Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-12-05 / 49. szám

2. oldal 1999. DECEMBER 5. Evangélikus Élet r •v ISTENTISZTELETI REND i/ACÁOKiAD „Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok. ” Lk 21,28 (2Kir 19,14; Mt 15,25; Jak 5,7-8; Zsolt 80,1-20) Minden ember másféleképpen várakozik. Lehet türelmetlenül topo­rogni, lehet sóvárogva lesni az érkezőt, és lehet csüggedten, lehajtott fejjel megad­ni magunkat. Milyen az Isten népének várakozása? Készen állunk az érkező foga­dására? Vagy már csüggedten megadtuk magunkat a sorsunknak? Jézus szava ki akar lendíteni a csüggedésből, maga akar késszé tenni Országa fogadására. Még vár az érkezéssel, hogy maradjon még időnk változtatni, mozgásba, lendületbe jönni, akar bennünket állítani a rohanásban és szintén életbevágóan szükséges dolgok felé fordítja a figyelmünket. Nem szabadna légy inteni rá, jó lenne ha nemcsak evilági dol­gokat gyűjtenénk, mert előtte igazán nem csak ezekről kell számot adnunk. CSÜTÖRTÖK „ Ő szabadított minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába. " Kol 1,13 (2Sám 22,2; Mk 13,5- -13; Ézs 43,22-28) Sötétség - világosság, rossz - jó, a világ örök ellentétpárjai fe­szültségben, ellentétben állnak az életünkben. Egyikből a másikba kerülünk át. A SZERDA •• habnál az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" Mt 16,26; (Hős 14,4; Jel 3,7-13; Ézs 43,14-21) Ma szinte minden fontosabb az embereknek, mint a lelkűk épülése - mondjuk sokszor szomorú­an az üresedő templomi padok láttán. Más profitot keresnek, sőt hajszolnak, olyat ami cseppet sem maradandó, amivel nem lehet megváltani az örök életüket. Jézus meg noz bennünket, ha megtapasztaltuk már azt, hogy felesleges, hogy amikor már fel­adnánk, megmutatkozik a megoldás, megsegít bennünket az Isten. Egyetlen dolgot tehetünk: Mindazt, ami a lelkünket aggasztja, bátran elmondhatjuk az Úristennek, hiszem, azt, hogy nála van rá segítség. Holecska Anikó HATHA! Lk 13, 6-9 Advent második vasárnapja Még óvodáskorú volt a fiam, amikor a következő eset történt: A szomszédban voltunk együtt társaságban. A gyerekek játszottak, mi, felnőttek jóízűen beszél­gettünk. Egy szóba került ügy kapcsán éppen az igazmondásról folyt az eszme­csere. Kisfiam elkaphatott egy-két mon­datfoszlányt, mert félbehagyta a játékot, felénk fordult: „Az én anyukám a múlt héten nem mondott igazat! Azt mondta, hogyha rossz leszek, megbüntet. Én szó- fogadatlan voltam - s itt következett a konkrét csinytevés ő pedig azóta sem büntetett meg, vagyis hazudott!” Monda­nom sem kell, dermedt csend követke­zett. Én pedig zavaromban kezdtem egy­re kellemetlenebből érezni magam. Míg végül szomszédasszonyom megtörte a csendet: „Gyermek! Nem gondolod, hogy mindez sokkal inkább édesanyád megbocsátó, a büntetést halogató szere- tete volt, mint hazugság?!” E történet is példázza, hogy mennyire érthetetlennek és elfogadhatatlannak tűnik, még gyer­meki logikával is az elmaradt büntetés, az érdemtelenül kapott kegyelem. Hi­szen az igazságérzet szerint a bűn igenis büntetést érdemel. Még akkor is, ha a büntetés fáj és nem kívánatos. Bár oly­kor ez a tény teljesen mellékesnek tűnik. A lassan már a legszömyübb hírekhez is „hozzáedződött” közvéleményt is mé­lyen megrázta annak idején egy meg­gyilkolt fiú halála. Még megdöbbentőbb volt azonban, amikor az apa szemrebbe­nés nélkül belekiáltotta a mikrofonba: „A fiam meghalt. Azt akarom, hogy öl­jék meg az elkövetőket is!” Ez a fájda­lomtól és egyben elvakult bosszúvágytól „túlfűtött” apai tekintet dereng fel most előttem, amikor sokkal erősebb kontúrral megjelenik egy másik, egy szelíd atya - arc is, és belekiáltja az egész világba: „A Fiam meghalt, mégpedig ártatlanul és kí­nos halállal egy keresztre feszítve. De én nem akarom a bűnösök halálát, én azt akarom, hogy éljenek!” Ez a másik atya nem más, mint a fügefa történetének sző­lősgazdája, azaz Isten. Ő az, aki Fiáért, az ő közbejárásáért és érdeméért, a kö­vetkezetlenségig kegyelmes, amikor nem hajtja végre a kimondott ítéletet. Persze ez a halasztás a „hátha” szó által kifejezett reménységgel történik. Aho­gyan a szőlősgazda nem mond le a gyü­mölcstermésről és a vincellér is a termés reményében ápolja, gondozza a fát, úgy Isten sem céltalanul vár. Arra vár és azért vár, hogy hátha szíven talál már végre minket a kegyelem. Hátha célba ér ná­lunk is a golgotái kereszt áldozata, aho­gyan az megtörtént az egyik latornál és a római katonánál. Mert a Golgotán ítélte el Isten terméketlen életünket, de ott hozta el számunkra a kegyelem idejét is. „Ki keresztet hordott mindenkiért: A földön igazságot nem ígért! a földön a föld törvényét szeresd, A földön egy a törvény: a kereszt. Kinek keresztje föl az égig ért: Az égben igazságot nem Ígért. Az égben ítél égi Szerelem: Az égi egy-törvény: a kegyelem... ” (Berde Mária: Törvény) Világos és egyértelmű, hogy az ítélet­ben megállni, azt túlélni, csak Megváltó közelében lehet. A megmaradás titka te­hát abban van, hogy hogyan tudunk mi­nél előbb Krisztushoz találni és életünket minél inkább Őhozzá igazítani. Mert ha mindez nem történik meg, akkor érvény­be lép a „Vágd ki, miért foglalja a földet hiába?” lehetőség. A fügefa története szándékosan marad befejezetlenül, azaz „nyitva” a Bibliában. A végét az olvasó­nak, a hallgatónak kell megfogalmaznia. Nem szavakkal, hanem hívő élettel. Mert a történet csak egyféleképpen lehet iga­zán szép és kerek egész. Úgy, hogy a fa meghálálja a türelmet és a szeretetteljes gondoskodást, s előbb virágba borul, majd gyümölcsöktől roskadozik. Aki ol­vassa, értse meg a történetet! Majd élje meg e pozitív befejezést személyesen! Lászlóné Házi Magdolna Budapesten, 1999. december 5. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német) Dietrich Tiggemann; de. 11. * (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Bencéné Szabó Márta; II., Modori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ör­dögárok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Bé- * kásmegyer, III., Víziorgona u. 1. de. fél 9. Gálos Ildikó, Csillaghegy III., Mátyás kir. u. 31. de. 10. Paál Gergely; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. (úrv.) Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Leibstück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv., családi) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter; du. 6. Geröfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. fél 10. (családi) Muntag Andomé; de. II. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 6. Pocsai Istvánná; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. Bolla Árpád; IX., Thaiy Kálmán u. 28. de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápol­na u. 14. de. fél 11. Bolla Árpád; X., Kerepe­si út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelen­föld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szeverényi János; de. fél 10. (családi) Ferenczy Erzsébet; de. 11. (úrv.) Szeverényi János; du. 6. Schulek Mátyás; XI. Németvöl­gyi út 138. de. 9. Schulek Mátyás; Buda- gyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv.) Bácskai Károly; de. 11. (úrv.) Bácskai Károly; du. fél 7. Lukovics Eszter; XIII., Kassák Lajos u. g* 22. de. 10. Holecska Anikó; XIII. Frangepán * u. 43. de. fél 9. Holecska Anikó; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 73. (Nagytemplom) de. 10. Veperdi Zoltán; Rákosszentmihály XVI., Hősök te­re 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. 11. Blatniczky Já­nos; Mátyásföld XVI. Prodám u. 24. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII. Tessedik tér. de. 9. (úrv) Kosa László; Rá­koscsaba, XVII. Péceli út 146. de. 9. (úrv.) Szabó János; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. (úrv) Kosa László; Rákos­liget, XVII. Gőzön Gy. u. de. 11. (úrv) Szabó János; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungá­ria út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, * XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győrfi Mihály; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, (ref. imaház) de. 9. i Endreffy Géza; Törökbálint (ref. templom) du. 3. Endrefíy Géza; Budakeszi de. fél 9. Kőszeghy Tamásné; ADVENT 2. VASÁRNAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap epistolája (oltári ige): Róm 15,4-13; evangéliuma (igehirde­tési alapige): Lk 21,25-36. HETI ENEKEK: 142, 133. KARÁCSONYI EVANGÉLIKUS IS­TENTISZTELETET közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 1999. december 25-én, ádvent de. 11.05 órakor a Bécsikapu téri templomból. Igét hirdet D. Szebik Imre püspök. Az öröm szállást keres Amikor pedig Jézus odaért, ahol Zákeus lélegzetvisszafojtva leste a fáról, egyszer csak fölnézett rá, és ezt mondta: Zákeus! Mássz le, de gyorsan! Ma a te vendéged kell hogy’ legyek! (Lk 19,5) Bombameglepetés! Elképesztő. Ilyen nincs. De van! Mintha egy gyógyíthatat­lan beteget baljós felhőkből valami egészségrakéta találná telibe. Ilyen a ke­gyelem: lehet huszonnégy karátos való­színűtlenség - de tény! Mintha a töme­geket mozgósító jerikói átvonulásnak az lett volna a fő célja, hogy a nevezetes város leghitványabb alakját kitüntető gesztussal térítse meg. Még ilyet - meg áll az ész. Bizony megáll, ha az isteni öröm szállást keres, és villámszerűén beüt a leglehetetlenebb helyen. (Mintha ÁDVENTI ORGONAZENÉS ÁHÍTATOK a Bécsi kapu téri evangélikus templomban keddenként 18 órai kezdettel. Orgonán közreműködnek: December 7-én Erdődy János (Szent Mihály templom) December 14-én Baráti István (Esztergomi bazilika) December 21-én Bán István (Bécsi kapu téri ev. templom). Minden.érdeklődőt szeretettel várnak. Rákosi idején Harács elvtárs lett volna a címzett...) A szerzés, mint életforma, karriert szerzett Zákeusnak. Elvágta azonban Is­tentől s embertársaitól, sőt legmélyebb önmagától is. Számunkra ő amolyan ki­nagyított példa, amely bemutatja: mivé torzul az ember, ha önérvényesítő indu­lataira hagyja magát. Ha nem lett volna tehetséges, és kisebbrendűségi érzés sem hajtotta volna alacsonysága miatt, bizonyára „szerényebb” formátumú pénzvadász lett volna, aki kevésbé feltű­nő módon és eredménnyel jár ugyan­azon az „istenmentes” úton. Lelki minő­ség szempontjából nem túl lényeges, hogy valaki a Romlás hadseregében őr­vezető, őrmester vagy őrnagy - életirá­nya ugyanúgy halálos. Ennek egyik jel­lemzője, hogy egyre kevésbé örömképes tisztelhető módon, mondhatnánk áldáso­sán, azaz emberien és istenesen. Korunk többé-kevésbé mohó átlagemberénél nem volt ő se jobb, se rosszabb. Ma so­kak számára a régió legnagyobb stílű vállalkozója lenne, s inkább irigyelnénk. Ott azonban ő volt a megtestesült adó­ügy, a megszálló hatalom kikezdhetet­len, kincstári főmegbízottja. Fogcsikor­gatva gyűlölték. Mindent egybevetve: mégis csupán egy volt a megváltatlanok közül. Sőt: talán ő volt ott a legmegvál- tatlanabb, hiszen „mindene megvolt” ­de mivégre? Mit ér ez a „minden”? Ez a hörcsögegzisztencia... JÉZUS KÖZELEDTÉVEL KONGA- NI KEZDETT BENNE AZ ŰR. „Vala­mi nincs sehol” - Váci Mihály szavai­val, vagy Gyökössy Endre megfogalma­zásával: „Ha hiányzik életünk közepe.” Sikerneurózisról beszél a legfrissebb lé­lektan - többről van itt szó. Az élet de­lén be szokott köszönteni az a lelki vál­ság, mely számvetésre késztet, hogy rá­ébredjünk hiányos értékítéleteinkre, egyoldalúságainkra, életstílusunk vészes „görbületeire”, vétkes mulasztásainkra, hogy rátaláljunk: merre vezet valami jobb út, küldetésünk ösvénye. Zákeus aligha volt fiatal. Feltörni, megszedni magát, és még meg is csömörleni: ehhez idő kell. Az évek múltával egyre jobban éreznie kellett, hogy a vagyon nem is olyan nagyon boldogít, sőt: bálványként hatalmaskodik rajtunk, s azzal fenyeget, hogy ránk omlik s kilapít. Ki hogyan éli meg a maga krízisét, ha szembe mer nézni belső gubancaival, félelmetes ár­nyaival. Dante ezzel kezdi a Divina Commediát: „Az emberélet útjának fe­lén / egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém. / Ó, ször­nyű elbeszélni, mi van ottan.” Csak azt ne higgyük, hogy ez csupán afféle költői fantázia. Ha van egyéni „idők teljessé­ge”, akkor fővámszedőnk bensejében bi­zonnyal kitört az Isten-éhség, amikor Jé­zusról azt hallotta, hogy Jerikón át visz az útja Jeruzsálembe. Egy bizonyos: FELTÉTLENÜL LÁTNI AKARTA JÉ­ZUST. Talán hallott valamit arról, hogy a názáreti vámosokkal is szóbaáll? Min­denesetre sokat mond az az elszántság, amely nem törődik azzal, hogy nevetsé­gessé teszi magát nyíltszíni, nem tudom, hány méteres síkfutásával, melynek ko­ronája a fáramászás. Elnézést a kifejezé­sért: még a közröhej sem „bírta” érde­kelni, csak láthassa Jézust! Mint aki az életéért fut és mászik... A Megváltónak föltehetően beszélhetett valaki Zákeusról, s amikor fölnézett rá a fára, a kimondhatatlanul vágyakozó­szenvedő arc rögtön elárult neki mindent: Itt és most senki sem szorul rá annyira a kegyelemre, mint „ez az élenjáró népnyú­zó, Róma talpnyalója, gátlástalan, min­den hájjal megkent törtető.” Ez lehetett róla a közvélemény, főként olyanok ré­széről, akik csak áhítoztak valami hason­ló gazdagságra, s különben is közszük­séglet az eszményi bűnbak, akit bizonyí­tottan okkal lehet szidni-átkozni, hiszen oly gyönyörűen passzol rá minden szóbe­li ütlegelés, hogy tisztára megkönnyebbül a méltán felháborodott igaz lélek. Senki sem látta a fővámszedőt Jézus szemével, hatalmas erejű szeretetével, mely képes kiragadni az aranyketrecből a legremény­telenebb szegény bűnöst. JÉZUS OKVETLEN ÉSZREVESZI A KIÉHEZETT LELKŰ EMBERT. Sőt: az „ilyen” kell neki. Hol lelki szegény­nek, hol megtört szívűnek mondja a Szentírás azt, aki egyre mélyebben sejti gyökeres Istenre szorultságát. „Koldu­sok vagyunk, ez az igazság” - vallotta Luther halála óráján. Rendszeres temp- lombajáróknak, „törzskeresztyéneknek” viszont sokszor épp az a legnagyobb nyomorúságuk, hogy jószerivel afféle címzetes bűnösöknek érzik magukat, akiknek” életén, lelkületén elég olykor némi árnyalati módosítást eszközölnie Istennek - így aztán mintha örömképte­lenek volnának az evangélium = öröm­hír befogadására. Félelmetesen naiv és önámító tud lenni a lelki önarcképünk. Nincs betegebb dolog, mint egy öröm­képtelen vallásosság, mely akkor persze szeretet- és szolgálatképtelen is, amihez a megtérés adná az indítóerőt, pontosab­ban: az életünk egészét átölelő megvál- tottság. Jézus Krisztus betoppan, s tö­mören meghirdeti számunkra az istenien új korszakot: ,Ma a te vendéged kell, hogy legyek!” s még Ő ajánlkozik, aki maga az öröm s megújulás. Ha pedig valaki netalán meghökken, hogy ajtót nyisson-e élete Urának, az gondolkozzék el egy kicsit azon: vajon Zákeus miért nem kért gondolkozási időt a szállást keresőtől? Dr. Bodrog Miklós * * « I i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom