Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-08-13 / 33. szám

4. oldal 2000. AUGUSZTUS 13. Evangélikus Élet Ferenc József, a király „Ö A FÉNY, MI SZÍNEI...” Kül - és Rádiómissziós Mennyi minden belefért ebbe a néhány napba: jú­lius 12-15. között. Reggeli áhítatok a határon túli magyar evangélikus lelkészek szolgálatával. Evangélizációs alkalmak Győrfi Mihály és Marschalkó Gyula átütőerejű igehirdetéseivel. Bib­liakörök, imaközösségek, beszámolók gazdagítot­ták a konferenciát. Nagyszerű volt a dr. Hafenscher Károly vezette fórumbeszélgetés, dr. Nemeshegyi Péter római ka­tolikus és dr. Pásztor János református professzorok részvételével: „Az ökumené érvényesülése a misz- sziói munkában " témáról. Az igazi érdeklődést mégis a Bálint család beszá-. mólója és számvetése váltotta ki, négy éves Pápua- Uj-Guinea-i munkájukról. Tudom, hogy erről még részletesen a Missziói Magazinban is olvashatunk és átgondolhatjuk: „Hogyan tovább a Bajor Misszi­óval?” Heikki Hilvo missziológus beszámolt arról, hogy ma több mint húsz országban háromszáz finn misszionárius szolgál. Szégyenkezve húztam be a nyakam, amikor arra gondoltam, milyen vékony szálon segítettük mi ezt a missziót, pedig már Ku­nos Jenő kínai szolgálatát is ők támogatták (akinek könyve várhatóan a jövő évben magyarul is megje­lenik). Egy szál virág volt részünkről a finn Seia Kurronen franciaországi arab gyerekek között vég­zett munkájának támogatása. Többet tehetnénk?! Hallom az előadó biztatását: A missziói munká­ban a legfontosabb dolog az imádság. Az imádság = munka. A missziói ennek a munkának az eredmé­nye. így ha a mi pénztárcánk túl vékony ahhoz, hogy a külmissziói munkát segítsük, az imádság háttérszolgálatát mindenképpen kell vállalnunk. Azért is imádkozhatunk, hogy Urunk adjon nekünk megvalósuló álmokat. Ilyen álom lehet, hogy a ha­zaérkezett Bálint család kiküldetése után és Jóné Jutási Angelika és férje indiai szolgálata mellett új missziói területet bízzon ránk Urunk. így kerültek látókörünkbe távoli rokonnépek, a Volga és az Ural közötti területen élő, közel három­Konferencia Piliscsabán milliós finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozó marik, ko­mik, cseremiszek. Valamennyien két nyelvet be­szélnek: az oroszt és anyanyelvűket. Heikki Hilvo arról is beszámolt, hogy a Finn Evangélikus Egyház már száz évvel ezelőtt kérte az akkori orosz cárt, engedélyezze szolgálatukat a ro­kon népek között, de nem engedélyezte. A Szovjet­unióban pedig természetesen nem folyhatott keresz­tyén missziói munka, és Sztálin szétszórta:nyelvro- konainkat mindenfelé. A peresztrojka = szabadság beköszönte nyitotta ki újra a már bezártnak hitt ka­pukat. A változás előtt a Mari Köztársaságban már csak 15 porladó evangélikus gyülekezet volt. Ma az intenzív missziónak köszönhetően 70 gyülekezet él, de kell a segítség. Mit tehetünk? Az első, ami a keresztyén missziót mindig is jellemezte: sorsközösséget kell vállalni velük. Módozatait leleményesen meg kell talál­nunk. Hogyan tovább a rádiómisszióval címmel tartotta meg előadását ezt a szolgálatot jól ismerő Per Olaf Maik. Felhívta a figyelmünkét arra a tényre, hogy vannak országok, amelyek elzárkóznak, és nem fo­gadják be a keresztyén misszionáriusokat, és Euró­pa is az elhidegülés korszakában él. A rádióhullá­mokon át mindenkihez eljuthat az evangélium. Ha­zánkban is a rádiós istentiszteleteket, vallási műso­rokat hallgatók száma sokszorosa a vasárnapi isten- tiszteletre járók számának. Olyan ez mint, amikor Jézus a vízről, a csónakból beszélt a parton állók­nak. Sokan meghallották, mert a víz jól vezeti a hangot. „Újabb és újabb lehetőségeket keressetek!” - szólított fel mindnyájunkat az előadó. A konferencia százhúsz résztvevője meggyőző­dött arról, hogy a Kül - és Rádiómissziónak együtt kell szolgálnia a misszió Urát. Köszönjük a sok-sok testvéri segítséget, nem utol­sósorban Benczéné, Agnes rengeteg, a konferenciát előkészítő és mederben tartó munkáját'. Bella Árpád Százhetven évvel ezelőtt 1830. augusztus 18-án - született Ferenc József, a magyarok királya, az osztrákok császára. Ebben az évben államiságunk ezer évét ünnepeljük. Ferenc József az, aki leg­hosszabb ideig, 68 éven át volt uralkodó. A magya­rok szabadságharcukat vívták, amikor 1848. decem­ber 2-án az osztrák kamarilla lemondatta trónjáról V. Ferdinándot, aki az áprilisi törvényeket szentesí­tette. Helyébe öccse, Ferenc Károly kerülhetett vol­na, de felesége Zsófia főhercegnő inkább lemondott férje császárságáról, és fiát a 18 éves Ferenc Józse­fet ültette a trónra, akit nem kötöttek a magyarok­nak tett engedmények. 1848. március 4-én oktrojált alkotmánnyal országunkat a birodalom egyik tarto­mányává kívánta lefokozni. Erre Kossuth Lajos fe­lelt az 1848. április 14-én kihirdetett trónfosztással. Mivel fegyverrel nem tudták a magyarok szabad­ságharcát leverni, az orosz cártól kért segítséget. 1849. augusztus 13-án megtörtént a fegyverletétel, de nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt. Az orosz cár hiába ajánlotta a fiatal uralkodónak a megkegyelmezés jogát. Ő a bosszúállás mellett döntött. Aradon kivégezték a tábornokokat, Pesten a miniszterelnököt. Ez beárnyékolta uralkodását. 1854-ben elvesztette pártfogója, az orosz cár bi­zalmát is, mert a krími háború idején nem állt ki mellette. 1859-ben Solferinónál elszenvedett ütkö­zetben elvesztette birodalma észak-olaszországi ré­szét. Most szüksége lett a magyarok támogatására. 1860-ban alkotmánnyal és 1861-ben pátenssel (nyíltparancs) ajándékozta meg nemzetét, amelyet a magyar országgyűlés elvetett. 1866-ban alulmaradt a porosz sereggel szemben. Elvesztette annak lehetőségét, hogy Németország Habsburg-vezetés alatt egyesüljön. Ki kellett egyez­nie a magyarokkal. Deák Ferenc 1865 húsvétján olyan javaslatot tett a Pesti Hírlapban, amellyel le­hetőséget adott az egyezségre. Felesége, Erzsébet királyné volt a másik, aki segítette döntésében. 1867- ben létrejött az egyezség. Osztrák-magyar dualizmus lett az eredmény. 1867. június 8-án az uralkodó párt megkoronázták. Fejlődésnek indult az ipar, a keres­kedelem és az egész gazdaság. Az uralkodót sorra érték az egyéni bántalmak. Meggyilkolták testvéröccsét, Miksát, a mexikói császárt. 1854-ben kötött házasságot a 17 éves Wittelsbach Erzsébettel, a bajor királyi család tagjá­val. Házasságukból 4 gyermek származott. Egyet­len fia, Rudolf trónörökös tragikusan fejezte be éle­tét 1889-ben, Erzsébet királynét egy olasz anarchis­ta gyilkolta meg Genfben 1898-ban. Ferenc Ferdi- nánd trónörököst 1914. június 28-án lőtte le egy di­ák Szarajevóban. Egy hónap múlva a császár meg­indította a háborút Szerbia ellen. Ezzel tört ki az el­ső világháború. Ekkor énekelték a magyar bakák: „Ferenc Jóska azt írta a levélbe, hogy a honvéd mindig menjen előre.” Ment is, de 600 ezren nem tértek haza soha. Ottmaradtak Gorlicénél, Przemyslnél, Doberdónál. Ahogy énekelték: „Montegrappán közös sírba hul­lott a kő rája.” A háború harmadik évében a császár is meghalt, 1916. november 21 -én. Utóda, IV. Károly két évig uralkodott. 1918-ban bekövetkezett az összeomlás. Véget ért a Habsburgok uralkodása. Beteljesedett Kossuth Lajos Cassandra-jóslata. Dr. Reményi Mihály ÖKUMENIKUS MILLENNIUMI ISTENTISZTELET a budavári Magdolna templom szabad területén 2000. augusztus 13-án, vasárnap délelőtt 11 óra­kor Csuka Tamás protestáns tábori püspök, dr. Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspök és D. Szebik Imre evangélikus püspök szolgálatával. A Sarepta Egészségügyi Gyermekotthon lakói az idén is kaptak lehetőséget balatoni nyaralásra. Képeink erről a nyaralásról készültek. Jakus Imre: -i A megkísértés Ősz volt... Reggelente köd úszott már a rétjeinken, s mint tej­fehér szemfedő borult az élettől búcsúzó millió fű­szálra. Az erdeink is ezekben a napokban kezdtek el panaszkodni. Titokzatos, roppant sóhajtások keltek a Karicsán, Barabásszeg felől már zokogva ért hoz­zánk a szél. Hajnalok jöttén dércsókolt volt minden. Csókjaitól reszketni kezdtek a falevelek s mint eldobott, meg­unt szerelmesek hullottak alá a teremtettség őszi te­metőjébe. November vége felé járt az idő s rozsdá­sak voltak az erdők. A határ elnéptelenült, s a falu élete készült közelebb húzódni a „búbosokhoz”. Csak erre vártunk. Egyik csípős hajnalon kocsira ültünk, s Németh István barlahidai igazgató-tanító kezében csattant a „korbács”. Az ostort hívják Göcsejben „korbács­nak”. Nem volt rá szükség. Lovamat a pórszombati ura­ság méneséből szakítottam s ötéves koráig nem is­mert hámot. Alacsony termetű, izmos, zömök állat volt, de széles szügyű és erőscsontú vadságáról volt híres. Nem is vette meg senki. Nekem meg éppen a vadsága, a keménysége tetszett. Az uraság nem is akarta adni, s megvallotta őszin­tén, hogy ilyen gyehenna csikó egy sincs a hatvan között, s a lelkére hogyan vegye, ha éppen az ő pap­ja töri ki vele a nyakát? Mit használt intés, óvás, jó tanács, ha már belesze­rettünk. Ez pedig megtörtént, mert a szemem nem tudtam levenni róla. így addig-addig erőszakoskod­tam, míg megkötöttük a vásárt. „Szakértőm” Novák Ferenc volt, megyeszerte hí­res lovas, aki gyerekkora óta szinte lóháton élte le yirtusos legényéletét. Nos, ezzel a később országos hírűvé vált lóval, az Alexszal indultunk el templomgyüjtő körútra azon a deres és ködös, őszi reggelen. A kilométerek gyorsan fogytak csattogó patái alatt. Bejártuk vele majdnem az egész Dunántúlt. Az épülő barlahidai templomra gyűjtögettünk ak­kor. Közben télre fordult az idő. Utolért bennünket. Ja­nuár jöttére a hőmérőben ijesztően esni kezdett a hi­gany. Sok időt töltöttünk az országutakon, de még­sem fáztunk. Szívünket egy ország nagy szíve mele­gítette, hogyan is fázhattunk volna? Gyakran éjszaka is úton voltunk. Nagy és ígéretes volt a csend. Szerettem az éjsza­kai álomba merült világot, ami megnyugtató volt, mint az anyaöl. Hogyan - hogyan nem, befészkelt egyik esten fe­jembe a gondolat: kirabolhatnak bennünket. Pénzt, sok pénzt viszünk magunkkal, megszimatolhatják, s ebből baj lehet. Az emberek között vannak minden rosszra kaphatók. Ezeket a mondatokat a sümeg-tapolcai úton mon­dottam el barátomnak, Németh Istvánnak. Sokáig nem válaszolt, mintha szavaimat meg sem hallotta volna. Csak ült a bakon, egyenesen, mint egy szálfa és magabiztosan, mint a nagyerejü embe­rek. S az utat figyelte. Ha ugyan lehetett még ezen az éjszakán útról beszélni. Látni ugyanis nem láttuk, csak a szegélyfák szélrázta, csupasz ágai integettek: jó irányban haladtok, csak menjetek bátran. Az ég tiszta volt s tágas, fehér udvaráról ránk né­zett a hold. Ám az is lehet, hogy nem is minket né­zett. hanem a szelet figyelte, a szél roppant erejét, s a szél hátára felrakott miriád hópehely őrült táncát. Lovunk kiizzadt, de törtetett előre. Néha le kellett szállnunk a könnyű bricskáról, s ilyenkor a mély hó­ban ugorva vette a jó igyekezetü állat az elétomyo- suló hóakadályokat. Hólapátot is vittünk magunkkal, azt is használtuk. Szótlan volt ez a hóval birkózás, ez a kemény harc, de végül megint csak az ülésen kuporogtunk. Az „óriás” megállította a fáradt Alexet s rövid pi­henőt javasolt. Fújja ki magát a derék állat. S ekkor felém fordult.- Barátom, az ördögtől tarts, de emberektől ne félj. Krisztus Úr katonái vagyunk, az ő ügyében járunk, nem eshet bajunk.- Jó, jó, válaszoltam, nem félek, csak úgy eszem­be jutott, mi történne, ha mégis megtámadnának bennünket? Több szó nem is esett köztünk, s a mély csönd kö­penyegébe burkolózott lélekkel vonultunk tovább... Akkor még nem voltam apa, nem voltak gyerme­keim, s így csak jóval később tudatosult bennem - visszaemlékezve erre az éjszakára, hogy abban az órában a szívemet átjáró apai érzéssel gondoltam a mellettem ülő nagy göcseji gyermekre, Németh Ist­vánra, a barlahidai Óriásra. Pedig ő volt az idősebb. Krisztus Úr katonái vagyunk, motyogtam magam­ban, megilletődve melengetve gondolatát, igen, azok is vagyunk, s megvéd bennünket bajok jöttén is a mi Urunk, a „szelíd szemű” Úr Jézus. Ennek a szép finn éneknek az első verse jutott ak­kor az eszembe, s fáradtan az álom s ébrenlét hatá­rán majdnem dúdolni kezdtem már a dallamát, ami­kor parancsoló hang zökkentett ki gondolataim kö­zül. „Állj”... Nyers volt, durva is a hang. Tisztán lát­tam, hogy két marcona alak kapja el Alex zabláját. Nem ez a kettő kiáltott, hanem a harmadik, aki a há­tunk mögött állt a mély hóban. Borízű, öblös hang volt, mélyről jövő. „Állj!” Alex megállt. A szél őrült erővel futott a táj felett, arcunkba ha­vat dobált csúfondárosan és fütyült, fütyült. Olyan gyorsan jött mindez...- „Leszállni” - hangzott az újabb parancs. Sem én nem mozdultam, sem az Óriás. Ránéztem s ő vissza rám! Mindez a pillanat tört részéig tarthatott, de a gerincemen hideg borzongás futott keresztül. Nem az útonállóktól féltem, hanem az Óriástól. Az a tekintet dermesztett meg, amit rámvetett. Az égen telehold, alant szikrázó, végtelen fehér­ség, tehát jól láttam az arcát. Egy gyermek arca volt, aki karácsonyfát lát. Örvendező, ujjongó s láttára mégis megfagyott bennem a vér. Sokáig nem csodálkozhattam el új, előttem eddig ismeretlen lényén, mert felharsanó szava diadalmas erővel szállt már az útonállók felé.- Leszállók én, le én, de várjatok meg. Felállt a bricskában, kihámozva magát a meleg ta­karó közül.Félelmetes látvány volt ez az éjszakába felmagasuló daliás termetű ember, ez a különben lágyszívű, csupa jóság, csupa szelídség nagy gyer­mek, ahogyan készülődött. Szemei megtágultak, s pillantása elsötétedett. Elsötétedett, s mégis világí­tott ez a tekintett, mint az egérre éhes, zsákmányát leső macskáké. Nekem úgy tetszett, szinte sárgás­zöld volt a fény, ami akkor szemeiből kivillogott. Ez az ember lélekben máris gyilkos - gondoltam. S ekkor idegfeszítő pillanat következett. Az Óriás felkacagott, s az ősi göcseji virtus életre törő vágya lobogott ebben a kacagásban. Mintha egy őrült kacagott volna. Halálos bizonyossággal éreztem ekkor ebben a fa­gyos kacagásban az életkioltó halál leheletét. Nemcsak én, a három útonálló is ezt érezhette, mert arcukra döbbent csodálkozás és páni félelem ült ki és mire az Óriás lehuppant a térdig érő hóba - elfutottak. Mintha rettenetes veszedelem elöl menekülnének, rohantak a közeli sűrű felé. Barátom meg ott állt a fehér hóban... Roppant kar­jait lóbálta még körbe, s egyszerre csak, mint akinek szívéből kialszik minden életöröm, két karját leej­tette és arcára kimondhatatlan szomorúság terült.- Hát elmentek - mondotta. S szavain panaszkodás, a lélek őszinte, mély sírá­sa úszott. Fellélegzettem. Útnak eredtünk újra, lassan, lépésben bandukolt a ló. Nem beszéltünk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom