Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-01-16 / 3. szám
2000. JANUÁR 16. 3. oldal------Evangélikus Élet % Eg yházfik konferenciája Az Evangélikus Oktatási Központ megküldte ismertetőjét őszi programjairól székesfehérvári gyülekezetünkbe. Egyik programként szerepelt az egyházfik konferenciája. Lelkészünk, Bencze András szólt nekem, hogy szeretné, ha én is részt vennék ezen a konferencián, amennyiben el tudok menni. Megvallom, kicsit haboztam, mivel nehezen válók meg a családomtól, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Hétfőn reggel vonatra szálltam, és nemsokára megérkezetem Révfülöpre. Közel az állomáshoz egy csodálatosan szép épületet pillantottam meg, rajta a felirat „Evangélikus Oktatási Központ”. Hallottam már a házról, hogy nagyon szép, új és igen korszerű építmény. Odaérve, örömmel tapasztaltam, hogy így is van, de mindezeken felül még barátságos meleget is áraszt a belépőre. Birtokba vettük új otthonunkat, és megállapítottuk, hogy itt teljes kényelemmel szolgálnak minket, biztosítva nyugodt lelki elmélyülésünket, szellemi gyarapodásunkat. Ebéd után, melyért köszönet a kitűnő szakácsoknak, a konferenciateremben gyűltünk össze. A hatalmas teremben ötször annyian is elfértünk volna, mint ahányan voltunk. Rövidesen áhítat következett, melyet az Oktatási Központ igazgatója, Szabó Vilmos tartott. Az oktatás ideje alatt szent Ige az Újszövetségből Lukács evangéliuma 19. fejezet első 10 verse, Zákeus története volt. Ezután a bemutatkozás következett. Mindenki elmondta, hogy honnan jött és milyen feladatot lát el a gyülekezetében. Szeretném itt név szerint is felsorolni kis csapatunk tagjait. Szlanka Miklósáé Kiskőrösről érkezett, Novak Mihályné Veresegyházról, Csenms Judit Nagyszénásról, Papp Zsuzsa kisfiával, Krisztiánnal Fehérvárcsurgóról, Mersva József Vácegresről, Pauló István Domonyról, Bernát Sámuel Nemescsórói, Rádler József és felesége Sopronból, Zelkó László és felesége Szombathelyről, Haller József és felesége Budafokról, Havasi Albertné Székesfehérvárról. Előadóink: Bencze Imréné, Ági néni Pesterzsébetről érkezett. Elkísérte Bencze Imre bácsi a kelenföldi gyülekezet nyugalmazott lelkésze, Rostáné Piri Magdolna bobai lelkész, és Fehér Károly székesfehérvári lelkész, nyugalmazott szombathelyi esperes voltak még tanító mestereink e három napon. A bemutatkozásokat hallgatva, megnyugtató volt számomra, hogy hasonló örömökben és gondokban van részünk. Mire mindenkit megismertünk a hangulat is közvetlenebb, családiasabb lett. A programok között gyönyörű énekekben magasztaltuk Urunkat. Az első előadást Ági néni tartotta: „Mindenek ékesen és jó rendben történjenek - Oltár, templom” címmel. Az előadás kitűnő útmutatást adott, hogyan kell viselkednie a lelkészek körül szolgálati teendőket végzőknek, az egyházfiknak. Hangsúlyt kapott, hogy az egyházfi Istent szolgálja, Isten házában végzi munkáját, szeretettel, először is Isten iránt. Ez egész magatartására kihat. A hétköznapi életének is példamutatónak kell lennie. Fő feladata az együttműködés azokkal, akik a jó rendben lefolyó isten- tiszteletért szolgálnak. Valamint biztosítani a gyülekezeti élet rendjét, tisztaságát, úgy mint egy jó háziasszony, házigazda tenné. Ezután még sok hasznos, megszívlelendő gyakorlati tanács következett, az ol- tárdiszítéstől, a szolgálattevő öltözködéséig. Majd befejezésül elhangzott: Munkánk szolgálat legyen Isten dicsőségére, és ne a magunk dicséretére. Luther így tanít: A hit teszi a cselekedetet jóvá'bizony szükséges, hogy hitből fakadjanak, és a hit legyen az irányítójuk. Ági néni kedvesen, nagy szeretettel, lebilincselő odaadással beszélt. Mindenkit magával ragadott lelkesedése. Az előadást közösen megbeszéltük. Elmondtuk tapasztalatainkat, véleményünket az elhangzottakkal kapcsolatban és elraktároztuk frissen szerzett tudásunkat, új kincseinket, melyekért hálás köszönet Ági néninek. Vacsora után Karcsi bácsi diaképeket vetített, különböző típusú oltárokról, kommentálva a látottakat. Méltó befejezése volt ennek az izgalmas, csodálatos napnak. Áhítat után, melyben folytattuk szent Igénk olvasását, nyugovóra tértünk. A második napon már mindenki otthonosan mozgott, kitapasztalva a házirendet, és már egymást is ismerősként üdvözöltük a reggeli asztalnál. Megreggeliztünk, majd' ismét a munka következett. Délelőtti előadásának Karcsi bácsi „Liturgikus magatartásunk” címet adta. Mit jelent a liturgia? Görög, latin keverék szó, mely szolgálatot jelent, Isten szolgálata a gyülekezetnek. A liturgia nem az istentisztelet egy bizonyos része, hanem a teljes isten- tisztelet. Kedves Urunk szavával szolgál, és mi válaszolunk rá. Ezzel születik meg a mi istentiszteletünk. Az istentisztelet egy nagy párbeszéd. A liturgikus magatartásnak a valóságos élethez való köze, valóságos ima, testet, lelket igénybevevő. Nem szabad ceremóniává válnia. Szó esett még más nemzetek liturgikus szokásairól, a liturgia részletes rendjéről, esetleges változtatásairól. A tanulságos, érdekes előadást megbeszéltük, majd ebéd után újabb nagyszerű előadás következett. „Az oltárterítők és kegyszerek rendbetartásá”- ról. Előadta Rostáné Piri Magdolna. Minden apró részletre kiterjedő remek gyakorlati tanácsokat kaptunk az oltárterítők tárolása, karbantartása, a kegyszerek tisztítása, biztonságos tárolása. Rostárié Piri Magdolna megindító, óvó, féltő szeretettel beszélt e nemes, szimbolikus tárgyakról, és a hozzájuk fűződő kapcsolatáról. Közös beszélgetés után megtekintettük videón az Oktatási Központ ünnepélyes avatását, átadását, mely 1999. április 17-én volt. Elérkezett a konferencia harmadik, befejező napja. Áhítaton folytattuk Zákeus történetét. Gyökeres változást csak Krisztus hozhat életünkbe. Az anyagi javakat hajszoljuk egész életünk során, és ígérjük, hogy idős korunkban majd Isten felé fordulunk. Zákeus, Jézus közelében megtért, új életet kezdett. A megtérés egy új életet jelent, felfúvalkodástól, képmutatástól mentes új életet. Békességben mi Urunkban élhetünk. Befejező előadásként meghallgattuk Karcsi bácsi csodálatos lelki meditációját, vallomását „Együtt a sekrestyében” címmel. Mi is a sekrestye? Egy rejtett helyet jelent. (Szakramentum - szent dolgok őrzésének helye.) Egy titkos hely a gyülekezet közepén, melyet apácarács és függöny tart rejtve kíváncsi szemek elől. Titok és szentség úgy függ össze, hogy a keresztyének rejtve tartották a szentségeket, mivel az Istenre tartozik, és nem mások szeme elé való. A sekrestye szent hely, de manapság már inkább a szolgálattevők helye lett, praktikus dolgok is elférnek itt. Praktikum és szimbólum találkozása. Belépve a sekrestyébe elém tárul a gyülekezet és történetének képe. Hitük anyagba, tárgyakba materializálódott, és így maradt ránk Biblia, énekeskönyv, vagy valamilyen kézimunka képében. Átélem azt a folyamatosságot, mely az egyházat jellemzi - örökkön örökké. Milyen jó, hogy a dolgok nem velem kezdődtek. Köszönöm Istenem, hogy már akkor volt néped, amikor én még a világon sem vpltam. Magam vagyok a sekrestyében, és mégsem érzem magányosnak magam. Mozog a történelem folyamatosan körülöttem, nem vagyok egyedül. Együtt a sekrestyében. Azért együtt, hogy jól sikerüljön az istentisztelet. Add Uram, hogy jól sikerüljön. Nem csak technikailag, hanem elétje célját, hogy Krisztus evangéliuma megérkezzék mihozzánk. Az előadás utáni megbeszélésen elhangzott a kérdés, mit viszünk haza az itt kapott kincsekből, mit tudunk hasznosítani a gyülekezet életében? Mindannyiunk egybehangzó véleménye szerint a legtöbbet visszük haza, amit az ember kaphat, hitet, békességet és szeretetet, melyet otthon tovább adhatunk a gyülekezetünkben, testvéreinknek, szolgálatunk által. Az épület kis kápolnájában úrvacsorái istentiszteleten vettünk részt, melyen Szabó Vilmos lelkész szolgált. Befejeződött a konferencia, eljött a búcsúzkodás ideje. Az elején még csak pár embert ismertem, a végén pedig mint jó ismerősöktől kellett búcsút vennem mindenkitől. Azt tartja a mondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Nekem itt Révfülöpön a „legjobb” volt. Havasi Albertné Felújított gyülekezeti terem Mezőberényben Kis híján szűkösnek bizonyult a mezőberényi első kerületi egyházközség felújított gyülekezeti terme december 5-én, amikor kellemes ünnepség keretében Táborszky László felszentelte azt. A régóta várt eseménynek több mint száz szem- és fültanúja volt. Az est sikerességéhez jelentősen hozzájárult, hogy éppen azon a napon szolgáit először ismét régi-új állomáshelyén a néhány hónappal korábban belső viszályok miatt Tótkomlósra helyezett, majd a hívek ragaszkodásának engedve, Mezőberénybe visszakerült segédlelkész, Bátovszky Gábor. Beszédében Táborszky esperes először arról szólt, hogy két vágya teljesült egyidőben a mezőberényi evangélikusoknak. Egyrészt, hogy hosszú idő után, sok munkával sikerült felújítani a parókia épületéhez tartozó gyülekezeti termet, melynek nemcsak szépségét élvezhetjük, hanem sokkal inkább vágyhatjuk, hogy Isten maga szentelje meg jelenlétével az épületet, és lakozzon Igéjével közöttünk. „És teljesült vágyról beszélhetünk azért is, mert sokak akarata szerint fiatal szolgatársam visszatért a városba, remélhetőleg végleg” - folytatta Táborszky László. Az igehirdetés alapja Pál apostol Kolosséiakhoz írott levele második fejezetének első néhány igeverse volt, amelyben Pál - többek között - a gyülekezet tagjai között uralkodó szép rendet és Krisztusba vetett hitük szilárdságát dicséri. „Kívánom, hogy rólatok is ez a hír járjon. Hogy szívetekben szeretet legyen, ami kapocs közöttetek, és kapocs az Istennel. Szeretet nélkül az élet vegetál, értelmetlen. Ahol a szeretet meghidegül, ott rideg, számító önzés van. Onnan menekülni kell. Gondoljuk át, milyen légkör uralkodik a családunkban, a közösségünkben, a társadalomba^, a hazában!? „Mivel már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb. ” '„Bárcsak lenne a mi hitünk szilárdabb, a mi szeretetünk mélyebb.” - mondta Táborszky esperes. A mezőberényi gyülekezeti terem tatarozása, parkettázása, új oltárasztal és szószék készíttetése több százezer forintba került. Az összeget az egyházfenntartói járulék és az adományok mellett, az asszonykor foglalkozásain készített tárgyak értékesítése útján biztosították. Legyen ez a terem az Istennel való találkozás helye. Legyen áldott, aki átlépi küszöbét, és adja Isten, hogy a Lélek egységében szeretetközösség- gé váljunk. Hogy mindenkor hű lelkipásztorok szolgáljanak itt, és vezetésükkel tapasztaljuk meg a közösséget Istennel és egymással, Urunk akarata szerint. Budaker Oszkár emlékműavató beszéde Sopronban, 1933-ban (Részlet Zoltán László: Budaker Oszkár életéről írt könyvéből.) „1915. május 15-én mint egyéni önkéntes a 18. honvéd gyalogezredhez vonultam be. Ennek pótzászlóaljától 1915. december 2-án a harctérre mentem. Innen 1916. július l-jén kórházba kerültem, majd 1916. szeptember l-jén a bécsújhelyi katonai akadémia egyéves tanfolyamára, ahonnan 1917. augusztus 17-én mint tényleges állományú hadnagy kerültem ki, megint a 18. honvéd gyalogezredhez. 1917. október 28-án újból a harctérre mentem és itt szolgáltam 1918. december l-jéig. Az összeomlás után rövid ideig Sopronban, Kőszegen és Pozsony ligetfalun szolgáltam. ” Ezeket olvashatjuk Budaker Oszkár 1951. július hó 17-én írt, a magyar néphadsereg kapuvári kiegészítő parancsnokságától bekért önéletrajzában. Bizonyára nem gondolta akkor, hogy belőle, a harctereket végigküzdött katonatisztből egykor evangélikus lelkész lesz Sopronban s ott felkérik majd, hogy a mellette elesett volt katonái, bajtársai tiszteletére is emelt emlékmű felavatásán megemlékező beszédet tartson. A soproni Deák téren, a volt állami leánygimnáziummal szemben áll ez a nagyon szép és kifejező szobor, mely köré 1933. augusztus 6-án mintegy tizenkétezer ember gyűlt össze, hogy megemlékezzenek volt bajtársaikról, József királyi hercegnek, mint ezredtulajdonosnak „nagy hatással fogadott beszéde után Láng Pál Vallai-i esperes plébános tartott misét és szentbeszédet mondott. Mise végeztével előbb Budaker Oszkár evangélikus lelkész, aki a világháború idején honvédtiszt volt, majd Pollák Miksa dr. rabbi áldották meg a szoborművet.” (Soproni Hírlap, 1933. VIII. 8.) Királyi fenség! Bajtársak! Keresztyén Hívek! Emlékszem egy forró csatanapra, az olykai pergőtüzes, vészes-gyászos napok után a zaturcy lankás terepen lassan-szívó- san küzdi magát előre az ezred. Amint a szakaszommal az öldöklő tűzben lépésről lépésre előrejutunk itt is-ott is az előttünk haladó támadó hullámok sebesültjei és halottjai sarkítják a rétet. Az ugrásszerű előrenyomulás közben hirtelen a földre vetem magam, véletlenül egy sebesült honvéd mellé jutok. Ajka körül véres a hab. Szeme üvegesedve mered reám. Megszólal. Talán kínját panaszolja el? Talán segítségért esedezik? Nem! Elhaló hangon könyörög: „Zászlós úr, menjen innen, menjen finnen, mert itt elpusztul!” Lihegve bukdácsol szakaszom tovább. Csak néhány lépésre vagyok a honvédtől, mikor sisteregve, zúgva, vijjogva lecsap majd recsegve-bömbölve küldi szét re- peszdarabjait a gránát. Félszemmel odanézek: ahol az elébb a sebesült vergődött, füstölgő-porzó tölcsér tátong. Emlékszem arra a honvédra, akinek a nevét nem ismerem, aki egy a 17 és félezer halott hős közül; úgy emlékszem vissza rá, mint akinek megszemélyesítőjét látom az önmagáról való önzetlen megfeledke- zésnek, a testvérekért tudatosan áldozati halált vállaló önfeláldozásnak és kérem Istent, úgy áldja meg ezt a emlékművet, hogy látására szégyellje el magát az önzés és gyűljön a szívekben csak egy szikrája annak az áldozatkészségnek, amelynek tüzében a 17 és félezer élete elhamvadt. Emlékszem egy másik napra is. A tris- teni szélmalom tövében hevenyészett lö- vészteknőkben húzódik meg a rettentően leolvadt zászlóalj rajvonala, hogy feltartoztassa az ellenséges túlerőt. Egy nap és egy éjjel ver az eső, a hideg orosz éjszakában dideregve egymáshoz verődik a fogunk. Hajnalban megkezdődik az ellenséges ágyúk pokoli tüze. Amikor végre órák múlva nagy-nagy felszabadulás és megkönnyebülés érzésével talpra ugorhatunk, hogy fogadhassuk az ellenséges gyalogságot, a szomszédom fekve marad. Odanyúlok - halott. Kezében rózsaszínű tábori lap hirtelen félbeszakadt írással. Magamhoz veszem, amikor később elolvashatom, könny szökik a szemembe. A most elszakadt Nyugatvidék egy kis falujába küldi üzenetét a halál torkából egy honvéd, megmondja, hogy mindig csak kis családjára gondol, és miközben leskelődik körülötte a halál, tanácsokat ad, hogy kis gazdaságukat hogyan vezesse a hű asszony. Emlékszem a halott honvédekre, akik annyira szerették otthonmaradt övéiket, hogy nélkülözéstől, szenvedéstől elcsigázva, az életösztön borzongása közben is őhozzájuk szállt a gondolatuk, és akikben mégis olyan tántoríthatatlan volt a kötelességtudat, olyan forró a hazaszeretet, hogy nem hátrált meg a hitvese és gyermeknek szeretete elől. És kérem az Istent, úgy áldja meg ezt az emlékművet, hogy aki elmegy mellette, azt tanítsa hazaszeretetre, amely nemcsak szavakban hangos, hanem akár vérző, szívvel is tettekre kész. És emlékszem, közületek is sokan emlékeznek a honvédtemetőre. Ott fehérlett a moszczanicai állások mögött az erdő mélyén. Fehér nyírfakerítés körülötte, fehér nyírfakeresztek az egymás mellett sorakozó sírokon, fehér nyírfakápolna a sírok végén, apró kis tornyával az Isten békéjéért nyúlva az ég felé a földi küzdelem és harctól megváltottak porai számára. Abban a temetőben a bajtársi szeretet öltött testet, amely nem szűnhetett meg a bajtársak holttáválásá- val, hanem körülöleli földi nyughelyüket, szépítve, ápolva sirjukat, a hűség könnyeivel öntözve azok pázsitját, bizonyságát akarva adni annak, hogy a szeretet, a bajtársi szeretet is, soha el nem fogy. A moszczanicai honvédtemetőben, amelyben először öltött testet a bajtársak emlékét őrző szeretet. Emlékezem, ígéret volt, hogy a kegyeletes megemlékezés hű és kitartó lesz. A ígéret beváltása ím ez emlékmű. Áldja meg ezért az Isten ezt az emlékművet úgy, hogy áradjon ki belőle elkötelező ösztönzés a bajtársi szeretet ápolására, a magyar sorsközösség eleven megőrzésére, ennek a sorsközösségnek örömest, vállvetett, hűséges vállalására. Költözzék az élettelen ércbe lélek ebből a lélekből. Fakadjon, táplálkozzék a megmaradtakban, az utánunk jövőkben áldozatkészség, hazaszeretet, hűségben való összeforrottság. A mindenható Isten így áldja meg a 18-as honvédek emlékművét az Úr Jézus Krisztus nevében. Ámen! Tschürz Nándor felvétele
