Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-09-03 / 36. szám

4. oldal 2000. SZEPTEMBER 3. Evangélikus Élet Isten vándorló népe Ötéves a TELEMÖSZ Együtt az úton - ökumenikus zarán­dokutak Európában 2000-ben. Az Evangelische Kirche der Union (EKU) és a Leuenbergi Konkordiához tartozó egyházak nemzetközi bibliahete Ber­linben, 2000. június 29. és július 3. kö­zött. A két szervezet évente több tematikus konferenciát szervez. Ezen a bibliahéten a kelet-európai országokból érkezők részvételét a Bajor Evangélikus Egyház támogatása tette lehetővé. Amikor a ki­utazók nevében is kifejezem a köszöne- tünket mindazoknak, akik részvételünket előmozdították, nem tiszteletköröket írok le. Valamennyien úgy éreztük, hogy ezalatt az öt nap alatt több történt velünk, mint máskor öt hét alatt. Magyarorszá­got ketten képviseltük: Schulek Edit, az Országos Egyházi Iroda külügyi referen­se és e sorok írója, a magyarságot azon­ban már hárman: Szolga Renáta, a fiatal református óvónő Szabadkáról csatlako­zott hozzánk. Az első szédítő, nagy élmény: a város. Berlin, - első alkalommal látom a Fal le­rombolása után. Egyetlen óriási építési te­rület. Mindenütt tataroznak, építkeznek, átalakítanak, felújítanak. Amikor vendég­látóink szívességéből sétahajóval indul­tunk városnézésre, hol parkok és bájos villák, hol rom- és roncsmezők, hol pedig épülőfélben levő futurisztikus rémálmok mellett pöfög el hajócskánk. Ujjongva fe­dezzük fel a régi Berlin - Theodor Fontane és Erich Kästner régi Berlinje ez - egy megmaradt darabkáját. Fura moza­ik. Talán húsz év múlva lesz igazán város, addigra gyógyulnak be sebei. A konferencia munkája: elmélyült csend, megállás abban a forgatagban, ami odakint a városban zajlik szüntelen. Mit jelent ma, nekünk, protestánsok­nak a zarándoklat? Kicsit ódzkodunk a szótól is: vagy bigott vallásossággal ter­helt kifejezésként ismerjük, vagy a mai újságírói nyelvezet egyik meglehetősen elkoptatott kliséjeként. Mindenhogyan idegennek tűnik. Fia eltekintünk a zarán­doklat (ember által kitalált) vallási ér­demszerző jelentésétől, megmarad az a jelentése, amit mi, protestánsok is érték­nek vallhatunk:' út, vagy utazás, amely­nek célja a hitet elmélyítő, gazdagító él­mények átélése, a hit szempontjából fon­tos események helyszínének megismeré­se. Az útvonal'és az úti cél egy utazás so­rán mindig kitűzhető úgy, hogy élmény legyen a léleknek is, ne csak a szemnek vagy az értelemnek. Az ilyen alapon megszervezett gyülekezeti kirándulást nyugodt szívvel nevezhetünk protestáns szellemiségű zarándoklatnak. Megrázott mindannyiunkat bajor test­vérünk beszámolója arról a zarándokúi­ról, amelyet honfitársai egy csoportja tett meg Csehországban, azokon a helyeken, ahol a fasizmus áldozatai szenvedtek. A tíznapos út állomásainak ismertetése, az egyes állomásokon egykor végbement borzalmak felsorolása döbbenetes volt. Többünkben megérett a gondolat: tiszte­letre és elismerésre méltó indítékai mel­lett is az ilyen zarándokút a lelkekben épülés helyett könnyen a visszájára for­dulhat: akár úgy, ha mazochizmusba és hamis bűntudatba visz, akár úgy, ha elfá- suláshoz vezet. Kellenek a felemelő el­lenpéldák is a lelki épüléshez. Isten vándorló népe nem nélkülözheti a jó szervezést, a jó vezetést. A Mózes II. könyve 18. fejezete 1-12. verséről tartott előadás és a csoportmunka nyomán elénk tárult a modem, demokratikus ve­zetési modell, az, amit drága menedzser- képző tanfolyamokon próbálnak a hiú modem ember fejébe plántálni. Az ószö­vetségi példából kitűnik: nem az a jó ve­zető, aki isteni küldetését úgy értelmezi, hogy mindent neki kell elvégeznie, ha­nem az, aki nem restell hallgatni a jó ta­nácsra (még ha idegentől jön is), és a részfeladatokat kész kiadni segítőtársai­nak, alvezéreinek. Isten szavát, akaratát a lényegi kérdésekről való döntés formá­jában azonban ő, és nem más hozza a ve­zetettek tudtára. Tanácsadóinak és segí­tőtársainak pedig tudniuk kell, mikor, hol ér véget az ő szerepük, mikor kell a háttérbe vonulniuk. A konferencia résztvevői Berlinen be­lüli zarándokutat is tettek. A két világhá­ború közt épült az a kedves, nyugalmat árasztó kertváros, amelyben a Bonhoeffer-család háza található. Csend a fák alatt: elmélyedt munkára hívó hely. Egykor otthon, a mártír fiák és a megtört szülők halála után múzeum és kutató- központ. Hangulata van. (Bár ne tömé meg a jó szándékú gondnok-idegenveze­tő teijedelmes magyarázata!) Mennyire más, és mégis a mártír-sors­hoz kötődő helynek bizonyult a Plötzensee-i modem karmelita apácako­lostor! Annak az egykor börtönnek a kö­zelében épült, ahol a fasizmus idején so­kakat megkínoztak és megölték. Már a templomudvar is a bezártság kínját pró­bálja megérttetni a látogatóval: szürke betonfal körös-körül, és sima betonozott udvar. A templomtér’ablaktalan: csak a vakolatlanul egymáson nyugvó betonge­rendák ritmusának változása jelzi az ab­lak helyét. Némi fény éppen csak a tető és az oldalfalak közt szivárog be. A ha­talmas teret lezáró fal egyetlen oltárkép: a meszelt falon modem szimbólumok a Bárány áldozatát ábrázolják. És a nagy üres térben egy XIII. századból való kis, festett Madonna-szobor az, amin megpi­hen az elkínzott szem. Az egyetlen em­beri motívum az építészetnek ebben a goromba modem csodájában. A legizgalmasabb program: egymás egyháza helyzetének, életének megisme­rése. Valamennyien szórványhelyzetből jövünk, de sokan kettős, vallási és nem­zetiségi szórványból. Mégis mindannyi­an izgatottan tárgyaljuk az együttműkö­dés lehetőségeit más felekezetekkel és örülünk a pozitív példáknak. Számunkra egyértelmű, hogy minden keresztény fe­lekezet közös érdeke a szekuralizált tár­sadalom számára felmutatni a hitet, a ke­resztény értékrendet. És az utolsó nap végén az elmélyült munka oldódik a teakonyhabeli „bulin”, viccekkel, ugratásokkal. A forgatagban még egyszer felbukkannak a jellegzetes arcok. Egy csendesen mosolygó bölcs, idős hölgy: Vera Lukasová professzor- asszony a Cseh Testvérektől. Egy len­gyel református, minden pesties ugratás­hoz szekundál: Krzystof Bandola. És Reni, aki minden fényképén gyerekse­reglet közepén mókázik - és milyen megrendítő imát mondott a Dómban a háborútól szenvedőkért! Egy mosolygó, hosszú legény: Viktor, a grúz evangéli­kus, aki ügyesen összeállított tízperces videofilmen mutatta be egyháza életét a lelkészavatástól a karácsonyi koncertig. Huszita harcosok békés utóda, Pavel Mach... az örökifjú nyugdíjas orgonista Hollandiából: Fölkért Binnema, aki ugyan csárdás-tempóban, de elzongoráz- za nekünk: irgaImazz Úristen, immáron énnékem... a teakonyha-buli szellemi atyja, Daniel, a medgyesi szász evangé­likus... mennyire egyek vagyunk, pedig milyen sokfelől érkeztünk! Az út lélektől lélekig, amiről Tóth Ár­pád ír ismert versében - vajon a legrövi­debb, vagy a leghosszabb zarándokút? A berlini konferencia résztvevőinek meg­adatott, hogy a legrövidebb, de a leggaz­dagabb is legyen egyben. Szabó-Pap Gabriella Több mint öt éve már, hogy elindult a Magyar Ökumenikus Szeretet­szolgálat debreceni Te­lefonos Lelkisegély­szolgálata. 1994 júniusában 25 önként jelentkezőnek meghívót küldtünk, amelyben „segítő be­szélgetés telefonon” címmel tanfolyamra in­vitáltuk őket, azzal a szándékkal, hogy egy alapos felkészítés után kialakuljon közülük egy önkéntes csoport, amelyet elindíthatunk egy új úton. A felkészülés egész nyáron folyt ava­tott szakemberek vezetésével és őszre már be is érett a gyümölcs. A végzett hallgatók közül 20 tanulóval tudtunk megállapodni abban, hogy önkéntes munkaként szabadidejük terhére elvál­lalják a telefonos ügyeletadást. Miért van szükség lelkisegély-telefon- ra? Képzeletben magunk elé idéztük azt az idős embert, aki maga maradt prob­lémáival, betegségeivel, hosszú idő alatt beszerzett sebekkel, mélységes magánnyal. Látunk vívódó házas embe­reket, akik feje felett tornyosodnak a problémák, dönteni kell fontos dolgok­ban, de nincs kihez fordulni. Nem szí­vesen osztaná meg baját környezetével, de elmondaná szóban egy ismeretlennek, aki biztosan megérti, aki együttérez ve­le, s akinek van módszere arra, hogy se­gítsen neki végiggondolni egyéni szem­pontjait. Láttunk fiatalokat, akik nem tudnak el­igazodni még az élet labirintusaiban, be­kerítve érzik magukat, de bizonytalansá­gaikat nem szívesen árulnák el ismerősök­nek, de telefonon tudná­nak valami bátorsághoz jutni, valami biztonsá­got szerezni, önbiza­lomra szert tenni. Láttuk a családokat, ahol a békesség helyett a gyűlölet, egyetértés helyett a veszekedés, nyugalom helyett az al­koholos mámor, hűség helyett a kicsapongás jelent meg. Szolgálatunk eddig biológiai táplálékot adott, hiányzó ruhát pótolt, gyógyításban segédkezett. Ezzel a telefonvonallal lelki segítséget akart nyújtani krízis helyzet­ben lévő embereknek. 1994. december: a MATÁV Rt. támo­gatásával - a hívás ingyenességét bizto­sítja - beindított szolgálatunk ekkor vet­te fel először a kagylót, amint megérke­zett az első segélyhívás. Azóta már több ezerszer újra felvettük a telefont, és ha tudtunk, segítettünk. A stáb tagjainak eredeti foglalkozása változó, de a telefon mellett mindannyi­an önkéntes ügyelők vagyunk. Ez az önkéntesség szó szerint értendő. Semmiféle ellenszolgáltatást az ügyelők nem kapnak. Munkájukat abszolút ön­zetlenül végzik. Ugyanakkor gondos­kodnak arról, hogy jól felkészülhessenek a munkára, továbbképzésük, lelki meg­újulásuk biztosítva legyen, s így a min­dennapokban is érezzék jól magukat a szolgálatban. De nem csak az egymás közötti kap­csolatot igyekezünk fejleszteni, hanem más szolgálatokkal is jó kapcsolatban vagyunk, mert ahogy az önkéntesek kö­zösséget alkotnak, úgy a szolgálatok is összetartanak. Van országos, regionális, sőt nemzetközi kapcsolatunk is. Szolgálat napjainkban A kezdeti heti két-három alkalom után ma már minden munkanapon ügyelünk 17-22 óráig. Bízunk benne, hogy még nagyon soká­ig végezhetjük szolgálatunkat. Mert a jö­vőnket tervezve, bizony egyszerre van okunk örülni és szomorkodni. Örülni, mert a telefon egyre inkább terjed a la­kosság körében, és így egyre elérhetőb­bek leszünk sokak számára, és szomor­kodni, mert embertársaink problémája nemhogy csökkenne, hanem egyre in­kább gyarapodik mai rohanó világunk­ban. Éppen ezért mi továbbra is szívesen fo­gadjuk a hívásokat, a magunk eszközei­vel megpróbálunk segíteni a problémák megoldásában. Hírek a világ evangélikusságáról Az Evangélikus Világszövetség Tanácsának június 14-21. között, a finnországi Turkuban tartott ülésén három új tagegyházat vettek fel. Ezzel a tagegyházak szá­ma 131 -re növekedett. Mindhárom egyház az ázsiai kontinensen él. A Myanmari Evangélikus Egyház (Evangélikus Betlehem Egyház) mindössze 1.536 tagot számlál, három gyüleke­zetbe tömörültek. A 48 milliónyi lakosú Myanmarban (Burma) a lakosság 90 %-a buddhista. A másik két egyház indonéziai. Az egyik neve: Gereja Kristen Prostestan Pakpak Bairi, és 27.000 megkeresztelt híve van, tíz gyülekezetben és tíz lelkész gondozásában. A másik az Egyesült Protestáns Egyház (Gereja Protestan Persekutuan), melynek 10.000 megkeresztelt tagja, tíz lelkésze van és 25 gyüle­kezetben élnek. E két tagegyházzal együtt már 10 egyház tartozik a Világszövetséghez Indoné­ziában, több mint 3,8 millió egyháztaggal. Az Evangélikus Világszövetség 131 tagegyháza 72 ország területén él és 1999- . es adatok szerint 59 és fél millió egyháztagot számlál. (LWI) V éJ Mi a bajod „Drága Sión”? Ez a kérdés foglalkoztat sokszor, amikor ko­runk viharos hullámverései, árvizei között a ke­resztyén emberre és magára a keresztyén egy­házra, s első sorban saját egyházunkra gondolok. Ezzel kapcsolatos gondolataimat mellőzve, most mégis inkább kedvelt énekünkön meditálok, s ezt próbálom rögzíteni. Közkedvelt, hatalmas erejű énekünk az Evangéli­kus Énekeskönyv 263. számú éneke. Megtérésre hív és így erősíti öntudatunkat. Az előttünk járó Jézus Krisztustól leszakadt ember felzárkózhat. Kedve- vesztett, elalélt állapotából magához térhet. Szem­befordít kishitűségünkkel, elhalványult reményünk­kel, türelmetlenségükkel, lázadozásunkkal. Ezért szeretjük. Ezért énekeljük szívesen. Énekeljük an­nak ellenére, hogy két félreértés is kapcsolódik az énekhez. Az egyik félreértést Schulek Tibor hárította el még 1957-ben, lelkészi szakfolyóiratunkban, a Lelki- pásztorban közölt tanulmányával. Közhiedelem szerint a 17. század második felében, a „protestán- tizmus gyász-évtizedének” idején énekelték azok az evangélikus és református lelkészek, akiket először börtönbe vetettek, majd gályarabokként adtak el, mert nem voltak hajlandók megtagadni hitüket. Egészen biztosan nem az általunk ismert dallammal énekelték. A most használt dallam szerzője ugyanis Tihanyi L. Ágost (1846-1899). A szöveget Gerhard Pál jó barátja, Paul Joachim (1636-1708) német lel­kész szerezte. Énekeskönyvünk ezeket az adatokat jegyzi. Ennek ellenére gyakran énekeljük a „gálya­rabok énekét” protestáns testvéreinkkel együtt re­formáció ünnepén, október 31-én. Nem véletlenül. - Luther hatalmas himnuszához hasonlóan, ez is hit­valló ének. Napokban került kezembe ,,A zólyomi ág. hitv. evang, kér. egyházmegye négyszázéves re­formációi jubileumi emlékünnepének istentiszteleti rendje ”. Az ünnepséget Besztercebányán rendezték 1917-ben július hó 17-én, az első világháború ide­jén. Az ünnepi beszédet Licskó Sámuel zólyomi lel­kész tartotta. Imádságot mondott és áldást osztott Bakay Péter főesperes, nagyócsai lelkész. A sorrend 4. pontja: „Téij magadhoz drága Sión - Magyar gá­lyarabok éneke (1675), énekli Laczo Dániel kar­mester vezetése alatt a vegyeskar”. - Egy temetés alkalmával ezt az éneket énekeltem kántor nélkül. Mellém lépett a gyászolók közül Czine Mihály író, irodalomtörténész, egy időben a református egyház egyik világ vezetője, gondnoka. Házmesterük teme­tésén vett részt. A temetési menet élén haladva is velem maradt. Együtt énekeltünk. - Bizony hitre hí­vó, öntudatot erősítő, hitvalló ének. Akárcsak az Erős várunkat, ezt is felvehetnék énekeskönyvükbe és énekelhetnék katolikus testvéreink. Mint aho­gyan mi is vettünk át énekeket az ő énekeskönyvük­ből. „Térj magadhoz drága Sión...” kezdetű éne­künk ökumenikus kincs. A másik félreértést, vagy inkább bizonytalanságot maga az énekeskönyv hárítja el azzal, hogy a „Sión " névhez a következő magyarázatot fűzi: „Je­ruzsálem szent hegye, átvitt értelemben az egyház”. Sokan nem értik, ki lehet a „drága Sión”, akinek magához kell térnie. Szabó Magda írónő pl. Mély­kút című könyvében megemlíti, hogy gyermekkorá­ban valami Simon nevű öreg bácsira gondolt, aki rosszul érzi magát, öntudatát vesztette, majdnem el­ájult. Vagy talán depresszió gyötri. Sötéten lát min­dent. Már nem tud bízni semmiben. Önbizalmát is elvesztette. Az írónő, annak ellenére, hogy nem volt számára világos, ki a „drága Sión”, nagyon szerette az éneket. Szerette, mert azonosítani tudta magát a titokzatos, meg nem értett Sionnal. - Mi is ezért sze­retjük. Szeretjük, mert miközben énekeljük, valaki megszólít, felkarol, megosztja velünk szívét és hatá­rozott hangon ránkszól: szedd össze magad, térj végre észhez. Térj végre magadhoz. Vedd tudomá­sul: neveden hívtalak, enyém vagy. „Hullámok ha rémítenek Mérhetetlen víz felett, S a habok közt szi­ved remeg. Hogy sírod is ott leled ” - akkor is enyém vagy. „ Sión Jeruzsálem szent hegye ” - olvassuk énekes­könyvünk jegyzetében. Itt állt Salamon temploma, s ennek belsejében, a szentek szentjében, a Tízparan­csolat két kőtábláját rejtő szövetség ládája. Ide za­rándokolt évente az Egyiptomból való szabadulás ünnepére Sión népe, a zsidó nép. Ide zarándokolt 12 éves korában Jézus. Ide vonult be szamárháton, hogy keresztfán, „meghaljon a mi sok bűnünkért, de harmadnap feltámadjon megigazolásunkért”. Azóta énekelhetjük: „ Uram, tehozzád, hol fénylik orcád, vágyódom én”. És ezért azt is, hogy „Reményem beléd vetem. A halál csak álom ”. Vándorok va­gyunk, Sión népe. De addig is, míg célt érünk: ve­lünk vándorol utunkon Jézus. Erről akar meggyőz­ni, aki felkarol és szívét osztja meg velünk. - Egy Galga-menti parasztasszonyról mesélték unokái. Utolsó perceit élte. Ágyát körülállta a család. Mindnyájan úrvacsorát vettek. Úrvacsora végén kissé magához tért, és még jól hallhatóan ennyit mondott: „Sión áll hatalmasan és diadalmasan!" Sóhajtott egyet és meghalt. Miért gondolt Sionra, miért gondolt Jeruzsálem szent hegyére, mielőtt lelkét kilehelte volna? Azért, mert Jeruzsálem az örök élet, földi vándorutunk végcélja - jelkép. Sőt több is annál. Erre mutat énekünk utolsó két sora: „Sión, onnan számkivetni, Nem fog téged soha senki ”. „Sión átvitt értelemben az egyház”- olvassuk to­vább a jegyzetben. Elmúló századunk elején, kisis­kolás koromban énekkarunk, a kedves Mikus-Csák István karnagy vezetésével, számomra már akkor kissé túlzottnak érzett szövegű éneket énekelt refor­máció napján a budavári templomban. „ Mint kőszál a tengerben áll Sionunk vára. Századoknak ködén át napfény süt ormára. ” Az ének félreérthetetlenül az egyházra, sőt a budavári gyülekezetre gondolt. A magát jó szándékkal, de félreérthetően „hegyen épí­tett városnak” nevező gyülekezetben éppen akkor csúf torzsalkodás dúlt (Varsányi Mátyás és Hüti Ar­min párthívei között). Márcsak ezért is túlzásnak éreztem az ének szövegét. Különben Luther nem az egyházat tartotta erős várnak, hanem valaki Mást. Az egyház, „Sión népe” inkább azokhoz a tanítvá­nyokhoz hasonlít, akik a Genezáret taván viharba kerültek. Remegett a szívük. Félelmüket fokozta, hogy aki segíthetett volna rajtuk, Jézus halálosan fá­radtan, kimerültén aludt. Újra meg kellett tanulniuk, amit kishitűségükben elfelejtettek. Azt, amire éne­künk is figyelmeztet: „Ha aludni látod öt, Ki remé­nyed és erőd, - Sión sohase feledd el, Ő megvívhat tengerekkel". Olykor elvárja, olykor elhiteti velünk a világ, hogy az egyház „kőszál a tengerben”. Ezzel szemben az az igazság, hogy az egyház vándorútján többször meg kell tanulnunk a mélységből kiáltani: Uram, segíts, mert elveszünk! Egyház ott van, ahol ezt a leckét újra és újra megtaníttatja velünk Isten. Őseink az Ágostai Hitvallás VII. cikkében azért merhették vallani, hogy „az egy anyaszentegyház minden időben megmarad”, mert Jézus, akit nem ébresztett fel a vihar tombolása, felébredt a mély­ségből hozzá kiáltó emberi hangra. Úrrá lett a há­borgó tengeren. Megmutatta, hogy néki adatott minden hatalom mennyen és földön. Megmutatta, hogy „Isten szent Fia, az ég és a föld Ura, Ő a mi diadalmunk". Ezért, és csak ezért, „Miénk a menny örökre”, és ezért, csak ezért. - „Sión onnan számkivetni, nem fog téged soha senki. " „ Mit fél­tek, kicsiny hitűek? " - mikor ezt kérdezte, nem be­csülte le hitüket. Ellenkezőleg: arra figyelmeztette őket, hogy hitünk, mégha olyan kicsi is, mint egy mustármag, csodát tehet, amikor hozzá fordul és rátekint. Milyen jó, hogy mindenütt, minden időben, így nálunk is, éppen mostanában is lehet és kell énekel­nünk: Térj magadhoz drága Sión. Van még néked Istened... Benczúr László á $

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom