Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-05-05 / 18. szám
6. oldal 2002. MÁJUS 5. Evangélikus Elet Hz ötödik parancsolat Ferew.- Omöi-íETO uiros FC 4:0 SijKjn, Si Mikxi Örökké v*lünk iMr«lS2tl Halálra rugdostak egy embert M egdöbbentő volt a múlt hét elején kinyitni az újságokat, és elolvasni a nap tragikus szenzációját: Simon Tibort, az FTC volt labdarúgóját, a Matáv Sopron labdarúgó- csapatának vezetőedzőjét, egy diszkóban két rendőr és négy kidobóember brutálisan bántalmazott. A vasárnap hajnali támadás után Simon Tibort koponyatörésekkel és agysérülésekkel szállították a Szent János Kórházba, ahol az orvosok két és fél napig küzdöttek életéért. Mint tudjuk, a sérülések olyan súlyosak voltak, hogy a volt labdarúgót, aki tizenhat alkalommal öltötte magára válogatott mérkőzésen a címeres mezt, és aki az 1995-96-os idényben tagja volt az eddigi egyetlen magyar Bajnokok Ligájában részt vevő csapatnak- több életmentő műtét ellenére sem tudták megmenteni. Kedden késő este életét vesztette. A tragikus eset körülményeit még nem tudták egyértelműen tisztázni, de az tény, hogy a játékos már a szórakozóhelyen szóváltásba keveredett a biztonsági emberekkel. Amikor menekülni kezdett, ellenfelei utánaszaladtak, kirúgták alóla a lábát, és a földön fekvő embert verni és rugdosni kezdték. Simon először még felült és megpróbált „bocsánatot kérni'’, de miután az egyik támadó nagy erővel fejbe rúgta, újra eldőlt, fejét beverte a kövezetbe és többé nem mozdult. A támadás során előkerült egy fegyvernek ugyan nem számító, de életveszélyes eszköz, az úgynevezett „vipera” is. Nevét onnan kapta, hogy villámgyorsan kinyílik abból a 22-25 centiméteres, mintegy 25 milliméter átmérőjű csőből, amely a két további teleszkópot rejti, így már az első ütés halálos csapás lehet a 65 centiméteres eszközzel. Virtuskodó, erejüket próbálgató emberek mindig voltak. De régen másként intézték az ilyen ügyeket. Gyermekként emlékszem, hogy szülőfalumban nem múlt el egyetlen búcsú, vagy bál sem verekedés nélkül. Akkor még az a módi dívott, hogy a két vitatkozó kiment a kocsmaudvarra „szólózni”, és egymás között elintézték a vitás ügyet. Nyert a jobbik, a fair play szabályai szerint. Nem hatan támadtak egy védekezésre képtelen ember ellen és főképpen nem ilyen borzasztó brutalitással. Simon Tibor halálra verése világosan megmutatta, milyen gyilkos indulatok rejtőznek az emberekben. Könnyen elveszítik önkontrolljukat és agresszívvé válnak. Nem kell a fútballpályákra menni ahhoz, hogy ennek a sok elfojtott agresz- szív indulatnak a szabadjára engedését lássuk. Nemrégiben történt, hogy egy autós nem tudott a zöldhullámnál azonnal elindulni autójával, és a mögötte türelmetlenül dudáló autóstárs megunva a tanuló vezető lassúságát kiszállt, és megverte a vezetőt, sőt a visszapillantó letörésével még az autóját is megrongálta. Egy vidéki általános iskolában pedig azért vert meg egy testnevelő tanárt egy népes família, mert gyermeküket, aki tornából egész évben felmentett volt, nem vitték el magukkal egy kirándulásra. Az idei választási kampány is elrettentő volt. Eddig még egyetlen korábbi kampányra sem volt jellemző, hogy képviselőjelölteket vagy pártaktivistákat fizikailag bántalmazzanak. Most több esetben ez is megtörtént. De csodálkozhatunk-e az agresszivitás ilyen mértékén? Amikor már kisgyermekkorban, a személyiségfejlődés szempontjából legkritikusabb időszakban elkezdődik az erőszakra nevelés, mégpedig a (kereskedelmi) televíziók által sugárzott durva, erőszakos mesék, rajzfilmek, és ifjúságinak nevezett filmek áradatával? Azután jön az iskola, ahol mostanság leginkább már csak a jogokról világosítják fel a nebulókat, a kötelezettségekről ezzel szemben alig esik szó. Fegyelmező nevelőeszköz nincs a tanárok kezében. Az én időmben, ha egy tanár pofont adott a diáknak, vagy használta a fegyelmezés akkor nagyon hatásos és divatos formáját a „kormost”, nem mert egyikünk sem otthon panaszkodni, mert a szülőtől kaptuk volna a következő jól megérdemelt pofont. Ma pedig egy nevelőnek csak ahhoz van joga, hogy szótlanul eltűrje a pimasz, tiszteletlen és neveletlen diák túlkapásait. Ha ennél tovább megy, félnie kell a következményektől. Kilépve a nagybetűs Életbe, megint csak azzal a szemlélettel szembesülhetünk, hogy akkor fogsz tudni érvényesülni, előre jutni, a felszínen maradni, ha agresszív és könyörtelen vagy máshoz. A kemény egzisztenciaharcban potenciális vetélytársat lát sok ember a másikban. A szolidaritás érzése elfelejtett érzés lett, az ember természetes védekező reflexként kezeli az erőszakot. Pedig azt mondják a pszichológusok, hogy a megfelelő személyiség kulcsa éppen az erős pszichikai önkontroll, vagyis a természetes védekező agresszió tudatos elfojtása. Simon Tibor halálán megdöbbent az egész ország. Fekete zászló fogadta a soproni labdarúgópályán a hétvégi bajnoki mérkőzésre siető nézőket. Az FTC- ben többé nem fogja felvenni senki a 2- es mezt. Virágok borítják és gyertyák égnek a Szent János Kórház előtt és azon a helyen, ahol Simont Tibort agyonverték. De vajon még hány ilyen esetnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a társadalom végre rádöbbenjen: arról az útról, amelyre az ember lépett, sürgősen vissza kell fordulni, mert látható, hogy az erőszak, az agresszivitás hova vezet. Kiss Miklós 18 ember. 18 név. 18 sors. 18 halott. Németország gyászol. Az erfurti Johann .Gutenberg Gimnázium egyik „volt” tanulója - a 19 esztendős Robert Steinhäuser, akit másodszor sem engedtek érettségizni - 2002. április 26-án pénteken, kevéssel tizenegy óra után saját fegyverével (!) rontott be az oktatási intézménybe, és hozzálátott a „kivégzéshez”. Az „eredmény”: 17 halott a folyosókon, a temekben, a mellékhelyiségben. A 18. áldozat maga a tettes, aki önkezével vetett véget az életének. 18 ember. 18 név. 18 sors. 18, halott. Az érthetetlen, megmagyarázhatatlan tett nyomán döbbent csend honol. Síri csend, melyet azóta csak egyetlen kérdés tör meg: Miért? Miért kellett 18 embernek meghalnia? Miért kellett a haragot, a dühöt, az elfojtott félelmeket ilyen brutális módon levezetni? Miért nő az iskolákban az erőszakos cselekmények száma? Miért lesz egyre agresszívebb a fiatalság? Miért és mennyiben lehet hibás a család és az iskola? Miért vannak teli erőszakkal a tévé- és mozifilmek? Megannyi kérdés, amire most keresik a választ. Megannyi kérdés, amire nem lehet megnyugtató feleletet adni. Hiába keressük a bűnbakot, nem fogjuk megtalálni. Valahol mindenki hibás. Valahol senki nem az. Egy ilyen vérfürdőre nem lehet fölkészülni. Mi marad hát? Egyelőre csak az együttérzés, a gyász, a fájdalom és a hallgatás. És a remény, hogy ez a borzalom sem Amerikában, sem Németországban, sem Magyarországon, sem sehol a világon nem ismétlődhet meg többé. Gazdag Zsuzsanna E gy ember ment Jeruzsálemből Jerikóba. Útközben gonosztevők támadták meg, megverték, aztán félholtan otthagyva elmentek. Előbb egy pap, majd egy lévita haladt el azon az úton, azonban mindketten elmentek az összevert ember mellett. Egy samaritánus azonban megszánta őt, olajat és bort töltött sebeire, bekötözte azokat, majd állatán egy vendégfogadóba vitte a súlyos sérültet. Jézus példázata kétezer év elmúltával is megelevenedik, akár az eredeti helyszínen is. Hiszen döbbenetes helyzet az, amikor - részben fegyveres - palesztin menekültek és ferences szerzetesek heteken át sebesültjeikkel és halottaikkal együtt vannak bezárva a betlehemi Szent születés templomába, miközben izraeliek ostromgyűrűje veszi őket körül. A nyers erő és terror tombolt abban az erfurti iskolában is, ahol egy kicsapott diák ámokfutása tizennyolc ember életét követelte. A Lukács evangéliumában megőrzött drámát újra és újra előszeretettel viszik színre, s a közönség minden alkalommal megtölti a nézőteret... Egy áprilisi vasárnap hajnalán, - Budapesten volt előadás. Gonosztevők itt is megtámadtak egy embert. Simon Tibort, a népszerű válogatott sportolót és sikeres edzőt brutálisan összeverték. Oly módon, hogy egyszerre hatan támadtak rá, gyilkos ütőszerszámokkal. A kíméletlen verés után félholtan hagyták ott a kövezeten, és elmenekültek. Talán egy álló órán át feküdt eszméletlenül az út szélén. Könyörgés irgalmas samaritánusért A példázatbeli pap itt is megjelent az úton. Úgy hívják: Közöny. Ezt mondta magában: „Mi közöm mindehhez? Jobb, ha nem ártom bele magam ebbe az ügybe! Biztosan részegen balhézott ebben az éjszakai bárban, talán még pezsgőt is locsolt a mulató törzsközönségére.” Másodiknak a lévíta érkezett, akit úgy hívnak: Félelem. Az ő monológja valahogy így hangzott: „Csak nem fogok lehajolni hozzá, a végén még nekem is jut a verésből! Nem szabad ujjat húzni ezekkel a kigyúrt verőemberekkel, izomagyú biztonsági őrökkel!” Ezzel ő is tovább sietett. Harmadikként az irgalmas samaritánusnak kellett volna megérkeznie, ám hiába telt-múlt az idő. várva várt alakja nem tűnt fel a budapesti hajnalban... Uram! Példázatos drámádat rossz szereposztásban játsszák! Mindig akad valaki, akit a Jeruzsálemből Jerikó felé, ma már bevásárlóközpontok és kaszb nók között vezető úton össze lehet verni, meg lehet rugdosni. Az útonálló szerepéért kifejezetten nagy a tolongás, állítólag még a rend őrei is szívesen eljátsszák azt! Közöny-papok és Félelem-léviták is akadnak szép számmal. Szerepüket az általad írt forgatókönyv szerint jelenítik meg, de ha kell, improvizálni is nagyon tudnak: érvrendszerük és eszköztáruk kifogyhatatlan. De vedd észre, Uram: az irgalmas samaritánus nagyon hiányzik a színről! Erre a szerepre mind kevésbé akad jelentkező, Bocsásd meg, hogy a mi életünk napról napra másként viszi színre ezt a „ darabot”! Mint Rendező, avatkozz közbe, és küldd el az irgalmas samaritánust. A rekvizítumok elő vannak már készítve: itt van az olaj és a bor, amit a sebekre önthetne, áll a vendégfogadó is, ahová a sérültet vihetné, az állat is indulna már, készen arra, hogy új. terhet vegyen magára. Csak az ember hiányzik, akiben szánalom ébred, aki le tudja győzni az ellenségeskedést, a közönyt és a félelmet. Uram, küldd el az irgalmas samaritánust, mielőtt lehull a függöny, és menthetetlenül tragédiába torkollik az előadás! Fabiny Tamás V .1 V
