Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-12-19 - 1999-12-26 / 51-52. szám

Evangélikus Élet 1999. DECEMBER 19. 9. oldal A Mandák-kórus Foton áll az Országos Evangélikus Kántorképző Intézet. Mi csak Mandák Otthonnak hívjuk. Otthonunk ez a nagymúltú intézmény, amelyben évről évre tanfolyamok, rendezvények zajla­nak, nyaranta és telenként is kántorkép­zés folyik. S itt alakult meg tíz évvel ez­előtt, 1989 decemberében a Mandák- kórus. Könnyű olyan közösséghez tartozni, ahol barátok gyűlnek össze. A kórus el­múlt évtizede során folyton gyarapodó élményeink: a havonta egyszer megtar­tott próbahétvégék, a szolgálatok szerte az országban és külföldön, a bükki tábo­rozás, a közelgő jubileum megszervezé­sével járó feladatok, de elsősorban a kö­zös muzsikálás öröme erősítették meg barátságainkat, új, tartalmas emberi kap­csolatok szövődtek köztünk, kialakítva bennünk az összetartozás igényét és a fe­lelősségtudatot. Mindannyiunk számára fontos üggyé vált a szolgálat: hazánk gyülekezeteiben énekelni, istentisztele­teken és áhítatokon szólaltami meg az egyházi kórusműveket - a félezer éve íródott Palestrina-motettákat, a német protestáns kórusirodalom barokk gyöngyszemeit: Heinrich Schütz kétkó- rusos zsoltárait, Bach alkotásait vagy a magyar zene remekeit, Bárdos, Halmos és Kodály kompozícióit -, bízva abban, hogy így tölthetjük be a missziói paran­csot, hangunkkal tehetünk tanúbizonysá­got, s mi magunk is töltekezhetünk. Nem is könnyű egy közösséghez tar­tozni, amelynek ilyen nagy feladata van. Lemondásokkal jár, és elszántság szük­séges ahhoz, hogy a vizsgaidőszakokban is ott tudjunk lenni a próbahétvégeken, és fegyelmezetten, koncentráltan dol­gozzunk akkor is, amikor olyan jó lenne beszélgetni, viccelődni, pihenni még egy Ötvenöt évvel ezélőtt - 1944. decem­ber 24-én - végezték ki Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori ország- gyűlési képviselőt. Szarvason, evangélikus családban szü­letett, 1886. január 6-án. Jogi tanulmá­nyokat folytatott Kolozsvárott, Lipcsé­ben és Heidelbergben. Árva megyében lett főispáni titkár. Az első világháború­ban huszárhadnagyként szolgált. A há­ború után Bécsbe emigrált, majd csatla­kozott a Szegeden szervezkedőkhöz. 1925-ben vitézzé avatták, és ekkor vette fel édesanyja nevét. Ezentúl Bajcsy-Zsi­linszky lett a neve. A húszas évek végén, a harmincas évek elején eltávolodott addigi elvbarátaitól és megalapította a Nemzeti Radikális Pártot. Lapjaiban az Előőrsben és a Sza­badságban hirdette meg programját. 1935-ben a hatalom megakadályozta képviselővé választását. Ezért kilépett a Vitézi Rendből és pártja 1936-ban egye­sült a kisgazdákkal. 1939-en Tarpán megválasztották képviselőnek. Lapjá­nak, a Független Magyarországnak lett a főszerkesztője. 1942-ben csatlakozott a Történelmi Emlékbizottsághoz. 1944. március 19-én egyedül ő fogadta fegyverrel letartóztatóit. Az 1944. októ­ber 15-i fordulat idején kiszabadult és október 23-án elnöke lett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadítási Bizott­ságának. Árulás folytán letartóztatták, és december 11-én Sopronkőhidára szállí­tották. Miközben a magyar országgyűlés Bu­dapestről Sopronba települt, Debrecen­ben a 400 éves református kollégium oratóriumában, Zsedényi Béla, az egyko­ri miskolci evangélikus jogakadémia ta­nára elnökletével összeült az ideiglenes országgyűlés. December 21-én megbíz­ták az ideiglenes kormány vezetésével Dálnoki Miklós Bélát, aki az első ma­gyar hadsereg parancsnoka, vezérezre­des volt. Ő a kormányzói proklamációra átállt a másik oldalra. Kormányának tag­ja lett vitéz Faraghó Gábor vezérezre­des, a csendőrség egykori felügyelője, aki a kormányzó megbízásából 1944. október 11-én aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Az ideiglenes kormány tag­jai voltak Gerő Ernő és Nagy Imre is, akik az 1956-os események főszereplői lettek. Az ország nyugati felében pedig ítélke- i. kicsit. Nem is olyan könnyű odafigyelni a társakra, a barátokra, alkalmazkodni egymáshoz, olyan csapat felelősségteljes tagjának lenni, amelyben mindenki kü- lön-külön a munka tevékeny részese, de eredményeket csak együtt, egymáshoz igazodva érhetünk el. Mi mégis örömnek érezzük és szívesen vállaljuk ezt a szol­gálatot. Segít ebben a zene szeretete, a baráti légkör, a Mandák Otthon gondno­ka, Milán Gábor, aki mindig nyugodt és rendezett körülményeket biztosít nekünk a kántorképző falai közt. S méltón meg­köszönni sem tudjuk karnagyunk, dr. Balás István, a „mi Pistánk” áldozatkész és akadályt nem ismerő munkáját, az odafigyelését, szakmai igényességét, pe­dagógiai érzékenységét, és azt a lelkese­dést, szeretetet és önzetlenséget, amely- lyel felénk fordul. Bízom benne, hogy jó kezekben van a mi ügyünk, és újabb tíz év múlva is lesz miről írnunk utódainknak. Medveczky Szilvia JUBILEUMI HANGVERSENY 1999. december 30-án, csütörtökön délután 4 órakor Foton az evangé­likus templomban megalakulásának 10. évfordulóján a MANDÁK KÓRUS énekel. Vezényel: Balás István Közreműködnek az énekkar egyko­ri és mai tagjai. Műsoron: Schütz. Erlebach, Praetorius, Bach, Lotti, Aichinger, Tallis, Mendelsshon és Kodály müvei. Orgonái: Németh Csaba Igét hirdet: D. Szebik Imre püspök Szeretettel hívjuk és várjuk a fűtött templomba az egyházi kórusmuzsika és a Mandák Kórus barátait. zett a számonkérőszék Bajcsy-Zsilinsz­ky Endre egykori országgyűlési képvise­lő felett. 1944. december 23-án kötélál­tali halálra ítélték, és december 24-én az ítéletet Sopronkőhidán végrehajtották. A vigasztalás igéit evangélikus lelkész nyújtotta a halálra ítéltnek. 1944 karácsonyán az ostromgyűrű be­záródott Budapest körül, és megkezdő­dött fővárosunk pusztulása. A harcok a pesti oldalon január 18-án, a budai olda­lon február 13-án értek véget. A fegyveres harcok befejeződése után Bajcsy-Zsilinszky Endre földi maradvá­nyait kihantolták. Végakaratának megfe­lelően Tarpán, Bereg megyében temették el újra 1945. május 27-én. Ott nyugszik Esze Tamás kuruc talpasainak leszárma­zottai körében, ahol országgyűlési kép­viselőnek választották. Dr. Reményi Mihály Miskolc, 1999. november 19. 14 óra. Örömteli eseménynek lehettünk tanúi ezen a délutánon, amikor a Magyar Öku­menikus Szeretetszolgálat keretében dr. Mészáros István, a Tiszán inneni Refor­mátus Egyházkerület püspöke és D. Szebik Imre, az Északi Evangélikus Egy­házkerületének püspöke felszentelte és megnyitotta a miskolci Családok Átme­neti Otthonát. Mészáros püspök - „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisz­tus törvényét." (Gál 6,2) alapján arról szólt, hogy ez átmeneti otthon, ami re­ménységet rejt magában. Ma nagyon sok a sebzett család, s ez feladatot ró Isten népe számára. Akik ebben a hajlékban élnek majd, azok legyenek itt otthon és hordozzák egymás terhét. Ezt követően D. Szebik Imréné püspökné asszony örvendeztette meg a jelenlévőket „Szólj boldog hálaének...” kezdetű szólóénekével. D. Szebik Imre püspökünk - „Fogad­játok be, tehát egymást, ahogyan Krisz­tus is befogadott minket az Isten dicsősé­gére." (Róm 15,7) kapcsán kiemelte, KARÁCSONYVÁRÁS 40+11 évnyi pusztai vándorlás van mögöttünk. Ezt nem csekély mértékben jellemezte az az államilag irányított el­vonókúra, amelynek jegyében minden vallási igényt visszaszorítottak, semmis­nek, értelmetlennek bélyegeztek, s ugyanakkor körkörös fojtogató rend­szerrel igyekeztek az egyházakat lefo­gyasztani, megrontani, hűbéressé alázni, hogy hozzanak azért némi hasznot a pót­vallás jellegű vörös uralom konyhájára addig is, amíg történelmileg rövid idő alatt el nem halnak végleg. Nekiláttak bedeszkázni az eget. „Az egyháznak mán Hittek” - mondta egy faluszéli sihe- der, s gondolták sokan. Időközben azonban valahogy, mintha elfogyott volna a „deszka”, sőt az ügy- gyel-bajjal felrakott égelzáró konstruk­ciók is kezdtek rogyadozni, rá az ideoló­giai ácsok és segédmunkásaik fejére. Tájkép csata után: a behemót Góliát vesztett, Dávid pedig kezdi észrevenni, hogy további életútja is göröngyös. Ba­bérjain nyugodni az sem ér rá, akinek van. Mintha nem lett volna sejthető, hogy a gazdasági és lelki sivatagból nem lehet egycsapásra oázis, a többszörös „elvo­nókúra” megszűntével vérmes remé­nyek és elvárások lobbannak magasra. Ezek ugyan nem érthetetlenek, de ne fe­ledjük: az első ádventkor a Messiás sze­mélyéhez is igen erősen fűződnek politi­kai-nemzeti és általános jóléti váradal- mak, olyanannyira, hogy például a nagy kenyércsoda után királlyá akarták kiki­áltani Jézust, ami elől ő egyszerűen el­Befogadtatok hogy bármelyikünk kerülhet krízishe­lyzetbe. Aki idekerül, az bizony nehéz helyzetbe jutott. Ezt az otthont a magyar állam és a protestáns egyházak közös együttműködése tette lehetővé. Ez az épü­let feladat a város keresztyénéi számára, hogy benne megszólaltassák a hit szavát. A felszentelés után Lehel László, a Szeretetszolgálat igazgatója kifejtette: ennek az otthonnak nemcsak befogadó­nak, de kisugárzónak is kell lennie. Az épület átalakítása 8-9 millió forintba ke­rült és további 11-12 millióra lesz még szükség. Ugyanakkor tudni kell, hogy az épület mögött ott áll a helyi önkormány­zat, a protestáns egyházak, és sok ma­gánszemély a maga adományával. A Magyar Köztársaság miniszterel­nökének felesége, Orbánné dr. Lévai Anikó, mint a Szeretetszolgálat önkénte­se, elmondta: bízik benne, hogy több családnak sikerül majd itt átvészelnie élete krízishelyzetét. Kobold Tamás, Miskolc város polgár- mestere, hangot adott örömének, hogy eme otthon láttán boldogság és hála tölti el szívét. Először is Istennek jár a hála, Ígéretes éhség tűnt. (Jn 6,15) Sokan azért fordítottak neki hátat, mert nem bizonyult kedvük szerinti „mérték utáni” Megváltónak, aki végre jól szétüt a megszálló rómaiak között, népének nemzetközi karriert biz­tosít, s ehhez szinte mindent, mi szem­szájnak ingere. Csakhogy ő kimondha­tatlanul, istenien különbet hozott aján­dékul, hiszen jól tudta: az ember alapve­tő, óriási problémája nem a bőrén kívül, hanem azon belül van! A világ kritikus pontja maga az ember, aki beleragadt százarcú önzésébe, ön­ámításának rafinált rendszerébe, amely­nek foglya, s ezért mániákusan kívül akaija pótolni azt, ami belül hiányzik. Sőt, ezt az egzisztenciális tévedését rá­vetíti az Istenre: „Uram, ha szeretsz, te­remts körém olyan világot, amilyet én szeretnék!” (Csak nekem ne kelljen megváltoznom...) A karácsonyvárás bibliai értelemben egész lényünk áhítozása Isten ajándéká­ra, a Hegyi beszéd értelmében: „Boldo­gok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégítettnek” (mert őket Isten megelégíti). Ez radiká­lisan azt jelenti: az Örökkévalótól nem azt óhajtom karácsonyra, amit jól meg­fontolt vagy személyes kívánságaim diktálnának, hanem azt a mérhetetlenül magasabbrendűt, amit életem és rendel­tetésem Ura ítél fontosnak számomra. Egészségesen ki kell ábrándulnunk ma­gunkból ahhoz, hogy megrázzon ben­nünket a bizonyosság: az kell igazán, az nélkülözhetetlen betevő lelki falatként, hogy Isten „igazsága”, vagyis bűnbocsá­Katolikus teológusok (egy)háztűznézőben Nem túlzás talán, ha azt írom: magyar egyházaink életében egyháztörténeti jelentőségű találkozásra került sor november 3-án az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. A Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Egyetem hallga­tói látogattak el hozzánk dr. Kránitz Mihály professzor veze­tésével. Ilyen még nem volt! - mondtuk mi is, ők is a találkozás előtt. Miután pedig elváltunk egymástól, ezt a mondatot így fogalmaztuk át: ilyen és hasonló kell, hogy legyen megint! Hogy miért is jöttek el hozzánk katolikus testvéreink? Az október 31-én Augsburgban aláírt közös nyilatkozat jó alapot adott arra, hogy az ünnepélyes alkalom kapcsán itthon mi is együtt ünnepeljünk. Kézenfekvő volt tehát a két egye­tem közti találkozás, és nagyon lelkesen vártuk professzor úr és a húsz teológus hallgató érkezését. Kicsit arra készültünk, hogy majd egy „fekete embercso­port” közelít majd felénk a Bosnyák tér felől - csupa kispap, szép, rendezett sorokban, ám nagy volt a meglepetésünk, mi­kor a kapun jó néhány mosolygós lány lépett be, és a teoló­gus fiúk is - farmeros, laza eleganciával. Ahogy jöttek, olyan természetesen, vidáman indult a be­szélgetés is: mintha csak rég nem látott barátok érkeztek vol­na. A délután első részében először a közös nyilatkozatról be­szélgettünk. Arról, hogy ki miért örül ennek, milyen új távla­tokat nyithat meg és hogy mi itt, katolikus, evangélikus teo­lógusok hogyan vonhatjuk szorosabbra a közöttünk már rég­óta meglévő szálakat. Egyetemünk professzorai is részt vállaltak a beszélgetés­ben, és nemcsak ebben, hanem a jövő, a további találkozások tervezésében is. Érdekes és tanulságos volt hallani arról, hogy katolikus testvéreink mit és hogyan tanulnak, milyen a kispapok napi­rendje, mit jelent a „civil teológus” fogalma. Aztán az evan­gélikus teológusok közül néhányan a „mi dolgainkról” szá­moltak be. Arra jöttünk rá, hogy bizony van egymástól mit tanulnunk. És az is világossá vált mindannyiunk számára, hogy sokkal több az, ami összeköt minket, annál, ami egy­mástól elválaszt. Jó volt néhány szendvics mellett új ismeretségeket kötni, jó volt együtt énekelni, játszani, együtt hallgatni Isten üzenetét. Jó volt átélni valamit (és nem is keveset) abból a már létező és újra és újra megnyilvánuló egységből, amiért Jézus egykor imádkozott, és ahogyan ezt azóta szerte a világon keresztyé­nek teszik. Az augsburgi események mindenképpen előre lendíthetnek, lelkesíthetnek bennünket. De mégis, mindenek felett Isten „lelkesít”, Ő, aki Lelke által megláttatja velünk a másikban, a MÁSban a Testvért. Nyitott az út egymás felé - és ez a „megbékélt különbözőségek egységének” útja. Min­den ilyen, és ehhez hasonló, vagy akár másfajta találkozás is erről tanúskodik. Úgy kísértük ki a kapun katolikus testvéreinket, hogy már tudtuk: folytatás következik És ez már nem is lehet másként. (Legközelebb december 7-én, az első ökumenikus egyete­mista, főiskolás véradáson láttuk viszont egymást: ilyen sem volt még!) Varga Gy. Halálos ítéletvégrehajtás karácsonykor aztán a köszönet azoknak, akik ezért az épületért fáradoztak és dolgoztak. Az in­tézményért továbbra is megosztott fele­lősséggel fogunk gondot viselni az Öku­menikus Szeretetszolgálat és a protes­táns egyházakkal. Végül saját gondolataimat hadd foglal­jam össze Urunk ama szavaiban: „Akkor így szól a király a jobb keze felől állók­hoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljé­tek a világ kezdete óta számotokra elké­szített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezí­telen voltam, és felruháztatok, beteg vol­tam, és meglátogattatok, börtönben vol­tam, és eljöttetek hozzám." (Mt 25,34- 36) Bárcsak minél több bajba jutott em­bertársunkban meg tudnánk látni Krisz­tus arcát. Másrészt az Átmeneti Otthonba kény­szerülők fel tudnák ismemi a hívő embe­rek szeretetében Krisztus szeretetét, és maguk előtt láthatnák ama mennyei Örök Hajlékot, melyet immár Krisztus és egy­háza 2000 éve kínál a világ számára. Sándor Frigyes tó, megigazító, helyreállító jósága has­son át és formáljon szüntelen. (Az or­vostól sem azt várom, hogy valami fino­mat, hanem hogy valóban gyógyító szert Írjon fel nekem - akár ízlik az -, akár nem.) Szép a fenyőfa, a gyertyafény stb., de ha szívünk újjászületési sóvárgá­sa hiányzik, akkor a leggazdagabb kará­csony is koldusszegény. Adventi éhség és szomj - enélkül bedu­gott kulacsot tartunk a forrás alá. „Éhe­zőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel” (Lk 1,53) - ol­vassuk Mária énekében, az ún. Magnificat-ban. Az áhító üresség nyi­tott, befogadásra kész; lelkünk jászola a születendő isteni gyermek számára. Ne­ki aztán bennünk kell növekednie, h'ojry minden képzeletet meghaladó, csodála­tos programja valósuljon meg formáló­dásunkban épülésünkre s embertársaink üdvére. Ennek természetesen megvan­nak a szerves közösségi összefüggései, mégis teljesen egyénre szabott, hiszen senkiből sincs két példány, és a világ Ura nem lehet olyan fantáziátlan, hogy valami uniformizált lelki masszává pré­selné embereit. Nagy viszont a baj a „bővelkedőkkel”, akik nem veszik észre, mennyire koldu­sok az Isten előtt, azaz valójában. Talán mindenük megvan - kivéve életük ren­deltetésszerű értelmét. Talán sokan irigylik őket, nem tudván, hogy bennük nem áhító, hanem ásító üresség honol - gondosan elfüggönyözve, hogy maga a tulajdonos se láthasson bele. (Ezt az űrt kell aztán kitölteni valamivel: presztízs­szimbólumokkal, felpumpált öntudattal, hatalommal, alkohollal stb.) Vannak viszont, akik vallási önérzet­ben „bővelkednek” túlontúl, s így az Úr­isten mintagyerekeinek képzelik magu­kat; netalán annyira „megtértek”, hogy nem jut eszükbe: ebből a felfuvalkodott- ságból kellene sürgősen megtérniük, egyrészt mert a legfejlettebb farizeiz- musnak sem megnyerő az illata, más­részt mert így elzárják saját belső érlelő- désük útját. Baj pedig, ha valaki életle­mezén meghibásodik a barázda, folyton visszaugrik a tű, s ugyanazt a dallamtö­redéket ismétli szűnni nem akaróan és idegesítően. Ahogy keresztünket napon­ta föl kell vennünk, úgy kell megtalál­nunk napról napra életünk Gazdájának számunkra kijelölt útját. S jó, ha erre is éhesek és szomjasak vagyunk. Külön­ben üres kézzel távozunk ádvent Urának asztalánál. „Koldusok vagyunk, ez az igazság” - ez volt Luther utolsó leírt mondata. As­sisi Ferenc pedig Megváltója derűs szí­vű koldusának tekintette magát. Egy küszködő gyülekezeti vezetőt viszont így vigasztal a Jelenések Könyve (2,9): „Tudok nyomorúságodról és szegénysé­gedről, pedig gazdag vagy”... Bár mindannyiunk élete lenne meggyőző párhuzamosa ennek a szegénylelkűség- nek, éhségnek-szomjnak, amelyhez Is­ten hatalmas ígéretei fűződnek. Dr. Bodrog Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom