Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-22 / 30. szám
6. oldal 2001. JÚLIUS 22. Evangélikus Élet Jegyzetlapok „BOLDOGOK, AKIK SÍRNAK” - monda Jézus. Ha magyarázni, értelmezni akarjuk ezt a kijelentést, rögtön elsikkad a lényeg. Egyszerű igazságot rejt. Ha megérezzük, a szemlélődés alázatában, egyszerre melegíteni kezd az üzenet, s hunyt szemmel sírni is tudunk: elsiratjuk mindig félő, rég halott anyánkat, agyonrugdosott paptestvérünket, munkába belerokkant fiatal apánkat. Sírjunk bátran. Hangosan. Halkan. Nem szégyen egy élet megaláztatását és szenvedését kizokogni magunkból. SZÁMÍTÓGÉP. Az ezredvég nagy vívmánya. Mást se hallok, csak ezt, akárhová lépek, ebbe botiok, akárki üzen, ezzel próbálkozik. Az írás haldoklik, lassan egy-két öreg költő kiváltsága lesz. Sok ember már a nevét se tudja leírni, a telefont választja, a hangszalagot vagy az elektronikus kapcsolat- tartást... Mikes Kelemen ma nem írna nagynénjének. Nagy László nem tenne rajzos levele mellé arany falevelet. ÉJFÉL UTÁN. Félálomban belém villan egy mondat a délelőtti könyvből: „Mi volt az értelme az egésznek? Isten? Haza? Irodalom?” azután, mint egy gyufaláng a sötétben: a pillanat... melyben az öröm fénye derengett, amikor talán hallottam: szeretlek. És még valami, egy szó: ne félj! Ujjak érintése. A csönd. Talán nem múlt el örökre. LM. LEVELE. Keserű sorok, és váratlan vallomás: „Én a kis falusi templomhoz vagyok szokva, a fehér falakhoz, nem a díszes dómokhoz. Minél egyszerűbb a templom, annál közelebb Isten, semmi dísz nem áll közénk.” Gyerekkoromban kopott vályogfalak közt szólított meg Isten. A hóillatú csönd, az egyszerű szavak, a nagyapámtól tanult ének azóta is elkísér, mécsesként világol, bárhová megyek. Fenyvesi Félix Lajos Kéz a kézben, Isten szolgálatában Ötvenöt éve együtt. Jóban és rosszban, kéz a kézben. Nem csak a közös életúton, hanem Isten szolgálatában is. A levéli gyülekezet felügyelője Halász János és a gyülekezet kántora Hofbauer Mária ötvenöt évvel ezelőtt, 1946-ban kötötték össze életüket. Az akkor még fiatal vőlegény nem sokkal korábban került haza a fogságból, a menyasszony pedig kitelepített németként a mosonszolnoki gyűjtőtáborban élt. A házasságkötés nem volt egyszerű. Személyesen Rákosi Mátyástól kellett engedélyt kérni ahhoz, hogy egy magyar katona kitelepített sváb lányt feleségül vehessen. Az engedély megjött, de az esküvőt negyvennyolc órán belül meg kellett kötni. A gyors esküvőt több mint fél évszázados, szeretetben és megértésben eltöltött együttléttel áldotta meg Isten. Az esküvő után másfél év telt el, amikor végre hazaköltözhettek Levélre, ahol a büszke férj kezdetben hat holdon gazdálkodott, majd a termelőszövetkezetbe lépett be, felesége pedig a helyi bölcsődében, később kórházban, végül az ÁFÉSZ-nál dolgozott leltári adminisztrátorként. Az egyházban végzett szolgálat mindkettőjük esetében egyfajta szülői örökség. Halász János édesapja harminc éven át volt harangozója a tárnokréti gyülekezetnek. 1947-ben, Levélre költözése után azonnal presbiter lett, majd Borsodi Sándor felügyelő halálát követően megbízták a felügyelői teendők ellátásával. És bár az akkori presbitertársak mindegyike meghalt már, ő azóta is hűségesen és lelkiismeretesen végzi a rábízott szolgálatot. Feleségének édesapja és nagyapja is a levéli gyülekezet gondnoka és pénztárosa volt. Sőt az apa, miután kitelepítették, a németországi Blaufeldenben is gyülekezeti gondnok lett. Mint Halász Jánosné mondotta, édesapja az elváláskor többek között azzal búcsúzott tőle: =---------------Ha lász János és felesége a levéli templom bejárata előtt. „A templomot soha ne hagyd el!” Leánykorában kezdett zongorázni, aztán a körülmények miatt hosszú évtizedeken át nem ült le a hangszerhez. Csak miután a gyülekezet kántora, Zámolyi Gyuláné megbetegedett, akkor kezdett újrajátszani. Az első szolgálata úrvacsorái isten- tisztelet volt. Azóta minden vasárnap megszólal a templomban az orgona, hogy kísérje a gyülekezet énekét. Mindketten egyetértenek abban, hogy a hosszú évtizedek óta tartó gyülekezeti szolgálatuk egyik legnehezebb időszaka az ötvenes évekre esett. Emlékeznek arra, hogy a községi tanács akkori hivatalsegéde többször szólította meg őket hazafelé tartva a templomból, hogy mondják már meg, kik és hányán voltak az istentiszteleten, hányán vettek úrvacsorát. Egyszer aztán elfutotta őket a méreg, és azt válaszolták: „Egyszer jöjjön el maga is a templomba, és akkor majd megtudja.” Volt olyan, hogy azzal fenyegették őket, megakadályozzák gyermekeik továbbtanulását, ha továbbra is templomba járatják őket, amire azt válaszolták, hogy amíg gyermekeik az ő kenyerüket eszik, addig járni fognak a templomba. A másik nehéz időszak a templom külső és belső tatarozása volt. Akkortájt minden napjukat a templomban töltötték, reggeltől-estig kiszolgálva a mestereket, mozgósítva a segítőket, beszerezni ’ a szükséges dolgokat. Ám a munka elkészült, és lelki otthonuk - a templom - újra régi szépségében tündököl. Azóta szinte nincs olyan nap, hogy meg ne néznék, körbe ne járnák. Sok lelkész szolgált gyülekezetükben ennyi idő alatt, és mindegyikőjükkel korrekt munkatársi és testvéri kapcsolatot tudott kialakítani a Halász házaspár. Ernő fiúk megkeresztelése volt például első kazuális szolgálata Levélen Biczó Ferencnek, a leghosszabb időt pedig Zoltán Lászlóval töltötték el együtt. Mindhárom gyermeküket ő konfirmálta. De sok szeretettel emlékeznek a többi lelkészre is. Az idő lassan elszáll felettük. Hol itt fáj, hol ott, a szolgálatot azonban, amíg egészségük engedi, mégis tovább végzik. Mi lesz utánuk? Az Úr majd küld új munkásokat az ő aratásába. - vallják. Bizonnyal így is lesz, de vajon az utánuk jövőkben is olyan erős lesz-e az egyházszeretet, mint Halász Jánosban és feleségében? Mert mindkettőjük teljes mértékben megfelelt az iktatásuk alkalmával elhangzottaknak: Végezték a reájuk bízott szolgálatot Isten félelmében, az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és a Szentlélek erejével, hűségesen és odaadóan, hogy egykor számot adhassanak róla a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke előtt. Az Úr megáldotta Halász Jánost és feleségét, és áldássá váltak a levéli gyülekezet épülésére. Kiss Miklós Aki nem dolgozhat hivatásában... Előttem van a szülői házban testvérbátyám példája. Szorgalmas tanuló volt az elemi iskolában, ezért szüléink a szomszéd dombóvári gimnáziumba íratták be. Szép eredménnyel végezte a négy osztályt, de édesapánk nem engedte tovább tanulni. Hiába jött az osztályfőnök kérlelve: „Engedje tovább, anyagilag is támogatjuk”. Ugyanis nővérem betegeskedett és a kovácsmesterségből nehezen lehetett előteremteni az orvosi költségeket is. „Imre otthon marad, kovácsmesterséget tanul” - jelentette ki kategorikusan édesapánk. Úgy lett, noha lehetett volna gépészmérnök vagy állatorvos ő is, mint a hozzá hasonlóan jó képességű osztálytársai. Nekem aztán szeretettel mondta, amikor gimnazistává értem: „Öcsém, mivel én nem tanulhattam tovább, nem választhattam azt a hivatást, amelyben szerettem volna dolgozni, te tanulj, és olyan hivatást válassz, melyre a Teremtő téged képesít.” Úgy lett és áldom Istent, hogy mindvégig lelkészként szolgálhattam. De mindig fájó szívvel gondolok bátyámra és mindazokra, akiknek nem jutott ilyen lehetőség. Vannak, akik azért nem választhatták a képesség és szívszerinti hivatást, mert érettségi után nem vették fel a megfelelő egyetemre vagy főiskolára. Emlékszem leányunk esetére, aki főként azért nem kerülhetett egyetemre a 70-es évek közepén, mert „nem jó édesapát választott”, nem jó helyre született a szocialista államban. Viszont feleségem, miután az érettségit követően férjhez ment, mint papné felvételizett a soproni óvóképzőben és „nem rejtette véka alá a lámpást”. Amikor ilyen kérdéssel provokálták: hogyan fogja nevelni a kicsinyeket, mint papné? Nem gondolja, hogy a marxista szellemű óvodában megimádkoztatja a gyermekeket? O csak annyit mondott: ez nem az én feladatom lesz, hanem a szülőké és lelkész-férjemé. Felvették, elvégezte a főiskolát és örömmel, hivatástudatból végezte a kicsinyek között a szeretettől (agapé = isteni szeretet) átitatott szolgálatot. Ehhez még két megjegyzés: 1. Sokat jelentett, hogy gimnazista korában nyáron óvodában besegített. 2. Helyben is megkérték (Ecseny) egy napközi-otthonos óvoda megindítására, melynek épülete adott volt a lelkészlakás szomszédságában. Vannak, akik pályamódosítást végeztek és teszik ezt ma is. Előfordul, hogy megélhetési kényszerűségből jutnak ilyen elhatározásra. Netán a hivatás mellé még vállalnak egy plusz munkakört, hogy kiegészítsék a gyenge fizetésüket. Teszik ezt pedagógusok is, amikor délelőtt az iskolában tanítanak, és délután tanítványokat vállalnak különórákon. Ez igazában nem mondható pályamódosításnak, mert ugyanazt végzik egy-egy napon. A módosítás ott jelentkezik, amikor az elmúlt rendszerben lelkésztestvérek - szolgálatuk mellett - arra kényszerültek, hogy mellékállást vállaljanak, ami tulajdonképpen főállás lett és onnan kapták a nyugdíjat is. Ilyenkor aztán elmaradt a gyermekmunka, illetve a hittanórák, és szinte minden a vasárnapra összpontosult. Kivételt képezett a hétköznapi temetés, amelyre engedélyt kellett kérni a munkahely vezetőjétől. Falun a tsz-elnöktől, aki alkalmazta őket. Nyertek a lelkészekkel a szövetkezetek, mert jó adminisztrátorokat, könyvelőket stb. kaptak. De veszített a gyülekezet, mert a gyermekek kicsúsztak kezükből, melynek csak örült az ateista rendszer. Némileg enyhítette a fájó helyzetet, hogy a lelkészek az irodában találkoztak a gyülekezet több tagjával, információt szerezhettek a családokról. Csak nem volt idejük meglátogatni őket és pásztoraim időseket, betegeket. Emlékezetemben van a somogyi kolléga, aki szeretette a gépeket, és hogy hitvesét más hivatás-munka vállalásától tehermentesítse, tsz-traktoros lett. A papiak udvarából indult munkára. Kisfia nyitott kaput készségesen. A traktor pótkocsija egy alkalommal a meglazult téglaoszlophoz csapódott, mely ledőlt és agyonnyomta a gyermeket... Sok fájdalmat kellett átélnie akkoriban a több munkakört elvállalni kényszerült értelmiségi rétegnek elsősorban. Ha mint keresztyén végzem bárhol munkámat, hivatásként végezhetem, hit és szeretet összefüggésében. Még nyugdíjasként is. A munkahely megszűnhet, de a hivatás nem. A nyugdíjas könnyen végzi a pályamódosítást. Oda megy, ahol szükség van rá. Ápolhatja a tehetetlenné vált szülőt és nevelheti az unokát, dédunokát. A hivatás lényege: embereken keresztül Istennek szolgálok, akinek felelősséggel tartozom. A. Tholuck német költő írja: „Hit és szeretet” című versében „Szüntelen vesz a hit. Átveszi Isten ajándékait; égen-földön a legszebbeket. Mind a mienk lehet! A szeretet meg széjjelosztja, amit a hit adott nekünk. Milyen boldog változatosság, amiben, keresztyének, élhetünk. ” Hivatásunk: széjjel osztani, amit kaptunk, ismeretben, lelkiekben, anyagiakban. Akkor is ez, ha egy „nem szeretem- munkahelyen” végzi ezt valaki! Szimon János mmmmm Morzsaszedés Az írásoknak olykor sajátos az utóélete. Nemcsak vitákat váltanak, válthatnak ki, hanem olykor a nézetkülönbségeket meghaladóan is sokminden kiderül, szinte már függetlenül az eredeti témától. így jártam a május 27-én az Evangélikus Életben megjelent „Elváltak. Elvált lelkészek” című cikkemmel, melyre a szokásosnál lényegesen több reflexió érkezett. Ezek egy része meg is jelent az újság június 24-i számában. Visszatekintve a történetre, először mégis annak kinyilvánításával tartozom, ha most - a tapasztalatok, a visszhangok birtokában - közölném az írást, a legtöbb vitára, pontosabban a teológusok éles kritikájára okot adó mondatot így fogalmaznám meg: ,,a válás mindig kudarc, csőd és mindig a bűn következménye. ”. De hát a dolgok nem ismételhetők meg, így nem érdemes találgatni ez esetben milyen lett volna a fogadtatás. Mert bár többen hangoztatták, hogy a válás bűn mivoltának a kérdésén túl is sok hiba van a cikkben, de más konkrétum egyetlen kritikában sem került elő. Magam többször is elolvasva az írást, teljesen alaptalannak találtam az általánosított negatív minősítéseket, felfogásom esetleges szabados voltával kapcsolatban. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szóban és írásban érkezett hozzászólások többsége támogató jellegű volt). Ez a kérdés már átvezet a cikk tartalmától szinte független tanulságokhoz. Kiderült, hogy vannak, akik számára már a válás témájának bármilyen megközelítésű tárgyalása sem fogadható el egyházi lapban. Nyilván ez nemcsak erre az ügyre vonatkozik, hanem szociáletikai, bioetikai stb. kérdések egész sorára. Némileg szolidabb változata ennek a vélekedésnek, ha ilyen témákkal foglalkozik az egyházi újság, akkor az írásokban a klasszikus, a kőbe vésett, ha tetszik az évszázados, évezredes egyházi tanítás közlésének van helye. Ezt várják el a hívek, ezt várják el az olvasók, ezt várják el azok, akik a 20. és 21. századi erkölcsi fellazulás világában kitartanak az ősi értékek, kitartanak az egyház mellett. Megértem, tisztelem is ezt a nézetet. A sajtó örök dilemmája kinek, kiknek is készül a lap. Az egyházi sajtónak különösen összetett érdeklődést kell kielégítenie. Hiszen Jézus Krisztus üzenete nem egy társadalmi csoportnak, műveltségi szintnek, politikai felfogásnak szól, hanem mindenkinek. Szemben a világi sajtóval, az egyházi sajtónak eleve jellemzője az is, hogy itt a jó hír a hír elsősorban. Az evangélium munkálkodik közvetlenül és közvetve az egyházi életben, erről tudósítanak az írások. De hamis lenne a kép, ha a gondok, a konfliktusok, az emberi mivoltunkból adódó negatívumok, feszültségek egyáltalán nem kaphatnának helyet, ha úgy vélnénk, hogy a szőnyeg alá söprés a megoldás. Bevallottam a cikkben, hogy - konkrét esetek kapcsán - régóta foglalkoztat a lelkészek válásának sokféle gondja. Ezért is kezdtem ezzel a témával az etikai kérdések tervezett tárgyalását. Lehet, naiv voltam, hogy feltételeztem, a cikk hangvétele és tartalma mellett megvéd az előítéletektől munkásságom egésze is. Hiszen orvosi hivatásom része is a lelki egészség erősítése. Egyetemi intézetemben alakult meg hazánkban az első mentálhigiénés tanszék, ahol többek között házasságterápiához, lelki gondozáshoz értő szakembereket képeznek tovább humán foglalkozású diplomásokból, lelkészekből is. A képzést végzők keresztény elkötelezettségűek, amit olykor némi gyanakvással szemlélnek egy világi egyetemen. Érdekes volt most ugyanerről a másik oldalt, a konzervatív egyházi gyanakvást megtapasztalni. Számomra evidencia, hogy célunk a házasság, a családi élet értékeinek az erősítése, feladatunk ennek munkálása a gyülekezeti életben, konferenciákon, a sajtóban. De ehhez hozzátartozik a gondokkal szembesülés, a konfliktusok vállalása is. Az előítéletes olvasás érdekes jellemzője, hogy nem azt vélik olvasni, ami írva vagyon, hanem amit feltételeznek, és ebből is következnek a szövegtől független, általánosított kritikák. Célom volt és maradt a szociáletikai, bioetikai, általában a mai emberi együttélésekből adódó problémák felvetése, tárgyalása, ezekben autentikus egyházi személyiségek megszólaltatása. Persze, tapasztalataim alapján megértem, hogy lelkészek és nemlelkészek nehezen vállalják az állásfoglalást úgynevezett kényes kérdésekben. De hát ezek főleg addig kényesek, amíg nem beszélünk róluk. Nagy örömöt szerzett és biztatást adott egy, a Lelkipásztor c. folyóirat július-augusztusi dupla számában megjelent dolgozat. Nagy Szilvia doktorjelölt (Ph.d hallgató az Evangélikus Hittudományi Egyetemen) írta, Krisztusi házasságképek címmel. Az alcím: alapok és krízisek. Aki teheti, olvassa el, kiváló, számos kérdést érintő, mélyen szántó tanulmány. Csak egy, az Egyházi tanítások című bekezdését idézem: ,,Az egyházak nem látszottak felismerni az idők jeleit, sem kérdéseit. Továbbra is hangoztatták a klasszikus keresztény elveket, melyek mind a házasság, mind a nemi élet kérdésében érvényét vesztett, hangzatos szólamokká lettek. Az elvek, amelyek alapján egy-egy együttélési vagy kapcsolati forma elfogadásra, esetleg elutasításra kerül, leginkább személyesek, társadalmiak, vagy egészségügyiek lettek. Miként mindennek, a házasságnak is vannak örök értékei. Ez prófétai szerepet ró a keresztényekre, hogy felmutassák és saját életükön keresztül kiábrázolják a házasság szépségét, teljességét, a páros együttélés érdemiségét. Segítenünk kell a többi embernek, hogy rajtunk keresztül fölfedezzék az újjászületett és az újonnan született hagyományok gazdagító erejét. " Erről szól a történet, segítenünk kell, másként hiteltelenné válunk, kiürül missziós aktivitásunk. Többrétűén jelent meg a vitákban az a körülmény, hogy ha nem is teológus, de egyházi vezető írt cikket a válásról, a lelkészek válásáról. Ez jelentett némi védelmet is, a korrekt kritikusok feltételezték a jó szándékot. Mások viszont ezt súlyosbító körülményként értékelték, a tiszta tanítást számon kérve. Bár ennek őrzése püspöki, lelkészi tiszt, magam is úgy vélem, hogy a nem-lelkész egyházi munkatársak, vezetők is felelősek a tanításért, ezért is fogalmaznék a tanulságok birtokában másként, és az ügy kapcsán számomra is izgalmassá vált válás és bűn kérdéskört hozzáértőkkel, megfelelő fórumon igyekezném megvitatni: Ugyanakkor a nemlelkész munkatársaknak, különösen a vezetőknek (persze a lelkészeknek is) fokozott a felelőssége, hogy segítsünk a mai embernek, a mai fiataloknak, foglalkozzunk gondjaikkal. Az egyház is a társadalom része, a vezetőknek itt is nagyobb toleranciára, a kritikák tudomásul vételére van szükségük. Az egyházban sem szeret mindenki mindenkit. A vezetők olykor céltáblává válhatnak. Bizonyos, hogy némely éles kritikák megfogalmazói úgy vélték, itt az alkalom, most bátran megtámadhatnak. Ezért sem szabad neheztelni, ha el is kell utasítani az ilyen magatartást. Sajátos módon egyébként még ez is hozzájárul a légkör javulásához. Évtizedekig szenvedtük a diktatúra szorítását. Ezért is nagyszerű dolog a szabadság megtapasztalása, a sajtóban is, talán itt különösen. De tanulnunk kell okosan élni a szabadsággal és elviselni a hordalékát. Ami úgy látszik az egyházban különösen nehezen megy. Mert bár valljuk, hogy bűnösök vagyunk, mégis meglepődünk, igyekszünk elhárítani, ha ez rólunk is kiderül. Pedig bűnösök vagyunk, kegyelemre szorulunk és a bűnbocsánat, az elnyert kegyelem tapasztalható bizonyítéka, hogy igyekszünk ezt közvetíteni mások számára. Ez a küldetésünk. Frenkl Róbert