Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-11-19 / 47. szám
65. ÉVFOLYAM 47. SZÁM 2000. NOVEMBER 19. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI VASÁRNAP ÁRA: 48 Ft „ Egyet mondok: láss a megtéréshez!... az ítéletnap nem marad el. Isten végső harsonája előbb megzendül, mint gondolnád. ” Luther A TARTALOMBÓL Isten végzi munkáját A csömöri példa „Áradás” Békéscsabán A z Országos Protestáns Napokat évről évre két kiemelkedő esemény fémjelzi. A Protestáns Kulturális Est, melyet a Vigadóban rendeznek és az október 31-i Országos Reformációi Emlékünnepély. Október 29-én a teljesen megtelt Vigadóban (ajegyek már jó előre elkeltek!) nívós, tartalmas műsor keretében ez alkalommal dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök tartott ünnepi beszédet. A megnyitóban dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, a zsinat lelkészi elnöke arról szólt, hogy a protestáns egyházak természetes módon veszik ki részüket a társadalom építésében. Itt most elsősorban kulturális tevékenységükről adnak bizonyságot, jelezvén, hogy a reformációtól fogva mindig élen jártak eleink a nemzeti kultúra felemelésében. Ugyanakkor mai társadalmunk dolgaiban is keresik és megtalálják helyüket, hiszen van mit segíteni azokban a kérdésekben, melyek egész társadalmunkat, magyarságunkat érintik. Legyenek ezek a családi élet, gyermekvállalás dolgai, vagy a roma-kérdés, melyben az egyház is tehet valamit azért, hogy elismeréshez, megbecsüléshez, jobb élethez jussanak. Dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök ünnepi beszédében ezeket mondta: Tisztelt ünneplő gyülekezet! Kedves Barátaim! Köszönöm, hogy meghívtak, s hogy alkalmat adtak arra, hogy szólhatok ezen az ünnepi rendezvényen. Bizonyára nem várják tőlem, hogy a reformáció teológiai és dogmatikai újításairól értekezzem, de okkal és joggal igényelhetik, hogy mint elkötelezett keresztény és mint magyar politikus, kellő alázattal a hittel összefüggő kérdésekről és nemzeti közügyekről is szóljak ezen az ünnepen. Nem annyira a múlt, inkább a jelen és a jövő közügyéiről. Hiszen azt, hogy ki az igazabb keresztény, ma már nem az dönti el, hogy melyik felekezethez tartozik, hanem hogy katolikusként vagy protestánsként képes-e hite szellemében élni, s felismeri-e, hogy az ellenfelet nem egymásban, hanem az emberi méltóságot megalázó körülményekben és a közösségeket bomlasztó erőkben kell keresni. Ugyanez elmondható a magyarsághoz tartozásunk minőségéről is. Tudjuk, mindig volt, s talán még van is a hitbuzgóEgyházi vezetők a Reformációi Emlékünnepélyen ságnak olyan típusa, amely saját felekezetének sajátította ki a nemzeti szellemet. Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy modern, polgári nemzet nem is létezhet egyetlen, úgynevezett államvallás uralma nélkül. S mert erővel nem lehetett eldönteni, melyik legyen ez, írástudó értelmiségünk próbálta megvalósítani a felekezeti uniót. Én azt hiszem, nincs miért bánkódnunk amiatt, hogy ez nem sikerült. Példaértékűnek tartom a protestáns Kazinczy Ferenc álláspontját, aki ki merte mondani, hogy a felekezeti sokszínűség nem lehet akadálya a nemzeti összetartozásnak. Országos Protestáns napok a Millennium évében Harmati püspök üdvözli a fogadáson megjelenteket Persze nem azt gondolom, hogy a nemzeti étoszfüggetlen lenne a vallásos hitből fakadó szellemiségtől. Hiszen a nemzet újkori kereteinek kialakulásánál - néhai miniszterelnökünk, Antall József szavaival - „a magyar szellemiséget az határozza meg, hogy Magyarország egyszerre katolikus és protestáns ország." A két nagy vallási alakzat azért termékenyíthette meg egymást, és azért ötvöződhetett a nemzeti érzelemben, mert az az Európa, amelynek a honfoglalással részei lettünk, s amelyben meg akartuk őrizni kivívott pozíciónkat, maga is kétpólusúvá vált. Magyarország éppen azáltal őrizhette meg politikai és kulturális önállóságát, hogy sem a katolikus, sem a protestáns fél-Európá- hoz nem csatlakozott, hanem belső tagoltságát nemzeti egységgé formálva, megőrizte szuverén viszonyát Európa egészéhez. Hitem és meggyőződésem, hogy a magyarság előtt álló feladatok - jelentsenek azok akár összeurópai ügyet, akár sajátosan nemzeti érdeket - ma sem oldhatók meg a közös hitünkben és tradícióinkban rejlő hatalmas energiák működtetésé nélkül. S amikor a tradíciókra utalok, ismételten hangsúlyozom a magyar protestantizmus erkölcsi és politikai örökségét: a folytonos reformációra predesztinált, ma is eleven szellemi erejét. S noha jól tudom, hogy a magyarság előtt álló feladatok puszta felsorolása sem férne bele e rövid felszólalásba, néhányat mégiscsak felemlítek azok közül, amelyek az egyházak és a hívő emberek kezdeményezése és kitartó munkálkodása nélkül megoldatlanok maradnának. Lényegét tekintve egyetlen problémáról: az integráció problémájáról szeretnék beszélni. De ezúttal nem az Európai Unióhoz való csatlakozásra, hanem a magyar társadalom belső integrációjára gondolok. Vajon elérjük-e, hogy a határainkon belül és kívül élő honfitársaink az alapvető emberi és nemzeti értékek szempontjából egy egységet felmutató nemzethez, nem pedig egyik vagy másik politikai irányzathoz, párthoz, érdekcsoportosuláshoz tartozónak vallják magukat? Van-e bennünk elég elszántság, felelősségérzet és kellő bölcsesség ahhoz, hogy szembenézzünk napjaink és közeli jövőnk egyik súlyos kérdésével: a magyarországi cigányság megoldatlan problémáival? A kérdés nemcsak az, hogy a politika, a gazdaság, a jog eszközeivel sikerül-e segíteni szociális és kulturális törekvéseiket. A döntő kérdés az, hogy vajon elérhető-e, hogy céljaikat ne a többségi magyar társadalommal szemben, megtűrt vagy megvetett idegenként, hanem a magyarsághoz való tartozásuk érzésének megerősítésével, a nemzeten belül: a testvériség jegyében érjék el! Bíztató az a kezdeményezés, amit Bölcskei Gusztáv püspök úr ismertetett. Apró lépés a praktikus feladatok terén, de a lépés iránya ezúttal fontosabb. Mert afelé a cél felé mutat, amit a nemzeti összefogás eszméje fémjelez. Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim! A végére hagytam a legsúlyosabb gondot. Az én szememben legalábbis a legsúlyosabbat. Vajon képesek vagyunk- e megállítani azt a folyamatot, amely - tudományos elemzések és pontos statisztikák tanúsága szerint - a magyarság lelkiállapotának aggasztó romlását mutatja. Képesek leszünk-e megóvni gyermekeinket, unokáinkat attól, hogy a hétköznapiság szürkeségéből kitömi vágyó hajlamaikat a narkotikumok kábulatában, vagy környezetromboló devianciák hamis szabadságélményében éljék ki? Vissza tudjuk-e tartani őket attól, hogy lélekvadászó szekták és extázissal csábító szubkultúrák áldozataivá váljanak? Tudjuk, nem egyedülállóan magyar jelenségről van szó, ám ez nem lehet vigasz. Tudjuk, hogy a lelki rokkantságnak, a depressziónak, az önpusztító életstratégiáknak ezen a tájon nagyon mély történelmi gyökerei vannak. De ez csak magyarázat. Nem mentség. Tudjuk, hogy a hajszoltság, az önkizsákmányoló életvitel, a szorongás az anyagi javak megtartásáért vagy megszerzésért, bizonyos értelemben egy történelmi kényszerhelyzet következménye. Ránk kényszerítette ezt az életvitelt, és annak testilelki egészségünket romboló hatását egy század nemzeti katasztrófáinak, politikai kudarcainak és szellemi erőszakhullámainak a zsigerekbe ivódott tapasztalata. És ránk kényszeríti ennek az évtizede formálódó új világnak a gyengébbeket, az elesetteb- beket nem kímélő versenyszelleme. Igen, tudjuk mindezt. De bármit tudjunk is a történelemből, a közgazdaságtanból, a szociológiából, a pszichológiából: van egy másfajta tudás is. Az a tudás, amit csak lelkiismeretünkből meríthetünk. A lelkiismeretünkből, amely arra int, hogy - legyen bár nyomorúságaink, nehézségeink minden oka rajtunk kívül álló -, sorsunkért, jövőnkért csak mi vagyunk felelősek. Ezt a felelősséget pedig hit nélkül viselni nem lehet. A protestantizmusnak - kiváltképpen a magyar protestantizmusnak - ebben a nemzeti-történelmi felelősségvállalásban csodálatosan gazdag hagyománya van. A reformáció ünnepén mi mást kívánhatnék Önöknek - és mindannyiunknak - mint hogy őrizzék és ápolják ezt a nemes hagyományt. A Kulturális Est hagyománya már az, hogy a két egyház akkor adja át az oktatási díjakat. A református egyház Imre Sándor oktatási díját a zsinat elnökei: dr. Bölcskei Gusztáv püspök és dr. Kálmán Attila fögondnok adta át dr. Győri Istvánnak, a sárospataki teológia prodékánjának. Egyházunk oktatási díját az országos elnökség nevében dr. Harmati Béla püspök és dr. Frenkl Róbert országos felügyelő a következő méltatással adta oda Jancsó Kálmánná Cserháti Johanna ny. iskolaigazgatónknak: 1940. október 26-án született Mohácson. Hívő, hat- gyermekes evangélikus családban és a pécsi gyülekezetben nevelkedett. Az 1956-os események miatt családja meghurcolása következtében sokfelé járt iskolába, végül Budapesten érettségizett 1958- ban, majd ebben az évben férjhez ment Jancsó Kálmán halászati mérnökhöz. Három gyermeket nevelt fel, közülük kettő pedagógus. 1966-tól Győrben, illetve Győr környékén élnek. A Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán végzett levelező tagozaton, 1980-83 között pedig kitűnő eredménnyel elvégezte az ELTE TTK pedagógia-közoktatásirányítási szakát, ahol középiskolai tanári diplomát szerzett. Pályája során a közoktatás szinte minden területén dolgozott. 1969-től a győri Ady Endre Általános Iskola pedagógusa lett. Folyamatosan képzi magát, részt vesz a városi alkotó munkaközösségben, 1975-76- ban országos nyelvtani kísérletben vett részt. Ezután lett Győr város magyar-történelem szakos szakfelügyelője, majd pedig a Művelődési Osztály iskolai csoportvezetőjeként dolgozott. Későbbi iskolaszervezői, igazgatói munkájához sok gyakorlatot, tapasztalatot szerzett sokirányú tevékenységével. 1983-ban az akkor induló Kodály Zoltán Zenei Általános Iskola igazgatója lett. Az ott eltöltött kilenc esztendő alatt az iskola jó hírnevet szerzett a városban zenei és francia nyelvi tagozata révén. 1990-ben a változások lehetővé tették, hogy komoly karitatív munkát végezzen. Egy később alapítvánnyá szerveződő közösség alapító tagjaként székelyföldi magyar iskolák támogatását szervezte svéd-magyar segítséggel. 1992-ben rendkívül odaadó és felelősségteljes munkával létrehozta a győri evangélikus iskolát, mely átfogó és ideális módon biztosítja a fiatalok tanulását és nevelését az óvodától az érettségiig. A tantestület tagjaival jó munkatársi kapcsolatot épített ki, a szakmai továbbképzésre nagy hangsúlyt fektetett. Mély keresztény meggyőződéssel, szakértelemmel és példaadó emberi magatartással szervezte a tantestület munkáját. • A Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának tagja, Oktatási Bizottságának vezetője. Ilyen minőségében sokat tett az evangélikus iskolaügyért, az egyház oktatási törvényeinek létrehozásáért, kidolgozásáért, elfogadtatásáért. Jelenleg, mint nyugalmazott igazgató, az Evangélikus Pedagógiai Központ országos szakértője. Szaktudásával tovább segíti az evangélikus iskola- rendszert. Színes volt az est műsora. A dr. Nyomárkay István rendezésében megszólaló szereplők a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói, a Budapesti Fasori Gimnázium Énekkara és tanulói, a Baár-Madas Református Gimnázium tanulói, a Pécsi Református Gimnázium Énekkara és a Baptista Központ Énekkara voltak. Orgonáit Kamp Salamon egyházzenei igazgató. Az est után az Ökumenikus Tanács fogadást adott a vendégek tiszteletére, melyen a köztársasági elnökön kívül miniszterek, állami tisztségviselők, társadalmunk számos képviselője vett részt. * A Reformációi Emlékünnepélyt az idén a pesterzsébeti baptista templomban tartották. Mészáros Kálmán baptista egyházelnök fogadta a megjelent gyülekezetei, bemutatva a szép új templomot, és protestáns elkötelezettségükről szólt. D. Szebik Imre püspök, az Ökumenikus Tanács al- elnöke ÍJn 5,4 verse alapján prédikált. „Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. ” Flogyan érthetjük ezt az igét? Fliszen éppen a reformáció emléknapján arról szólunk, hogy nem a mi teljesítményünk szerzi meg, hanem egyedül Isten kegyelme ad Krisztus által örök életet, üdvösséget. A reformáció éppen abból eredt, hogy a leláncolt Bibliát kiszabadította Luther és megrengette a világot a wittenbergi kalapácsütés, amikor feleletet keresett és talált arra, hogy lehetek Isten megkegyelmezett- je. Lehet győztes keresztyén életet élni. De vajon legyőzte-e tényleg a világot a mi hitünk? Nem ellenkezőjéről tanúskodik a világ, a történelem? Nem mi vagyunk, akik legyőztük a világot, nem az egyház, nem egyik vagy másik felekezet. A feltámadott Jézus az, aki győzött! A mi hitünk nem Gyülekezet a pesterzsébeti baptista templomban tőlünk van, hanem Krisztustól. A győzelem az evangélium győzelme, amiből van a mi hitünk. Ezért bízatott ránk az evangélium, hogy vigyük a föld végső határáig. Dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke ünnepi beszédében Luther wormsi hitvallásának indítékait, az igazság mellett való megállását mutatta meg. A korabeli „trón és oltár” között meglévő egyezéseket és szembenállásokat érzékeltette. Ebben Luther úgy mutatkozott, mint aki nem emberek tetszését keresi, vagy azoktól függ és fél. Még a trón és oltár ellene való összefogásában is inkább lelkiismeretére hagyatkozott, mintsem a hasznosságra - mi volna a jobb. Egyedül az igazság a fontos! Amit a Szentírásból megismert, azt írta le, és ha a Szentírásból meg nem győzik, semmit nem von vissza. Voltak, akik a végsőkig reménykedtek, hogy visszavon, és akkor az egyház megmenekül egy háborúságtól, de Luther nem vállalta a megalkuvó csendet és békességet. Neki a Krisztus, az ige, az egyház volt a fontos. A Kelenföldi Evangélikus Énekkar Bencze Gábor vezényletével és a Pesterzsébeti Ökumenikus Énekkar Takaró Mihály vezényletével énekelt. A befejező liturgiát Csernák István metodista szuperintendens végezte. T.
