dolgozni, amelyet Ábrahám Házának nevezett el. Ez keresztény, muszlim és zsidó közösségek fiataljainak pihenő és találkozó helyének készült. Mivel a templomépület maga is károkat szenve­dett, Jadallah templomában is lett egy szélesebb rétegeket elérő támogatási program, melynek keretében munkanél­küliek, betegek, idősek, egyetemi diákok és gyerekek szállását támogatja. A ramallahi Remény Evangélikus Is­kola és Dar al-Kalima evangélikus isko­lája a harcok következményeként káro­kat szenvedett. De a helyi emberek - miután felmérték az épületekben és a fel­szerelésekben esett károkat, beleértve a gyerekek alkotásait is - nekiálltak javíta­ni, újraépíteni. Ennek eredményeképpen, néhány napon belül visszatérhettek a gyerekek az újra működő iskolákba. A kártérítésre való igényeket még a vandalizmus legnyilvánvalóbb eseteiben is elutasították, mivel a kár a „törvényes háborús akciók” következményei voltak. De micsoda hitük van ezeknek az em­bereknek! Micsoda hihetetlen rugalmas­ság, optimizmus és jövőbe vetett hit! Amire semmi sem ad okot a jelenlegi helyzetben! Annyira szeretnék több okot adni nekik, hogy higgyenek egy jobb jö­vőben! De az elszántságuk igaz példái és rendíthetetlen jókedvük többet adott ne­kem, mint amennyit én adhatnék nekik! (Fordította: Boda Zsuzsa)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom