Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-09-24 / 39. szám

Evangélikus Élet 2000. SZEPTEMBER 24. 3. oldal Eltemették dr. Muntag Andor professzort Igehirdetés a temetésen (Fii 2,5-11) Tizennégy nappal azután, hogy valaki, akit szerettünk, a földalattin hazafelé in­dult, ám egy megállóval továbbutazott, néhány alapvető kérdést fel kell tennünk. Mitől van ereje egy tudós embernek ah­hoz, hogy tudását soha ne használja ön­maga mások fölé emelésére? Honnan van bátorsága valakinek ahhoz, hogy semmilyen formában ne írja elő és ne várja el azt a tiszteletet és megbecsü­lést, ami őt joggal megilleti? Mi kell ahhoz, hogy valaki valahogy mindig a sor elejére kerüljön, amikor a nem látványos, kemény, igényes és aprólé­kos munkát osztják, de egyáltalán ne álljon sorba elismerésért, még abban a kifinomult formában sem, amely az elismerést áhítók arcára illeszti a mártírvonásokat? Micsoda belső tartalék kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán ne emlegesse azokat a hátrányokat, amelyeket a múltban el kellett szenvednie, és ne sorakoztassa elénk eré­nyeit, még a szerénységet és alázatot sem? Mindehhez valószínűleg az kell, hogy sokkal nagyobb gazdagság birtokában le­gyen. Mindezeknél a vágyott és megkö­vetelt értékeknél összehasonlíthatatlanul nagyobb kincs legyen a lelkében. Kétségtelenül kell ehhez adottság, bizo­nyos magával hozott készség, sajátos tu­lajdonságok. Kell olyan életút, amelynek gyerekkortól kezdődő tapasztalatai, meg­rázkódtatásai és élményei így tanítanak megjárni. De mindezek fölött és mindezek mögött leginkább az kell, hogy valaki egyszer felfedezze, micsoda igaz, gyönyörű és megtartó erejű íve van ennek a Filippi- himnuszban lerajzolt útnak. Azután .el­kezdje tanulmányozni ezt az ívet, elkezd­je megérteni és lassan a mélyére hatoljon. A himnuszkezdő felszólító mondat pedig lénye közepébe jusson, oda, amit az Ótestámentum szívnek nevez: bennetek is az az indulat legyen... Akiben elkezd felnőni, megvalósulni ez az indulat, az meri megtenni, hogy letegye az asztalra, amivel épp elmé- lyülten foglalkozott, és teljes figyelem­mel a belépő felé forduljon; különösebb mérlegelés nélkül ajtót nyisson, ha két gyereknek otthon kell; hogy bölcs, békés szeretettel elmagya- rázgassa, hogyan is kell tartani a ping­pong ütőt, vagy merre görbül a caddik szára; ha kell, akkor sekrestye csendjében Ezékielt egzegetáljon; vagy üljön a zuglói templom jobbszélső helyén, és eszébe ne jusson a prédikációt kritizálni; s hogy akarjon mindig mindent - épp az adott helyzetben - a másik javára magya­rázni, mert hiszen így tanítja Luther a nyolcadik parancsolatot. Veszélyes pálya ez, Testvérek, ahogy ível lefelé a Filippi levél himnuszában! Bátor, aki rá mer lépni! Mert aki rálép, le­mond a tudatos életimázs építésről, és nem őrzi féltő gonddal önmaga presz­tízsét. Aki erre a pályára rálép, az bizo­nyos mértékben kiszolgáltatott. Bármi történhet vele. Veszteség érheti. Szembe kell néznünk a ténnyel: ma nem az ilyen emberek idejét éljük. Ma előre kikötjük, ki hogyan szólítson, mit újon a borítékra és egyáltalán: mi az a minimum, ami nekünk jár. Ma egyáltalán nem mind­egy, ki melyik széken ül, hányadik imádsá­got mondja és mely liturgia szerint. Ma nagy szerepe van a társadalmi előírások­nak, és hatalmas hangsúlyt kapott mindaz, ami látszik. Ma a szerénység és az alázat is arról ismerhető fel, hogy bátran és félreért­hetetlenül néven nevezi önmagát. Szigorú rendet építünk ma, ezt kell tennünk, hiszen ez a korszerű. Tegyük, mert tennünk kell. Közben azonban számoljunk azzal, hogy semmi örömünk nem lesz benne, az egész­nek semmi értelme nem lesz, ha elfogynak közülünk, ha hagyjuk, hogy elfogyjanak közülünk azok az emberek, akiket mindig, minden körülmények között, mindenki úgy szólít, hogy Bandi bácsi... így viszont, most viszont egy észrevét­len mozdulattal mindenki a zsebébe csúsztathatja a kezét, hogy kitapogassa azt a kis darabot, amit Muntag Andor éle­téből ő kapott. Bajosan hinném, hogy áll közöttünk egy is, akinek üresen marad a keze. Persze akkor van értelme a kis cse­répdarab nézegetésének, ha közben belül­ről ismerkedünk Pál apostol felszólító mondatával: bennetek is az az indulat legyen... Ám kevés lenne, ha ennyi volna a Krisz­tus-himnusz. És tévednénk, ha azt gon­dolnánk, a Teológia első emeletén, jobb­ról az első szoba csak annyit jelent, hogy bármikor bekopoghatott rajta diák és kolléga, hajdani évfolyamtárs és héber radikálisokat bogozó unoka. Mert az a szoba nyitott volt és zárt volt egyszerre. Mindenki beléphetett, a mélyén mégis teljesen egyedül volt Muntag professzor. A kitárt ajtajú szoba mélye titok volt ­mint ahogy titok mindegyikünk lelkének legmélye. Egyedül vagyunk ott, azt a mélységet senki sem oszthatja meg ve­lünk. Fájdalmasan élik meg ezt azok, akik szeretnek minket. Fájdalmasan él­ték meg azok, akik Muntag Andort sze­rették. Akik azonban ebben a megrendítő órá­ban rá mernek állni a filippibeli Krisztus­himnusz lejtős útjára, azok megdöbbenve tapasztalják, hogy nem tudják végigjárni. A legmélye zárva van. A legmélyén csak Búcsúzás Krisztus szolgájától Az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatóinak és dolgozóinak nevében Egyetlen járt. S mert ott járt, megosztotta vele az ószövetségi szoba titkos mélyét, és megosztja velünk is fájdalmainkat, veszteségeinket, elrontott lépéseinket, el­hamarkodott ítéleteinket, fontoskodásain­kat, keménységünket és szégyenletes ma­gabiztosságunkat. Valaki mélyebben járt a mélységeinknél, a magányunknál és a fájdalmunknál. A gyászunknál is. Sőt valaki mélyebben járt a földalatti megállójánál is. Aki csak a mélység mé­lyére nem engedi, hogy kövessük. Ott egyedül jár, de nem egyedül teszi meg a Filippi-himnusz ívének második, szemünk számára megközelíthetetlen, hitünk szá­mára azonban kétségtelen ágát, a fölfelé ívelőt. Ezen a fölfelé ívelő úton ő ment vé­gig először, de követik őt mindazok, akik Isten szeretetébe kapaszkodnak. Ezért, eb­ben az ígéretben bízva engedjük el Muntag Andor kezét, hogy azt kövesse halálában, akit életében is követett. Bocsássuk el őt a feltámadt, élő Jézus nevében, aki Úr az Atya Isten dicsőségére. Szabóné Mátrai Marianna DR. SÓLYOM JENŐ Az Országos Egyház és barátok nevében Muntag Andor ravatalánál Isten igéje és a kollégák emlékezése, búcsúszava után hadd hangozzon el néhány szó tisztelői, barátai és a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében is. Személyes szó, hi­szen a régi közeli ismeretség miatt nem tudok elfogulatlanul, halálán meg nem rendülve szólni róla. Muntag Andort számomra három kifeje­zés jellemzi leginkább. Az első: a testvér. Soproni teológus éveitől kezdődően, ami­kor együtt éltük át a bombázásokat, s ő se­gített menekíteni minket az udvarunkban fel nem robbant bomba elől, úgy tekintet­tünk rá, mint idősebb testvérre. S ez a kap­csolat élete utolsó napjáig fennmaradt. Mindig azt érezhettük, hogy igaz testvér­ként osztozik családunk minden örömében és bánatában. Nyugalom és szeretet áradt belőle, de nemcsak felénk, hanem mind­azok felé, akik közelébe kerültek. A második kifejezés, ami eszembe jut róla: az Ótestamentum tudósa. Ha édes­apámat meglátogatta, sokáig az egyik be­szédtéma az volt, hol is tart Jób könyvé­vel kapcsolatos munkájában. Példaszerű volt, ahogyan vidéki lelkészként, csak belső elhivatottságból foglalkozott a teo­lógia tudományával. Azokban az években nem kapott sok támogatást ehhez, való­színűleg azzal sem bíztatták, hogy majd a Teológia tanára lesz, mégis - gyülekezeti lelkészi szolgálatának ellátása mellett - képezte magát, alkotó tudóssá vált, mert belülről és felülről jövő kényszert érzett erre. Végül a harmadik kifejezés: lutheri teo­lógus. Múntag Andor egyike volt a luthe­ri teológia legjobb magyar ismerőinek. Számára Luther nemcsak az egyháztörté­net egy hajdan élt nagy alakja volt, hanem az a reformátor, akinek a tanítása az ő teo­lógiai gondolkodását is mélyen áthatotta. Ebben s az állandó önművelésben bizo­nyára nagy szerepe volt annak is, hogy se- gédlelkészi évei alatt olyan principálisai voltak, mint Benkóczy Dániel, Kósa Pál vagy Scholz László. Akár testvérként, akár az Ótestamentum tudósaként vagy lutheri teológusként gondolunk rá, pótolhatatlan veszteség ért minket Muntag Andor halálával. Nagyon fog hiányozni szeretete, embersége, tudá­sa, gondolkodása. Hálát adok Istennek mindazért, anjit személy szerint nekünk és az egész Magyarországi Evangélikus Egyháznak adott rajta keresztül. A vesz­teség fölött érzett fájdalomban Isten adjon vigasztalást mindazoknak, akik akár itt, akár máshonnan ide gondolva, szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. „Ha atyám és anyám elhagynak is, az ÚR magához fogad engem. ” (Zsolt 27,10) 2000. augusztus 23. után nagyon nehéz órarendet készíteni az Evangélikus Hit- tudományi Egyetemen. Hiányzik az ál­landó, megbízható jelenlét. Hiányzik, hogy bármikor összetalálkozhatunk az épület bármely zugában. Az Oktatói Ta­nács ülésén joggal teszi fel a latin tanár­nő az ártatlannak tűnő, de alapvető fáj­dalmat kifejező kérdést: „Bandi bácsi hol van?” Igen, aki mindig jelen volt, aki vál­lát nem a munka mellé tartot­ta, most hirtelen eltűnt a sze­münk elől, nélküle tovább­menni nagyon nehéz. Halálhírének vétele után a megelőző nap eseményei ju­tottak eszembe. Mint valami kollokváló diák, úgy ült ve­lem szemben a rektori hiva­talban, a legkényelmetlenebb széken, és tervezte a jövőt; Hogyan vezetjük be a kredit­rendszert? Mi lesz a levele- zősök programja? Megkér­dezte, min gondolkodom, s már mondta is: a konfirmáci­ós gyülekezetpedagógiai fü­zetnek azt a címet add, hogy „Kezed rajtunk”. Átsétált a másik épü­letbe, hogy végignézze, mire jutottak a tetőfedési munkákkal. A portásnál előbb érkezett, és később távozott. Beszámolt arról, mért is prédikált olyan szívesen augusztus 20-án Zuglóban. „Mert a zug­lói templomban él a történelem - mond­ta _ emlékszem a dombra, ahol még nem állt templom, emberekre, iskolákra, no és a Gyarmat utcai kápolnára.” Anekdoták a múltból, felelős tervek a jövőről - ez jellemezte velünk töltött napját, ami földi élete utolsó napja volt. Álljon itt 10 mondat a hála és a szere­tet kifejezéseképpen: 1. A bibliaismeret mindenek alapja. A bibliafordítás pedig a legszebb munka a világon. 2. A tudósnak az utolsó percig előre kell néznie, tanulnia és alkotnia kell. 3. A tanár tudjon mindig a legjobban örülni a tanítvány sikerének. 4. A megkapott feladat azért szép, mert benne mindig felcsillan a felfedezés esé­lye. 5. Nem az ügyesség eredménye marad meg hosszú távon, hanem a minőségé. 6. Közvetíteni, békíteni és „görbe uta­kat” egyengetni csak derűvel, türelem­mel és nyugalommal lehet. 7. Ha kérdésével belép hozzád a tanít­vány, ha abban a pillanatban nem is, de holnap feltétlen válaszolj! 8. Az elődök szeretetét, tiszteletét még akkor is őrizd meg, ha körülötted ezt már senki sem teszi. 9. A humort, a történeteket, a gyüleke­zeti életből vett gyakorlati példákat nél­külöző teológiai előadás bizony nem il­lik a professzorhoz, főként ha volt káp­lán, szórványlelkész, bibliafordító, tan- tervkészítő, hebraista, számítógépes szakember, technikai segitő és Luther- kutató... 10. Mielőtt magadért imádkoznál, nézz körül, és írd fel egy lapra mindazokat, akikért épp a te küldetésed imádkozni. Dr. Szabó Lajos Életrajz 1923. június 27-én született Muntag József Sándor és Szeghő Klára gyerme­keként Budapesten, Zuglóban. A fasori evangélikus gimnáziumban szerzett érettségi után először könyvelést tanult és folyószámla-könyvelő volt,* majd földmérő technikus. Azonban görög nyelvből is érettségit szerezve, 1943-ban beiratkozott a Pécsi Erzsébet Tudomány- egyetem Soproni Evangélikus Hittudo­mányi Karára. Különösen is felkeltette érdeklődését az Ószövetség iránt Deák János, Luther munkássága iránt Sólyom Jenő és Wiczián Dezső, a német teológi­ai szaknyelvben ifj. Prőhle Károly és Pálfy Miklós, az angol szaknyelvben Csaba József. A háború idején sokszor segített Sólyom Jenő és a többi profesz- szor családjának. Tanulmányait kitünte­téses jeles eredménnyel elvégezve, Ordass Lajos avatta lelkésszé 1947-ben. 1947-49-ben Szegeden Benkóczy Dániel mellett, 1949-től 1953-ig Rákoskeresz­túron dr. Kósa Pál mellett, 1953 és 1957 között Zuglóban Scholz László mellett segédlelkész. Principálisairól mindvégig sokszor és lelkesen beszélt. 1955-56-ban belföldi ösztöndíjas. 1957-től 1973-ig a monori gyülekezet lelkésze. Előadást tartott lelkészkonferenciákon, töretlen volt érdeklődése az Ószövetség és külö­nösen is Jób könyve iránt, 1948-tól vett részt a Magyar Protestáns Bibliafordító Bizottság munkájában, még 1996-ban is LABORCZINE SZTANKO GYÖNGYI A volt tanítványok nevében Bandi bácsi lakására indult, de egy állo­mással tovább utazott. Hazaért. A Szent­írás szerelmese, Isten üzenetére mindig fi­gyelő intellektusa megpihent. Szorgalom­mal, precizitással és szeretettel gyűjtötte össze az ószövetségi teológia különböző irányzatait. Most már talán tudja, hogy az Istenről, a Tóráról, a Szövetségről vallott nézeteiben Claus Westermannak vagy Gerhard von Raadnak volt-e igaza. Ószö­vetségi professzorként mindig Krisztus ke­resztje felől próbálta velünk megértetni az ősi szövegek üzenetét. Búcsúzunk a szél­sőségektől mentesen gondolkodó teoló­gustól, aki már nem Istenről, hanem Isten­nel beszél. Évfolyamunkkal különlegesen bensősé­ges kapcsolatba került. Ö volt az, aki úti­társul szegődött mellénk, helyüket kere­ső, időnként szertelen fiatalokhoz. Humo­ra, embersége életre meghatározó élmé­nyünkké lett. Pozícióktól függetlenül JÉ- ZUSI EMBER volt. Sokat nevettünk együtt, de hivatásunk legkomolyabb kér­déseit is megbeszélhettük. Búcsúzunk a szerethető tanártól, a másokkal törődő lel­kipásztortól, és az igaz embertől. Bandi bácsi lakására indult, de egy állo­mással tovább utazott. Hazaért. Különle­ges, váratlan halála is üzenetté lett: egy- gyel több állomás van. Nem a halálé, ha­nem a teremtés 8. napjáé, a húsvét hajnali csendes ragyogásé. „Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az UR neve” Ámen. BARTHEL-RUZSA ZSOLT SZENIOR Az ifjúság nevében Mielőtt a Teológiára kerültem volna, minden teológus csak úgy emlegette: Bandi bá­csi. Én pedig egyszerűen nem értettem, hogy miért lehet egy professzorról így beszél­ni. A tiszteletlenség egyik formáját véltem fölfedezni ebben és elhatároztam, hogy ha teológus leszek, én nem fogom így hívni. Úgy éreztem, hogy a professzor úr megszó­lítás jár Neki. Aztán persze minden másképp lett. Én is Bandi bácsinak hívtam a töb­biekkel együtt, mert rá kellett döbbennem miután megismertem, hogy a professzor úr titulus nem is illik rá. És az is világossá vált, hogy ebben a Bandi bácsiban több szere­tet és tisztelet van, mint bármiféle hivatalos megnevezésben. Mindannyiunk Bandi bácsija volt, aki hozzátartozott a mindennapokhoz, hozzátarto­zott az épülethez. Már ott volt az Egyetemen, mikor mi reggel megérkeztünk, és az utolsók közt ment el, miután mi elhagytuk az épületet. Mindig meg lehetett találni, mindig lehetett hozzá fordulni ügyes-bajos dolgainkkal. Ő mindig tudott segíteni, taná­csot adni. Akár vizsgáról, akár saját életünk apró-cseprő ügyeiről volt szó. Mindannyiunk Bandi bácsija marad, aki könyvei, tanulmányai, órái és emléke révén mindig is velünk lesz. „Non omnis moriar” (Nem halok meg egészen) - íija Horatius és ez ugyanúgy érvényes Bandi bácsira, mint a nagy költőre. Előadásai, írásai mindig meg fogják Őt őrizni nekünk és mindig eszünkbe fogják juttatni. Nem lehet kitörölni a pozi­tív és negativ élményeket a vizsgákról és azokról az exegézis előadásokról és szeminári­umokról, ahol kitűnt, hogy mennyire szenvedélyesen szereti a teológiát és Luthert. „Non omnis moriar” - mondja a költő és így búcsúzom most én is az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatói nevében. Non omnis moriaris, nem 'halsz meg egé­szen, Bandi bácsi. lefordított néhány ószövetségi apokrifus iratot. Még segédlelkészként fordította le Walter von Loewenich A kereszt teo­lógiája Luthernél című munkáját, amelynek kéziratos példánya évtizedeken sok teológiai hallgatóra és lelkészre volt nagy hatással. Közben felsőfokú állami nyelvvizsgát szerzett német és angol nyelvből, de - legalábbis olvasási szinten - megtanult norvégul és svédül is. Házasságot kötött 1953-ban Bartucz Judittal, három gyermekük született: Il­dikó, Judit és András. 1973-ban kapott megbízást az ószövet­ségi tanszéken helyettesítésre, 1974-ben tanszékvezető, és Amósz prófétai szolgá­latának történelmi jelentősége című érte­kezésével magna cum laude minősítéssel doktori fokozatot szerzett a Debreceni Református Teológiai Akadémián. Ven­dégelőadásokat tartott a teológiákon Po­zsonyban, Helsinkiben és Bécsben. Részt vett egyházunknak és a Lutheránus Világ- szövetségnek a tanulmányi munkájában. Kiadta Amósz és Jób könyvének magya­rázatát. E két könyvön kívül az őstörténet, a Zsoltárok és Jónás könyve, valamint a lutheri teológia iránt vonzódott. Több tu­cat tanulmánya jelent meg itthon és kül­földön. Ismételten dékán, majd rektorhe­lyettes. Szervezte és vezette a Levelező Teológiai Tagozat, utána pedig a Levele­ző Hittantanári Tagozat munkáját. 1992-ben Apáczai Csere János-díjjal, 1994-ben a Keresztény-Zsidó Társaság emlékplakettjével, 1998-ban Károli Gás- pár-díjjal tüntették ki. Mindvégig gondolkodó és cselekvő ré­szese annak a szervező munkának, amely az új felsőoktatási törvény miatt volt szükséges, ugyanígy az akkreditá- ciós eljárás előkészítésének is. Évek múlva is kitűnően emlékezett egykori ta­nítványaira és számon tartotta őket. Ha egy kolléga feltett egy szakmai kérdést, órák múlva kinyomtatva hozta a lehetsé­ges fordításokat, összehasonlításokat, irodalmat. Szinte összenőtt a kis és a nagybetűvel írott teológiával is. Össze­nőtt számítógépével is. Voltak ügyek, amelyekre külön megbízás nélkül állan­dóan gondja volt, és ezekben soha nem lehetett megelőzni. Nem volt mindennel megelégedett az egyházban, de vállalta, és egyházáért élt. Teológiai tanárként is lelkész volt, aki bármikor kész gyülekezeti, igehirdetői szolgálatra, és keresztyén ember, aki minden tudása mellett Isten igéjéből élt gyermeki hittel. Dr. Reuss András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom