Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-11-19 / 47. szám

Evangélikus Élet 2000. NOVEMBER 19. 3. oldal Szeretet, hűség és építőmunka ISTEN VÉGZI MUNKÁJÁT Nagy és jó dolog, ha egymásra talál egy lelkész és egy gyü­lekezet. Különösen is figyelemre méltó, ha egy lelkésznő kerül a gyülekezet vezetésébe. Október 28-án délután beiktatták lel- készi állásába Skorka Katalint az Alföld egyik jeles gyülekeze­tében: Orosházán. Az ünnepi istentiszteleten nagy gyülekezet jelenlétében és sok fiataltól körülvéve történt meg az iktatás. Lelkésznő és gyülekezet nem most ismerkedtek meg. Három éve szolgál Orosházán Katalin, gyermekek, fiatalok és idősek egyformán megszerették. Mosolygós, vidám alaptermészetű, mindenkivel barátságos és beszélgetésre kész. Amikor már csendesedett az ünneplés, a fogadáson egy sarokban arról beszélgettünk, hogy Kondoros­ról származik, 16 évesen egy barátnőjével ment először a gyü­lekezetbe, azután „ott ragadtunk”, mondja egyszerűen. Akkor még kritikusan, vitázva figyeltem a gyülekezet életét, de lassan végezte munkáját bennem az Úristen. 17 évesen keresztelked- tem meg. Valami elindult! Gyökere szüleim szeretetében és nagyszüleim imádságában volt. Kondoros így jelentette nekem szüleim szeretetét és mélységes önfeláldozását, a gyülekezet­ből sokak imádságát, és a lelkész szeretetét, mellyel olykor kö­nyörtelenül vezetett Isten útján. Hálás vagyok érte. A teológia elvégzése után Münchenbe kerültem. Itt voltam igazán egyetemista. Itt mélyült el a hitem. Sok csendességre volt alkalmam, egyedül egy szobában, itt még mélyebben foglalkozhattam bibliai tanulmányokkal. Két évig éltem itt. Úgy jöttem haza, hogy végső búcsút veszek, de Isten másként vezetett. Az egyházi óvodák nemzetközi referenseként gyakran kell éppen a bajorok közé utaznom. Azután hazajöttem és belátom, nem úgy történnek a dolgok, ahogy én tervezem. Ide kerültem Orosházára. Megfogott a vá­ros, az emberek kedvessége. Ide jöttem, itt kell lennem. Oros­háza azért szép és jó, mert nem én választottam, Isten adta ne­kem! Ha más ajtó nyílik egyszer, arra kell mennem. Most az öröm az, ami teljesen betölt. Ezt az örömöt kapom a szolgálat­ban is. A beiktatást Ribár János esperes mellett Kondor Péter espe­res és Nagy Ervin, a gyülekezet segédlelkésze végezte. Beszé­dében az esperes arra hivatkozott: tudod, hova jöttél, tudjuk, kit választottunk. Szent, Istennek elkötelezett szolgálatba lépsz. Kecskeméten avattak, most történik a konfirmálás, és kérjük a Szentlélek pecsétjét. Nagy a felelősségünk, nem mindegy, ho­gyan adjuk tovább azt, amit Isten elkészített nékünk Jézus ál­tal. Az igével való bánásmód nehéz. Tudni, hogy mikor kell in­teni, feddeni, biztatni vagy bátorítani. Kötelező az ige állandó tanulmányozása és kell a Lélek vezetése. „Erősítsd meg Istenünk!...” Skorka Katalin igehirdetése nem bemutatkozás volt. Erre cél­zott, amikor azt mondta, nem lesz változás. Ahogy eddig hir­dette, úgy lesz ezután is. A biztos pont elegendő: Jézus Krisz­tus. lKor 2,1-2 szerint nem akar másról tudni, csak a megfeszí­tett Jézusról. O álljon a középpontban, igazsága, bűnt megis­merő és feltáró, megbocsátó szeretete. Fedjenek meg, ha nem ezt teszem! Együtt engedelmeskedünk Jézusnak, mert győzel­met vett a Feltámadott! A gyülekezet szeretete abban is megmutatkozott, hogy a Pe­dagógus Énekkar éneke és a fiatalok szava és éneke erősítette a beiktatott lelkészt és a kondorosi fiatalok kórusa is eljött, hogy emlékeztessen és bátorítást adjon. Sok meglepetés érte a különböző csoportok részéröl. A számos köszöntésből egy mondat valamilyen formában arra hivatkozott, ahogyan megis­merték lelkészüket. Az óvodások „sugárzó kedves egyénisé­gét” köszöntötték. Lelkésztársak arról szóltak: „ne fogyjon el a csillogás tekintetedből és őrizd meg a mosolyt”. Az iskola igazgatója így mondta ki: „szomorú arccal nem lehet evangéli­umot hirdetni”. A gyülekezet és az egyházmegye hivatalosai is megszólaltak, valamint a helybeli és szomszédos református gyülekezetek lelkipásztorai. Családias, meleg közösség vette körül az estében is a gyülekezet új lelkészét. T. Mit jelent a gyógyíthatatlan és haldokló beteg gondozása? A közelmúltban készült el a győrúj- baráthegyi régi evangélikus temetőben a harangláb épülete, amelybe egy 316 ki­logrammos „millenniumi harang” is be­szerelésre került. A haranglábat és ha­rangot Ittzés János, a Nyugati (Dunántú­li) Egyházkerület püspöke szentelte fel. Az építkezés és a szervezés szinte min­den gondját-baját Molnár Rudolfné Ma­dár Vilma vállalta magára. Jogosan írta a Molnár család egyik barátja üdvözlő le­velében: „ ...E mögött a kezdeményezés mögött sok-sok szeretet, hűség és építő munka van. ” Molnár Rudolfnénak nem ez az első ilyen kezdeményezése. O volt az, aki következetes és szívós munkával elérte, hogy a Győr-Nádorvárosi temp­lomtoronyba végre harang kerüljön. Erre így emlékezett.- Lakásom ablakából látom a nádorvá­rosi templom tornyát és mindig fájt, hogy Győr legszebb tornyában, amit elő­deink oly sok szeretettel építettek, nincs harang. Abban az időben férjemmel 100 ezer forintot árultunk málnából, és fér­jem támogató jóváhagyásával elhatároz­tam, hogy ezt az összeget adomány gya­nánt a harang vásárlására ajánlom fel. 1997 februárjában Ittzés Gábor lelkész urat arra kértem, hogy a következő pres­biteri gyűlésre hívjon meg, hogy terve­met elmondhassam a tisztségviselők előtt. A presbiterek többsége elfogadta és támogatta ötletemet. Felvettem tehát a kapcsolatot Gombos Lajos aranykoszo­rús harangöntővel, aki vállalta és elvé­gezte a harangöntés munkáját. Az új ha­rang 1997. október 31-én, reformáció ünnepén szólalt meg először. Ezután következett a győrújharáthegyi feladat. Mi motiválta, amikor eldöntöt­te, hogy a régi evangélikus temetőben harangláb álljon? Az őseim iránti tisztelet és emlékük megóvása. Ebben a temetőben nyugszik többek között üknagyapám, Madár Má­tyás, aki 1836-tól volt Kisbaráthegy jegyzője. Amikor megtudtam, hogy ezt a temetőterületet építkezés céljára át akar­ják adni, úgy gondoltam, hogy azzal le­het ezt megakadályozni, ha építkezésbe fogunk. AZ előbb említett Madár Má­tyásnak és testvérének, Jánosnak 510 le­származottja volt, ebből 360-an még él­nek. Gyűjtést indítottam körükben a ha­rangláb felépítése és egy harang beszer­zése céljából. A család és a gyülekezet adományai mellett az Országos Egyház­tól is kaptunk pénzt. Ráadásul sikeres pályázatot nyújthattunk be a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához is, ahonnan 1,3 millió forintot kaptunk. A A kárpótlások osztása idején történt Csömörön, hogy hat evangélikus család összefogott. Egy helyen, egy tömbben kérték ki a rájuk eső földterületet. Egyi­kük feleségének jutott eszébe, hogy ezt az egyháznak adományozzák. Vala­mennyien belementek és úgy gondolták, hogy ifjúsági táborhelyet, parkot létesí­tenek a gyülekezet és a község fiataljai számára. Azután teltek az évek. A szom­szédban már parcelláztak és elkeltek a telkek, mikor egy beruházó csoport kere­sett üzletek, bevásárló központ létesíté­sére területet. Nem tudtak egybefüggő területet találni, mert mindig akadt köz­ben valaki, aki ragaszkodott telkéhez és nem adta el. Ekkor keresték meg őket, hogy ezt az egybefüggő részt nem ad­nák-e el? A templom renoválásának ideje már szorongatott, mert a millenniumra, 2000- re szerették volna megújítani. A hat csa­lád belement az értékesítésbe, lemondtak az ifjúsági parkról, mondván, hogy nya­ranta úgyis máshova mennek táborba a fiatalok. Megtörtént az alku és eladták a területet a bemházóknak. A 28 millió fo­rintot pedig odaadták az egyháznak. Ez volt az induló tőke. Volt még megtakarí­tott 3 millió a kasszában, így a kb. 30 mil­lióval már el lehetett kezdeni a munkát. A gyülekezetét inspirálta ez az ado­mány! A lelkész szavai szerint valóság­gal sorban álltak a hivatal előtt az embe­rek és hozták adományaikat. Volt gyer­mek, aki 500 Ft-ot hozott, - megtakarí­totta a „fagylaltpénzből”. Voltak többezres adományok, még a nyugdíja­sok is kivették részüket. A felső határ több százezres adomány mellett egy 500 ezer forintos volt. Lelkész és felügyelő elmondása szerint az egyházközség nem kapott vissza in­gatlanaiból. A gyülekezet tagjai így segí­tették az ügyet, hogy sajátjukból adtak, Molnár Rudolfné és Gombos Lajos a harangláb épülete előtt harangot ezúttal is Gombos Lajos öntöt­te. Nem kevés nehézséggel kellett a munka során megküzdeni. Ez így van. Én annyit sírtam ezalatt az időszak alatt, hogy könnyeimmel meg­telne a millenniumi harang. Férjem az egyik nap lecsúszott a létráról és eltörte a bal lábát. Egy héttel később a villany- szerelő járt ugyanígy, ő hat méterről esett le és mindkét combja két helyen el­törött. Hála Istennek, azért minden ne­hézség ellenére be tudtuk fejezni a mun­kát. Már csak a temető bekerítése és a parkosítás maradt hátra, utána pihenhe­tek egy kicsit, mert rámfér. Milyen érzésekkel gondol vissza most erre az időszakra? Minden nehézségért kárpótolt az a sze­retet és segítőkészség, amit sok ember részéről megtapasztaltam. Nemcsak az anyagi áldozatvállalásra gondolok, ha­nem arra a sok-sok társadalmi munkára és önzetlen segítésre is, amit sokszor számomra idegen emberek nyújtottak. Ezt a kapott szeretetet pénzben nem is lehet kifejezni. Köszönetemet irántuk Pál apostol szavaival szeretném tolmá­csolni: ..Hálát adunk az Istennek min­denkor mindnyájatokért, amikor megem­lékezünk rólatok imádságainkban. Mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkáto­kat, szerétéiből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát. Mivel tudjuk Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. ” (IThessz 1,2-4). Kiss Miklós sokat adtak, - ez a segítség „felülről jött”. Lelkesítette az egész falut, pályá­zatokat nyertek meg és egymást ösztö­nözték, ötleteket hoztak és valósítottak meg. A csömöriek különben mindig készek voltak az áldozatra. Nem annyira „adót”, inkább adományt adnak, de azt bőven. Öt év alatt több mint hatvanmillió forin­tot adtak épületeikre. Példaadó volt ez a cselekedet. Egy asszonynak fejéből pattant ki az ötlet. Volt közöttük egy katolikus férj is, de teljesen azonosult a felajánlással. Pél­daadó volt a gyülekezet számára, mert megindult az adakozás, és példaadó minden gyülekezet számára. Még nem hallottunk arról, hogy a kárpótlását va­laki nem saját, vagy családi célra fordí­totta, hanem odaajándékozta egyházá­nak, gyülekezetének. így is lehet a kár­pótlást „kezelni”. T. Gyakran nagyon nehéz feladat. A hoz­zátartozók számára az utolsó és legfon­tosabb szeretetszolgálat, amit a súlyos betegnek nyújtani tudnak. Az elvégzett vizsgálatok szerint az emberek 90 %-a otthonában szeretne meghalni, mégis mindössze 10 %-nak sikerül ez. Klinika, kórház, elfekvő, szociális otthon a leg­több ember számára azt a helyet jelenti, ahol meg fog halni. Nem mindegy azon­ban, hogy hogyan? Az intézmények túl­terheltek, gyógyításra és nem a haldokló gondozására készültek. Ma már mindenkinek joga van arra, hogy haláltusájában ne maradjon egyedül, kérje hozzátartozója, lelkigondozója be­tegágya melletti jelenlétét. Sajnos, meg­döbbentő tapasztalat, hogy a haldoklók­nak mindössze 15 %-át látogatják. Ma­gukra maradnak barátok, hozzátartozók nélkül, leírják őket, mielőtt meghalnának. Hogyan segítsünk? Először magunk­nak kell komolyan vennünk, hogy mind­nyájan régóta a halál előszobájában élünk. Jusson eszünkbe Illyés Gyula: Kháron ladikja című verse. „Kháron ladikja nem akkor indul el velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelőn soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen... ” Bármikor készen kell lennünk a meg- halásra. Hogyan? Ne sugározzuk a nin­csen tovább reménytelenségét, és hal­doklásunk olyan Krisztus-bizonyságtétel legyen, amelyben helye van a mély és tartalmas elbúcsúzásnak is. Korunkban az otthonokból száműzött halál többszörösen is rossz. Idegen kör­nyezetben, izoláltan, egyedül kell -szem­benézni a véggel. Ezért szükséges a hal­dokló körüli szolgálat, ez a nehéz, de szép szolgálat. A földi élet végéig elkí­sérni olyan betegeket, akikről az orvos- tudomány már lemondott. Szükség van olyan Krisztusban hívő testvérekre, akik tudatosan és felkészülten segítik a bete­get a hazafelé vezető út legnehezebb utolsó szakaszán, nem próbálják hamis reményekkel kecsegtetni, de nem is fosztják meg a reménytől. Lelkészbeiktatás Orosházán Kedves Testvéreim! Ha eljön szeretted földi életének utolsó szakasza, ne hagyd magára, segítsd őt szeretettel. Észre kell venned, például, hogy a haldoklás lelki folyamatában hol tart szeretted, és ennek figyelembe vételével kell bizonyságtéte­leddel megszólítanod őt. 1. Az elutasítás fázisa „Nem, nem pont én.” - mondja a beteg, meghallva a diagnózist és elzárkózik a tények tudomásulvétele elől, mintegy moratóriumot adva magának. Erre szük­sége is van, hogy lelki erőt gyűjtsön ah­hoz, hogy elkerülhetetlen sorsával ké­sőbb szembe tudjon nézni. Ilyenkor böl­csen csak annyi információt adjunk a be­tegnek, amennyit el tud viselni. Sohasem hazudva, de fenntartva a reményt az élet­re. Isten - mondjuk el neki - nagyobb a mi lehetőségeinknél. 2. A düh stádiuma „Miért pont én?” A beteg lázad Isten ellen, orvos ellen. Ez a felháborodása ki­vetítése. Miért nem mások halnak meg? Régi kérdés ez. Jób is ezen gyötrődik, sokáig bizonygatva a maga igazságát. Jó, ha tudjuk, az ilyen és hasonló kér­désekre nem mindig választ vár a beteg, inkább tépelődésében megértő testvér után kiált. 3. Az alkudozás fázisa „Igen, de... talán mégsem én.” Ez az időnyerésért küzdés szakasza. „Hátha té­ves a diagnózis vagy elcserélték a lelete­ket.” „Ha így lenne, megváltoznék, sok mindent másként csinálnék, keresném az Istent.” Ezékiás király története jó il­lusztráció ehhez 1 Királyok 20-ban. 4. Lehangoltság és depresszió Az egyik gyökere a múlt, az elrontott élet, bűnök nyomasztó terhe, a másik szorongó kérdés: Mi fog most velem tör­ténni? Egyik esetben sem segít az álvi­gasztalás. Nagyon fontos ilyenkor a lel­kész! szolgálat, a beteget személyes gyó­náshoz segíteni, és ha még lehet otthon a családban közös úrvacsoravétellel felké­szülni az Úr elé állásra. 5. A halál elfogadása Amikor az ember már nem meg­gyógyulni akar, hanem egyfelől elenged­ni a világot, másfelől elfogadja, ami jön, aki jön. Valahogyan úgy, ahogyan az 511. énekünkben találjuk: „Elég immár! Hozd szabadulásom, Láss meg ínségemben! Búcsút mondok. Jön Jézus, Megváltóm. Magához vesz engem... ” Legtöbbször temetéseken énekeljük, pedig ez inkább a haldokló ember éneke. Hogyan segíthetünk átmenni a halálból az életbe, a múlandóságból az örökkéva­lóságba? Számtalan lehetőség kínálkozik erre. Elsősorban komolyan kell vermi, hogy a haldokló sokkal tovább van öntudatá­nál, mint hiszik. Mindig számítani kell arra, hogy hall és megért mindent. Bár tudata már egy új dimenziót ért el, még sokáig fluktuálva figyel az ittenire. Ezért segíthet betegágya mellett elmondott ige és imádság. Ezért nem zárhatjuk ki a hal­dokló ember megtérésének lehetőségét. Más dolog, hogy felelőtlenség tudatosan halogatni megtérésünk az utolsó pilla­natra. Legtöbbször az utolsó óráig megmarad a beteg tapintási érzéke. Sokszor elme­sélték a klinikai halálból visszatértek, milyen világosan érezték szeretteik si- mogatását, kézszorítását a haldoklásban. Mit adhatunk haldokló testvéreinknek? Hitet, hogy nincsenek egyedül, rajtunk kívül, ami fontosabb: Jézus is ott van, Megtartója. Lehet, hogy a beteg számára az utolsó lehetőség, hogy elfogadja Őt. Polcz Alaine írja: „Minden meghalás, a saját halálunkra emlékeztet, figyelmez­tet, s aki ezzel sem tud szembenézni, an­nak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb, terhesebb... A haldoklás lát­ványa pedig már az azonosulás miatt is félelmetes. ” A Krisztusban hívőnek kötelessége a legteljesebb, testi-lelki-szellemi segítsé­get nyújtani a haldoklónak. Ha ezt nem teszi, olyan, mint aki halálos gázolást okozva, elmulasztja a segítségnyújtást. Bolla Árpád A csömöri példa ú

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom