Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-01 / 27. szám

6. oldal 2001. JÚLIUS 1. Evangélikus Elet Csurgói diáklányok a szeretet városában Ónodi Andrea és Radák Edina Öt éve minden csurgói diák ismeri a németországi Béthelt. Igaz, a térképen csak a Bielefeld városnév szerepel, de ennek Európa-szerte ismert kerülete Béthel, a „szeretet városa”, az „irgalom városa”, - nevében is felidézve az ószö­vetségi Béthelt, Jákob ősatya szavaival az „Isten házá”-t. (lMóz 28,19). Béthelről iskolánkba 1996. május 7- én Sonja Schwaab diakonissza hozott először hírt. Egy egész estén át beszélt a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium tanárainak, diákjainak az ott folyó diakóniai munkáról. Megígérte, hogy meghívja a bétheli Európa-osztály- ba a csurgói diákokat. Bertalan Marlies tanárnő fáradhatatlanul szervezte az út­jukat. Az őszi létszám betelt, de 1998- ban négy diákunk utazhatott. Azóta bé­relt helyük van a csurgóiaknak. Egyedül ők képviselik Magyarországot. A hathetes kurzus után hazatért két di­áklányban a korábbiaknál is mélyebb nyomokat hagyott a szeretetváros lelkisé­ge. Már itthon fedezték fel egyik evangé­likus iskolatársuk hittankönyvében az „ir­galom városát” megalapító Friedrich Bodelschwing életrajzát. Egy diakonisz- szaotthon vezetésére kapott megbízást, amelyhez egy epilepsziásokat gondozó ház is tartozott. Bodelschwing nem akar­ta kórházba zárni gondozottjait. A nagy város - Bielefeld - úgy építette ki Béthelt, mintha a város zöld övezete lenne. Az eredeti bodelschwingi szellem máig sem változott: „Semmi mást nem szeretnék közösségünkben megvalósíta­ni, mint friss, egészséges ke­resztyén közös­séget, amelyben mindenkinek öröm, nemcsak ápoltnak lenni, hanem ápolni is; nemcsak enged­ni, hogy kiszol­gáljanak, hanem másoknak szol­gálni is, és az egésznek fenn­tartásához hozzá­járulni.” Ónodi Andrea a bétheli iskolá­ban is ezt érezte: „Húsz fős Euró- pa-osztályunkban rajtunk kívül hat olasz, négy lengyel, két holland, hét francia, két cseh és két orosz diák tanult. Minden óra témája kapcsolódott valami­lyen módon Európához, az Európai Unió­hoz. Földrajz órán a levegöszennyező- désről, fizikából a rádióaktivitásról (Csernobilről), biológián a légúti és al­lergiás betegségekről, az immunrend­szerről, külön órákon pedig az Európai Unióról, a globalizációról tanultunk. Radák Edinát keresztyén hite és cél­tudatosan választott orvosi hivatása a testi-lelki gondoskodás iránt tette fogé­konnyá: „Kezdetben csak az tűnt fel, hogy a környéken szokatlanul sok a dia­konissza. Aztán megtudtam, hogy a 8000 lakó közül 7000 epilepsziás. Béthelben az emberek vannak a középpontban. No­ha nem mehetnek haza, boldogsággal tölti el szívüket, hogy Isten ott van és mosolyog rájuk. A vezetők szerették vol­na megismertetni velünk a rendszer lé­nyegét: hogyan lehet betegen, gyógysze­rek nélkül, és ami a legfontosabb, boldo­gan élni. Hisznek Istenben, a barátság­ban, a felgyógyulásban és egymásban. Azt hiszem, ha hasonló gyógyíthatatlan kórban szenvednék, tudnék szenvedés nélkül mosolyogni, tudva, hogy nem­csak a barátaim és családom, hanem egy egész ország van a hátam mögött, hogy segítsen.” Dr. Horváth József BÉTHEL DIAKONISSZÁI Alábbi írásom 44 évvel ezelőtt, erősen lerövidítve jelent meg az Evangélikus Élet 1957. június 30-i számában. Az 1951 -ben feloszlatott FÉBÉ diakonissza anyaház tagjairól van legfőképpen szó benne. (A piliscsabai Béthel, Siló stb. akkor már Országos Egyházunk tulajdonában volt.) Dr. Kékén András­nak, a lap akkori szerkesztőjének levele szerint: „ Öreg diako­nisszákról írott cikkedet az utolsó napon felmerült sokféle igény miatt kénytelen voltam rövidítve nyomdába adni. Utólag kérem ehhez szíves engedélyedet. Sajnos, nem tudok mást tenni, csak rö­vidíteni, hogy a sokféle igénynek valamennyire eleget tehessek... írásod azonban olyan kedves, hogy ez felbátorít engem arra a ké­résre, hogy... ” Most nekem volna egy kérésem, hogy az Evangé­likus Élet hozza le írásomat egész teljedelemében... Zoltán László Akik sokakat megsegítettek Az evangélikus evangélizáció történetében igen jelentős szerepet töltött be évtizedeken keresztül a piliscsabai Béthel. Az itt évről-évre megrendezett és egyre inkább kiszélesedő konferenciákon ezren és ezren vettek részt. Egyházunk majd­nem minden gyülekezetéből voltak itt résztvevők, akik sok ál­dást merítettek az elhangzott ébresztő igehirdetésekből. A nagy konferenciázó telep épületeiből ma egyedül Siló van egyházi használatban, amely jelenleg 15, legnagyobbrészt idős és beteg volt egyházi munkásnak nyújt békés és csendes otthont. Ifjúságom idejétől fogva én magam is láttam, sőt nem egy­szer meg is tapasztaltam nagy szerénységgel és még nagyobb hűséggel végzett szolgálatuk áldásait. S most, hogy az évek óta nem látott, barátságos otthonukban ismét találkoztam régi is­merőseimmel, azokkal, akik egyházi szolgálatuk - sokszor sok évtizedes - ideje alatt „sokakat megsegítettek” (Róm 16,1-2), felújult bennem annak a három szolgálati ágnak az emléke, amelyekben benne állni különösen is sokat láttam őket. Láttam őket szolgálni a gyülekezetben. A virgonc óvodások­tól a magatehetetlen aggokig mindig, mindenki számára volt örömöt fakasztó, kétségeket hessegető, gondokat űző, vigasz­taló jó szavuk. Családi látogatásaik nyomán fogyott a könny, szűnt a zárkózottság, enyhült a nyomor. Békességessé és meg­szenteltté vált sok otthon nagyon békétlen és nagyon szentség- telen levegője. Kitartó hívogatásuk és utánjárásuk eredménye­képpen nőtt az istentisztelet, a biblia- és imaóra résztvevőinek a száma. Közömbös és elidegenedett egyháztagok szíve kapott sokszor új és forró lángra Krisztus Urunk iránt, és vált számuk­ra újból otthonná a templom és lett otthonossá ismét a hűtlenül elhagyott gyülekezet. Újból megelevenedik lelki szemeim előtt a szent észrevétlenségben, de mélységes felelősségérzettel vég­zett lélekmentő szolgálatuk. A gyülekezet lelkészének nélkü­lözhetetlen munkatársai, mindenhová elérő kezei voltak. Ke­zek, amelyek átölelték az egész gyülekezetét. Bizony igaz, hogy ők őrhelyeiken sokakat megsegítettek! Láttam őket szolgálni több szeretetotthonban. Az egyik ár­vaházunkban tapasztaltak kitörölhetetlenül mélyen vésődtek bele lelkembe. Láttam, hogyan furösztenek kicsinyeket, ho­gyan vesződnek velük az öltözködésnél, az étkezésnél, a lefek­vésnél. Láttam őket vidáman együtt nevetni és együtt szaladni a gyermekekkel az elgurult karika vagy labda után. Láttam őket felgyűrt blúzujjal a forró tűzhely mellett, amint az ebédet főzték a sok éhes gyermekszáj számára. Láttam ugyancsak ne­ki gyürkőzve, a hatalmas mosóteknők mellett is őket. Gondter­helt arcukat is láttam, amikor súlyos láz forrósította valamelyik kis árva váratlanul megbetegedett testét, vagy amikor a hábo­rús idők élelmiszergondjai nehezedtek rájuk. Láttam, hogyan igyekeztek az Úr e legkisebbjei számára szerető édesanyává és édes testvérré lenni. Láttam és hallottam őket nemcsak a min­dennapi betevő falatért, de a rájuk bízottak lelki üdvéért is imádkozni úgy, ahogy kevés édesanya és édestestvér tud imád­kozni a sajátjáért. Láttam szent felelősségérzetüket a reájuk bí­zottakért, hogy közülük csak egy is el ne vesszen. Bizony igaz, hogy árváink közül is sokakat megsegítettek! Láttam azután őket a betegápolás nehéz szolgálatában. A magános beteg csendes szobájában, a harmincágyas kórterem­ben, a kórházban. Láttam, mint vetnek ágyat a súlyos, tehetet­len betegeknek. Láttam, mint simítják ki gondosan alattuk a ráncos lepedőt, és milyen szeretettel igazítják meg fejük alatt a gyűrött párnákat. Láttam, hogy gondoskodásukkal hogyan te­szik elviselhetővé a különben elviselhetetlenül kínzó fájdalma­kat, s hogyan teszik kedvessé sokszor a halál gondolatától irtó­zok számára is az elköltözést. Hallottam vigasztaló, bátorító, szenvedést elűző Gerhardt-énekeket felcsendülni ajkukon, s hallottam az Ige hitet munkáló bizonyságtételét is a válságossá vált percekben. Láttam az ilyen szolgálatuk után mélységes hit­tel és békességgel elalvó boldog hazatérőket. Bizony betegeink közül is sokakat segítettek meg! Most, hogy az egynapos, rövidke idő alatt életükbe belete­kinthettem, azt kellett látnom, hogy ők ma sem szűntek meg szolgálni. Csakhogy ma már másképpen végzik szolgálatukat. Leszűkített helyen, hiszen messzire már nemigen mehetnének úgysem. Az elfogyó erő, saját betegségük, otthonuk betegei, a mankók, a gipszágy béklyói idekötik őket a falak közé. Az Ige azonban nincs bilincsbe verve! Kezük gondos munkája nyo­mán Isten írott igéje művészi formában indul útnak egy-egy megkeresztelt, vagy konfirmandus, avagy esküvői pár szíve felé. Bibliajelzők és falimondások beszélik tovább Isten megváltó üzenetét a gyülekezeti termekben, családi otthonok falain, bete­gek szobáiban, ott, ahová ők már nem mehetnek el személyesen. Imádságaik is túlszállnak az otthon falain, és nem szűnnek meg ma sem ostromolni az egek kapuit egy-egy súlyos beteg gyógy­ulásáért, egyházunk szeretetszolgálatáért. Meg nem szűnően kö­nyörögnek Lélekkel megitatott, új egyházi munkásokért. Hiszen az aratnivaló olyan sok, a munkás pedig olyan nagyon kevés! Bi­zony, ők ma is szolgáló testvéreink, akik imádságaikkal szorosan átölelik egyházunk minden jó szolgálatát, a vezetők és vezetet­tek, a gyülekezetek és intézményeink munkáját, és viszik min­den nap Isten királyi trónusa elé. Az ilyen szolgálatban állókat is nagyon meg kell becsülnünk! Nem csak azért, mert erre maga az apostol igen komolyan figyelmeztet bennünket, hanem azért is, mert ők a mi egyházunkban értünk lettek elfogyó gyertyává, és amíg csak élnek, nékünk világítanak! Segítsünk, hát mi is rajtuk! Hogyan? Imádkozzunk mi is ér­tük. Kérjük Istent, hogy tegye csendessé és zavartalanná életük lezáródó szakaszát, és a sok hűséggel végzett szolgálatukat egy­kor jutalmazza meg az örökélet koronájával. De azután segítsük őket más módon is! Ahogy Isten kinek-kinek mutatja. Nem ők kérik ezt. Ők nem panaszkodnak! Ők megtanulták, hogy azok­ban, amikben vannak, megelégedettek legyenek. Én kérem ezt az ő számukra, mert tudom, hogy vannak igen fontos és sürgős, javítani, pótolni valók az épületeken. Igen vékonyak az otthon falai. Valamikor nem állandó lakozás céljára, hanem nyaralásra épült. Sok tüzelő kell! A betegek és az idősek - jól tudjuk - ne­hezebben küzdenek meg a téli hideggel. Kérem ezt a segítséget egyházunk Diakóniai Osztályának nevében is híveinktől, főleg azoktól, akik - velem együtt - hálásak azért, hogy Isten áldott eszközként használhatta fel engedelmességüket és segítségüket a magunk és nagyon sok másoknak az életében. (Ev.Élet 1957. június 30.) Gyülekezettörténet Hál 'Istennek, ilyen is van! Gyülekezeteink története egyházunk történelmének te­kintélyes, szerves részét képezi. Ahogyan nincs' két egyforma gyülekezet, éppen úgy történetüket sem lehet „kaptafára húzni”. Gyülekezeteink története, „lokális” egyházi örökségünk több és nagyobb, mint amennyit ismerünk belőle! Nemcsak a népművészeti és házipari relikviáiban itt ma­radt múlt beszél (amelyet megcsodál a városlakó és a hazánkat járó külföldi turista), hanem az ezeket alkotó ember is. Hogyan élt a tovatűnt századokban, elsuhant em­beröltők folyamán Békés megye Viharsarkában, a tarka Ormánságban, a szenvedést- örömöt bizton elrejtő Bakonyban, jobbágyfalvakban, „szállásokon", vagy elszórt, apró mészégető tanyákon, díványokon? Hogyan szunnyadózott, vagy lobogott a nemzeti öntudat bujdosó kurucokról faragott, népies dalokban, betyárnótákban, nép­dalokban, vagy az Isten dicséretére, és önmaguk vigasztalására énekelt, rebellis-pro­testáns zsoltárokban? Az ..... ezt cselekedjétek... ” aktusának hálaadó közössége, bensöleg minden bi­zo nnyal a bűnbocsánat után sóvárgók boldog, erőt adó és megáldott együttléte volt. Külsőleg: festői népviseletbe öltözött templomozó magyarok meg nemzetiségiek tar­ka, színpompázó, a festő ecsetjére kívánkozó demonstrációja lehetett. Fellelhető em­lékeik eszmélteinek. A feloldozást jelentő ige pedig Károli Gáspár ősi, robusztus ere­jű, tőről metszett magyarságú fordításában hangzott el a sövényoldalú, meszelt falú oratóriumok áhítatos népének, és hatalmas, lapidáris mondatokban hömpölygőit az imádság, könyörgés: egyházért, hazáért, családi és lelki hajlékért. Hálaadás a min- dennapra-valóért, keskeny kenyérért, sovány örömért. A hit többre-szebbre vágyódá­sa csillog áhítattól és hagyományoktól megszentelt emlékeinkben. Vajon észrevesszük-e a szertartáskönyvek, ágendák használata mögött meghúzó­dó népszokásokat? Felkutatjuk-e és őrizzük-e ezeket, akár „használaton kívül" is? Az „ így volt még öregapám korában " kezdetű, és efféle hagyományok felidézésre és megőrzésre méltók. A feljegyzés, régi használati tárgyak megmentése, ne legyen egy­szerűen regisztrálás vagy konzerválás, hanem a régmúlt dolgait, kegyes eleink ha­gyatékát helyesen megbecsülni és méltányolni tudó lelkész, felügyelő, gondnok, pres­biter, vagy agilis gyülekezeti tag helyes értékítélete. Beszél a múlt megfigyeléseken, szokásokon, szólásmondásokon, adatokon, felje- gyezéseken, tárgyakon keresztül is. Hogyan hallgatunk hangjára? Anélkül, hogy üres formalizmusba esnénk, vallatóra fogjuk-e a régi matrikulákat (anyakönyveket), ki­hallgatjuk-e az ósdinak titulált kurátori (gondnoki) naplókat, meg a dékán(egyház- fi)-lajstromoknak váltóforintokba, pozsonyi mérőkbe öntött beszédét? Valamennyire helyreáll-e gyülekezeteket alapító, megszervező, azokról nemzedékről-nemzedékre bőkezűen gondoskodó patrónusok, kegyurak családjának megtépázott tisztelete? Könynyen felejt a jelen nemzedék?... Megváltozik a környezet, megváltozik a „külső" ember és a „belső" ember is. A jelenben alapjaiban változnak meg a történelmi, szociológiai, néprajzi viszonylatok. Az ember érzésvilága a régitől az új felé fordul. Mindezek nagy kihívást jelentenek a gyülekezeti életre vonatkozólag is; de a régi idők tanúi megbecsülésre, megmentés­re várnak ezután is! Az egyházi jellegűek is! Színes tv-s, számítógépes, „mobil’’ világunkban tehát nem haszontalan kísérlete­zés vagy öncélú időtöltés nekünk sem felidéznünk, összegyűjtenünk és megőriznünk az országbeli eklézsiák régi értékeit - könyvtáraink, levéltáraink, múzeumaink, táj­házaink mellett is! - mert értékeink azok, és mindnyájunk életét színesítik, gazdagít­ják, miközben tanítanak! „A múlt nem mögöttünk van, azon állunk!" (Mikó Imre). B. B. „Kit küldjék el?”- Kunos Jenő élete és szolgálata — * Knli»is*«ei Kistöay vtár 3, Keveházi László KIT KÜLDJÉK EL? Kííüos Jenő élete es szolgálata Régi „adósságot” törlesztett az Evangélikus Külmissziói Egyesület, amikor „Kit küldjék el?" címmel ez év nyarán megjelentette Kunos Jenő misszionárius életrajzi kötetét. Adósság, hiszen a mai fiatalok talán már nem is ismerik a nevét, és elkép­zelni sem tudják, hogy milyen em­bert próbáló körülmények között vé­gezte szolgálatát Kínában a misszio­náriusi pályára elhivatott fiatal lel­kész, a II. világháború idején. Keveházi László most megjelent könyve bemutatja olvasóinak azt a nem mindennapi életutat, amelyet Ku­nos Jenő és felesége, Natália asszony járt be két idegen kontinensen, Ázsiá­ban és Amerikában. Képet kapunk egy olyan világról, ahol a keresz­ténység egy „maroknyi ember” val­lása, de ahol egy ébredés folytán ez a maroknyi nép - Isten népe - létszá­mában gyarapodásnak indul. Elkísérhetjük több hetes, kerék­páron vagy inkább gyalogszerrel megtett szórványútjaira a misszioná­riust, tanúi lehetünk a küzdelemnek, amelyet a család a fertőző betegségek, az Európában megszokott elemi higiénia teljes hiánya és az éhség ellen vív, látjuk az örömöt, amit Kínában született gyer­mekeik érkezésekor éreznek, és átélhet­jük, milyen keserves, hogy a háború alatt akadozó postai forgalom miatt még levél sem érkezik a messzi hazából, s nem tudnak szeretteikről semmit. Minden nehézség ellenére Kunos Je­nő nem futamodott meg, hanem megta­nult létezni egy, a miénktől gyökeresen eltérő nyelven és kultúrában. Azért, hogy szolgálatát maradéktalanul betölt­hesse: elvigye az örömhírt, és krisztusi evangéliumot hirdethessen a világ távoli szegletében. Aki elolvassa a könyvet, rá- érez arra, hogy nem a kalandvágy, ha­nem a nehézségeket, fáradságot, ve­szélyt nem latolgató szolgálat vágya vit­te Kínába Kunos Jenőt, és sorsában hű­ségesen osztozó feleségét. S az ilyen „vágyat” az Úristen ébreszti, aki erőt is adott nekik a kitartáshoz. Hiszen a pró­batételek nem érték véget a Kínában töl­tött időszakkal: egy újabb egzisztenciát kellett megalapozniuk Amerikában. Keveházi László nem csupán Kunos­ról ír, hanem engedi szóhoz jutni magát a misszionáriust is. Bőségesen idéz érde­kes önéletrajzi írásából, levelezéséből, visszaemlékezéseiből. S eközben nem egyoldalú képet fest, mert az igazsághoz hozzátartozik: ez a történet nem „siker- történet”. Vannak benne emberi csalat- kozások, félreértések, keserves idő­szakok. De van mérhető eredmény is, és ez az utolsó fejezet témája: a Finn Evan­gélikus Misszió igazgatója ekképpen számol be kínai tapasztalatairól: „Kíná­ban él az egyház. ” Milyen szándék vezette a Külmissziói Egyesületet e kötet kiadásakor? A szerző így összegzi ezt az Előszóban: emlékez­tető, tanító és hálaadó sorokon keresztül a könyv célja ez:,, Ébredj, bizonyságtévő lélek...!” A fotókkal illusztrált könyvet haszon­nal forgathatja mindenki, akit érdekel egyházunk közelmúltja, és aki szívében felelősséget érez a misszió ügye iránt. K. D. I i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom