Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-14 / 42. szám
6. oldal 2001. OKTÓBER 14. V Evangélikus Élet Áldás, ha nem tévesztem el ajárt utat Valóban az, ha az ember a megismert és bevált jó utat nem téveszti el, és nem cseréli fel olyan járatlan úttal, amely sok buktatót rejt, és végül veszedelembe visz. Ismerős Salamon király történetéből, hogy az Istentől kért és kapott bölcsesség, értelmes szív miként érvényesült döntéseiben, a helyes utak megtalálásában. De országa kettészakadt, amikor öregkorában tévútra vezető érzékiségének, pogány nők csábításának engedve, nem az általa épített templom felé vezető utat egyengette, hanem bálványtemplomokat építetett. Nem kívánom meghúzni a történelmi vonalat, hogy két-, vagy három részre szakadt országok - benne egykor hazánk is miért jutottak ilyen sorsra, mert elég testvérharc van egy egységesnek határolt országon belül is. A személyes felelősség és döntés szükségességét szeretném kihangsúlyozni a jó út megtalálásában és az elté- vesztés áldatlan voltában. Még élénken előttem van gyülekezeti élményem egy hitben járó édesanya életéből. Amikor megismertem, már özvegy volt. Arra támaszkodom, amit elmondott. Már közel 20 évi házasságban éltek, amikor megszületett első gyermekük. Előtte, a hosszú várakozási időben rendszeresen imádkozott, igét olvasott, templomba, bibliaórákra járt. Gyermekért imádkozott, kettő született. Amikor a családdal megismerkedtem, már unokáit keresztelhettem, konfirmálhattam és eskethettem. Benne élt a gyülekezet vérkeringésében. Aztán jöttek a „nem szeretem napok”, az ágyhozkötöttség. Menye ápolta, aki egyszercsak feldúltan jött: a mama eltépte Bibliáját, idegrendszere felmondta a szolgálatot. Nem lehet bírni vele. - Sokan csóválták a fejüket a gyülekezetben. A kívülállók hajtogatták: ilyenek a szuper-hívők, ide jutnak, ha jön a szenvedés. Hát minek ment ő mindig a templomba, ha Isten most elhagyta? Amikor meglátogattam, már elcsendesedett. Örömmel fogadta az úrvacsorát. Nem vontam felelősségre, hogy miért tépett bele Bibliája lapjaiba. Jézusnak a kereszten mondott szavaival imádkoztam még otthon, csak érte: Atyám, bocsásd meg neki, mert nem tudta mit cselekedett. Megbánta és a bűnbocsánat békességével távozhatott. Jézus utat tévesztett gyermekét nem hagyta magára, magához vonta és út maradt számára. (Jn 14,6). Ezért ne dobjunk követ az utat tévesztett testvéreinkre, mert lehet, hogy mi is okot adtunk rá. Magára hagytuk, nem látogattuk, megtévesztettük. Szavunkkal és életünkkel elfordítottuk az „útjelző táblát”. Mint azok a gonosztevők, akik a főúton az egyenes irányt jelző táblát elfordítva, sok turistát egy kö- vesút végi faluba irányítottak. Ugye ismerjük az utat tévesztett tanítványokat? Jézusért mindent elhagynak, és mégis van, aki a Mestert pénzért elárulja. Megismerteti magát velük, és mégis felszakad a Jézusért mindent vállalni akaró Péterből: „Nem ismerem ezt az embert!” Vagy tényleg nem ismerte Őt és útját, és ezért mondta a Mesternek: „nem eshet ez meg veled”? És a többiek talán nem tévesztették el az utat? Hol vannak, amikor Jézus a kereszten szenved? „Nem járnak többé ővele”: nem éppen a tanítványok életében teljesedett be? Mondhatná valaki: ott van János, a „szeretett tanítvány”, akire Jézus számíthatott, akire rábízhatta anyját a kereszt alatt. Megkockáztatom a megkérdőjelezhető kérdést: nem a rokoni kapcsolat dominált János magatartásában és szeretetében és nem az agapé? Nem célom a leplet minden tanítványról lehúzni, mondván: mindenki eltévesztette nem egyszer élete folyamán az utat. Ezt másodra hagyom, akik eközben csalhatatlanságuk őrei, képviselői. Vallom Pállal, hogy Isten előtt „Nincsen igaz ember egy sem” (Róm 3,10). Mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Krisztus vére által van bűnbocsánatunk, életünk és üdvösségünk. Csak erre1 az útra térjünk mindig vissza, hogy „Egészen a célig” eljussunk: „Nem, meg ne állj az útfélén! Jól indulni isteni kegyelem. De még nagyobb, örök, isteni Kegyelem a jó úton maradni és a ritmust el nem véteni” (Helder Camara német költő verséből) Ajárt úton továbbhaladni azt is jelenti, hogy „Új felé sietek. Hervadt tegnapok siratója nem lehetek” (Túrmezei Erzsébet: Nem nézek vissza, Emberré lettél). Újat kereső ifjúságunkat nem a hervadt tegnapok siratásával tudjuk vonzani, hanem a feltétel nélküli, ajándékozó szeretettel, mely a krisztusi „talajon” útkeresésünkben megoldást jelent! Szimon János A félreértett evangélium Az evangélium jelentése ,jó hír”, „örömhír”, és Istennek azt az üzenetét tartalmazza, hogy szeretetéből váltságot készített a világ - az embervilág számára. Ezért aki hisz Őbenne, nem fog elveszni, hanem örök életet nyer a Krisztus által (Jn 3,16). Az üdvösségre jutás híre csendül fel itt és a Biblia sok más helyén is, amely arról szól, hogy Isten megajándékozza az embert irgalmával. Már a reformáció korában - nemcsak a „pápás” ellenfelek részéről, hanem még a „részünkről való gyülekezetekben” is - majd később is, újra meg újra megjelent egy olyan értelmezés, mely szerint az evangéliumban kinyilatkoztatott isteni irgalmasság az embert henyélésre ítéli, hiszen egyrészt nem tud üdvössége érdekében érdemeket szerezni, másrészt nem is kell neki, mivel „Isten már mindent elrendezett”. Luther és az evangélikus reformátorok ilyesmit azonban sohasem tanítottak. Világosan látták ugyanis a bűnös ember reménytelen helyzetét. A 15. században élt híres itáliai festő, Andrea da Firenze templomi freskósorozatának egyik részlete azt a pillanatot ábrázolja, amikor a győzelmi zászlót kezében tartó Jézus, áttörve a börtönfalakat, megjelenik az alvilágban. A falhoz láncolt rabok kezéről lehull a bilincs, s a szabadulok arcán mennyei boldogság látszik, míg a rabtartó ördögök rémülten menekülnek. Ez a kép a templomlátogatók számára nagyszerűen fejezi ki az evangélium lényegét. Aki szabad, az nem örül a szabadítás hírének. Csak a rab tud a hírrel és a szabadítás cselekedetével valamit kezdeni. Jézus názáreti első prédikációjának alapigéje is egy Ézsaiás próféta által elmondott evangéliumi prófécia volt: „Az Úr Lelke van rajtam, mivel hogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét”. Majd így folytatta: „Ma teljesedett be ez az írás a ti fületek hallására” (Lk 4,18- 19,21). Már a zsinagóga hallgatósága is csodálkozott azon, hogy Jézus a kegyelem igéit hirdeti, nem ítéletet, mely hangsúllyal jelent meg Keresztelő János dörgedelmes prédikációiban a Jordán partjánál. Figyeljük meg: a két prédikáció között abban van a különbség, hogy Keresztelő János magabiztos hallgatóságnak szól, Jézus pedig az elesetteket, nyomorultakat, rabságban levőket látja maga előtt, nekik prédikál. Az evangélium summájaként számon tartott János 3,16 is azt mondja el, hogy azoké a vált- ság, az üdvösség, az örök élet, akik Benne hisznek, azaz életüket rábízzák Meg* váltójukra. Aki magában bízik, elpusztul. Félreérti az evangéliumot az, aki azt hallja ki belőle, hogy „nincs semmi baj, mindegy, hogyan élek, mert Jézus mindent elvégzett érettem”. Csak az vélekedik ilyen félelmetes belső gőggel, aki még nem esett kétségbe bűnei miatt, aki még nem találta szembe magát erőtlenségével, és aki lekicsinyli az „ősellenséget”, a Sátánt, akinél nincs hatalmasabb és gonoszabb ellensége a földön. Helyesen érti az evangéliumot az, aki már kétségbe esett önmaga felől, s aki már megtapasztalta, amit Luther énekbe is foglalt: „Magunk ereje mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk” (ÉK 254,2). A helyesen értett evangélium megerősít, felszabadít a jó cselekvésére, reménységgel ajándékoz meg a kísértésekkel szemben vívott harcban. Az evangélium valóságos üzenetét megértő ember hiszi, vallja és átéli, hogy „Jézus engem- elveszett és kárhozatot érdemlő bűnöst- megváltott. Nem arannyal és ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával. Hogy egészen az Övé legyek, az 0 országában Ö alatta éljek, Őt szolgáljam örök igazságban, ártatlanságban és boldogságban” (Kis Káté, II. hitágazat magyarázata). Ezért nincs kényelmes és semmittevő „evangéliumi keresztyén”. id. Magassy Sándor „KIEGYENSÚLYOZOTT” Sokszor hallom és olvasom: „kiegyensúlyozott” tájékoztatás, „kiegyensúlyozott” gazdaság, néha jómagam is kifejezem, hogy „kiegyensúlyozott” személyiség... - és lehetne folytatni a sort. Szinte látom lelki szemeimmel a mérleget és a súlyokat a nagykőrösi heti-piacon a sok-sok eladó portéka mellett, amikor a kofa mérlegének egyik serpenyőjébe helyezi az árut és rakja- rakja kézi súlyait a másikba mindaddig, amíg „ki nem egyensúlyozza” azt. A „kiegyensúlyozottság” mechanikus értelme mindenkinek kézenfekvő, nem is szorul bővebb magyarázatra. Nem ilyen egyszerű a „kiegyensúlyozottság” értelme, ha azt eszmeileg próbáljuk megragadni. Nagyszerű összjátékkal vezetett támadást a magyar-németen a mi csapatunk, és az egyik német védő egyetlen rúgással „kiegyensúlyozta” / hárította a támadást: lehetett mindent elölről kezdeni. Mit tekinthetünk a fociban kiegyensúlyozottságnak? Vagy ha pl. valaki megrágalmazza valamivel felebarátját a nyilvánosság előtt, s később kiderül ártatlansága, hogyan értelmezhető eme minősített esetben a rágalmazás „kiegyensúlyozása”? Elég, ha a nyilvánosság előtt a megrágalmazott is kap egy lehetőséget ellenvéleményének közreadására? Mindenki nyilvánvalóan érzi, hogy ez NEM a kiegyensúlyozottság esete. De hát akkor mi lénne az? És kezdődhet a vita... Van, aki a lopást megélhetési bűnözésnek nevezi, és így teremt gondolatvilágában „kiegyensúlyozottságot”, de ugyanakkor a megélhetési vállalkozást is támadja, ha politikai ellenfele a vállalkozó, vagy annak, pl. a fia. Ezt is a „kiegyensúlyozás” érdekében teszi. Jól teszi? Ki véteti észre vele, hogy ez már nem a „kiegyensúlyozás” műfaja. Ha bibliai szellemiség alapján kívánunk gondolkodni, néhány esetet vegyünk elő a Biblia szerinti „kiegyensúlyozások” tárházából. Bibliánk tanít arról, hogy rokonok között is előfordulhatnak érdekellentétek. Hogyan oldódott meg a vita, amikor a legelők miatt civód- tak Ábrahám és Lót pásztorai? „Azért Ábrám ezt mondta Lótnák: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.” (lMóz 13,8- 9.) Az idősebb Ábrahám engedett, és átadta a választást unokaöccsének, aki azt el is fogadta, és a továbbiakban ismét rokoni szeretettel viseltettek egymás iránt. (Bizony, ha a mai magyar Parlament vitáira gondolunk, látjuk, hogy ott is sokszor elkélne egy ilyen bibliai-Ábrahá- mi lelkűiét, és kompromisszum-készség - a békesség érdekében!) Bibliánk - a maga teljes őszinteségében - feltárja, hogy az első emberpár megszegte a legfelsőbb rendelkezést: „a kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” (lMóz 2,16-17.) Az engedetlen emberpár kiűzetett az Éden-kertből (Isten közvetlen közelségéből) és halandóvá lett. (Aki ui. Isten közelségében él, annak Isten örökkévalósága = az üdvösség a része.) Isten így „egyensúlyozta ki” a törvényszegést, az Ő legfelsőbb parancsának megtörését. Bibliánk azt is elmondja, hogy Isten atyai szívének fájt ez az Ő kemény és következetes döntése, és ezért elhatározta, hogy az ember(iség) eltaszítottságát, kárhoztatott állapotát „kiegyensúlyozza”: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az isten egyszülött Fiának nevében. (Jn 3,16-18.) A „kiegyensúlyozottság” fogalmát tehát lehet 1., mechanikusan érteni és értelmezni, (van, amikor ezt tudatos csúsztatá- si szándékkal teszik némelyek), van, amikor 2., eszmeileg kell kezelni, de igazán a 3., biblikus megoldás mutat utat: csak a józan önkorlátozás, vagy a minden józanságon túli önfeláldozás hozza meg a vágyva-vágyott igazi „kiegyensúlyozottságot”. Havasi Kálmán Istenünknek, a mi Atyánknak napja Az Amerikai Egyesült Államokban kiadott angol nyelvű „Bibliaolvasó útmutató 2001” a vasárnapot így jelöli: „Lord’s day” (Az Úr napja), és nem a köznyelvből ismert „Sunday”-vel. Amikor kezembe vettem a kis könyvet, először fel sem tűnt, csak később figyeltem fel rá. Egyik angol értelmező szótár így magyarázza a Sunday-t: „egy nap a szombat és a hétfő között. Két közönséges nap közül emelkedik ki, más, mint a többi.” Legalábbis más kellene, hogy legyen. De, mintha az utóbbi időben nem lenne az... A családanyák munkába állása rákényszerítette a családokat arra, hogy a hét folyamán elmaradt házimunkát vasárnap végezzék el. Ismerek olyan embereket is, akik jobb híján azért vasalnak, takarítanak vasárnap, hogy teljen az idő... A fővárosban még szembetűnőbb a vasárnapok bele- olvadása a hétköznapokba, mint vidéken. Igaz, hogy Budapesten üresebbek az utcák, mint máskor, de vajon hol vannak az emberek, és minek a jegyében telik a vasárnap, Isten napja. Talán hiú ábránd arra gondolni, hogy „A kis herceg” (Exupery) rókájaként már előző nap elkezdünk örülni, és „díszbe öltöztetjük a szívünket” Istenünk, Atyánk napjára. „Szükség van bizonyos szertartásokra is” - mondta a róka, „... attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól”. Nekünk van- e valamiféle szertartásunk, amely a vasárnapokat megkülönbözteti a többi naptól? A harmadik parancsolat így szól: Az ünnepnapokat megszenteljed! Luther Márton Kis Kátéja szerint: „Istent féljük és szeressük: Igéjét és annak hirdetését meg ne vessük, hanem szentnek tartsuk, örömest hallgassuk és tanuljuk.” Sémákat alkalmazni vasárnapunk, Isten napjának méltó eltöltésére nem lehet. Mindenki maga dönt erről. Imádkozzunk együtt Kapi Béla püspökkel, aki így könyörög vasárnap reggel Urához: „Vedd oltalmad gondjaidba lelkemet, hogy Téged dicsőítselek. Gazdag kegyelmeddel tedd ezt a vasárnapot gazdag ajándékú áldott istentiszteletté, melyben Rólad beszél ajkam, feléd dobban szívem, Téged követ akaratom, Rólad tesz bizonyságot életem. Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat! Jó reggel készülök Hozzád és vigyázok...” Ámen. Csaba Piroska * a é
