Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-12-24 / 52. szám
65. ÉVFOLYAM 52. SZÁM 2000. DECEMBER 24. Advent 4. VASÁRNAPJA ÁRA: 96 Ft Minden kedues Oluasónknak kegyelemben gazdag, áldott karácsonyt kíuán: a Szerkesztőség és Kiadóhiuatal IMMANUEL - VELÜNK AZ ISTEN! Kétezer éves reménység A TARTALOMBÓL Meglátogat minket az Isten... „És az emberekhez jóakarat” Német-szlovák oldal „Az evangéliummal olyan kincshez jutottunk, melynek neve nem pénz, nem vagyon, nem evilági hatalom, dicsőség és gyönyörűség, hanem reménység, még pedig élő, boldog reménység, amely testünkben-lelkünkben megelevenít és boldoggá tesz, - teljességgel, örökre. ” Luther Márton írja egyik prédikációjában és idézi Tit 2,13 versét: „ Várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítünk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését. ” Kétezer éves reménység a Jézus várá- sának reménysége. Próféták egész sora jövendöli évszázadokon keresztül, hogy eljön az, aki betölti ezt a reménységet. Nem hiábavaló, üres, alaptalan reménység. ígéret van reá. Isten ígérete! „Egy gyermek születik nékünk, fiú adatik né- künk. Az uralom az ő vállán lesz... ” ,, Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről... " Kétezer éve valóra vált, betelt ez a reménység és az emberré lett Isten Fia, Mária gyermeke valóságban megérkezett a betlehemi istállóban. Az evangélium reménysége hangzik kétezer éve Isten küldötteinek ajkán, ezen a mai karácsonyon is. A reménység éltette azokat is, akik a betlehemi csillag feltűnése nyomán elindultak, hogy meglássák, nem volt hiábavaló, üres a reménységük. Isten megtartotta szavát! Vajon ezzel elérkezett a reménykedés vége? Elég volt az emberiségnek az első karácsony, vagy továbbra is csak a reménység marad ?s ennek sohasem lesz vége? Vajon az emberiségnek nem adatik más, csak a „túlélés” reménysége? Múló évszázadok mutatják, hogy ebben a reménységben éltek milliók, akik megismerték Jézust, vállalták követését, de még nem tapasztalták a dicsőség fényét. Történelmi korszakokon szánthatunk végig és megtudjuk, hogy a reménység nem úgy vált valóra, hogy azonnal sikerrel, eredménnyel, dicsőséggel fizetett volna. A mi reménységünk nem olyan, mint a gyorsan gazdagodni akaró vállalkozó számítása. A befektetés minél hamarabb és minél többet fizessen. Azok, akik az évszázadok folyamán éltek e reménységben, bizony bőven kaptak lenézést és kárhozta- tást, üldöztetést, el kellett szenvedni a halált a római arénákban, a bűn tombolását, azt hogy keresztyén a keresztyénre támadt és meghiúsította a legszebb reménységeket is, sőt a halállal vetett véget a reménykedő életének. Bizony egészen napjainkig húzódik a reménységet gyilkoló erő és erőszak tombolása. Múló évszázadunk rémségei, háborúk és lágerek, népirtások és diktatúrák mintha azt akarnák elhitetni, amit Dante szavai szerint szoktunk idézni: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!... ” Meddig várjunk a reménységre, beteljesedésre? Kétezer év is kevés volt, hogy gyökeret verjen, hogy megvalósuljon? Vagy örökre csak beszélünk, biztatunk a reménységre és sohasem lesz semmi? Kétezer év után milyen eredményről számolhatunk be? Rossz a nézőpontunk! Ha a reménység alapját keressük, nem valamit, hanem valakit kell keresnünk és megtalálnunk. Péter apostol szinte himnuszt zeng a reménység Istenéről, amikor első levele elején így ír: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre... ” Két kezese is van a reménységünknek: Isten, az Atya, és Jézus Krisztus, aki él és feltámadása által adott utat, nyitott kaput az élő reménységre. Istennél kell hát keresnünk a reménységünket! Ez pedig nem lehet másképpen, csak ha erősen állunk igéjében, bízunk szavában. Az evangélium biztat bennünket, mutat Jézusra, ad hitet, hogy igaznak fogadjuk ígéretét és rá alapuljon életünk. Miért nincs ma erős reménységünk? Miért van, hogy az egyházban is olykor a lehangoltság, a tehetetlenség, reménytelenség üti fel a fejét? Modem világunk nyomorúságaival, bűnök sokaságával folytatjuk a szélmalomharcot, és közben magunk is reménytelenné válunk? Kétezer éves reménységünk csak beszéd, erőtelen beszéd? Legyen reménységünk, forduljunk az evangéliumhoz! Ma divat arról beszélni, hogy depresz- szió uralkodik a világban, egyéni életekben, közösségek életében, a világ megmaradása tekintetében, van lelki életünknek is depressziója, van reménytelenség a jövő felől. Sok minden növeli, erősíti ezeket a rémlátásokat. Egy nagyon egyszerű dolgot felejtünk el, ha így panaszkodunk: a keresztyén embernek van tájékozódási pontja! Nem a látható tények, emberek, gazdasági vagy politikai folyamatok, betegség, halálos kórok fenyegetése, sőt maga a halál hirtelensége, kiszámíthatatlansága. Az év utolsó negyedében sok testvérünk sírja mellett kellett megállnunk, mert váratlanul szólította el őket Urunk. De mindezek között nem felejtjük el, hogy „nem a láthatókra nézünk”, nem ezeken tájékozódunk. Nekünk az evangéliumban feltárult egy másik dimenzió, amit Jézus hozott és mutat meg. Az örökélet dimenziója. Ez nem „túlélés”, hanem egészen új élet. Mert Jézus új életet kínál. Megújítani akar. Érdemes Pál apostolra gondolni. A damaszkuszi út után egészen újat kezdett. Elindult és mögötte életére leselkedők, előtte bizalmatlan apostolok, akik nem akartak hinni „pálfordulásának”. Barátai elfordultak, börtön és fenyegetés mindennapos volt, de nem fordult vissza, nem rendült meg. „ Többé nem én élek, hanem Krisztus élénbennem! ” - vallotta meg és ez adott neki reménységet. Hogyan lehet győzni a reménytelenségen? Krisztusban lenni, benne hinni, hozzá ragaszkodni, evangéliumát befogadni és élni a Feltámadottban. Az élő Jézus ad élő reménységet. Ha emberekre, eseményekre nézünk, nincs miben reménykednünk. „Ez a titok, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek." (Kol 1,27) Az örökélet reménységére is hív bennünket Jézus. Akik vele járnak, joggal mondhatják: „várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését. ” (Tit 2,13) Ez a reménység segíthet át bennünket, amikor azon vívódunk, van-e örök életünk? Ekkor láthatjuk meg, hogy a reménytelenségünk oka a bününk. Jézus pedig ettől a tehertől szabadított meg halálával és feltámadásával. Van tehát reménységünk! Az örök életben is! A 21. évszázad és a 3. évezred indulásánál egyházunkban is indulunk. Új emberek állnak a régiek mellé. Arról beszélünk, hogy generációváltás van folyamatban. Hogyan tovább? - kérdezik sokan, akik figyelemmel kísérik az eseményeket. Csak ezt mondhatjuk: Van reménységünk! Egyházunk további útjára nézve is. A reménységünk alapja azonban nem emberekben, újakban vagy régiekben van, hanem az egyház Urában, Jézusban! Mi csak könyöröghetünk karácsonykor is, az új év küszöbén is: „hitetek Istenbe vetett reménység is legyen ” (lPt 1,21). Tóth-Szöllős Mihály Az inkamáció értelme Lukács 2, 1-14 Kedves Testvéreim! Angyalok és pásztorok, csillag és jászolbölcső, - öreg történet ez nagyon. Mondhat-e valamit a rideg valóságok mai emberének? Minden bizonnyal. Ez a történet túléli a karácsonyfákat, ajándékokat, - nemzedékeket, s akkor is hangzik majd az utánunk jövőknek, amikor mi karácsonyfástul, ajándékfástul, mindenestül már régen ott leszünk az örök karácsonyban. Ez az öreg történet három ponton mindenesetre igen életszerű, tehát időszerű. 1. A karácsonyi ige pontosan megmondja, hogy Jézus hol született. Földrajzi nevek hangzanak: (Róma), ahol a császár székel, Szíria, ahol a helytartó van, Názáret, Betlehem, Dávid városa, vendégfogadó, istálló. Rá lehet mutatni a földgömb egy bizonyos pontjára: itt született Jézus. Sokkal több ez, mint Lukács evangélista földrajzi precizitása. Azt jelenti, hogy Jézus Krisztus belépett a térbe. Vajon miért? 2. A karácsonyi ige azt is'pontosan megmondja, hogy Jézus mikor született. A legelső szó az, hogy „történt”; a következő az, hogy „napokban”. Rögtön az idő sodrába kerülünk. Augustus császár parancskiadása népösszeírásra, s Lukács még hozzáteszi, hogy minden akkor történt, amikor Szíriában Cirénus volt a helytartó. Történeti események zajlanak körülöttünk. A visszanyomozó történetírás eszközeivel ki lehet mutatni, hogy mikor született Jézus. Mindez sokkal többet jelent, mint hogy azóta Jézus születésétől számítják mindenütt az időt. Jézus születésének ez a történeti beágyazottsága azt jelenti, hogy Jézus Krisztus belépett az időbe. Vajon miért? 3. A karácsonyi ige azt is részletesen elmondja, hogy milyen körülmények között született Jézus. Egészen szegényes körülmények között született. Hiszen nem is otthon, hanem idegenben született. „Nem volt helyük a vendégfogadó háznál.” Nem azért, mert későn érkeztek, hanem azért, mert szegények voltak. Jó pénzért a legzsúfoltabb szállodában is tudnak helyet csinálni. Istállóba szorult. Nem olyasféle stilizált istállóba, amilyeneket a színnyomatokon látunk. Valóságos és közönséges istálló volt az ilyen helyek minden velejárójával. Atyáink így énekeltek róla: „Nincs néked meleg helyecskéd, Sem gyengéd rengő bölcsőcskéd. ... Néked bársonyod s tafotád, Ásszá széna lágy párnácskád. Noha nagy dicső király vagy, Értünk imé mely szegény vagy. ” „ Ötét édesanyja, Mária, Pólába pólálá, Tévé a jászolba, a rút istállóba A nagy királyt, Kit ökör és szamár szagolással Esmérnek Uroknak, És a hideg ellen ők őrizik Szépen fuvallással... ” Mindez nem karácsonyi romantika, hanem vaskos valóság. Ez az, hogy az Ige testté lett és felvette a szolgai formát. Azt jelenti mindez, hogy Jézus Krisztus, Istennek tér és idő feletti gazdag Fia, belelépett emberségünkbe, hogy életünk három elnyomorodott pontján beszéljen velünk és segítsen rajtunk. 1. Embernek lenni, igen jellegzetesen, azt jelenti, hogy: vesződni a térrel. Mindig messzebbre vágyni és sehova sem érni. Egyre rohanóbb jármüvet nyergeim, és útlevelek, vízumok szorításába zsugorodni. Mindig máshova kívánkozni, nem a helyemen lenni! „Úgy vágytam ide és már mennék. Ó, én bolondos, beteg, bús árnyék!” Ady! Világűrbe kacsingatni s földi munkahelyhez hűtlenné válni. Élettérért verekedni, s más lábára rálépni. Átokverte térben nyomorgunk. Jézus Krisztus karácsonyi születésével azért lépett bele a térbe, hogy életünknek térbeli nyomorúságain segítsen. És segít. Megszenteli teremet. Bölcsőnktől koporsóig. Nélküle sehol sem jó, vele mindenhol jó! Benne mindenütt helyemen vagyok, /wzaérkeztem. Ugyanakkor Jézus térbe-lé- pése megnyitja a távlatokat. Születése az egész földnek öröme lészen. Azóta nem közömbös, hogy mi történik a földteke másik oldalán. Az egész föld felelőssége rajtam van. Megnyíltak a távlatok, egészen addig, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” 2. Embernek lenni igen jellegzetesen azt is jelenti, hogy: vesződni az idővel. Mindig sietni és mégis elkésni. Jaj, nincs időm, és hej, ráérünk arra még. A percmutató diktatúrája és az évek tékozlása ugyanaz az időbeli nyomorúság. Ráérni arra, amire egy pillanat is kár, és nem émi rá arra, amire mindig kellene időnek jutni. Rossznéven venni, ha valaki éveim száma iránt érdeklődik, félni az öregedéstől. Úgy rakódik vállunkra az idő, mint az ónos eső a fák ágaira: szenvedés nekünk az idő. - Jézus Krisztus karácsonyi születésével azért lépett bele az időbe, hogy életünk időbeli nyomorúságán segítsen. És segít. Megszenteli az időt. Kegyelmi idővé válik a perc és az egész élet. A hű szolga jó munkájában telik az életünk, de nem felejtjük, hogy „egy a szükséges dolog”. Az időbe-lépő Jézus Krisztus melléje áll az időtékozló lustának: „ideje az álomból felserkenni”, siess, múlik az élet. nem érsz rá! S eléje áll a rohanó idő-rabnak: „egy a szükséges dolog”, állj meg, s válaszd a jó részt! Ugyanakkor Jézus időbe-lépése időileg is megnyitja a távlatokat. Arasznyi létünk korlátáiból is mindent sub specie aetemitatis nézünk. Apró perceink az örökkévalóságba csorognak bele. 3. Embernek lenni legjellegzetesebben azt jelenti, hogy: vesződni a szegénységgel. „Wir sind Bettler, das ist war.” - „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” mondotta Luther. Mindig több szegény volt, van és lesz, mint gazdag. Életében legalább kétszer a leggazdagabb is szegény. Koldusok vagyunk, mikor születünk, hiszen üres kézzel érkezünk a világba, és koldusok vagyunk, mikor meghalunk, mert semmit sem viszünk ki a világból. És közben? A szegénységünket nem az erszényünk és a kamaránk méri igazán. A félelem a mi igazi szegénységünk. Félelem a mától, félelem a holnaptól, félelem mindentől, s aztán a félelmek félelme: a bűnt gyűlölő Úristen szent színétől. Az örömtelenség a mi igazi szegénységünk: hogy tengernyi örömgyár rafinált portékája között sincs igazi örömünk. Álörömeink poharába láthatatlan könnyek peregnek. A bűn a mi igazi szegénységünk. Hogy elveszett és elkárhozott emberek vagyunk. Jézus Krisztus azért született szegénynek, hogy emberségünknek a legnyomorultabb pontján, szegénységünkben szólítson meg és segítsen rajtunk. És segít. Születése azt jelenti, hogy „ne féljetek”, s az övéi nem félnek. Azt jelenti, hogy „nagy öröm” s teljes öröm van Őnála. Azt jelenti, hogy „Megtartó”, s az övéi megszabadultak. Az Ő szegénysége által meggazdagodtunk. Lehet itt mást tenni, mint csatlakozni az angyalokhoz vég nélküli hálaadásra: „Dicsőség a magassá- gos mennyekben Istennek”? Ámen. ti D. Szabó József 1 í t f
