Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-07-14 / 28. szám

T Evangélikus Élet 2002. JÚLIUS 14. 3. oldal Július 6-án délelőtt a győri Öregtemp- lom belső tere inkább hadiállapotra emlékeztetett, mintsem lelki hajlékra, amelyben e nap délutánján lelkész­avatásra kerül sor. Az elmúlt hetek­ben, napokban ugyanis szorgalmas kezek komoly munkával kifestették a templom hajóját, így az ordináció kez­detének meghitt pillanataira már egy megszépült templom oltára előtt áll­hatott meg Süller Zsolt és Szabó Szi­lárd lelkészjelölt. Az avatandó két fiatal egymástól sok száz kilométerre nevelkedett. Sőt, még egy államhatár is elválasztotta őket egy­mástól, hiszen Nagyveleg és Nagyvárad (sőt Nagytarcsa is) csak az első négy be­tűjében egyezik egymással. Az egyetemi évek alatt szobatársak lettek, és ez az el­mélyült sorsközösség adta meg az alap­ját, hogy most is együtt álltak meg az ol­tár előtt, hogy meghallják Isten üzenetét és a rájuk váró feladatokat. Dr. Cserháti Sándor professzor és Zászkaliczky Pál egykori teológusott- hon-igazgató lelkész között állva, Ezékiel próféta őrállói megbízását idéz­ve (Ez 3,16b—20) hirdette Isten igéjét Ittzés János győri püspök. Őrállóra ak­kor van szükség, amikor veszély van. Is­ten népének örök veszedelme, hogy eltá­volodik Urától. Ezékielnek is nyitott fülre volt szüksége, hogy szólhassa Isten nagyságos dolgait. Nem vonzó a lelkészi hivatás, és so­kan bizony megsértődnek a gyülekeze­tekben is, ha arról beszélünk, hogy bűnö­sök vagyunk. Talán jobb, ha hallgatunk? Nehogy megsértsünk valakit? Isten igéje nagyon komolyan figyelmeztet, hogy raj­tunk fogják számon kérni, ha nem mer­tünk szólni. így vagyunk őrállók, és ebbe a szolgálatba immár Süller Zsolt és Szabó Szilárd is beletartoznak. A lelkészavatás és az úrvacsoraosztás liturgiáját követően a szokásos köszön­tők következtek. Elsőként dr. Fabiny Ta­más docens állt meg az újonnan avatot­tak előtt. Abból indult ki, hogy a fiatal lelkészek szobatársak voltak a Teológi­án. Továbbra is megmarad ez a közös­ség, de ez most már kiteljesedik, így az egész ország válik „szobájukká”, amely­ben munkálkodniuk kell. Ezt a gondolat­sort folytatta Zászkaliczky Pál, majd Gáncs Péter országos miszsziói lelkész adott hálát, hogy egy hét alatt ez már a második lelkészavatás, amely missziói ünnep is egyben. Hiszen egy héttel ez­előtt Mesterházy Balázs és felesége ka­pott kiküldetési megbízást az indiai Tamilföldre. Bár a mi országunk kevés­bé romantikus, mint a Távol-Kelet, de szintén missziói terep. Tette ezt az uta­lást azért, mert Szabó Szilárd egyelőre a budapesti Missziói Központban kapott szolgálati megbízást elektronikus média­munkára, amelyre - szavai szerint - köl­csön adja a püspök. Molnár Gyula tb. gyülekezeti fel­ügyelő Székesfehérvárról - az esperes köszöntését hozva - büszkén hangsú­lyozta, hogy bár Süller Zsolt Nagyvele- gen nőtt fel, bemutatkozásnál mindig hozzáteszi, hogy Székesfehérvár is közel áll a szívéhez. Örül, hogy a fiatal lelkész ebben a gyülekezetben kezdi meg segéd- lelkészi szolgálatát. Végül Smidéliusz Gábor nagytarcsai lelkész, mint mentor köszöntötte a fiatal lelkészeket. Figyel­meztetett arra, hogy a teológus mindig fedezékben van. Számukra is most nyílik meg a pálya. Jó tudni, hogy a fogadó és a küldő gyülekezetek állnak mögöttük sok imádsággal. De a legbiztosabb vé­dettség az az áldó hatalom, amelyet csak Isten közelsége adhat. A meghitt pillanatok után a szomszé­dos evangélikus iskola falai között talál­hattak felfrissülést a vendégek, ahol terí­tett asztalok mellett, szeretetvendégség keretében lehettek együtt mindazok, akik ezen a szép nyári napon eljöttek er­re az ünnepi istentiszteletre. BM8 $ mmm Pápán H "< , %ím , WÍSSM vfosr4 Esküvőre emlékeztető oltár előtti meg­állás tanúi lehettek mindazok, akik jú­lius 7-én délután eljöttek a pápai evan­gélikus templomba. Ezt a hasonlatot Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke említette igehirdetésében, hiszen való­ban egy házaspár - Kalincsák Balázs és felesége Varga Katalin - állt az oltár előtt. De öltözékük ezúttal - a megszo­kott, vidám színű menyegzői ruha he­lyett - egyházunk fekete liturgikus ta­lárja, a Luther-kabát volt, amely igyekszik minél többet eltakarni embe­ri mivoltunkból, hogy mondanivalónk­ra essék a hangsúly. Hiszen ezen az is­tentiszteleten az oltár előtt álló fiatal pár hivatalos felhatalmazást kapott az igehirdetői és a lelkészi szolgálatra. Az úrvacsorával kiegészített lelkész­avatás liturgiájában Koczor György pá­pai lelkész mellett a Hittudományi Egyetem képviseletében - dr. Fabiny Ta­más docens vett részt. A püspök Lk 9,62-10,2 versei alapján, három vázlat­pontban foglalta össze igehirdetését. El­sőként az aratás uráról szólt, aki meg­hallgatja a hozzá szóló imádságot. Isten valóban meghallgatja a szülők, szolga­társak, tanárok imádságát, de ami minket igazán bátorít és fegyelmez, hogy első­sorban Jézusét hallgatja meg. Lehet Is­tenre hivatkozva leszavazni emberek akaratát, de azt a tényt, hogy a Megfeszí­tett közbenjár értünk, soha nem szabad elfelejteni. Másodsorban arra tette a hangsúlyt, hogy Jézus kettesével küldi ki tanítványait. Jelen esetben is kettőjüket együtt hívta el az aratás Ura. Ajándék, méltóság és elkötelezés ez. A hiteles ta­núbizonysághoz két tanú egybehangzó állítása kell. Egész életük így tegyen val­lást arról a bizonyosságról, amelyre elhi­vattak. Végezetül pedig Jézus intését emelte ki a püspök. Lehet visszasírni a múltat, lehet ábrándozni azon, hogy mit tennénk, ha újra fiatalok lehetnénk. De, „ aki az eke szarvára teszi a kezét, és hát­ratekint, nem alkalmas az Isten országá­ra. ”, Elkötelező és megkötöző szavak ezek. A munka, a teher, a szolgálat, az egyház, a tanítvány mind Jézusé. Miénk pedig az öröm, hogy szolgálhatunk, és boldogan beáll­hatunk abba az ara­tásba, amelyre Urunk hívott el ben­nünket. Az ünneplő gyü­lekezettel közösen vett úrvacsora után a köszöntések kö­vetkeztek. Elsőként Koczor György pá­pai lelkész köszönte meg az együtt átélt esztendőt, hiszen a most felavatott lel- készházaspámak a helyi gyülekezet adott otthont a - ha­todévesek számára immár kötelező - gyakorlati képzésre. Ezután Szarka Ist­ván bakonycsemyei és Sikter János csurgói helyettes lelki- pásztor kért szót a felnevelő gyülekeze­tek köszöntését hozva. Kalincsák Balázs a Bakony lejtőin, a Dunántúl legnagyobb falusi gyülekezetében - Bakonycsemyén - kapta az elhívást a szolgálatra, míg fe­lesége tőle több száz kilométerre délre, egy kisvárosban, Csurgón nevelkedett. A Soli Deo Glória kórus éneke után dr. Fabiny Tibor a Hittudományi Egye­tem nevében köszöntötte a fiatalokat. Ta­náraikként kérte, hogy számukra a ke­gyesség és a műveltség továbbra is tartozzon össze. Az ünnepi hangulatot fokozva, Koczor György fontosnak tartotta el­mondani, hogy amikor a Kalincsák há­zaspár nemrégiben átvette diplomáját a Hittudományi Egyetemen, a pápai gyü­lekezet nyugalmazott lelkésze és az egy­házmegye egykori esperese - Varga György - is átvehette az 50 év után ado­mányozott aranydiplomáját. Majd Ittzés Jánosnak adta át a szót. A püspök hálát adott, hogy vannak ma is olyan közössé­gek, amelyeknek lelke van. Nem csak statisztikai adatként szerepelnek, hanem élő közösségek. Nagy dolog, hogy a vi­lág rontásának centrifugális erejét egy gyülekezet képes centripetálisan ellensú­lyozni. Ennek a titka nem valami, hanem Valaki, Jézus Krisztus. Az első szolgálati helyre való kikül­dést sem tartotta titokban a püspök. Au­gusztus 15-től Nemescsóba, a kis artikuláris gyülekezetbe és társult egy­házközségeibe küldi ki őket a főpásztor. Zárszóként az ünnepelt lelkészházas­pár kapott szót, akik a köszönet szavát tartották a legfontosabbnak, amelynek nagy ereje van, hiszen erősíti az emberek közötti kapcsolatot. így mondtak köszö­netét embereknek a részvételért, a sok imádságért, és Jézusnak, hogy embere­ket használt fel értük, és vezette őket sokszor a kísértések között. Végül hálát adtak, hogy nem kell egyedül elindulni a szolgálat útján, hiszen az aratás Ura mel­lett egymásban is társra találtak. Menyes Gyula HORVÁTH ZOLTÁN OLIVÉR LELKÉSSZÉ AVATÁSÁNAK JÚLIUS 6-1K1 PÉCSI ÜN­NEPÉLYÉRŐL A BESZÁMOLÓT - ANYAG­TORLÓDÁS MIATT - LAPUNK KÖVET­KEZŐ SZÁMÁBAN KÖZÖLJÜK. Evangélikus iskola Az immár hagyományos, a tanévzárást követő evangélikus pedagógus konferencián, valamely téma kapcsán, vagy netán csak a folyosói beszélgetésekben mindig felmerül a kérdés, végül is milyen tulajdonságok jellemzik, illetve milyen összetevők alapján állít­ható egy közoktatási intézményről, hogy evangélikus iskola. Érdekes, hogy ez az isko­láink újraindításának időszakában sokat vitatott téma ennyire időtállónak bizonyul. Pedig az alapvető válasz nagyon egyszerű és kézenfekvő. Evangélikus - iskola, óvoda, illetőleg általában közoktatási intézmény, pl. kollégium - az, amelynek a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház, illetve valamely evangélikus gyülekezete a fenntar­tója. Nem szabad formálisnak tartani ezt a választ, még kevésbé szabad mosolyogni rajta. Az iskolafenntartás jelentős elhatározás, nemcsak jogokat jelent, de komoly kö­telezettségekkel is jár. Eleget kell tenni a közoktatási törvény igényeinek, gondoskod­ni kell az iskolák működésének személyi és tárgyi feltételeiről, jóvá kell hagyni a pe­dagógiai programokat, ellenőrizni kell az iskolák szakmai tevékenységét és gazdálkodását... Mindazok a feladatok jelentkeznek tehát az egyházi iskolákban, mint az önkor­mányzati, vagy éppen az alapítványi oktatási intézményekben, de nyilvánvaló, hogy ezen feladatok mellett a fenntartó sajátos igényeinek is meg kell felelni. És innen származnak a viták. Milyen irányultságot fejez ki az a tény, hogy az in­tézmény fenntartója az evangélikus egyház? Bármennyire meghatározó a fenntartó, az iskolák közötti különbségben nem elsődleges. Elsősorban ugyanis (a megértés kedvéért leegyszerűsítve); vannak jó, kevésbé jó, és sajnos vannak rossz iskolák. Természetes igényünk, hogy az evangélikus iskola jó iskola legyen. Minőségi is­kola. Nem elitiskola a szó azon értelmében, hogy ide csak kiválóak kerülhetnek be, hanem minőségi intézmény. Ami azt jelenti, hogy tanár és diák egyaránt a képessé­gei szerinti maximális teljesítményt igyekszik nyújtani, nem elégszik meg a langyos vízzel. És ez a minőségi igény nemcsak a tudásra, a szellemi életre vonatkozik, hanem az emberi magatartásra, az erkölcsiségre, a társakért érzett felelősségre is. A szülők, a családok azt várják teljes joggal iskoláinktól, hogy - a szükséges ismeretek elsajátí­tásán túl - a teljes embert formálják. Olyan értékrendet közvetítsenek, a tisztesség, a szeretet, a barátság, a hűség, az áldozatvállalás, a hazafiság, a hit... értékeit, ame­lyek életre szólóan megalapozhatják a fiatalok meggyőződését, egészséges életvezeté­sét. És tegyék ezt úgy, hogy a diákok maguk dönthessenek, autonóm személyiségekként, megtanulva különbséget tenni a talmi csillogás és a valódi értékek között. Nem könnyű ez, mert a társadalmi környezet - mind az 1949-89 közötti kemény, illetve puha diktatúra máig ható értéktorzulása, mind a demokratikus átalakulás vad­hajtásai, a pénzeszköz helyett abszolút céllá válása, a devianciák terjedése - sok te­kintetben ellene mond törekvéseinknek. De nagyon szép is a feladat. A kritikusan csökkenő számú korosztályok még inkább aláhúzzák az ősi igazságot: minden gyerek minőség, minden gyerek érték. És az egyházi iskola lehet a társadalmi-erkölcsi-hitbeli megújulás alapintézmé­nye is. Az egészséges értékrendet magukévá tévő fiatalok hatással lehetnek a szü­lőkre, nagyszülőkre, rokonokra. Elhívhatják őket a templomba, ahonnan talán már elszoktak, de a természetbe is, közvetítve az egészséges életmód, valamint a kultú­ra értékeit. Volt olyan törekvés, érthető ez, mely missziói intézményt akart formálni elsősor­ban az egyházi iskolából. És természetesen jelentkeztek más egyházi, egyházpolitikai irányzatok is domináns igényekkel. Nem lett volna szerencsés, ha egy ideológiai kényszer alól felszabaduló iskolarendszer erőteljesen egy másik világnézeti pályára kényszerült volna. Érzékeny kérdés ez, hiszen hitünkből következik iskolafenntartó fe­lelősségünk és reménységünk, hogy iskolarendszerünkben a tudás mellett, amikor egészséges életvezetésről szólunk, a hitre jutás esélyét is megkapják a fiatalok. Ha jó az iskola, jó az iskolavezetés, akkor sok minden szolgálja ezt közvetlenül és közvetve a tevékenységrendszer egészében. Az egyház iskolákat épít - hallották a konferencia résztvevői egy előadásban -, az iskolák pedig építik az egyházat. Csodálatos kölcsön­hatás ez, hiszen a ma is iskoláinkban tanuló sok ezer diák jelentheti a holnap aktív egyházi népét, értelmiségét, adhatja a lelkészutánpótlást. Egyedül az Úristentől füg­gő, autonóm, felelős - önmagukért és másokért —, tehervállaló emberek képzésének, nevelésének letéteményese az evangélikus iskola. Ez a koncepció visszhangra talált a társadalomban. Ennek köszönhető, hogy a csökkenő létszámú korosztályok időszakában - iskoláinkban még mindig a túljelent­kezés a jellemző. Ez az igény erőt ad és kötelez. Frenkl Róbert „Itt vagyok, engem küldj!” A Budai és a Pesti Egyházmegye min­den év július első hetében tartja csalá­di konferenciáját Piliscsabán a Béthel Missziói Otthonban. Az idei-július 1- jétől 6-ig - már a tizedik volt a soro­zatban. A konferencia vezérigéjéül az Útmutatóba július 1-jére beírt első igét kaptuk: „Kit küldjék el, ki megy el kö­vetségünkben? Én ezt mondtam: Itt va­gyok, engem küldj!” (Ézs 6,8). A délelőtti bibliatanulmányok össze­foglaló címe: Beszélő Istenünk van (Ézs 45,16-19), a naponkénti témák: Néma bál- ványainkkal szégyent vallunk, Isten szava a teremtésben, Isten szava igaz, Isten be­széde szabadító szó. A bibliatanulmá­nyokkal Pintér Károly és Brebovszkyné Pintér Márta lelkészek szolgáltak. A te­ológiailag jól megalapozott előadások után a bibliakörökben az élet gyakorlati kérdései kerültek elő. A délutáni előadások és megbeszélé­sek összefoglaló címe: Küldetésben. Hétfőtől péntekig a következő előadók és témák szerepeltek: Gáncs Péter: Misszió, az Egyház megkerülhetetlen feladata, dr. Koczor Miklós: Gondjaink és feladataink, az elfogyó gyülekezetek, dr. Garádi Péter: Gondjaink és öröme­ink, az épülő gyülekezetek, Pintér Győ­ző: Belmisszió cselekedettel és példa­adással, Bolla Árpád: Külmisszió, lehetőségeink, feladataink. Az előadások után élénk beszélgetések alakultak ki egyházunk mai örömeiről, feladatairól, gondjairól. A napot záró program mindig az esti evangélizációs igehirdetés volt. Ézsaiás 6,1-8 alapján Szeverényi János esperes Ézsaiás elhívásának és küldetésének hozzánk szóló üzenetéről hirdette az igét. Az Úr szentsége előtt magát elve­szettnek érző ember bűnbocsánatot nyer és küldetést kap. A záró úrvacsorái isten- tisztelet szolgálatát Szirmai Zoltán espe­res végezte. Külön bibliaköri csoportot alkottak az ifjak (15-23 évesek), vezetőjük Bálint Gergely volt. A 14 éven aluli gyerme­keknek Bajuszné Orodán Krisztina lel­kész és Pázsi Viktória fiatal óvónő veze­tésével a délelőtti és a délutáni programokkal párhuzamosan külön fog­lalkozásokat tartottunk. Ezeken volt bib­liaismeret (emmausi tanítványok, Apos­tolok cselekedetei), rajzolás, festés, gyöngyfűzés, játékok. Naponta voltak gitáros éneklések, amelyekben nem csak a fiatalok, időseb­bek is részt vettek. A konferencia állandó résztvevőinek száma 93, közülük ifjú és gyermek 39 volt. Egy-egy napra vagy programra „belátogatók” száma 29 volt, tehát hosz- szabb-rövidebb ideig 122 személy vett részt a konferencián. Reméljük, hogy a résztvevők között voltak olyanok, akik elhívást-küldetést kaptak, és olyanok is, akiket' eddigi szolgálatukban újított meg és erősített meg az Úr. Övé legyen a di­csőség minden áldásáért! Dr. Győri József „Elkötelezésed jeléül add jobb kezedet!” - Szabó Szilárd (balra), Süller Zsolt és Ittzés János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom