Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-10-15 / 42. szám
65. ÉVFOLYAM 42. SZÁM 2000. OKTÓBER 15. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP ÁRA: 48 Ft „Az ige hirdetése és a Szentlélek bizonyságtétele nélkül honnan is tudhatnánk, hogy hol van az egyház?” Luther r A TARTALOMBÓL h Beiktatták a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület elnökségét A püspök beiktatás eseménye Szövött kárpit oltárkép a balatonfüredi új templomban Lelkészavatások a Déli Egyházkerületben Az Országos Protestáns napok programja * 1 S zeptember 23-án délután a győri Öregtemplomba gyülekezett Dunántúl evangélikussága, hivatalos küldöttek, meghívott vendégek, egyházi és állami vezetők, külföldiek és hazaiak egyaránt. A Dunántúli Egyházkerület „feltámadásának” voltak tanúi, az ünnepi istentisztelet és közgyűlés résztvevői. Az istentisztelet igehirdető szolgálatát D. Szebik Imre, az Északi Egyházkerület püspöke végezte. 1 Kor 3,11 volt a textusa: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. ” Visszatekintett a kerület múltjára, vezetőire. Kiemelte Haubner Máté, Kapi Béla és Turóczy Zoltán püspök és a Vidos, Mesterházy és Berzsenyi család felügyelői szolgálatát. Az alap ma is ugyanaz, ami az ő szolgálatuk alapja volt: „Jézus a fundamentum. Megbízatásotokká válik, hogy Jézus Krisztus hir- dettessék a Dunántúlon.” Lehet más-más elképzelés az egyházban, de egy a fundamentum. Isten egy egyházat alapított. Jézus a pontifex maximus, a hídverő, aki összeköt bennünket. Őreá kell néznünk, hogy hídépítő munkánkban az egyetlen alapon építsük tovább egyházunkat. Lobogjon hát a láng, hogy együtt szolgálhassunk! Az iktatás liturgiáját Lábossá Lajos, Lackner Pál és Ferenczy Andrea lelkészek végezték. A püspöki szolgálat jelvényét, a keresztet D. Szebik Imre püspök adta át áldással, majd a kerület esperesei és a püspöki rangú vendégek mondtak áldást. A jelenlévő - száznál több - lelkész együtt énekelte az ősi zsoltárt, a Confírmát. Több százan vettek úrvacsorát ezen az alkalmon. Az ünnep áhítatát emelte, hogy Szokolay Sándor zeneszerző testvérünk erre az alkalomra szerzett müvét, a Miatyánk szövegére írt énekét a Palesztrina kórus a szerző vezényletével adta elő. Az iktatás az istentisztelet után következő közgyűlésen folytatódott. Nagy érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta a gyülekezet a püspöki és felügyelői székfoglaló beszédeket. (Mindkét székfoglalót kivonatosan közöljük. A beszédek teljes szövege az Evangélikus Közlöny rövidesen megjelenő számában olvasható majd.) Ittzés János püspöki székfoglalóját neves elődjének, Kapi Béla püspöknek emlékiratából vett idézettel kezdte: „Nem lehet megsemmisíteni egy évszázados történelmi egységet, egy valóságos történelmi személyiséget, melynek létrehozásában Isten Lelke működött. Emberek lerombolhatják, de meg nem ölhetik! Isten nem engedi! Az egyházkerület kivégzésekor nem adtak ki gyász- jelentést. Pár soros zsinati határozat az egész, de a mondat végére Isten keze rájegyezte hívő szívek bizodalmát: „A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN!” - így búcsúztatta, bár reménységben, az 1952-ben lerombolt, szeretett egyházkerületét az azt öt évvel túlélő egykori főpásztora, Kapi Béla püspök... Sokak, ezrek és ezrek - már előrementek és még élők - imádságaira mondott isteni „ igen ” ez az óra: a Dunántúli Egyházkerület - Kapi püspök úr által megprófétált és sokak által remélt - feltámadásának, verőfényes delet is ígérő hajnali derengése. Valami elkezdődik... Nem tagadhatom: az Isten akaratának való engedelmesség szándéka hozott ebbe a helyzetbe. Ezért nem is mondhatok mást, mint azt, hogy az 0 kezéből veszem püspöki szolgálatom megbízatását és felhatalmazását, méltóságát és terhét. Szeretett Lutherünkkel együtt mondom: „ ...használj eszközödül, csak el ne hagyj, Uram, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent... ” Mindig tragédia, törés következik be ott Isten népe, az egyház történetében, ahol a feladatot nem ismerik fel, vagy ha felismerték, előle megfutamodnak. Ez akkor és ott történik, ahol Isten trónfosztottá lesz az emberek életében. Milyen világossá is vált mára, hogy a mögöttünk lévő, de lelki-szellemi rombolásaival máig hatóan mérgező időben Ordass Lajos püspökünk volt az, aki ezt legvilágosabban felismerte. Itt most nincs idő és alkalom arra, hogy az ő életének tanulságait és üzenetét elemezzük, de egy mondatban mégis szeretném elmondani, hogy meghatározó és elkötelező számomra az ő megállásának és mártíriumának példája. Nehéz évtizedek vannak mögöttünk. Mai nyomorú-,. ságaink, hiányaink nagyrészt tegnapi vétkeink keserű gyümölcsei. Ha csak a körülöttünk lévő világ hatásait látnánk meg, a valóság jelentős részét nem vennénk észre. Az életünk alakulásában, bajaiban kétségtelenül tetten érhető sokat emlegetett világfolyamatok (szekularizáció, globalizáció, elvtelen liberalizmus) mellett nem feledkezhetünk el arról, hogy olyan — történelmi léptékkel mérve - közelmúltból jövünk, amikor végzetes fordulat történt egyházunk életében is. Az egyházellenes pártállami hatalom sikerrel tört ránk. Közöttünk partnereket is találva, félreállította a törvényes egyházi vezetőket, lerombolta egyházunk évszázados rendjét és intézményeit, és a világi hatalmat is segítségül hívó és azt kiszolgáló sekélyes teológiával megroppantotta a hitvallásos lutheri teológia gerincét... A ma rám bízott szolgálat és a szívemre helyezett felelősség indít arra, hogy mielőtt felvázolnám püspöki szolgálatom alapvetését és programját, megrendültért', de Isten bűnbocsátó kegyelmében bizakodva, megkövessem egyházunk népét, gyülekezeteink tagjait. Különösen is az azokból kiszakadt testvéreinket, a gondjaik súlya alatt magányosan roskadozókat, elárvult és magára hagyott értelmiségünket, a tanácstalanná lett fiatalokat, az emberhez méltó élet perifériájára szorultakat. Mindazokat, akik miattunk, Isten hivatalos szolgái: püspökök és lelkészek miatt, erőtlenségeink miatt gondolhatták gyengének Istent. Hogy nem láthatták rajtunk, nem hallhatták tőlünk, hogy jobban szeretjük és féljük Istent, mint a nyíltan, majd a megszilárdított hatalmának biztonságában egyre taktikusabban egyházrontásra törő hatalmat, hogy nem látták rajtunk, hogy Isten a mi erős várunk és bizodalmunk. ” A továbbiakban püspöki szolgálatának hitvallását így foglalta össze: „Legyen Isten Isten. ” „Nem divat-eszmékre, nem lelki tápszerekre, valláspótlékokra, hanem valóban Istenre, élő, igaz, szívünk bizalmára méltó Istenre van szükségünk! Ahogy egy 20. századi keresztyén testvérünk mondta: »Istenre van szüksége (a világnak), aki testté lett, köztünk ütötte fel sátorát, akinek dicsőségét naponta megújulva tapasztaljuk. Vagy a názáreti Jézus, az ács fia az Isten, vagy nem érdekes számunkra.« Itt a válasz. Ki ez az Isten? Ő, aki Jézus Krisztusban emberré lett, közénk jött. Őt hirdetem, az Ö szolgálatába hajlítom szívemet és számat, róla akarok tanúságot tenni. Eszközünk kevés, de mégsem vagyunk fegyvertelenek! Ó maga adta kezünkbe a legerősebb fegyvert, ő bízta ránk a legnagyobb kincset: „kegyelmének dicsőséges evangéliumát ”, Be kell vallanom, nekem nincs vízióm a jövőről. Egyházaméról, egyházkerületeméről sem. Reménységem van, vízióm nincs. Miért is lenne? Van, aki jövőt álmodjon nekünk, és annak megvalósulásáért harcba is indítsa mennyei seregeit. Igen, ő, az élő, az irgalmas, a velünk szolidáris, az értünk meghalt, az értünk győztes Úr!... Hogy Isten milyen reménységgel néz egyházára, mit tervez, gondol, „álmodik"felőlünk, ez a kérdés mindig. Mi az egyházat meg nem menthetjük, de hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Ami a mi dolgunk, abban legyünk engedelmesek, hűségesek, kitartóak és bátrak, s akkor az elég. Az egyház engedelmességével Isten álmait valósítja meg. Az engedelmességre való készséggel veszek sorra - a teljesség igénye nélkül - olyan kérdéseket, amelyeket egyházunk és minden gyülekezetünk életében fontosnak látok.- A teológiai munka. Korrekt és tudományos, hittel végzett és hitvallásos, az egyház szolgálatát segítő kell, hogy legyen. Miért szégyelljük olyan sokszor, hogy a lutheri reformáció örökösei, hogy ágostai hitvallású evangélikusok vagyunk?- Igeszolgálatunk. Aggasztó a mai helyzetünk. Csak Isten a megmondhatója, mi minden hangzik el szószékeinken igehirdetés fedőnév alatt. Nagy ítélet lenne rajtunk, hogy ha magunknak kellene minden ilyen címen elmondott beszédünket végighallgatnunk.- Hitoktatás és gyermekmunka. Égetően szükség lenne a hitoktatási anyag megújítására! Tudom, fárasztó, sok törődést, türelmet igénylő munkaág ez. Talán külön karizmák nélkül, kötelességtudatból végezni különösen is nehéz.- Missziói szolgálatunk. A bőség zavarával küzdünk. Mennyi lehetőség, nem is tudunk minddel élni. E téren is érezzük, milyen vesztességet jelent a mögöttünk lévő 50 esztendő. S bár történtek, történnek ígéretes változások (többek között van már Missziói Központunk és a munkaágat rendező misz- sziói törvényünk is), nagyon érezzük, „ hogy az arat- nivaló sok, a munkás kevés. És kérnünk kell az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába. " (Mt 9,38) Vigyázzunk arra, hogy missziói munkánkat semmilyen vonatkozásban ne rendeljük alá a „piaci igényeknek ”...- Most lelkésztestvéreim szolgálatának, életének sok-sok kérdése cikázik át szivemen. Mennyi túlterhelt, magát magányosnak érző testvérszív sóhaját kell meghallanom. Mennyi vita, küzdelem, testvérieden harc nyomorítja gyülekezeteink életét? Pattanásig feszült idegek, viták és sérelmek, félreértések, a testvéri intő szót elfogadni nem tudó és ezért vérig sértődött lelkek. És akkor még nem is szóltunk a szándékkal bajt keverőkről, a meg nem értés felett kárörömöt érzőkről. Testvérek! Nem kellene ennek közöttünk így lennie!- Törekednünk kell minden tekintetben az átláthatóságra, különösen pedig anyagi dolgainkban, kerületi, de országos szinten is. Nagyon sürgetően nehezedik rám is a lelkészi fizetések arányosításának kérdése. Támogatom és a kibontakozás felé szeretném segíteni a jó megoldást kereső elgondolásokat. Az őszinte, nyílt beszéd a legjobb fegyver a kísértő bizalmatlanság ellen...- Törvényesség. Nincs két egyházi törvényünk. Tarthatatlan az, hogy a törvény kardját nem egyformán forgatjuk mindannyiunk felé. Sapienti sat.- Az egyházi nevelésügyünkkel kapcsolatosan formálódó reménységemet is szeretném megosztani egyházkerületünk és egyházunk közvéleményével. Nagyon fontosnak látnám, hogy amint lehet, nekikezdjünk egyházkerületünkben egy diákotthon-hálózat kiépítésének... És ezeken felül is még mennyi, megoldásra váró feladat tornyosul előttünk! De ki győzi ezt? Hogy a püspökök, esperesek, lelkészek magukban nem, az egészen bizonyos. A feladatok, tervek, reménységek számbavételekor hadd kiáltsam: segítsetek! Segítsetek, Testvéreink!... Szeretettel és a közös hit melegével gondolunk a határainkon túl élő hittestvéreinkre. Azzal a szándékkal, hogy az egyházkerületünket körbefogó országok területén és Erdélyben élő magyar anyanyelvű testvéreinkkel különösképpen, de más nemzetiségű testvéreinkkel is szeretnénk a már meglévő kapcsolatokat tovább ápolni és azokat elmélyíteni. Még szólnom kell röviden a testvéregyházakhoz való viszonyunkról. Engedtessék most meg nekem, hogy talán egy nagyon rövidnek tűnő, de szándékom szerint ezekben a hetekben nagyobb összejüggésekben is értelmezhető mondattal így fogalmazzam meg az ökumenikus kapcsolatainkra vonatkozó gondolataimat: reményem Dominus Iesus, az Úr Jézus, akinek egyedül van hatalma arra, hogy keresztáldozatának és győzelmes feltámadásának erejével hidat építsen közénk, eloszlassa félreértéseinket, késszé és alkalmassá tegyen a kölcsönös kiengesztelődésre... Amikor ebben a jeles esztendőben az Úr testté-lé- telének 2000. és a magyar államiságunk 1000. évfordulóját ünnepeljük nemzetünk közösségében, hálát adunk Istennek azért, hogy szabaddá vált hazában élhetünk. Népünk életének, hazánk sorsának fontos gondjai a mi szívünket is terhelik, az országépítő munka sikereinek pedig együtt örülünk minden jószándékú honfitársunkkal. Lutheri teológiánk alapján állva, számunkra egészen természetes, hogy a hazánk rendjét védő, nemzetünk jó előmenetelét szolgáló kormányzatban a gondviselő Istennek azt a munkatársát lássuk, amelyik tőle kapta megbízatását, és amelyik nemcsak a választók előtt, hanem a Mindenható előtt is számot ad majd megbízatása teljesítéséről. Mi pedig készek vagyunk arra, hogy nemzetünk életének fontos kérdéseiben mintegy élő lelkiismeretként tanúságot tegyünk arról a rendről, amelyet a teremtő és gondviselő Isten nem az emberi élet megnyomorítására, hanem éppen megőrzésére és gazdagítására adott az emberiségnek. Isten áldása nyugodjék meg hazánkon, nemzetünkön... És most itt állunk a rajtvonalon. Tekintetünket felemeljük, és Istentől erőt kérünk, áldásáért könyör- günk. Bölcsességnek, erőnek, szeretetnek Lelke, légy velünk! i Az Úr 2000. esztendejében, szeptember hó 23-án, lelkészi ordinációm 30. évfordulója után három nappal, magamat boldogan Isten kegyelme koldusának vallva, egyházkerületünket az Úr oltalmába ajánlva, - püspöki szolgálatomat megkezdem. ” Folytatás a 3. oldalon D. Szebik Imre püspök átadja a püspöki keresztet Ittzés János püspöknek * * A I l
