Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-03 / 40. szám

4. oldal 1999. OKTÓBER 3. Evangélikus Élet A bosszú áldozatai „ Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak s üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek. " (Ady Endre: A magyar Messiások) Az 1848/49-es magyar szabadsághar­cot az osztrák és az orosz túlerő letipor­ta. Görgey augusztus 13-án Világos mel­lett Rüdiger orosz tábornok előtt letette a fegyvert. 1849. október 2-án az utolsó mentsvár, Komárom kapui is megnyíltak a leigázó osztrák császári csapatok előtt. Október 4-én Klapka hős katonáinak zászlaja lekerült a belső vár tornyáról s ezzel befejeződött a magyar szabadság- harc. Lezárult a több mint egy évig tartó hősi küzdelem, mely az önálló és független Magyarország megte­remtéséért és a polgári szabadság- jogok védelméért folyt. A fegyverletételt súlyos megtor­lás követte, mely elsősorban a hon­védsereg volt tagjai ellen irányult. Hiú ábrándnak bizonyult Görgey- nek és sok társának az a reménye, hogy az orosz cári seregek előtti kapituláció megmentheti a magyar honvédség tagjait az osztrákok vé­res bosszújától. A cári csapatok au­gusztus végén kiszolgáltatták a fogságukba került honvédeket és tiszte­ket a császáriaknak, s ezzel megkezdő­dött a magyar történelem egyik legvére­sebb, legkegyetlenebb felelőssé- grevonása. (Magyarország hadtörténete 1 .köt.) A honvédseregben szolgált volt császá­ri tiszteket esküszegés, felségsértés és fegyveres lázadásban való részvétel vád­jával hadbíróság elé állították és két nap­pal a komáromi kapituláció után Aradon halálra ítélték. 12 honvédtábornokot - Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewfjy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Leiningen- Westerburg Károlyt, Nagysándor Józse­fet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józse­fet, Török Ignágot és Vécsey Károlyt - valamint Lázár Vilmos ezredest október 6-án kivégezték. Ugyanezen a napon vé­gezték ki Magyarország első felelős ma­gyar kormányának miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is, Budán. A vértanúk sora nem zárult be az aradi gyilkossággal. „1848-1851 között 4628 Emlékezés 1849. október 6-ra ügyet tárgyaltak és kb. 100 főt végeztek ki, s legalább 1500 főt ítéltek hosszú bör­tönre.” (A magyarok krónikája) Erdélyben üldözték a székely felkelők vezetőit. Sőt, még az ottani papokat, ügyvédeket, gazdatiszteket is. Bihar és a Bánság forradalmat támogató ország- gyűlési román képviselői közül többen... éppúgy megjárták az osztrák börtönöket, mint a bánsági román papok egész sora. (Erdély története II. köt.) Halálos ítéleteket még 1850-ben is hoztak. Ezeket azonban Haynau - nem­zetközi nyomásra - életfogytiglanra vál­toztatta. Több tízezer honvédet és közle­génnyé lefokozott tisztet soroztak be hosszú évekre a császári seregbe. A bosszúvágy annyira erős volt, hogy még a honvédsorozási jegyzékeket is begyűj­tötték, helységenként, törvényhatósá­gonként, nehogy valaki kimaradjon a büntetésből. gróf Batthyány Lajos Kossuth Lajos A Hadtörténeti Levéltárban ma is meg­találhatók azok a kartonok, melyeken a politikailag megbízhatatlan egyéneket tartották nyilván. A több tízezernyi név között ott találhatók a volt honvédtisztek nevei is. Ezek a tisztek - ha életük meg­maradt - a szó szoros értelmében nyo­morogtak a szabadságharc leverése után. Vagyonukat elkobozták. Álláshoz nem juthattak, hiszen a közigazgatási és álla­mi hivatalokat az ún. „Bach-huszárok” töltötték be. Hogyan tudtak mégis életben maradnij ezek az emberek? Bona Gábor: Táborno­kok és‘törzstisztek a szabadságharcban' 1848-49 című könyvében ezt írja: „Többségük életpályája tehát véglege­sen derékba tört, súlyos helyzetük elle­nére azonban érezhették a nemzet együttérzését. Falvak, községek, mező­városok sora választotta őket jegyzővé, törvényhatósági, közigazgatási hivatal­nokká, hogy kenyeret adjon a kezükbe... hazafias szellemű közép- sőt nagybirto­kosok... hasonló okokból fogadták fel Változások a Déli Egyházkerületben Segédlelkészi kiküldések Nagy Ervin Orosháza­Lázár Zsolt Szarvas-Ótemplom Szabó Julianna Budapest-Ferencváros Szabó János Budapest-Rákoskeresztúr Makán Hargita Pécs Tuska Tibor Alberti Bajuszné Orodán Krisztina Budapest, kórházlelkész Schaller Bernadett Váralja Lengyel Henriett Majos-Mucsfa Áthelyezések Szebik Károly Bp. Rákoskeresztúrról az Északi Egyház- kerületbe (Székesfehérvár) Holecska Anikó Kiskunhalasról Bp. Angyalföldre Fischl Vilmps Albertiből Csővár-Pencre Smidéliusz András Siófok-Kötcséről Szekszárdra Ernst Cecília Északi Egyházkerületből az Aszódi Gim­náziumba (hittanár) Bátovszky Gábor Mezőberény I-ből Tótkomlósra Megválasztások Véghelyi Antal Ceglédről Szolnokra Stermeczki András az Északi Egyházkerületből Dunaújvárosba Nobik Erzsébet Szarvas-Ótemplomból országos szlovák * lelkésznek Blatniczky János Dániel Tótkomlósról az Északi Egyházkerületbe (Szügy) Ócsai Zoltán Váraljáról az Északi Egyházkerületbe (Győr) Vajda István Zalaistvándról az Északi Egyházkerületbe (Ajka) Helyettes lelkészi megbízások ifj. Cserháti Sándor Szeged Tóth Attila Mezőberény I. Bolla Árpád Budapest-Kőbánya Havasi Kálmán Zalaistvánd Honti Irén Gyula (2 hónapra) Horváth Ferenc József Cegléd őket birtokukra gazdatisztnek vagy hiva­talnoknak.” így kerülhettek közvetlen kapcsolatba ezek a szabadságharcot megjárt tisztek a nemzet sorsát szívükön viselő egyszerű emberekkel. Titokban ápolták - együtt - hazánk függetlenségének eszméjét. „1850-től 1867-ig úgyszólván egyetlen év sem telt el anélkül, hogy az osztrák titkosrendőrség ne derített volna fel vala­milyen titkos függetlenségi szervezke­dést, melynek tagjai, vezetői között ne lettek volna 1848/49-es honvédtisztek.” (Bona) De nem tétlenkedtek az emigrációba kényszerült magyarok sem. A volt hon­védtisztek közül sokan küzdöttek a sza­badságért más országokban. Az Ameri­kai Egyesült Államokban, Törökország­ban, Olaszországban, Kubában stb. Amikor az aradi tizenháromra gondo­lunk, amikor tisztelgünk emlékük előtt, ne feledkezzünk meg azokról a hő­sökről sem, akik hosszú, évtizede­kig tartó elnyomásban éltek. Akik éppúgy áldozatai lettek a szent ügynek, mint a vértanúk. Csak ők „életre ítéltettek”. Nyomorban, zaklatások, üldözések közepette tengődtek. Sokan maguk dobták el az életüket a reménytelenség évei­ben. De most október 6-a van! A vér­tanúk ünnepe. Rájuk emlékezünk, kegyelettel és hálával említve „szent neveiket”. Ok a mi múltunk. Belőlünk, a vérükből sarjad a jövőnk. Életünk gyökerei belő­lük táplálkoznak. Vigyázzunk ezekre a gyökerekre, nehogy elsorvadjanak. Mert akkor kidől a jövőnk fája. „A vér, a vér rég fölszáradt a földön, A jaj, a jaj rég mennybe ment szegény, S a vértanú por, hamu, költemény. Mégis, valami itt borong örökkön A fényben, égen, földön és tavaszban: Magyar gyász, titkos, átkos, halhatatlan. ” i (Juhász Gyula: Vérmező) Lenhardtné Bertalan Emma rr Őrségváltás A csővári és a hozzátartozó penci evangélikus gyülekezetben három év alatt gyakori volt az őrségváltás a lelkészi szolgálatban. Tamásy Zoltán és felesége, Molnár Éva lelkészek külföldön az USA-ban, Cle­veland, illetve Torontóban vállaltak lelkészi szolgálatot. A két gyülekezet azonban egy napra sem maradt vezető nélkül, zavartalan volt a szolgálat. Bachát István váci ny. lelkésznek igen sokat köszönhet a gyülekezet, mivel több alkalommal vállalta a lelkipásztori munkát. 1998 nyarán néhány hónapra pihenés­re vonult vissza. Ez idő alatt a szomszédos acsai lakos, Lajtos János teológus vál­lalta a vasárnapi igehirdetés szolgálatát. Az idősödő lelkipásztor megújult erővel ismét visszatért és munkához látott. 1999. év elejétől fiatal lelkész, Korányi András érkezett hozzánk. A gyülekezet meleg szeretettel fogadta őt. Kedvességével hamarosan népszerűvé lett. Lelkész és gyülekezet közötti kapcsolat szépen kialakult. Az itt töltött nyolc hónap alatt igen változatos volt a szolgálata. Fájdalmas esemény volt édesapja váratlan halá­la. A két gyülekezet őszinte részvéttel osztozott gyászában. Két autóbusszal utaz­tunk a temetésre és részt vettünk az éneklésben. Már itt is az iránta való tisztelet- adás nyitotta meg a szíveket. Az Úristen akaratában megnyugodva, szívvel-lélekkel végezte tovább a lelkészi munkát. Örömmel foglalkozott a hittanosokkal, az ifjúsággal és minden gyüleke­zeti tagot szívébe fogadott. Szolgálata alatt alkalma volt felnőtt házaspárt oktatni és megkonfirmálni. Januárban az ökumenikus imahéten istentisztelet volt a helyi katolikus temp­lomban, melyen ő is szolgált, valamint a női énekkar. Augusztus 20-án a baptista gyülekezetben a három felekezet lelkészének szol­gálatával ünnepeltünk. Kovács Attila plébános imádkozott, Révész József baptista lelkész tartotta az igehirdetést, Korányi András megáldotta az új kenyeret. A „Fa­luvédő Egyesület” énekkara énekszámokkal szolgált... Az istentisztelet végén a kijáratnál mindenki kapott egy kis szeletet az új ke­nyérből. A sok és gazdag szolgálat után búcsúzásra került sor. A templomban rövid ün­nepség keretében énekkel, verssel elköszönt a gyülekezet szeretett lelkészétől. Augusztus 29-én, vasárnap a lelkész vett búcsút a gyülekezettől. Az igehirdetés alapigéje: lKor 1,30-2,5 verse volt. A beszédében erősen érződött az az erős hit, amely vezeti őt, az Úr Jézus állandó jelenléte, mely minden hívőt vezet az élet­út on. Befejezésül így énekelt az énekkar: Isten velünk, viszontlátásra! Szeptember 1-jén már Fischl Vilmos, volt albertirsai segédlelkész szolgált. Ő is­merősként jött a gyülekezetbe. A vasárnapra kijelölt igeszakasz alapján szólt az igehirdetésben. Hangsúlyozta a Lélek gyümölcseit. Az ünnepszentelés, a napon­kénti igeolvasás fontosságát, mely erőt ad a kísértésekkel szembeni küzdelemben. Mint mondotta: az életünk állandó küzdelem és harc. Ebben a harcban csak akkor tudunk megállni és győzni, ha felvesszük a hit a pajzsát. Gerengay Vilma erre az alkalomra írott versét mondta el. Babinszky István felügyelő-helyettes meleg szavaival, az ifjúság valamint a női énekkar szolgálatával fejeződött be a fogadtatás. Gerengay Margit Az 1848/49-es honvédsereg parancsnokai Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai című könyve alapján Az 1848/49-es honvédsereg és a nem­zetőrség katonai vezetőinek 77,4 %-a ne­mesi, 23,6 %-a pedig nem nemesi - ilyen értelemben polgári - születésű volt. A századparancsnoki állomány vonat­kozásában a származási viszonyok a kö­vetkezőképpen alakultak. Ezerkétszázti- zenhárom fő nemesi, hatszáztizenegy fő pedig nem nemesi családból született. Ez a négyszázötvenegy ismeretlen figyel­men kívül hagyásával 66,5, illetve 33,5 %-ot jelent. A nemesek túlsúlya tehát a századosok között is egyértelmű. Az arány jelentős mértékben megvál­tozik azonban, ha a külföldi születésű, nem magyar származású tiszteket vizs­gáljuk meg ebből a szempontból. E két­száz százados közül (ennyi esetben volt megállapítható a származás) csak ki­lencvenhat nemesi születésű a száznégy polgári származásúval szemben. A kettő aránya különben nemzetiségenként vál­tozott: a lengyelek között például a ne­mesek voltak abszolút többségben, a szabadságharc olasz nemzetiségű hon­véd századosai azonban szinte kizáró­lag polgári születésűek voltak. A néme­teknél, osztrákoknál, szerbeknél és hor- vátoknál szintén ez utóbbiak jelentették a többséget. A magyaroknál viszont az átlagosnál magasabb volt a nemesi származásúak aránya: megközelítette a 70 %-ot. (Ha­zánkban és Lengyelországban a nemes­ség számaránya ismeretesen magasabb volt az összlakossághoz képest, mint a Habsburg-birodalom más országaiban.) . A nemesi születésű és magyar nemzeti­ségű honvéd századosok zöme a közép­nemességhez tartozott. Ez a kategória az egész századparancsnoki állomány köZel 50 %-át - kb. ezer fő - tette ki! Ami lé­nyegében azt jelenti, hogy úgyszólván egyetlen olyan magyar középnemesi csa­lád sem létezett 1848/49-ben, amely ne adott volna egy vagy több századost — esetleg más tisztet is - a honvédsereg­nek. A Dessewffy-nemzetőrségből például Arisztid honvédtábornok mellett Dénes és Lajos huszárőmagyként, öten honvéd, illetve önkéntes nemzetőr századosként, többen pedig hadnagy- és főhadnagyként küzdöttek a honvédségben. A Hertelendy-család egy ezredest, öt századost és egy hadnagyot, a Fáyak csupán csak századosból ötöt, az erdélyi Zeyke négyet adtak a szabadságharcnak. A Vayak közül két őrnagy és négy száza­dos, a Nedeczkyek közül hat százados, a GóTgey-nemzetségből Artúron, a tábor­nokon kívül két alezredes, egy honvéd­és egy gerillaszázados került ki. Egy-egy család különösen kitett magá­ért. Perczel Mór tábornok és Miklós ez­redes mellett például még további két testvér, valamint két unokatestvér hon­véd századosként küzdött. Kralovánszky András Szabolcs megyei nemzetőr őr­nagy három fia a honvédsereg százado­saként teljesített szolgálatot. Máriássy János honvédezredes két testvére és egyik unokatestvére honvédszázados volt. Galánthai Balogh Jánosnak, a re­formkori Bars megye híres ellenzéki vezérének, valamint verebélyi Marzsó Imrének (maguk alezredesként szolgál­tak) két-két fia szintén százados lett a szabadságharc folyamán.- A székely Kiss Sámuel őrnaggyal három fia: Antal őrnagy, Ferenc alezredes és György százados küzdött. Az egerbegyi három Fejér testvér - Mihály, az őrnagy, János és József, a Székely huszárezred száza­dosai - mellett megemlíthetjük a három gyéresi Szász testvért (mindannyian századosok), az ismert írót, Degré Ala­jost, aki két testvérével szintén száza­dos volt, s a példákat még sorolhatnánk tovább. A századosi állomány további 15-18 %-át - megállapíthatóan mintegy két­száznegyven-kétszázötven főt - a kisne- mesek, ötvenhat főt - 2,5 % - petjig a fő­nemesek tették ki. Az utóbbiaknál talán nem lesz érdektelen néhány mondat ere­jéig elidőznünk.' Már csak azért sem, mert a szabadságharc történetével fog­lalkozó szakirodalom azt vallja, hogy a magyar nagybirtokos arisztokrácia - és főpapság - néhány kivételt leszámítva, egyértelműen a Habsburg-reakció olda­lára állt. Ám éppen a honvédsereg tiszti névsoraiból derül ki, hogy a császári biz­tosságot vállaló Forgách, Zichy vagy Pálffy grófok, a „muszkavezető” föurak mellett szép számmal akadtak olyanok is, akik fegyverrel a kézben becsületesen végigharcolták a magyar szabadsághar­cot. Ezt gróf Vécsey Károly tábornok, báró Bánffy János, gróf Bethlen Gergely, gróf Esterházy Pál, gróf Hadik Ágoston, báró Kemény Farkas, gróf Mikes Kele­men, gróf Teleki Sándor és gróf Zihcy Ottó honvédezredesek nevével, valamint további négy alezredes, tizennégy őr­nagy, harminchat százados és mintegy húsz főhadnagy felsorolásával egyértel­műen bizonyíthatjuk. S akkor még csak az „ősi magyar történelmi nevek” viselői­ről szóltunk. Csaknem hasonló számban szolgáltak ugyanis a honvédseregben olyan másod- vagy harmadgenerációs „indigenák” is, akiknek főnemesi rangját apjuk vagy nagyapjuk „honfiúsíttatta”, ismertettette el a magyar országgyűléssel Magyarországra vonatkozóan is. (Az öt­venhat főnemesi rangú honvédszázados­ból tizenkettő ilyen honosított magyar, nyolc pedig külföldi volt.) Igaz, másrészről elmondhatjuk, hogy a szabadságharchoz csatlakozó főnemesek nagyobb része nem magyarországi, ha­nem erdélyi volt, akik birtokaikat is fél­tették a román felkelőkkel szemben. A magyarországi származásúak pedig álta­lában olyan huszonéves fiatalok voltak, akiknek apja ugyanakkor a császáriak tá­borában működött, vagy - jobb esetben - csupán a vihar elültét várta egy ausztriai vagy nyugat-európai fürdőhelyen. Ők azonban egyáltalán nem azért ragadtak fegyvert, hogy ha esetleg mégis a sza­badságharc győzne, legyen aki meg­menthesse a családi hitbizományt, ha­nem mert a haza ügye, a nemzeti egység magával ragadta őket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom