Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-11-19 / 47. szám

4. oldal 2000. NOVEMBER 19. Evangélikus Élet Nagytakarítás „Hogy mindnyájan egyek legyenek” (jn 17,21) Gondolatok Szentháromság utáni 17. vasárnapon az igehirdetés után Debrecentől keletre és nyugatra, egységet és hasonlóságot találva írom le gondola­taimat. Nagyváradon Nagy Zoltán debreceni lelkész igehirdetésében hangzott el Jeremiás próféta levele a fogoly zsidókhoz Babilonba. „Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr és visz- szahozlak a fogságból és összegyűjtlek titeket minden nemzet közül. ’’ Győr- Nádorvárosban Turóczy Zoltán mondta 1958. március 2-án: „Isten szabadí­tó belenyúlása életünkbe mindig kegyelem ”. A tiszántúli gyülekezetek életéből tudható, hogy Debrecen Nagyvárad fíliája volt, s ezért az ottani lelkészek testvérekként üdvözöltek minket, debrecenieket, látogatásunk alkalmával. A testvéri szeretet minden mozzanatát éreztük egynapos kirándulásunkon. Közös gondokról, feladatokról esett szó. Az ottani gyülekezet egyik legnagyobb örö­mét láthattuk, a templom mellett lévő, felújított óvoda épületét. Céljukat a fiatal, hatá­rozott lelkész így jelölte meg: igaz magyar, evangélikus gyermekek nevelése. Gondolkodóba ejtett minket, hogy kik és miért érzik egymást testvéreknek e nagy­világban. Ugyanazon a napon örültek Győrben az új, bővülő püspöki karnak a dunán­túli gyülekezetek. A Konvent régi épületében régi emlékek újra éledtek, s ahogy Nagyváradon Turóczy Zoltánt emlegették, úgy talán ugyanakkor gondoltak rá Győr­ben is. Ittzés János, a fiatal püspök Kőszegen hirdette az igét, s édesapja valamikor a háború után Győrben tanította hittanra az emlékezőt. A határt nyugatra átlépve Ausztriába érünk. A nyíregyházi ÉL1M lakóit Bad Goisemben, egy nemzetközi szimpóziumon mutattuk be zeneterápiás foglalkozás vi­deó-felvételén keresztül. Bad Goisemben is jól működik az óvoda, s az evangélikus gyülekezet a templomba lépve, hatalmas zászlóban gyönyörködhet, amelyen a 2000- es szám és Jézus neve egybe van szerkesztve. Újságukat (Quelle des Lebens) össze­hasonlítva a nyíregyházi Hírmondóval, közös vonásokat találhatunk benne. Konfirmandusok, születésnapok, házasságot kötők jelentik magukat. Ausztriában a lelkészek családterápiával és az öregek hétvégi programjaival foglalkoznak. Gyüle­kezet és család határai mindkét helyen elmosódnak. E sokszínű benyomások, emlékek örömmel töltik el az embert, mert azt érzi, hogy a testvéri találkozások szóban, írásban, s a technika bármely jelenkori eszközeivel is történjenek, mind azt üzenik, hogy Isten a gyermekeit megőrzi, egyházában egy­ben tartja, ha teljes szívvel kérjük tőle ezt az ajándékot is. Imádkozzunk bármely nyelven, bárhol, a reményt minden hitbeli egységhez csak tőle kaphatjuk. A testvé­ri találkozások örömét is Ő teszi teljessé számunkra. Köszönettel kérjük további ál­dásait. Varvasovszky Jánosné Vélsz Dóra „Áradás” Békéscsabán „Tiszta Templom Akció”! Fogjunk össze, emberek! Söpöijünk (egy)házunk táján! Mozgalom a Takaros Keresztény­ségért! „Tisztulj, hogy ki ne pusztulj”! Jó kis szlogenek, igaz? Mielőtt azonban nagy hevesen nekifog­nánk a bulldózerszerű offenzív (hahó, vi­gyázz, itt jövök!) porolásnak, söprésnek, törölgetésnek, nem árt egy kicsit körül­nézni és felmérni a dolgokat. A jól, szak­szerűen szervezett takarítással ugyanis időt, energiát takarítunk meg. Épp ezért inkább lassan a testtel és a söprűkkel! Tehát felmérünk. Nos, igen: elég leher- vasztó, „szlengül” mondva „piszkosul lepukkant” az ábra. Szóval templomta- karitás? Egyházunk táji söprés? Na lás­suk csak: itt is, ott is kellő mennyiségű pókháló, használhatatlan limlomok, azo- nosítatlan heverő tárgyak, porréteg min­denütt; és ott a bizonytalan kérdés, ké­tely is, lesz ebből még valami? Hát hogy néz ez ki? És egyáltalán! Kinek is kell tulajdonképpen végeznie a piszkos mun­kát? A képen egy lapított, szőnyegszerű templomot porol nagy erőbedobással egy lelkészkollégám. Jó kondícióban van, meg kell hagyni! A poroló lendület­ből éri a tisztítandó felületet, és azt su­gallja számomra az egész kép, hogy nincs mese, itt aztán nagytakarítás fo­lyik. Jól kivehetően. Példaértékűen. El­lentmondást nem tűrve. Hát igen. Amolyan egyemberes takarítóvállalat ez: offenzív, célorientált, ütőképes. Mindaz jellemző rá, ami ma olyan nagy kincs a piacközpontú gondolkodásmó­dunk számára. Csupán egy a bökkenő, és egy a kérdésem is: valóban lehet így, szabad igy nagytakarítanunk? Csak ez az egy célravezető módszer van? Kinek az ügye ez az egész? Magamnak kell felten­nem a kérdést: személy szerint nekem hol a helyem, mi a feladatom? (Ifitagként, gyülekezeti tagként, lelkész­ként, presbiterként, hitoktatóként...) Persze, azt is lehet mondani, hogy mindegy, ki vagyok, hol vagyok, csak nosza, takarítsunk! Végre el kezdeni: ki a limlomokkal! Ide nekem a porolót! En­nek a káosznak innen végleg el kell tűn­nie! Ha már egyszer rám jött a takarítási ihlet, ki kell használnom, amíg lelkes va­gyok! Egyszerre és látványosan mindent eltakarítok, így ni: mint egy jólsikerült szanáláskor. És közben nem is vesszük észre, hogy esetleg helyrehozhatatlan takarítási kárt okozunk: pl. oda söprűnk, süllyesztünk el dolgokat, ahol már biztosan soha nem fogjuk megtalálni, ha véletlenül mégis keresnénk. A pedáns rendmániánk miatt végleg szemétbe kerülnek olyasmik is, amiket csupán meg kellene javítanunk, ki kellene fényesíteni, leporolgatni. Az­tán megbecsülni. Közel 500 éve annak, hogy egy igazi nagytakarítás zajlott Jézus egyházában. A takarító személyzet akkor Luther Már­ton testvérünk mellé sorakozott fel, ő ugyanis nem egyedül akart porolni, sö­pörni, törölgetni, kacatokat kidobálni. Nem is bírt volna az egésszel! Belső késztetésként, küldetésként élte meg a rendteremtésre szóló, Istentől jövő felhí­vást. Nem akart, sőt, esze ágában sem volt mindent eltakarítani! Szlogeneket sem puffogtatott. Csak elkezdett valamit munkatársaival, a belső tisztulás érdeké­ben. Nem volt könnyű. Sok támadás érte őket, de a takarítás nyomán elkezdődött valami új. Kezdett tisztulni a kép... Ez a rend belső, személyes tisztulásból, élet- újulásból született. És sok-sok ember életében valósággá lett. A reformáció egyházai vallják, hogy Krisztus népének napról napra szüksége van megújulásra, tisztulásra, megtérésre. Nem válik mégis sokszor csupán szó­lammá a lényeg, ez az alapmondat: az egyház mindig reformációra szorul? Közben pedig gyűlik a limlom, nő a porréteg, szőnek a pókok, idejétmúlttá, ósdivá lesz egy s más dolog. Aztán jön egy-egy ihletett takarító, aki kézbe veszi a nagytakarítás ügyét „na akkor essünk neki” alapon. Egyszemélyes takarító-bri­gádként, olykor önjelölt prófétaként. Ta­lán ez a tény az oka annak, hogy mára a protestantizmus megszámlálhatatlan kis- egyházra, közösségre, szektára (!) tago­lódott. Mégis, takarítani azért kell. De hogyan tegyük, mi a mi feladatunk? Mi múlik rajtam, személy szerint? Van egy nagyon kedves imádságom, amelyet az énekeskönyvünkben fedez­tem fel. így hangzik: „ Uram, ébreszd egyházadat, és kezdd rajtam. Uram, építsd gyülekezetedet, és kezdd velem. Uram, békességed örömhírét juttasd el mindenütt a földön, és kezdd nálam. Uram, gyújtsd meg szereteted tüzét minden szívben, és kezdd bennem. ” Azt gondolom, ez a lényeg. Innen indul minden megújulás. Meghallom-e, meg­értem-e, hogy rajtam múlik? A belső vál­tozás, tisztulás természetes velejárója pedig, hogy kívülről is látszik egy idő után. Észreveszik mások is. És ha egy­másra találunk, felfedezzük, hogy közös az utunk, a feladatunk. Igazi takarító-bri­gádok alakulnak. Fontos lesz az én két kezem, a szívem is. Mert rám is számíta­nak a nagytakarításnál! Külön-külön csak erőlködünk, együtt azonban akár hegyeket (limlom-dombokat, régi lera­kódásokat, roncshalmazokat) is meg­mozdíthatunk! A megújulásra kész egyház mindig észreveszi, hogy Isten nagy újító, újat kezdő. És tudja azt is, hogy Ő maga a legnagyobb Takarító' is, aki élete árán tisztított meg minket bűneink szemétjé­től, az életünket beborító vastag piszok­rétegtől, sok életkacatunktól. A Reformáció ma ezt hirdeti nekem, nekünk, minden szlogenpuffogás nél­kül: minden nap újat, újra kezdhetek Is­ten bocsánata által. És minden nap én is egy kicsivel szebbé, Isten-léptékűvé te­hetem az életet magam körül: család­ban, egyházban, engem hordozó közös­ségekben. Istenem, adj újulást, és kezdd rajtam! V.Gy. A Viharsarokban, melyet gyakran sújt ár- vagy belvíz, ezzel a címmel rendezte meg Területi Csendesnapját a Női Missziói Osztály és Békéscsaba egyházközsége, október derekán. Per­sze egészen másfajta „áradásról” volt szó. A Békés megye féltucatnyi településé­ről érkezett körülbelül ötven testvérünk előtt Baranka Mária, gerendási lelkész­nő nyitó áhítatában szemléletesen be­szélt életünk fundamentumáról. Arról a kősziklára alapozásról, amelyet nem kezdhetnek ki könnyen hitünket megin­gató erők. Azok a keresztyének állnak szilárdan, ellenállva az áradatnak, me­lyek végigsöpörnek életünkben és a Föl­dön, akik házukat kősziklára, Isten aka­ratának szilárd alapjára és parancsolatai­ra építik. Ha ez életünk zsinórmértéke, akkor építőanyagot gyűjtünk jó funda­mentumon álló házunkhoz. Hitünket kikezdő erőkről szólt előadásá­ban Brebovszkyné Pintér Márta, a női misszió vezetője. Mert - mint tudhatjuk - hitünk dolgaiban is hajótörést szenvedhe­tünk. Elsodorhat a nosztalgiázás, az állan­dó múltba merengés; a megszokás, ami az „első szeretet” elmúlásának jele; a gúny, amit elsősorban az értelmiség részéről kell elszenvednünk; a csüggedés a gondok miatt, ha nem hagyatkozunk teljesen és valóságosan Gondviselőnkre. Elsodorhat a korszellem, mely az elégedetlenség és az önmagunkban bízás szelleme; és a szen­vedés is, ami megkeményíti a szívet. De Isten szeretetének áradása nagyobb lehet mindezeknél. És akkor a nehézségeket, a fejünk felett tornyosuló hullámokat is más színben látjuk,a „vihar” idején. Ahogyan egy sokat szenvedett óvónő fogalmazta meg versének kezdetén: „ Megpróbáltatá­sok egész sora / Hitem erősítő ostora. ” A csendesnapon egy diavetítéses úti beszámoló során a kenyai evangéliku­sokról hallottunk. Példa lehet előttünk a mintegy húszezres közösségük, és hitet tanulhatunk tőlük, ami a nehézségek, a sodró viharok: a szegénység, a nők el­nyomása, 40 százalékos HIV-fer- tőzöttség idején az egyetlen kapaszkodó. Egy szintén Békéscsabán hallott törté­net szerint a kenyai keresztyének arra a kérdésre, hogy ki vagy mi a legfonto­sabb az életükben, valamennyien ugyan­azt válaszolták. „A legfontosabb szá­munkra Jézus Krisztus, Aki nekünk sze­mélyes Urunk. ” Vajon mi is ezt válaszol­tuk volna?! Szegfű Katalin Átadták a Károli Gáspár-díjakat A Károli Gáspár-díjat azok kaphatják, akik biblikus tudományokban tanul­mánnyal, vagy fordítással kimagasló eredményeket értek el. A díjat a kulturális miniszter minden évben a reformáció napján két magyar állampolgárnak és egy magyar nemzetiségű, de nem magyar állampolgárnak adományozhatja. Ez évben három református lelkész és professzor vehette át. Szabó Andor lel­kész, a teológia doktora többek között a Jubileumi Kommentár sorozatban dol­gozott. Bolvki János, a budapesti Teológia Akadémia volt tanára, az újszövetsé­gi tanszék vezetője, ma nyugdíjban van, múlt évben Széchenyi professzori ösz­töndíjban részesült. Kozma Zsolt, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanított bibliai tudo­mányokat és ma ugyanott gyakorlati teológiát. A Károli Gáspár díjat a minisztériumban ünnepélyesen adta át Rockenbauer \ Zoltán kulturális miniszter. Dachaui Örök Láng- Jól tudom, hogy ebben a gyülekezet­ben sokan szeretettel gondolnak rám, imádkoznak értem, fontos számukra, hogy eredményesen, jól végezzem mun­kámat. Elsősorban ezt a gondoskodó sze- retetet szeretném megköszönni. - Ezek­kel a szavakkal kezdte meg előadását ifj. Fasang Árpád, a Deák téri gyülekezet presbitere, hazánknak Párizsba, az UNESCO mellé kirendelt nagykövete. A továbbiakban is hivatkozott a genius locira, a hely szellemére, több összefüg­gésben is. Először tehát úgy, mint aki ott­hon van a Deák téren, másodszor viszont már az alkalom összefüggésében. Tíz év­vel ezelőtt a Deák téren alapították meg néhányan a Zsidó-Keresztény Társasá­got, amely azóta is számos eseményt rendezett a gyülekezetben. A Társaság hangsúlyozottan nem foglalkozik politi­kával, a zsidó-keresztény megbékélést kívánja szolgálni tudományos, társadal­mi eszközökkel. Erről szólt november el­sején Szécsi József főtitkár. Ezt követően került sor ifj. Fasang Ár­pád előadására „A zsidó-keresztény együttműködés távlatai a XXI. század­ban, Auschwitz után 55 évvel" címmel. Bibó Istvánt idézte, a nagy gondolkodó álláspontjának időszerűségét emelte ki az előadó a holocaust egyediségéről, borzalmáról szólva. Nem kívánt számhá­borúba bocsátkozni arról, hogy négy, négy és fél, netán öt vagy hatmillió zsidó származású ember pusztult el ártatlanul a náci haláltáborokban, és milyen arány­ban voltak köztük különböző európai nemzetek, így Magyarország polgárai. A lényeget, a máig el nem viselhető ember­telenséget hangsúlyozta azzal, hogy mindnyájunk, kitüntetetten a keresztyén egyházak felelőssége, hogy a szörnyűsé­gek ne ismétlődhessenek meg. A későbbiekben szólt arról, hogy igen jó dolog: hogy ma már fenntartás nélkül kutathatók, feltárhatók a kommunizmus bűnei, a század más borzalmai, de ezek nem moshatók össze, nem állíthatók szembe a holocausttal, nem gyengíthetik e bűnök miatti megbánást, a lehetséges jóvátétel igyekezetét és megint csak azt, hogy semmilyen formában ne kísérthes­sen, ne térhessen vissza a múlt. Az előadásra az alkalmat a franciaor­szági Dachaui Örök Láng egyesület kül­döttségének magyarországi látogatása adta. UNESCO-nagykövetünk jólismert, kiváló szervezőképességének volt kö­szönhető a holocaust franciaországi túl­élői egyik egyesülete képviselőinek a magyarországi látogatása. Öt éve, 1995-ben alakult meg az egyesü­let, kettős indítékból. Egyrészt ekkor volt a dachaui, az egyik legszömyűbb németor­szági haláltábor szabaddá válásának ötve­nedik évfordulója. Ebben a táborban sok francia is sínylődött. Egyikük, az egyesü­let mai elnöke, a Deák téren elmondta, hogy együtt szenvedtek Dachauban külön­böző felekezetekhez tartozó hitvalló ke­resztény lelkészekkel, ezért is van nagy hatással rá a magyarországi zsidó-keresz­tény együttműködés. Arról is szólt, hogy az egyesület megalakításának másik indo­ka az akkor Boszniá-ban dúló háború volt. Úgy érezték, hogy nekik, akik túlélték a holocaustot, fel kell emelni szavukat a boszniai szörnyűségek ellen. A Deák téri alkalmon megszólalt a kül­döttség mind az öt tagja, három férfi és két nő, ketten Dachauban, hárman Auschwitzban, illetve Birkenauban, a női táborban raboskodtak. Franciák, de mint hamar kiderült, ketten magyar ere­detűek. Egy debreceni férfi és egy nagy- kanizsai nő. Érthetően az ő történetük gyakorolta a legnagyobb hatást a szép­számú, alkalmi gyülekezetre. Mindketten tizenhat, illetve tizenhét évesek voltak, amikor 1944 nyarán egész családjukkal együtt elvitték őket. Szüleik, testvéreik elpusztultak, ők a háború után Franciaországban találtak menedéket, új hazát. Egyikük sem volt azóta Magyaror­szágon, nem akartak oda visszatérni, ahol ezt történt a családjukkal. Csaknem sírva és csaknem hibátlan magyarsággal mond­ták el ugyanúgy, hogy szüleik magyarok voltak, magyar szellemben nevelték őket, az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy ez megtörténhet velük. Ezért nem akartak, nem tudtak ők Magyarországra jönni. Most a nagykövet úrral mégis eljöttek, és meghatódva tapasztalták az őket minde­nütt körülvevő őszinte szeretetet. Nem hitték, hogy az életben még ez osztályré­szüljut nekik. Szóltak arról is, hogy Fran­ciaországban a közoktatásban program­szerűen szerepel a holocaustról szóló is­meretátadás, a programban a túlélők is el­mennek az iskolákba. Elismerően nyilat­koztak arról, hogy a magyar oktatási kor­mányzat is az elmúlt tanévben bevezette a holocaust emléknapot. A küldöttséget vendégül látták egy-egy estén a Magyarországi Evangélikus Egy­ház, illetve a Református Egyház vezeté­sének képviselői. Fogadta őket Mádl Fe­renc köztársasági elnök és Pokorni Zol­tán oktatási miniszter. Találkoztak a Ma­gyarországi Zsidó Hitközségek Szövet­ségének vezetőivel és meglátogattak több zsidó szeretetintézményt, illetve is­kolát. Felkeresték a Piliscsabai Katolikus Egyetemet, annak dékánját, dr. Frölich Ida hebrológus professzor asszonyt, és találkoztak Várszegi Asztrik pannonhal­mi főapáttal. E nem teljes felsorolás is mutatja, hogy gazdag programot bonyo­lítottak el néhány nap alatt, és a látogatás a maga módján egyaránt szolgálta a zsi­dó-keresztény megbékélést és a francia­magyar civil kapcsolatokat. Nagy-nagy szükség van az ilyen ese­ményekre. Bár sokak, amúgyis nehezen elviselhető sebei ilyenkor talán méginkább sajognak, fájnak. Hiszen a Kárpát-medencében és egész Európában a szörnyűségek túlélői, az elhunytak sze­rettei, hozzátartozói ma is hordják tes- tükben-lelkükben a fel nem dolgozható borzalmak nyomait, emlékeit. Talán se­gít egymás fájdalmainak megismerése sajátunk hordozásában. De nehezen vi­tatható a nagy amerikai író, Arthur Mil­ler igazsága is, aki arról szólt, hogy év­századokra lesz szükség ahhoz, hogy az emberiség valóban képes legyen szem­besülni a holocausttal, ne hárítsa sokféle módon a teljes valót, a teljes üzenetet. FrenkI Róbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom