Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-01-13 / 2. szám
Simon F. Nándor felvételei Ev angélikus Élet 2002. JANUÁR 13. 3. oldal (Folytatás az 1. oldalról.) TAIZÉ - Budapesten és CSÖMÖRÖN r izé. Egy szó, ami sokak számára már fogalom. Vannak, akik vitatják pozitív hatását. Azonban aki már átélte a franciaországi hely varázsát vagy az év végi Taizé találkozók hitet erősítő csendjét, annak nem kérdés: ez valóban a Bizalom zarándokútja a Földön. Eddig a Taizé találkozót említve nekem két világváros: Párizs és Milánó képei elevenedtek meg. Az egynapos, hosszú buszutak az ismeretlen felé, az Alpok havas napfelkeltéi, az ebédért kígyózó sorok, a csarnokok földön ülő embertömege, a melegített konzerv íze, a vendégfogadó családok kedvessége, „ a taizés énekek " sajátos hangulata, a kiscsoportos beszélgetések kisebb-nagyobb nyelvproblémája, a térképismeret fejlesztése, az áhítatok békessége, a hangszerek összhangja. A hömpölygő tömeg és a sokféle nyelv olykor bábeli zűrzavara. Érzések, emlékek, melyek igazán két dolog köré csoportosultak: vidám, de fegyelmezett tömeg és lelki béke. Taizé találkozó. Ahol nem ketten-hárman, de hatvan-hetvenezren gyűlnek össze öt napra Jézus nevében. Vállalják a fárasztó út és - esetleg - az igénytelen szállás kényelmetlenségét is. Nem fontos, hogy hely- és nyelvismeret híján esetleg órák telnek el felesleges utazással. Nem számít, hogy három pulóver szükséges a hideg ellen vagy kényelmetlen a kemény földön másfél-két órát ülni. Nem lényeges, hogy talán a hazaiból kell kipótolni a vacsora szegényességét. A hangsúly a lelki töltekezésen van. M ndennek 2001-ben Budapest adott otthont. A Bizalom zarándokútjának újabb lenyűgöző állomása. 1978 óta a 24. a sorban. Ennek az állomásnak pedig sok vendégfogadó helye volt — az egyik közülük Csömör. Nekünk ettől lett különleges a mostani találkozó: megtapasztalhattuk a másik oldalt is. Számomra megindító volt, ahogy az a maroknyi tízen-huszonéves - „felnőttek nélkül ” - szervezte meg 300 külföldi fiatal életét néhány napra. Munka vagy tanulás mellett, vizsgaidőszak közepette, a téli szünet és a karácsony terhére vállalták jószívvel és vidáman a szervezés és lebonyolítás sokszor nagyon fárasztó feladatát. Mindenki azt tette hozzá, amit tudott: ki az autóját, ki a nyelvtudását, más a telefonkártyáját vagy énekhangját. Voltak, akik saját hálózsákjukat, esetleg megspórolt zsebpénzüket. Annak ellenére, hogy vendéglátóként a központi programokon szinte alig vehettünk részt, hiszem, hogy Isten ezer láthatatlan csodáján keresztül olyan áldottá és lelkiekben gazdaggá tette ezt a találkozót számunkra is, mintha csak résztvevőként, felelősség nélkül lettünk volna ott valamelyik európai nagyvárosban. Hadd említsek meg néhány ilyen csodát! Legelsőként talán azt, hogy tradicionális katolikus és evangélikus gyülekezetekhez szorosan kötődő fiatalok dolgoztak együtt teljes összhangban; sokszor egyfajta összekötő szerepet alkotva a két gyülekezet között. Csodaként éltem meg annak a 7-8 fős zenészcsapatnak a szolgálatát, akik heteken át - munka vagy iskola után, akár éjszakába nyúlóan is - gyakoroltak, hogy a közös imák, virrasztások énekei méltó kíséretet kapjanak. Voltak közöttünk olyanok, akik szabadidejüket feláldozva többször szerveztek, egyeztettek az általános iskola igazgatójával és a sportcsarnok vezetőjével a használható tantermek és a kölcsönkapható szivacsok számáról, a zuhanyzók nyitva tartásának rendjéről. Voltak, akik körbejárták a helyi élelmiszerüzleteket teát, cukrot kérve a vendégek reggelijéhez. Akadt köztünk olyan is, aki minden reggel 6-kor hozta el a helyi péktől az adományként felajánlott zsemléket. És ők voltak azok, akik szponzorokat is kerestek ahhoz, hogy mind a négy reggel egy kis plusz vajat, májkrémet, szalámit is adhassunk a központilag szervezett két, zsemlenagyságú kuglóf és a vízben oldódó kakaópor mellé. Többen a karácsonyfa alatt készítették a listákat a vendéglátó családokról, vagy állították össze az információs lapokat. Mások az otthoni pihenésük kényelmét cserélték fel a közös szállásokon való éjszakai ügyelettel, ami bizony nem sok alvást „ engedélyezett”. Ahhoz, hogy a programok rendben történhessenek, ennyi ember megszervezéséhez rendszabályokat kell állítani. Ezek betartásánál időnként csak ezek betartattatása a nehezebb. Ezt a hálátlan szerepet is fel kellett vállalnia valakinek közülünk - utólag itt is köszönet neki ezért. A z önzetlenség jelentéktelennek tűnő apró csodái végigkísérték a találkozó néhány napját: az egyik lány másfél /1 napos munka után sem ment haza aludni, hogy egy gyengélkedő német fiatal az iskolában maradhasson pihenni. Többen szabadságot vettek ki munkahelyükön, hogy segíthessenek. Még sokáig sorolhatnám. Mi más ez, ha nem a Szentlélek munkája? Láthatatlanul, belülről fakad, ezért magától értetődőnek tűnik. Hisz mi más hozna össze és tartana egybe 60 000 fiatalt ebben a furcsa, elvadult világban alkohol, hergelő zene és egyéb kábító eszközök nélkül jókedvűen, egymásra odafigyelve, több évtizede? Csodáról beszéltem. Az volt. Nem voltam tanúja kiszínezett, cikornyás mondatú bizonyságtételeknek, csak nagyon halk szavú, szinte csak mellesleg odavetett mondatoknak, amik - hiszem -felérnek bármilyen ékesszóló tanúságtétellel. Hadd zárjam két ilyennel írásomat! Úgy alakult, hogy a vasárnapi istentiszteleten egy észt lány képviselte a csömöri delegációt. Ennek ellenére vállalta, hogy elénekel egy taizés éneket. Istentisztelet után, a „Milyen bátor voltál! ” mondatomra csendesen csak ennyit mondott: „ Én tulajdonképpen elég szégyenlős vagyok, de azt mondtam magamnak: Miért ne énekelnék? Az Isten velem lesz, majd O segít. ” A másik mondat takarítás közben az egyik fiútól hangzott el: „Azt hiszem, mégsem megyek síelni. Inkább gyűjtök még hozzá, és kimegyek nyáron egy hétre Taizébe. Milyen jó lehet ott, nem? ’’ Itt is jó volt — köszönet minden földi és Felülről kapott segítségért! Boda Zsuzsa Az ökumené gyakorlata- Beszélgetés a Találkozó magyar szólistájával Ismeretes, hogy a Taizéi Közösség alapítója - Roger testvér - 1940-ben (25 évesen) telepedett le a kis francia faluban, hogy szerzetesközösséget hozzon létre. A Taizéi Közösség napjainkban 25 ország mintegy 100 szerzeteséből áll. Hangsúlyozottan ökumenikus közösségről lévén szó, a felekezeti hovatartozást nemigen tartják számon. Mi is csupán zárójelben említjük meg, hogy a közhittel ellentétben, a „szerzetesek” többsége - az alapítóhoz hasonlóan - protestáns hátterű. Sokan azonban éppen ezért, avagy ezzel együtt sem tudják „hová tenni” Taizét. Ehhez kértünk segítséget Körmendy Petrától, az Evangélikus Hittudományi Egyetem másodéves hallgatójától, aki nem csupán közelről, de belülről is jól ismeri a Közösséget...- Taizéi Közösség... Ez a név sokak számára kétségkívül fogalommá lett, de legyünk őszinték, az elnevezés nem sok támpontot nyújt egy kívülállónak. Tekinthetjük ezt valamiféle keresztény mozgalomnak?- Nem, dehogy! Taizé azzal a céllal jött létre, hogy közösségében a Krisztus-hívők - felekezeti hovatartozástól függetlenül - a megbékélt egymás mellett élés jegyében erősíthessék hitéletüket. Taizé ökumenikus közösség - és pont.- Jóllehet a 2001/2002. fordulóján lezajlott Európai Ifjúsági Találkozót valamennyi hazai történelmi egyház üdvözölte, ám - akár csak 10 évvel ezelőtt -, a mostani budapesti találkozó előtt is nyilvánosságot kaptak a Közösség szellemiségével kapcsolatos fenntartások. Fórként a szinkretizmus, a különböző hitelvek összemosásának vádját hangoztatták egyesek. Látszólag semmiképpen sem alaptalanul, hiszen - ellenzői szerint - az ökumenizmus a felekezeti hitelvek feladását „eredményezheti"...- Taizé és a taizéi találkozók esetében ez nevetséges vád. Soha senkit nem bíztatnak arra - még közvetett formában sem -, hogy elhagyja saját felekezetét. Ellenkezőleg, mindenki a saját egyházához, közösségéhez való erőteljesebb kötődésre nyerhet késztetést a taizéi együttlétek során.- Az azért tagadhatatlan, hogy a mostani találkozó alkalmain a katolikus jelleg dominált...- Tavaly, a svédországi Uppsalában - egy másik taizéi találkozón - pedig az evangélikus jelleg volt a meghatározó. Ez éppenséggel azt bizonyítja, hogy a Közösség menynyire nem akarja elkötelezni magát egyik vagy másik egyház mellett. Hogy a sajátosan „taizéi-jellegű” liturgiák közepette, hol melyik felekezet liturgiája válik dominánssá egy találkozón, azt alapvetően a fogadó ország felekezeti arányai határozzák meg. Magyarországon a keresztények többsége római katolikus, és tény az is, hogy a mostani találkozóra a legtöbb fiatal a szinte kizárólagosan katolikus Lengyelországból érkezett. Ezzel együtt, nem hiszem, hogy evangélikusként vagy reformátusként bárki hátrányos helyzetűnek érezhette volna magát. Sőt, nekem inkább az volt a benyomásom, hogy a katolikus fiatalok némelyikében most tudatosult az együvé tartozás a protestánsokkal. Úgy vélem, azok számára, akik együtt töltötték velünk ezt a csodálatos öt napot, nem lehet kérdés Taizé megítélése.- Körmendy Petra számára mikor vált „ vállalható- vá ” Taizé?- Én 13 évvel ezelőtt vettem részt először egy európai találkozón. Az - hajói emlékszem - Prágában volt. Azóta minden zarándoklaton részt veszek, de közben egy-egy hetet, majd két teljes hónapot töltöttem Taizében is, ahol évközben - foként persze nyáron - ezrek fordulnak meg, hogy lelkileg feltöltődjenek. Az 1993/94-es párizsi találkozó óta a taizéi énekek szólóját magyar nyelven többnyire én éneklem, ami talán jelzi, hogy a kapcsolatom valójában már jó ideje folyamatos a Közösséggel.- Azért a szólóénekléshez - gondolom - szükségeltetett különlegesen szép énekhangja is, amit a mostani találkozóról sugárzott televíziós adások nézői is élvezhettek...- Örülök, hogy hasznát vehetem ének-zenei képzettségemnek, és szolgálhatok a hangommal. Tanév közben egyébként az Egyetemi Lelkészség gospel kórusát vezetem. Neve is van; Eg-lgérő.- Taizé nem csak ökumenikus, de egyúttal többnemzetiségű közösség is. Hogyan hidalhatok át a kommunikációs nehézségek?- Azt szoktam mondani, hogy az angolom csak amolyan „taizé- angol”, de szerencsére beszélek néhány más nyelvet is. Németül és franciául egészen jól, lényegében olaszul is, sőt újabban a skandináv nyelvekkel is kezdek barátságot kötni.- Mikor tudta meg, hogy 2001- ben ismét házigazdaként vehet részt egy találkozón?- A december utolsó napjaiban kezdődő, és mindig az új esztendő első napjával záruló zarándoklatok helyszínét húsvétkor jelentik be. Néhány éve itt Budapesten - az Egyetemi templomban - az év minden munkanapján összejönnek fiatalok közös déli imádkozásra, amelynek rövid taizéi liturgiája minden országban azonos. Mondanom sem kell, hogy nagy örömmel fogadtuk a hírt, bár tudtam, hogy az év második felében ez igencsak átrendezi majd az életemet.- Nem tudom helyénvaló-e az összehasonlítás, mégis hadd kérdezzem meg, sikeresnek tartja-e a 24. Európai Ifjúsági Találkozót.- Az összehasonlítás nem helyénvaló, hiszen ez nem egy showmüsor, amelynek sikerét a résztvevők száma vagy egyéb statisztikai adat határozná meg. Mi azért imádkoztunk, hogy az Úr minél többeket megérintsen, megerősítsen, és csakis Ő az, aki hiteles „mérleggel” rendelkezik. Ezzel persze nem akarom alábecsülni a rendkívül szerteágazó szervező- és lebonyolító-munka eredményeit. Mit mondjak, példának okáért 100 ezer tojás megfőzésére sem volt könnyű konyhát találni. A magam részéről kicsit azért fájlalom, hogy nem minden fiatalt tudtunk családoknál elhelyezni. Másutt ez mintha nem okozott volna ekkora nehézséget. Attól tartok, mi túlságosan bizalmatlanokká, bezárkózókká lettünk. Pedig az ökumené terén nemzetközi viszonylatban is komoly eredményeket értünk el - szavakban. T. Pintér Károly Egyházfinanszírozás Már 2001-ben is bebizonyosodott, hogy az új egyházi szervezet és működés egyik jelentős pozitívuma a megélénkülő közegyházi élet. Az egyház- megyei-, egyházkerületi-, országos egyházi bizottságokban sok új arc jelenik meg. Ennek elmaradása is nagy vesztesége volt az egyházkorlátozás évtizedeinek. Annál fontosabb, hogy segítsük a regenerációt, az új nemzedékek bekapcsolódását a gyülekezeti és a közegyházi munkába. Számukra már természetes lesz, hogy mindenkit a teljesítménye minősít, s hogy a törvények alapján megválasztott bizottságok, testületek megfelelő keretet nyújtanak minden jobbító szándék, tisztességes törekvés számára. Erről is szólhattam néhány szót az Örömhír december 30-i adásában, értékelve a mögöttünk lévő esztendőt. Január elején viszont már egy másik tv-stáb a 2002-es esztendő egyházi programjairól érdeklődött. Némileg bosszantó, hogy erre az adásra, mely a tv-vel szerződést kötött hét egyházról, illetve felekezetről ad számot (a katolikusok önálló adást kaptak) január 13-án, 11 órakor kerül sor. Tehát éppen abban az időben, amikor a hívek többsége istentiszteleten van. De hát nincs befolyásunk az adásidőre. Szebik Imre püspök úr a programokról szólt, én először azt a kérdést kaptam, hogy lesz-e ezekre (és honnan) elegendő pénz. Bár ma már minden nyilvános (az Evangélikus Közlönyben olvasható az egyház költségvetése), talán álszeméremből, még mindig keveset beszélünk anya- ■ gi ügyeinkről. Lehet, sokan azzal sincsenek tisztában, hogy alapvetően három forrással rendelkezünk. Az államtól érkező pénzekkel, a külföldi kapcsolatokból adódó támogatásokkal és a saját belső erővel, a hívek adakozásával. Már a célegyenesben van az a - különböző politikai erők által egyöntetűen - támogatott elképzelés, hogy az állami pénzeszközöknél automatizmusok érvényesüljenek. Vagyis ezek ne függjenek parlamentek, kormányok szubjektivitásától, jóindulatától. Az egyház közszolgálati tevékenységénél - iskolák, egészségügyi, szociális intézmények működtetése... - eleve normatív finanszírozás valósul meg, ami független a fenntartótól, tehát nem az egyházat, hanem a munkát támogatja a költségvetés. Az év kezdetén hangsúlyosan kell szólni viszont az úgynevezett 1%-ról. Ez az egyik legfontosabb automatizmus. Az állampolgárok adójuk egy százalékát felajánlhatják valamelyik egyház javára. Ebben még jelentős a tartalék. Egyfelől elégedettek lehetnénk, mert az elmúlt években - besorolva a katolikus és a református egyház mögé - az evangélikusság arányának megfelelően szerepelt. Legutóbb közel harmincezer evangélikus ajánlotta fel adójának egy százalékát, ami összesen mintegy’ 106 millió forintot tett ki. De a népszámlálási adatoktól immár tudjuk, hogy a magukat evangélikusnak vallók száma; több mint háromszázezer. Ha nyilvánvaló is, hogy sokan nyugdíjasok, illetve még nem kereső fiatalok, bizonyos, hogy többen nem élnek még ezzel a lehetőséggel. Pedig ez még csak nem is jelent adakozást, áldozatot, csupán állásfoglalást, az adó egy százalékának irányítását az egyházhoz. Bátran mondhatjuk, hogy missziói feladat ez, hiszen az anyagiak missziói programok finanszírozását teszik lehetővé. De maguk a számok, az adójuk egy százalékát felajánlók száma, és az összegek nagysága is missziói üzenetet hordoz a társadalom számára. Arról szól, hogy a szekularizáció minden gondja ellenére is él az egyház és szolgál a társadalomban. Mindez akkor lenne persze még inkább erőteljes, ha a saját egy százalék adakozása is valóra válna. Ha évi adományaink elérnék jövedelmünk egy százalékának értékét. Frenkl Róbert % %
