Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-22 / 30. szám

6. oldal 2001. JÚLIUS 22. Evangélikus Élet Jegyzetlapok „BOLDOGOK, AKIK SÍRNAK” - monda Jézus. Ha magya­rázni, értelmezni akarjuk ezt a kijelentést, rögtön elsikkad a lé­nyeg. Egyszerű igazságot rejt. Ha megérezzük, a szemlélődés alázatában, egyszerre melegíteni kezd az üzenet, s hunyt szem­mel sírni is tudunk: elsiratjuk mindig félő, rég halott anyánkat, agyonrugdosott paptestvérünket, munkába belerokkant fiatal apánkat. Sírjunk bátran. Hangosan. Halkan. Nem szégyen egy élet megaláztatását és szenvedését kizokogni magunkból. SZÁMÍTÓGÉP. Az ezredvég nagy vívmánya. Mást se hal­lok, csak ezt, akárhová lépek, ebbe botiok, akárki üzen, ezzel próbálkozik. Az írás haldoklik, lassan egy-két öreg költő ki­váltsága lesz. Sok ember már a nevét se tudja leírni, a telefont választja, a hangszalagot vagy az elektronikus kapcsolat- tartást... Mikes Kelemen ma nem írna nagynénjének. Nagy László nem tenne rajzos levele mellé arany falevelet. ÉJFÉL UTÁN. Félálomban belém villan egy mondat a dél­előtti könyvből: „Mi volt az értelme az egésznek? Isten? Haza? Irodalom?” azután, mint egy gyufaláng a sötétben: a pillanat... melyben az öröm fénye derengett, amikor talán hallottam: sze­retlek. És még valami, egy szó: ne félj! Ujjak érintése. A csönd. Talán nem múlt el örökre. LM. LEVELE. Keserű sorok, és váratlan vallomás: „Én a kis falusi templomhoz vagyok szokva, a fehér falakhoz, nem a díszes dómokhoz. Minél egyszerűbb a templom, annál köze­lebb Isten, semmi dísz nem áll közénk.” Gyerekkoromban ko­pott vályogfalak közt szólított meg Isten. A hóillatú csönd, az egyszerű szavak, a nagyapámtól tanult ének azóta is elkísér, mécsesként világol, bárhová megyek. Fenyvesi Félix Lajos Kéz a kézben, Isten szolgálatában Ötvenöt éve együtt. Jóban és rossz­ban, kéz a kézben. Nem csak a közös életúton, hanem Isten szolgálatában is. A levéli gyülekezet felügyelője Ha­lász János és a gyülekezet kántora Hofbauer Mária ötvenöt évvel ezelőtt, 1946-ban kötötték össze életüket. Az akkor még fiatal vőlegény nem sokkal korábban került haza a fogságból, a menyasszony pedig kitelepített németként a mosonszolnoki gyűjtőtáborban élt. A há­zasságkötés nem volt egyszerű. Szemé­lyesen Rákosi Mátyástól kellett engedélyt kérni ahhoz, hogy egy magyar katona ki­telepített sváb lányt feleségül vehessen. Az engedély megjött, de az esküvőt negy­vennyolc órán belül meg kellett kötni. A gyors esküvőt több mint fél évszá­zados, szeretetben és megértésben eltöl­tött együttléttel áldotta meg Isten. Az es­küvő után másfél év telt el, amikor vég­re hazaköltözhettek Levélre, ahol a büsz­ke férj kezdetben hat holdon gazdálko­dott, majd a termelőszövetkezetbe lépett be, felesége pedig a helyi bölcsődében, később kórházban, végül az ÁFÉSZ-nál dolgozott leltári adminisztrátorként. Az egyházban végzett szolgálat mindkettőjük esetében egyfajta szülői örökség. Halász János édesapja harminc éven át volt harangozója a tárnokréti gyülekezetnek. 1947-ben, Levélre költö­zése után azonnal presbiter lett, majd Borsodi Sándor felügyelő halálát köve­tően megbízták a felügyelői teendők el­látásával. És bár az akkori presbitertár­sak mindegyike meghalt már, ő azóta is hűségesen és lelkiismeretesen végzi a rá­bízott szolgálatot. Feleségének édesapja és nagyapja is a levéli gyülekezet gondnoka és pénztáro­sa volt. Sőt az apa, miután kitelepítették, a németországi Blaufeldenben is gyüle­kezeti gondnok lett. Mint Halász Jánosné mondotta, édesapja az elválás­kor többek között azzal búcsúzott tőle: =---------------­Ha lász János és felesége a levéli templom bejárata előtt. „A templomot soha ne hagyd el!” Leánykorában kezdett zongorázni, aztán a körülmények miatt hosszú évtizedeken át nem ült le a hangszerhez. Csak miután a gyülekezet kántora, Zámolyi Gyuláné megbetegedett, akkor kezdett újrajátsza­ni. Az első szolgálata úrvacsorái isten- tisztelet volt. Azóta minden vasárnap megszólal a templomban az orgona, hogy kísérje a gyülekezet énekét. Mindketten egyetértenek abban, hogy a hosszú évtizedek óta tartó gyülekezeti szolgálatuk egyik legnehezebb időszaka az ötvenes évekre esett. Emlékeznek arra, hogy a községi tanács akkori hivatalsegé­de többször szólította meg őket hazafelé tartva a templomból, hogy mondják már meg, kik és hányán voltak az istentiszte­leten, hányán vettek úrvacsorát. Egyszer aztán elfutotta őket a méreg, és azt vála­szolták: „Egyszer jöjjön el maga is a templomba, és akkor majd megtudja.” Volt olyan, hogy azzal fenyegették őket, megakadályozzák gyermekeik to­vábbtanulását, ha továbbra is templomba járatják őket, amire azt válaszolták, hogy amíg gyermekeik az ő kenyerüket eszik, addig járni fognak a templomba. A másik nehéz időszak a templom külső és belső tatarozása volt. Akkortájt minden napjukat a templomban töltöt­ték, reggeltől-estig kiszolgálva a meste­reket, mozgósítva a segítőket, beszerezni ’ a szükséges dolgokat. Ám a munka elké­szült, és lelki otthonuk - a templom - új­ra régi szépségében tündököl. Azóta szinte nincs olyan nap, hogy meg ne néz­nék, körbe ne járnák. Sok lelkész szolgált gyülekezetükben ennyi idő alatt, és mindegyikőjükkel kor­rekt munkatársi és testvéri kapcsolatot tu­dott kialakítani a Halász házaspár. Ernő fiúk megkeresztelése volt például első kazuális szolgálata Levélen Biczó Fe­rencnek, a leghosszabb időt pedig Zoltán Lászlóval töltötték el együtt. Mindhárom gyermeküket ő konfirmálta. De sok szere­tettel emlékeznek a többi lelkészre is. Az idő lassan elszáll felettük. Hol itt fáj, hol ott, a szolgálatot azonban, amíg egészségük engedi, mégis tovább vég­zik. Mi lesz utánuk? Az Úr majd küld új munkásokat az ő aratásába. - vallják. Bizonnyal így is lesz, de vajon az utánuk jövőkben is olyan erős lesz-e az egyház­szeretet, mint Halász Jánosban és felesé­gében? Mert mindkettőjük teljes mérték­ben megfelelt az iktatásuk alkalmával el­hangzottaknak: Végezték a reájuk bízott szolgálatot Isten félelmében, az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és a Szentlélek ere­jével, hűségesen és odaadóan, hogy egy­kor számot adhassanak róla a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke előtt. Az Úr megáldotta Halász Jánost és feleségét, és áldássá váltak a levéli gyü­lekezet épülésére. Kiss Miklós Aki nem dolgozhat hivatásában... Előttem van a szülői házban testvér­bátyám példája. Szorgalmas tanuló volt az elemi iskolában, ezért szüléink a szomszéd dombóvári gimnáziumba írat­ták be. Szép eredménnyel végezte a négy osztályt, de édesapánk nem engedte to­vább tanulni. Hiába jött az osztályfőnök kérlelve: „Engedje tovább, anyagilag is támogatjuk”. Ugyanis nővérem beteges­kedett és a kovácsmesterségből nehezen lehetett előteremteni az orvosi költsége­ket is. „Imre otthon marad, kovácsmes­terséget tanul” - jelentette ki kategoriku­san édesapánk. Úgy lett, noha lehetett volna gépészmérnök vagy állatorvos ő is, mint a hozzá hasonlóan jó képességű osztálytársai. Nekem aztán szeretettel mondta, amikor gimnazistává értem: „Öcsém, mivel én nem tanulhattam to­vább, nem választhattam azt a hivatást, amelyben szerettem volna dolgozni, te tanulj, és olyan hivatást válassz, melyre a Teremtő téged képesít.” Úgy lett és ál­dom Istent, hogy mindvégig lelkészként szolgálhattam. De mindig fájó szívvel gondolok bátyámra és mindazokra, akiknek nem jutott ilyen lehetőség. Vannak, akik azért nem választhatták a képesség és szívszerinti hivatást, mert érettségi után nem vették fel a megfele­lő egyetemre vagy főiskolára. Emlék­szem leányunk esetére, aki főként azért nem kerülhetett egyetemre a 70-es évek közepén, mert „nem jó édesapát válasz­tott”, nem jó helyre született a szocialis­ta államban. Viszont feleségem, miután az érettségit követően férjhez ment, mint papné felvételizett a soproni óvóképző­ben és „nem rejtette véka alá a lámpást”. Amikor ilyen kérdéssel provokálták: ho­gyan fogja nevelni a kicsinyeket, mint papné? Nem gondolja, hogy a marxista szellemű óvodában megimádkoztatja a gyermekeket? O csak annyit mondott: ez nem az én feladatom lesz, hanem a szü­lőké és lelkész-férjemé. Felvették, elvé­gezte a főiskolát és örömmel, hivatástu­datból végezte a kicsinyek között a sze­retettől (agapé = isteni szeretet) átitatott szolgálatot. Ehhez még két megjegyzés: 1. Sokat jelentett, hogy gimnazista korá­ban nyáron óvodában besegített. 2. Helyben is megkérték (Ecseny) egy nap­közi-otthonos óvoda megindítására, melynek épülete adott volt a lelkészla­kás szomszédságában. Vannak, akik pályamódosítást végez­tek és teszik ezt ma is. Előfordul, hogy megélhetési kényszerűségből jutnak ilyen elhatározásra. Netán a hivatás mel­lé még vállalnak egy plusz munkakört, hogy kiegészítsék a gyenge fizetésüket. Teszik ezt pedagógusok is, amikor dél­előtt az iskolában tanítanak, és délután tanítványokat vállalnak különórákon. Ez igazában nem mondható pályamódosí­tásnak, mert ugyanazt végzik egy-egy napon. A módosítás ott jelentkezik, ami­kor az elmúlt rendszerben lelkésztestvé­rek - szolgálatuk mellett - arra kénysze­rültek, hogy mellékállást vállaljanak, ami tulajdonképpen főállás lett és onnan kapták a nyugdíjat is. Ilyenkor aztán el­maradt a gyermekmunka, illetve a hit­tanórák, és szinte minden a vasárnapra összpontosult. Kivételt képezett a hét­köznapi temetés, amelyre engedélyt kel­lett kérni a munkahely vezetőjétől. Fa­lun a tsz-elnöktől, aki alkalmazta őket. Nyertek a lelkészekkel a szövetkeze­tek, mert jó adminisztrátorokat, könyve­lőket stb. kaptak. De veszített a gyüleke­zet, mert a gyermekek kicsúsztak kezük­ből, melynek csak örült az ateista rend­szer. Némileg enyhítette a fájó helyzetet, hogy a lelkészek az irodában találkoztak a gyülekezet több tagjával, információt szerezhettek a családokról. Csak nem volt idejük meglátogatni őket és pászto­raim időseket, betegeket. Emlékezetemben van a somogyi kol­léga, aki szeretette a gépeket, és hogy hitvesét más hivatás-munka vállalásától tehermentesítse, tsz-traktoros lett. A papiak udvarából indult munkára. Kisfia nyitott kaput készségesen. A traktor pót­kocsija egy alkalommal a meglazult tég­laoszlophoz csapódott, mely ledőlt és agyonnyomta a gyermeket... Sok fájdal­mat kellett átélnie akkoriban a több munkakört elvállalni kényszerült értel­miségi rétegnek elsősorban. Ha mint keresztyén végzem bárhol munkámat, hivatásként végezhetem, hit és szeretet összefüggésében. Még nyug­díjasként is. A munkahely megszűnhet, de a hivatás nem. A nyugdíjas könnyen végzi a pályamódosítást. Oda megy, ahol szükség van rá. Ápolhatja a tehetet­lenné vált szülőt és nevelheti az unokát, dédunokát. A hivatás lényege: embere­ken keresztül Istennek szolgálok, akinek felelősséggel tartozom. A. Tholuck német költő írja: „Hit és szeretet” című versében „Szüntelen vesz a hit. Átveszi Isten ajándékait; égen-földön a legszebbeket. Mind a mienk lehet! A szeretet meg széjjelosztja, amit a hit adott nekünk. Milyen boldog változatosság, amiben, keresztyének, élhetünk. ” Hivatásunk: széjjel osztani, amit kap­tunk, ismeretben, lelkiekben, anyagiak­ban. Akkor is ez, ha egy „nem szeretem- munkahelyen” végzi ezt valaki! Szimon János mmmmm Morzsaszedés Az írásoknak olykor sajátos az utóélete. Nem­csak vitákat váltanak, válthatnak ki, hanem oly­kor a nézetkülönbségeket meghaladóan is sok­minden kiderül, szinte már függetlenül az erede­ti témától. így jártam a május 27-én az Evangé­likus Életben megjelent „Elváltak. Elvált lelké­szek” című cikkemmel, melyre a szokásosnál lé­nyegesen több reflexió érkezett. Ezek egy része meg is jelent az újság június 24-i számában. Visszatekintve a történetre, először mégis annak kinyilvánításával tartozom, ha most - a tapasztala­tok, a visszhangok birtokában - közölném az írást, a legtöbb vitára, pontosabban a teológusok éles kri­tikájára okot adó mondatot így fogalmaznám meg: ,,a válás mindig kudarc, csőd és mindig a bűn követ­kezménye. ”. De hát a dolgok nem ismételhetők meg, így nem érdemes találgatni ez esetben milyen lett volna a fogadtatás. Mert bár többen hangoztat­ták, hogy a válás bűn mivoltának a kérdésén túl is sok hiba van a cikkben, de más konkrétum egyetlen kritikában sem került elő. Magam többször is elol­vasva az írást, teljesen alaptalannak találtam az álta­lánosított negatív minősítéseket, felfogásom esetle­ges szabados voltával kapcsolatban. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szóban és írás­ban érkezett hozzászólások többsége támogató jel­legű volt). Ez a kérdés már átvezet a cikk tartalmától szinte független tanulságokhoz. Kiderült, hogy vannak, akik számára már a válás témájának bármilyen meg­közelítésű tárgyalása sem fogadható el egyházi lap­ban. Nyilván ez nemcsak erre az ügyre vonatkozik, hanem szociáletikai, bioetikai stb. kérdések egész sorára. Némileg szolidabb változata ennek a vélekedés­nek, ha ilyen témákkal foglalkozik az egyházi újság, akkor az írásokban a klasszikus, a kőbe vésett, ha tetszik az évszázados, évezredes egyházi tanítás közlésének van helye. Ezt várják el a hívek, ezt vár­ják el az olvasók, ezt várják el azok, akik a 20. és 21. századi erkölcsi fellazulás világában kitartanak az ősi értékek, kitartanak az egyház mellett. Megér­tem, tisztelem is ezt a nézetet. A sajtó örök dilemmája kinek, kiknek is készül a lap. Az egyházi sajtónak különösen összetett érdeklő­dést kell kielégítenie. Hiszen Jézus Krisztus üzenete nem egy társadalmi csoportnak, műveltségi szintnek, politikai felfogásnak szól, hanem mindenkinek. Szemben a világi sajtóval, az egyházi sajtónak eleve jellemzője az is, hogy itt a jó hír a hír elsősorban. Az evangélium munkálkodik közvetlenül és közvetve az egyházi életben, erről tudósítanak az írások. De ha­mis lenne a kép, ha a gondok, a konfliktusok, az em­beri mivoltunkból adódó negatívumok, feszültségek egyáltalán nem kaphatnának helyet, ha úgy vélnénk, hogy a szőnyeg alá söprés a megoldás. Bevallottam a cikkben, hogy - konkrét esetek kapcsán - régóta foglalkoztat a lelkészek válásának sokféle gondja. Ezért is kezdtem ezzel a témával az etikai kérdések tervezett tárgyalását. Lehet, naiv vol­tam, hogy feltételeztem, a cikk hangvétele és tartal­ma mellett megvéd az előítéletektől munkásságom egésze is. Hiszen orvosi hivatásom része is a lelki egészség erősítése. Egyetemi intézetemben alakult meg hazánkban az első mentálhigiénés tanszék, ahol többek között házasságterápiához, lelki gondo­záshoz értő szakembereket képeznek tovább humán foglalkozású diplomásokból, lelkészekből is. A kép­zést végzők keresztény elkötelezettségűek, amit olykor némi gyanakvással szemlélnek egy világi egyetemen. Érdekes volt most ugyanerről a másik oldalt, a konzervatív egyházi gyanakvást megta­pasztalni. Számomra evidencia, hogy célunk a há­zasság, a családi élet értékeinek az erősítése, fel­adatunk ennek munkálása a gyülekezeti életben, konferenciákon, a sajtóban. De ehhez hozzátartozik a gondokkal szembesülés, a konfliktusok vállalása is. Az előítéletes olvasás érdekes jellemzője, hogy nem azt vélik olvasni, ami írva vagyon, hanem amit feltételeznek, és ebből is következnek a szövegtől független, általánosított kritikák. Célom volt és maradt a szociáletikai, bioetikai, általában a mai emberi együttélésekből adódó prob­lémák felvetése, tárgyalása, ezekben autentikus egy­házi személyiségek megszólaltatása. Persze, tapasz­talataim alapján megértem, hogy lelkészek és nem­lelkészek nehezen vállalják az állásfoglalást úgyne­vezett kényes kérdésekben. De hát ezek főleg addig kényesek, amíg nem beszélünk róluk. Nagy örömöt szerzett és biztatást adott egy, a Lelkipásztor c. fo­lyóirat július-augusztusi dupla számában megjelent dolgozat. Nagy Szilvia doktorjelölt (Ph.d hallgató az Evangélikus Hittudományi Egyetemen) írta, Krisz­tusi házasságképek címmel. Az alcím: alapok és krí­zisek. Aki teheti, olvassa el, kiváló, számos kérdést érintő, mélyen szántó tanulmány. Csak egy, az Egy­házi tanítások című bekezdését idézem: ,,Az egyhá­zak nem látszottak felismerni az idők jeleit, sem kér­déseit. Továbbra is hangoztatták a klasszikus keresz­tény elveket, melyek mind a házasság, mind a nemi élet kérdésében érvényét vesztett, hangzatos szóla­mokká lettek. Az elvek, amelyek alapján egy-egy együttélési vagy kapcsolati forma elfogadásra, eset­leg elutasításra kerül, leginkább személyesek, társa­dalmiak, vagy egészségügyiek lettek. Miként mindennek, a házasságnak is vannak örök értékei. Ez prófétai szerepet ró a keresztények­re, hogy felmutassák és saját életükön keresztül ki­ábrázolják a házasság szépségét, teljességét, a pá­ros együttélés érdemiségét. Segítenünk kell a többi embernek, hogy rajtunk keresztül fölfedezzék az új­jászületett és az újonnan született hagyományok gazdagító erejét. " Erről szól a történet, segítenünk kell, másként hiteltelenné válunk, kiürül missziós aktivitásunk. Többrétűén jelent meg a vitákban az a körül­mény, hogy ha nem is teológus, de egyházi vezető írt cikket a válásról, a lelkészek válásáról. Ez jelen­tett némi védelmet is, a korrekt kritikusok feltéte­lezték a jó szándékot. Mások viszont ezt súlyosbító körülményként értékelték, a tiszta tanítást számon kérve. Bár ennek őrzése püspöki, lelkészi tiszt, ma­gam is úgy vélem, hogy a nem-lelkész egyházi munkatársak, vezetők is felelősek a tanításért, ezért is fogalmaznék a tanulságok birtokában másként, és az ügy kapcsán számomra is izgalmassá vált válás és bűn kérdéskört hozzáértőkkel, megfelelő fóru­mon igyekezném megvitatni: Ugyanakkor a nem­lelkész munkatársaknak, különösen a vezetőknek (persze a lelkészeknek is) fokozott a felelőssége, hogy segítsünk a mai embernek, a mai fiataloknak, foglalkozzunk gondjaikkal. Az egyház is a társadalom része, a vezetőknek itt is nagyobb toleranciára, a kritikák tudomásul vételé­re van szükségük. Az egyházban sem szeret minden­ki mindenkit. A vezetők olykor céltáblává válhatnak. Bizonyos, hogy némely éles kritikák megfogalmazói úgy vélték, itt az alkalom, most bátran megtámadhat­nak. Ezért sem szabad neheztelni, ha el is kell utasí­tani az ilyen magatartást. Sajátos módon egyébként még ez is hozzájárul a légkör javulásához. Évtizede­kig szenvedtük a diktatúra szorítását. Ezért is nagy­szerű dolog a szabadság megtapasztalása, a sajtóban is, talán itt különösen. De tanulnunk kell okosan élni a szabadsággal és elviselni a hordalékát. Ami úgy lát­szik az egyházban különösen nehezen megy. Mert bár valljuk, hogy bűnösök vagyunk, mégis meglepő­dünk, igyekszünk elhárítani, ha ez rólunk is kiderül. Pedig bűnösök vagyunk, kegyelemre szorulunk és a bűnbocsánat, az elnyert kegyelem tapasztalható bizo­nyítéka, hogy igyekszünk ezt közvetíteni mások szá­mára. Ez a küldetésünk. Frenkl Róbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom