Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-07-16 / 29. szám
4. oldal 2000. JÚLIUS 16. Evangélikus Élet Az Eggenberg-ház udvarán ökumenikus istentisztelet Ezt írja Túrmezei Erzsébet „Nedves evangélikusok" című versében: „ Sokszor álltam, mint soproni diák, az Eggenberg-ház udvarán, s az emeleti folyosó szószékét múltat idéző áhítattal néztem. Mintha a régi kedves prédikátor állott volna előttem a szószéken, és körülöttem ott szorongott volna, tűző napon, vagy zuhogó esőben a templom-foszlott kicsiny sereg. ” Most egy júniusi szombat délutánján, amikor a tűző nap sugarai már engedtek perzselő erejükből, gyülekezett össze egy kicsiny sereg, mely nagy templomában dicsérheti az Istent. Mégis úgy érzi, immár második éve, hogy ezen a helyen is hálát kell adnia, miközben emlékezik hazai egyháztörténelmünk gyászos évtizedére (1671-1681), amikor hazai evangélikus keresztyénségünk a legsúlyosabb megpróbáltatást élte át. Ezt írja dr. Sólyom Jenő egyháztörténész tankönyvében: „Ezen az évtizeden belül volt egy olyan időszak, amelyben sehol nem volt szabad templomi istentiszteletet tartani, a lelkészeknek nem volt szabad működniük. Egyedül Sopronban volt lehetséges istentisztelet tartása, ott is csak az Eggenberg-ház udvarán. A ház első emeleti folyosóján a kőből vésett szószék máig őrzi ennek a szomorú évtizednek az emlékét." A múlt évben evangélikus és református testvérek gyülekeztek össze lelkészeik szolgálatának áldásában részesülni, most már bővült római katolikusok részvételével és egyik lelkészük szolgálatával. Egymás mellett álltak a kőszószék alatt elhelyezett oltár előtt: dr. Vladár Gábor református, dr. Reisner Ferenc r. katolikus, Wolfgang Sprügel és Szimon János evangélikus lelkészek, és szolgáltak igeolvasással, imádsággal, német és magyar nyelven, könyörögve a városért, az ifjúságért... Gyülekezetünk énekkarának éneke betöltötte a tágas udvart és a kék ég sátora alatt elhelyezkedő gyülekezet szívét. Mondanivalójukból az ott lakók is részesülhettek, akik nyitott ablaknál, vagy otthonukból kilépve hallgatták. Istennek adok hálát, hogy 20 évi soproni szolgálatom után megadatott nemcsak „múltat idéző áhítattal” nézni „az emeleti folyosó szószékét”, hanem „régi kedves prédikátor” elődöm nyomába lépve, több mint 320 év után hirdetni a kőszószéken, a kőszíveket is megújítani képes, kőszálként megálló igét. így tudunk megújult közösségben élni, szolgálni ma is, melynek gyökere a Krisztusban testet öltött szeretet, ami a testvérszeretetbe árad ki, hogy amiképp az Eggenberg-ház udvarán egy családdá formálódtak az ország sok helyéről összegyűltek, tudjunk városunkban is nagy családként élni, egymás terhét hordozva. Mert közösségépítő ereje van a szeretetnek. Nagyképü, törtető, érdekszülte önző indulatok helyett a Szentlélek összeforrasztó tüze jellemezheti egyházaink és városunk közösségeit. Belvárosunk a történelem folyamán többször lett a tűz martaléka, mert a házak egybeépültek. De sorsunkban is egybeépültünk ma. Összetartozunk. Ha a gyűlölet, önzés, pártoskodás tüze lángra kap, mindnyájan „elégünk”. Ha a Szentlélek tüze összeforraszt, mérhetetlen erő árad közösségeinkbe, egyházban és hazában. De az igehirdetés alapigéjéből (Róm 12,9-18) jelentkezik a másik nélkülözhetetlen gyökér is, a minden emberrel ösz- szekötő békesség. Az Eggenberg-ház udvara abban a nehéz évtizedben a „béke-szigete” volt az ország evangélikusai számára, ahonnan úgy távozhattak, hogy az ige zápora a nyugtalan szívbe békességet adott. így igaz Reményik sora: „Nyugalma nincs, de Békessége van. Békesség Istentől". Nem menekültek el, ha az eső zápora verdeste őket, mert drága volt számukra az ige! Befejezem a nemrég hazaköltözött köl- tőnő-testvérünk megkezdett versével: „Bár lenne mindnyájunk szívének az ige mindig ilyen drága! Hallgatásától ne tartana távol se nyár, se tél, se zimankó, se zápor! Hitükért gúnyolt, üldözött ősök arca néz ránk századok távolából. Míg szól az ige s a zápor zuhog, biztatva néznek ránk a múlt ködéből régi „nedves evangélikusok. ” Szimon János Biczó Ferenc 1914 - 2000 Tudom, szokatlan fogalomtársítás a futball-misszió kifejezés. Feltehetőleg, ilyen élesen biztosan nem jut eszembe, ha a Pesti Egyházmegye esperese, Szirmai Zoltán közgyűlési beszédében nem említi a labdarúgó Európa-bajnokságon 0:3-ról egyenlítő, egymásért nagy lelki energiákat mozgósító, így számunkra is példamutató csapatot. Erről a Szlovénia-Jugoszlávia mérkőzésről még az is elmondható, hogy a korábbi, ma Nagy Jugoszláviának mondott ország két utódállamának találkozója sajátos pikantériával bírt. Hasonló mindig a helyzet, legyen szó kézi-, kosár-, röplabdáról vagy vízilabdáról is a futball mellett, ha horvát, szerb, bosnyák vagy szlovén csapatok ütköznek meg. Ismét kiderült, hogy a sport a béke hírnöke, a sportolók akkor is barátok tudnak maradni, ha a politika szembeállítaná őket. Közismert, hogy a vegyes vallású Balkánon a nemzeti és a vallási ellentétek sajnálatosan erősítik egymást. A testkultúra üzent a lelki kultúrának, a különböző hitbeli meggyőződésben közös elem kell legyen az elfogadható-szeretet, a másik megbecsülése. A balkáni népek élhetnek békében egymással. Minden vallási közösségnek ezen kell munkálkodnia. Visszatérve a Labdarúgó Európa-baj- noksághoz, mely a televízió révén többekhez jutott el, mint bármikor korábban, erős üzenetet közvetített a minőségről. Csak a minőség érték, legyen szó bármiről. Iskoláról, szeretetmunkáról, Futball-misszió családi életről, vagy akár éppen sportról. Azért szerzett sokaknak örömet Európa legjobb bajnokainak vetélkedése, mert magas volt a minőség, színvonalas a játék, bravúrosak a megoldások. De fontos volt a közösségi üzenet is. Csapatok viaskodtak egymással. Lényeges volt a legjobbak, a sztárok teljesítménye, de ez csak akkor érvényesült igazán, ha a nagy tehetségek - mint például a francia Zidane, vagy az olasz Inzaghi - alárendelték játékukat a csapat érdekének. Eszünkbe juthatott az ige, aki közü- letek a legelső akar lenni, legyen a ti szolgátok. Az tudott jelentősét alakítani, aki vállalta a szolgálatot, nem a magamutogató öncélú csillogást, hanem a közösség szolgálatát helyezte előtérbe. Mindenki szeret szerepelni, aki eljutott oda, hogy bekerült egy válogatott keretbe, szeretne pályára is lépni. De egyszerre csak tizenegyen játszhattak egy csapatban. Áldozatvállalást is kívánt a tartalék szerep. A csere lehetősége. Amikor az edző a küzdelembe küldi, ne duzzogva, megsértődve lépjen pályára, hanem próbáljon meg mindent megtenni a neki jutott időben. Megvan-e bennünket ez a lelkűiét. Különösen időszerű kérdés most ez az egyházi választások idején. Vállaljuk-e jó szívvel a ránk osztott szerepet, vagy csak saját elképzeléseinket tudjuk követni. És sajnos szembesülnünk kellett a pályán kívül történt eseményekkel is. Az agresszióval, az indulatokkal, a gyűlölettel. Azzal, hogy emberek szinte csak ürügyül használva a békés sportvetélkedést, magukból kikelve törtek, zúztak, másokat bántalmaztak csak azért, mert ezek más nemzethez tartoznak. Szörnyű volt látni, hogy hová vezet a gyűlölet. Milyen nehéz megfékezni az elszabadult indulatokat. Hiába tudjuk keresztyén emberként, hogy milyen hatalma van a bűnnek, milyen erős tud lenni a rossz, meglepődünk, amikor ilyen nyilvánvalóan találkozunk az agresszióval. Kemény üzenet ez. Hiszen bennünk is ott lakozik - ahogy Pál apostol írja - az óember, aki rabul ad minket a bűnnek. Örvendetes gazdagodó egyházi életünkben, fejlődő intézményrendszereinkben - emberek vagyunk - érthetően több a konfliktus, több a feszültség. Meg kell előzni a negatív indulatok, az agresszió érvényesülését. Nem könnyű, mert a gonosz sokféle módon mesterkedik. A belga utcák riasztó képe mutatta, hogy amikor átszakadnak a fékék, békés polgárokat is magával ragadhat az indulathullám. Futball-misszió. Furcsa, szokatlan fogalomtársítás. De talán elfogadható, hogy napjainkban sokféle esemény hordozhat sokak számára missziói üzenetet. A sport is. A minőségről, a közösségről, az áldozatvállalásról és arról, hogy a szeretet, a békességet szolgálva, az evangélium talaján küzdenünk kell a rossz ellen. Ami bennünk is ott lakozik. Frenkl Róbert OLVASÓI LEVÉL Millenniumi harang készül Győrújbaráthegyen őseim temetőkertjében elkészült a harangláb. Ez itt szenthely marad és nem lehet senkinek elbirtokolni. E földhöz való ragaszkodásomat Sajó Sándor költő verssoraival fejezem ki: „A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom, Kikaparnom a fóldbül a holtakat Meredjen égnek körül e földön, Tiltó karjuk végtelen sora, S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! Soha, soha egy kis göröngyöt innen, Se vér, se alku, se pokol, se ég. ” A haranglábba harang is kell és szóljon majd a sírok felett a 2000. év millenniumi harangja, zúgja bele a világba, hogy a föld szenthely, ahol születtél. Az utódoknak majd templomkertté kell varázsolni. A Kisalföld 1999. december 10-i „Égbe nyúló új torony" cimü cikkemnek köszönhetem, hogy a harang Viszontagságos, harcos szolgálatát csak a tanítványoknak adott „mennyei erővel felruházva” tudta elvégezni. Élete üdvözítő Urunk szavainak igazolása volt: szenvedés, háborúság, megaláztatás - és mégis öröm, Jézusért való boldogságos háborgatás. Szentgotthárdon született. Ősei őrségiek, az ősi magyar tájról valók. Érettségi után Isten a soproni teológiai fakultásra hívta. Felszentelése után két évig a bábolnai gyülekezetben szolgált. Teológiai tanulmányainak folytatására „magánúton” az erlan- geni egyetemre ment. Hogy tanulmányait folytathassa, Nürnberg és Erlangen közelében gyári munkás lett. Itt érte meg a világháború kitörését. Németországból hazatérve, a szombathelyi gyülekezetben, majd rövid ideig Sopronban volt segédlelkész. 1941-től 1943-ig az egyházkerület püspöke a bécsi döntés által hazánknak visszaadott muraközi Bodóhegyre, majd Nagytótlakra küldte missziói munkára. Innen utóbb Kaposvárra helyezték. Nem egészen két évi kaposvári kápláni szolgálat után püspöke újból a Mura-vidékre, - utóbb jugoszláviai, ma horvátországi Tótkeresztúrra küldte, ahol a II. világháború utolsó két évében volt az ottani magyar-vend missziói gyülekezet pásztora. A háborús összeomlás itteni szolgálatát rombadöntötte. A szerb partizánok kegyetlenül kitoloncolták az országból, elzavarták őrhelyéről. Mindenüket elveszítve, néhányhetes kis fiukkal menekülve, a nacionalista erőszak elől jöttek haza Magyarországra. A háború befejezése utána a menekülés miatt üresen maradt nagygeresdi parókián húzta meg magát a kis család, majd az uraiújfalui gyülekezet zsedényi filiájában kapott hajlékot és szolgálati területet. Három évig szolgált a kis gyülekezetben megbecsülve, békességgel. 1946-ban a németek lelketlen kitelepítése miatt üresen maradt a levéli papiak és erősen megfogyott gyülekezet fogadta be a sok szenvedésen, viszontagságon átment papi családot. Levélen már mint rendes, megválasztott lelkész szolgált 1948-tól 1953 nyaráig. Itt sem szolgálhatott teljes idejével a gyülekezet építésén, mert hogy el tudja tartani családját, a magyaróvári Kühne-gyárban vállalt munkát. Végül Rábcakapin szolgált nyugdíjbameneteléig, 1980-ig, amikor is felesége betegsége miatt kérte nyugdíjazását. A szomszéd tárnokréti gyülekezet szolgálatát is át kellett vennie. Fájdalom, hogy a valamikori virágzó rábaközi, tóközi evangélikus gyülekezetek egymás után elfogytak. Rábcakapi és réti templomaink renoválása mellett Isten megbízta a rábcakapi új papiak felépítésével is! Hatalmas „istentiszteleti szolgálata” volt ez akkor. Szinte élete végéig foglalkozott teológiai stúdiumokkal. Az egyházmegyében pedig számvevőszéki elnökként gondozta és ellenőrizte az egyházmegye gyülekezeteinek háztartását. A papiak üvegfalain át az is látható volt, hogy sok családi gondja mellett milyen szeretettel gondozta, ápolta életük végéig apósát és anyósát. Áldást osztó, úrvacsorát adó keze a sok fizikai munkától erőltetett, kérges volt. De szívéből az evangélium tiszta élő vize tört föl. Nyugdíjas éveiben Isten Sopronban is szolgálatba küldte: szolgált Harkán, prédikált Balfon, és a nagy gyülekezet pénztárosa is volt. A szolgálat vigasztalást is nyújtott neki, mert alighogy Sopronba költöztek, felesége, 37 évig hű társa, meghalt. Ennek a végtelenül szerény embernek élete során harcolnia kellett anyagi gondokkal és a szervezett ateizmus ellen. A hit meggyőződésével hü, minőségi szolgálat volt az ő hitvalló ellenállása az erőszakhatalom idején. Azokban az időkben - emberi mértékkel mérve - nem is „a gyülekezet tartotta el papját”, hanem ezek a papok tartották fenn sok áldozattal és nagy hűséggel a gyülekezeteket! Biczó Ferenc élete és szolgálata példa a mai lelkésznemzedék számára, hite pedig mindnyájunk részére követésre méltó! Temetése május végén Sopronban, volt. Jankovits Béla esperes és a szolgálatban egyik utóda, Tubán József lelkész szolgálatával. Tizenegy lelkésztestvére kísérte el sírjához. Kapiak, rétiek, levéljek álltak ott koporsója mellett, hálát adva hűséges papjukért. Kívánságára üdvözítő Urunk keresztfái imádsága szólt vigasztalásul: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelke- met!" (Lk 23,46). Sümeghy József megvételére gondolhattam. Elküldtem Gombos Lajos őrbot- tyáni harangöntő mesternek, és szervezői tevékenységem örömére felajánlotta, hogy öt hónapon belül elkészít egy 310 kg-os harangot 1996. évj áron, amennyiért a Győr-Nádorvárosi evangélikus templomtoronyba az 555 kg-os harangot elkészítette. Ez év márciusában Gombos Lajos harangöntő mester a kisbaráthegyi temetőben lévő haranglábnál szakvizsgálatot végzett és megadta a statikai számítások után a 310 kg-os harang elhelyezésére a jóváhagyást. A harang megvétele a hívek adakozásán múlik. Istenbe vetett bizoda- lommal remélem, ahogy a 2.2 millió forintos költséggel a harangláb elkészült - pedig sem a gyülekezettől, sem az ön- kormányzattól anyagi segítséget nem kaptam - úgy az önként adakozók és segítő hívek adományából a harang is felkerül a toronyba. Kisbaráthegyen templom nincs, ez lesz a község első nagyharangja, a „2000. év millenniumi harang" elnevezés beleöntve. A harangra adományokat a Turóczy Zoltán Alapítvány, Győrújbarát, Adószám: 18526815-1-08 számra lehet befizetni. Molnár Rudolfné Madár Vilma Szupermegtért (Fele-se-tréfa színfoltok) Igen, az szerettem volna lenni. Ady „halottak élén”, én megtérők élén. A példá Pál apostol, aki „első a bűnösök között”. Ehhez egy evangélizátor hozzátette, hogy a második helyet ő stoppolja le magának. Ezt én kissé rosszmájúan burkolt karrierigénynek éreztem, de csakhamar azon kaptam magam, hogy lélekben már megpályáztam a „dobogó” harmadik helyét - tehát fogjam csak rövidebb pórázra a fantáziámat, mert ha ez így megy tovább, majd tábornok akarok lenni az üdvhadseregben. Eszembe jut valaki, aki a sajtó nyilvánossága előtt úgyszólván szabadtéri bűnbánatban fetrengett - hátha megkapja a „Kiváló Bűnbánó” rendjelet hívő testvéreinek elismerő gondolataiban? Hát ilyet nem akarok. Meg azt ne mondják rám, hogy rosszból is megárt a sok. Az viszont tény, hogy ifjan, képzeletben megfélemlíthetetlen hitvalló is voltam. Rám fogták a fegyvert: „Tagadd meg Jézust!” Mire én büszkén: „Nem!” Erre egy dörrenés, és én visszavonhatatlanul vértanú lettem. Csakhogy ezt a képsort, mely lelki szemeim előtt lejátszódott, ismertettem egy fürge eszű közösségi barátommal, aki ezt tüstént így nyugtázta: „Aha! Megspórolni egy hosszabb élet minden küzdelmét-megpróbáltatását, és potyán egyből üdvözülni! Ezt prímán kieszelted.” (Hát ezzel „befürödtem”.) Ismételten szerettem volna hol egyik, hol másik lelki vezető pontos mása lenni. Ez azonban szörnyű fárasztónak bizonyult, és még csak nem is sikerült. Vagy ha mégis, hol találtam volna magam? Szentutánzók élén? Csorbítatlanságot kerestem, de újra meg újra ki kellett ábrándulnom magamból. Ugyanakkor egyre többször vettem észre, hogy sokan mások hasonlóképpen küszködnek, sőt: szeretnének kievickélni „szuperkorszakukból”, de nem öntve ki a fürdővízzel együtt a betlehemi kisdedet is. Aztán lassan-lassan földerült ránk egy új korszak, amelynek vezérigéje: „Elég néked az én kegyelmem. ’’ Ennek légkörében még magunkat is könnyebb elviselni. Dr. Bodrog Miklós
