Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-28 / 44. szám
Evangélikus Élet 2001. OKTÓBER 28. 3. oldal A reformáció korának egyházi életéről- Magyar vonatkozások az ünnep kapcsán A magyar reformátorok Isten tiszta igéjét tették az egyházi élet alapjává. Istentiszteletünk rendjét eleinte még nagyobb hagyománytisztelet jellemezte, mint egyházi alkotmányunkat, egyházi életünk rendjét. Hosszabb idő múlt el addig, amíg kialakultak, megszilárdultak a liturgikus formák és az egyházi szokások. Egyházunkban sem voltak egyformák a templomi szokások: sőt, az istentisztelet rendjében is eltértek egymástól. A magyarok liturgiája ugyanis - különösen a Dunántúlon - a kálvinizmus hatására egyszerűbbé vált, mint a német- és szlovákajkúa- ké. Thurzó Szaniszló nádor Brunszvik Tóbiás püspök segítségével kísérletet tett az egységes liturgia meghonosítására, de sikertelenül: a dunántúliak nem voltak hajlandók alkalmazkodni a felvidékiekhez, sőt a magyarok a dunáninneni kerületben is ragaszkodtak saját, külön szokásaikhoz. Az istentisztelet rendjét az ebből a korból fennmaradt agendákból ismerhetjük meg. Ezek közül a legjelentősebb Honterusz Jánosé volt (Brassó, 1547.), amely a Luther-féle Deusche Messe alapján készült. Heltai Gáspár agendája 1559-ben már a 2. kiadásban jelent meg. Heltai még ez évben kinyomtatta Lavater zürichi lelkész agendáját is, amelyet Huszár Gál kérésére Buliinger küldött meg a magyaroknak. A Reczés János és esperes társai által összeállított agenda (Németkeresztúr, 1598.) volt a dunántúli evangélikusok első, hivatalos ágendája. Huszár Gál is - aki 1559-ben, Zürichből kért agendát - eléggé gazdagnak ismerte a hazai protestáns liturgiát. Az egyszerűsítés csak a heidelbergi agendák hatására, és a puritanizmus fellépése után indult meg. Különösen nagy hatással volt a reformáció megerősödésére az a tény, hogy Károli Gáspár gönci református esperes elkészítette és kiadta a Biblia első teljes magyar fordítását (Vizsolyi Biblia, 1590.). Az evangélikusok között is ez a fordítás terjedt el. Az istentisztelet középpontja és leglényegesebb része az igehirdetés. A perikóparendet nemcsak az evangélikusok, hanem eleinte a reformátusok is megtartották. Méliusz Juhász Péter és Geleji Katonai István még perikópák alapján írták az igehirdetéseiket, de a reformátusok ezt később elhagyták. A hétköznapi istentiszteleteken az igeolvasás és az igehirdetés az evangélikusoknál kezdettől fogva megvolt. A prédikációk szerkezeténél legtöbb lelkész Bornemisza Pétert követte, aki több kötetnyi igehirdetéseivel valóságos „igehirdető iskolát” hozott létre. Prédikációk és írásmagyarázatok már az első időszakban is nagy számban jelentek meg a lelkészek és a hívek számára, azonban a zsinatok és az egyházlátogatók éberen vigyáztak, hogy a lelkészek ne mások, hanem a saját igehirdetéseiket mondják el. Jelentős prédikációsköteteket adtak ki, pl., Huszár Gál, Bornemisza Péter, Zvonarics Mihály, Alvinczi Péter. A régi egyházi zenéből megmaradt istentiszteleteinken a szertartásos, azaz liturgikus éneklés is. A gyülekezet is megszólalt a responzóriumokban, a lelkész, a kántor, illetve a gyermekek és a templomi énekkar mellett. Ezeket a szertartási énekeket az ún. graduálok foglalták magukba, amelyek általában csak 1-1 írott példányban voltak meg a gyülekezet tulajdonában. Nyomtatott graduálunk csak egy jelent meg, 1636-ban Gyulafehérvárott 1. Rákóczi György költségén. Ez a híres református Öreg Graduál, amelyet Keserűi Dajka János és Geleji Katona István szerkesztett. A halotti énekeskönyvet „fune- brálnak” nevezték. Majdnem minden reformátornak maradt több-kevesebb éneke, amelyek az evangélium teijesztésének is áldott eszközei voltak. Kitűnő énekíróink volt: pl. Batizi András, Sztárai Mihály, Szkhárosi Horváth András, Bornemisza Péter. Templomi használatra szánt imádságokat az agendákban és az énekeskönyvekhez csatoltan találunk. Tehát régi gyakorlat az, hogy az énekeskönyvhöz imádságokat tartalmazó rész is tartozik! (Külön templomi imádságos könyv ebben az időszakban még nem jelent meg.) A reformáció legeredményesebb erkölcsi nevelőeszközei voltak: az igehirdetés, a tanítás, a lelkipásztorkodás és az egyházi fegyelem, amelyet a lelkészek, a zsinatok, az egyházlátogatók és a presbitériumok gyakoroltak, a patrónusok és a városi magisztrátusok támogatásával. Társadalmi téren a reformáció már a 16. században sok jó gyümölcsöt termett: protestáns fouraink, patrónusaink a szegények, betegek, az elesettek és árvák segélyezésével, ingyen gabonaosztással, ispotályok (kórházak, menedékhelyek) alapításával és fenntartásával siettek az emberi nyomorúság enyhítésére. Erre szép példát mutatott Zrínyi Kata, a szigetvári hős leánya, aki - a Trencséni Regulák szerint - állandó szabályzattal gondoskodott az ilyen intézmények működéséről. Az iskolahálózat megszervezése és kiépítése, „tanodák”, népiskolák, líceumok, kollégiumok létesítése, egy szerre szolgálta a reformáció terjedésének, valamint a népnevelésnek és műveltségnek az ügyét. Ezek közül nem egy nemzetközi szintre emelkedett (pl. Pápa, Debrecen, Sárospatak, Sopron, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Pozsony, Eperjes,...). A „névtelen oskolamesterek, rektorok” mellett híressé vált tudósok keze alól jobbágy- és polgár ifjak sokasága került ki, hasznára a reformáció ügyének, nemzetnek, nemzetiségeknek. Serkentőleg hatott a reformáció a családi életre is. Reformátoraink sürgették a nőnevelést, hogy képzett, művelt családanyák neveljék a gyermekeket. A presbitériumok bíráskodása elsősorban a házasfelek és a szülők-gyerekek közötti viszony tisztaságát és zavartalanságát munkálta. A kötelező papi nőtlenség helyébe lépett az „ároni papi ház”, a maga tiszta, puritán erkölcsiségével, hogy tükör és vonzó példa legyen az egész eklézsia felé. Egyházi kánonaink szigorú fenyítékkel követelték meg a tiszta életet a lelkésztől, tanítótól. Az esperes és a püspök ellenőrizte a lelkipásztor életét, munkáját, családi életét. (Sőt; még az öltözködését, szórakozását is!) Az egyháztagok feletti fegyelmet nagy részben a lelkipásztor gyakorolta. Hogy ez milyen szigorúsággal történt, arra jó példa Kanizsai Pálfi Jánosnak Kiskomáromban vezetett lelkipásztori naplója. Befejezésként csak röviden utalunk a reformációnak a nemzeti művelődésben, kultúrában, sokoldalú értékközvetítésben jelenünkig ható értékeire. A fények évszázadok múltán is világítanak! B.B. A reformáció nyomdász-mártírja A 16. század első éveiben, - 40-50 évvel Gutenberg János halála után - már több könyvnyomtató műhely létezett és virágzott Lipcsében. 478 évvel ezelőtt azonban szomorú események színhelye volt a nyomdászváros, midőn a vásártéren (1523-ban) nyilvánosan lefejezték Johannes Herrgott könyvnyomtató mestert és könyvárust. Főbenjáró bűne az volt, hogy árusította az Új-testamentumot és kinyomtatta dr. Luther Márton beszédeit. A hivatásának áldozatává lett nyomdász és Luther Márton találkozásának históriáját az alábbiak szerint őrizték meg a krónikák. Luther Márton egy nyomdában 1519. június 24-én érkezett Lipcsébe - több mint 200 fos kíséretével - dr. Luther Márton, hogy részt vegyen az egyetem szervezte dispután. Az ünnepélyes disputát Szászország fejedelme, György herceg védnöksége alatt tartották a célból, hogy a hitbéli differenciákat kiegyenlítsék. Másnap, június 25-én nagy sürgés-forgás uralkodott Herrgott János házában. A szedők, nyomók és tanulók ünneplőruhában, a vendégváró házigazda - amint az egy lipcsei könyvnyomtató mestert abban az időben jogosan megilletett - kardosán, a ház kapuja előtt várták a vendégeket. A családias lakoma közben Herrgott János kijelentette: ő úgy is, mint keresztény, úgy is mint könyvárus, de legfőképpen, mint könyvnyomtató, képes volna Luther tanaiért és az igazságért bármely percben a családját, vagyonát, boldogságát, sőt még a vérét és életét is feláldozni... * * * A disputa 1519. június 27-én vette kezdetét a lipcsei Pleissenburg- kastélyban. Dr. Eck János kezdte meg a vitát, aki dr. Karlstadttal disputáit. A többség kimondta; dr. Eck János győzött. Ezt követően lépett a szószékre dr. Luther Márton. így írta a krónikás, hogy; „ egyszerűsége, a tűz, mely szemeiben ragyogott, a bátorság s meggyőződés, mely minden egyes szavában lángolt, a hatalmas bizonyítékok, amiket a Szentírásból idézett és csodálatra méltó nyelvismerettel, dialektikai éleselméjűséggel megmagyarázott, legyözék eszes ellenfelének logikai szőrszálhasogatásait ”, A disputáció első napján Luther diadalmaskodott. Népszerű lett Lipcsében, dacára annak, hogy a hatalom minden tekintetben az ő emberét, Eck Jánost részesítette előnyben. E napon azonban Herrgott Jánosra nézve végzetteljes dolog is történt. Szigorúan megtiltották számára Luther tanainak terjesztését. * * * A lipcsei városház harangja a tizenegy órát elkongatta, s a házban már mindenki lepihent, amikor Herrgott az oldalszobába ment. A szedőszekrény fölötti fűggőlámpát meggyújtva elővette a keblében rejtegetett kéziratot, és nem törődve a tilalommal, serényen hozzálátott a szedéshez. Hajnali 3 óra volt már, amikor négy oldal ki volt szedve. Amikor a kolumnákat gondosan a rejtett fiókba zárta, nem is sejtette,- a papírbálák mögött megbújva figyelték tevékenységét. Elhagyni készült a szobát, amikor erőteljesen zörgettek a kapun. Dominikánus páterek voltak a korai látogatók, mondván, sürgős munkát hoztak. Gyorsan beléptek a műhelybe, s még mielőtt Herrgott megakadályozhatta volna őket, azok egyenesen az oldalszobába rohantak, s követelték a rejtett fiók kinyitását. Előlépett a nyomdaműhely egyik szedője, Lux Walter, aki kileste mestere munkálkodását. Eskü alatt elmondta, hogy Herrgott János Luther-féle prédikációkat szedett ki, s hogy hová rejtette a kolumnákat.- Nem tagadom tettemet: az éjjej dolgoztam. Én is azok közé tartozom, akik szívvel-lélekkel óhajtják, hogy az igazság igéi, amiket Isten választott apostola, dr. Luther Márton teológus hirdet, ne hangozzanak el úgy, mint a kiáltó szó a pusztában, hanem kívánom, hogy a reformeszmék feltartózhatatlanul hatoljanak el néptől néphez, országtól országig!... Vezessetek a törvény elé!-Arra még ráérünk - szólt oda hetykén a dominikánus atya, és gyorsan távozott kíséretével... Gécs Béla (A Magyar Grafika 2001./5. számában megjelent írás nyomán. Az illusztráció a mainzi Gutenberg Múzeum katalógusából vett reprodukció.) Háromnapos látogatást tett hazánkban az Osztrák Evangélikus Egyház küldöttsége. A delegáció hazánk egyházi vezetőivel folytatott tárgyalásokat az együttműködés további lehetőségeiről. A megbeszélés egyik hangsúlyos kérdése volt a bécsi magyar gyülekezet lelki gondozásának biztosítása. Az osztrák küldöttség ellátogatott a budai szeretetotthonba, a budahegyvidéki „gyülekezeti kombinátba”, valamint a cinkotai Missziói Központba. Vendégeink múlt vasárnap a budavári és a maglódi gyülekezetben szolgáltak. Felvételünkön (balról-jobbra): Dr. Hannelore Reiner egyházfőtanácsos, dr. Herwig Sturm püspök és Leopold Kunrath országos felügyelő, illetve Benczúr László kerületi felügyelő, Szirmai Zoltánná külügyi osztályvezető, D. Szebik Imre elnök-püspök és az első - október 19-i - együttlét házigazdája, Hafenscher Károly országos irodaigazgató. G. P. Cserkészotthon-átadás I A cserkészmozgalom Ózdon közel tíz esztendővel ezelőtt kelt életre kényszerű álmából, amikor Krokavecz János öregcserkész szervező munkája révén megalakult a 22. számú Vas Cserkészcsapat, amely több egykori csapat tagjaiból állt össze. Megalakulásuk óta gondot jelentett számukra, hogy nem állt rendelkezésükre egy olyan helyiség, ahol bármikor összejöhettek volna, s ahol el tudták volna helyezni a régi tárgyakat, emlékeket, relikviákat. Az állandó helyiség hiányának gondja a minap végül is megoldódott. Az Ózdi Evangélikus Egyházközség nyújtott ehhez segítséget azzal, hogy a parókia épületének egyik termét átadta a cserkészmozgalom céljára. Ezentúl az egyházközség kiscserkészei és az öregcserkészek bármikor rendezhetnek összejövetelt. A cserkészotthon átadására hálaadó istentisztelettel, ünnepélyes ® keretek között került sor. Kerékgyártó Mihály Hitvalló prédikátorra emlékeztek Ünnepi istentiszteletet tartottak a kajárpéci evangélikus templomban. A jeles alkalomból Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. Az oltári szolgálat keretében Jankovits Béla esperes elődjére, Szentmiklósi Jánosra emlékezett. A tizenhetedik században élt hitvalló prédikátor 1603 körül született, feltételezhetően Fertőszentmiklóson. Öt évig -1632 és 1637 között - Csepregen volt rektor, majd miután Kis Bertalan püspök 1637-ben ordinálta, 1644-ig Sopronkövesden végezte lelkészi szolgálatát. Miután a gyülekezet templomát a katolikusok elvették, Szentmiklósit is elűzték. Ekkor került első alkalommal Kajáira, ahol kilenc esztendőt töltött. A rábaközi esperesség senioraként 1653-tól 69-ig a mihályi gyülekezet lelkipásztora volt. Hatvankilencben ismét Kajáron hirdeti az evangéliumot. A pozsonyi vésztörvényszék elé idézik 1674-ben. Öregsége, gyengesége miatt gályarabság helyett Liptóváron töltött két kemény évet. Jóval a gálya kínjait túlélők szabadulása után, 1676 júniusában kerül vissza Kajáira. Halála körülményeiről Jankovits Béla esperes Kutsán István 1740-ben írott gyülekezettörténetét idézte: Szentmiklósi János „ tsudálatosan kiszabadulván a rabságból, ismét vissza jött Kajárra lakni, és Prédikátori tisztben volt mind addig, míg egynéhány esztendőknek forgása után a Pogány Rácz ezt a darab országot ellenségesképpen rablóit, és a kit utol ért le-vágott, a mint hogy a több az fent említett Prédikátort, Sz.-t a Kajári horogban levágott. ” Az emlékezés után Ittzés János püspök megáldotta a templom falán elhelyezett márványtáblát, amely hirdeti: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” G. Cs. « (i 3
