Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-12-05 / 49. szám

1999. DECEMBER 5. 3. oldal Evangélikus Élet Pillanatképek az országos evangélizációról Felejthetetlen élményben volt része an­nak, aki november 6-án résztvett az or­szágos evangélizáción a Deák-téri evan­gélikus templomban. Hívogató mottója így szólt: „Jöjj, térj be, kapum tárva!" S aki betért a nyitott templomajtón, nem csupán egy kellemes napot tölthetett el az ország más tájairól érkezett testvérek­kel, hanem keresztyén életünk fontos kérdéseivel is szembesülhetett. A nap központi gondolata a keresztség- től kezdődő növekedés volt, melynek eredményeként gyümölcsöket kellene te­remnünk. A templom előcsarnokában látható képek mellett az előadók más, megfoghatatlan, mégis hazavihető képe­ket tártak elénk. A keresztség képét, mint ajándékot, melyet Istentől kaptunk. Olyan ajándék ez, mely életünk „Miért?"-jeire adhat választ. „Ne félj, mert megváltottalak/” - mondta ki felet­tünk akkor Isten és mondja ma is. S el­tűnnek a kételyek, s csak a boldog bizo­nyosság marad: Meg vagyok keresztel­ve, az Övé vagyok! A növekedés képe egy kislányt muta­tott, aki egy hatalmas templomban állt. Parányi gyermek, akinek a növekedését a templom tette lehetővé. Hogy ne csak testben és szellemiekben, hanem lelkiek­ben is gyarapodjon. Hogy a mustármag- 4^ nyi hit olyan terebélyes fává növekedjen, melyen mások is helyet találnak. Olyan közösséggé, melyben az emberek ott­hont lelhetnek, s a konfliktusok ellenére megvalósul az igazi, Istennek tetsző gyü­lekezeti élet. Hiszen a keresztyén élet nem magányos küzdelem, hanem csapat­munka. „Kell egy csapat, egyedül nem megy.” S a harmadik kép nem a várva várt, gyümölcsöktől roskadozó fa volt, hanem a terméketlen fügefa, mely megérdemel­né, hogy kivágják, elpusztítsák, a gazda azonban még vár. Mert az Atya türelmes. Kegyelmes. Olyan tükröt tár elénk igéjé­ben, mely megláttatja velünk bűneinket, s azt, hogy mennyire gátolnak a gyü­mölcstermésben. Képek, melyeket hazavihettünk ma­gunkkal. Emlékek, melyekre sokáig em­lékezni fogunk. Arcok, melyeket öröm lesz újra látni. Várjuk a viszontlátást. Az újabb képeket. Reméljük, jövőre ugyan­itt találkozunk. Azokkal is, akik most nem lehettek velünk. Hulej Enikő Az országos evangélizáció offertóri- umát, 80.020Ft-ot a vajdasági evangéli­kus egyház támogatására ajánlottuk fel. Isten áldása legyen az adakozókon, az adományon, vajdasági hittestvéreink éle­tén és szolgálatán. Emlékezés Podmaniczky Pál professzorra A dr. Lang Jánosné vezette soproni Luther Szövetség november 9-én emlé­kezett meg az 50 éve meghalt báró dr. Podmaniczky Pál teológiai professzo­runkról. Délután temetői sírjánál Sümeghy József ny. lelkész, volt tanítvá­nya helyezte el az emlékezés koszorúját. Nem felejtettük el őt! Üdvözítő Urunk mondta: „Ha valaki nekem szolgál, en­gem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én Szolgám is. ” (János 12,26) Üdvö­zítőnk ígérete alapján az Úrnál tudjuk hűséges tanárunkat. A temetői megemlékezés után a gyüle­kezeti teremben gyülekezett az emléke- zők kis serege. Ott voltak leányai, uno­kái, családja tagjai. „Fél évszázad báró dr. Podmaniczky Pál teológiai tanár ka­tedrája nélkül” címen Gabnai Sándor segédlelkész szép, értékes előadásban is­mertette Podmaniczky professzorunk életét, áldott „lélkésznevelő küldetését. Hálával gondolunk katedrájáról gazda­gon hintett filozófiai, vallástörténeti, vallásbölcseleti, neveléstani, missziótör­téneti, karakterológiai tanításaira. Zoltán László ny. lelkész-tanítvány „kedves professzoráról” „élő emlékeit” hozta és tette le figyelő hallgatói elé. Az emlékezés hálás szeretetének melegét éreztük az éppen Sopronban tartózkodó Lábossá Lajos püspökhelyettes, volt ta­nítvány szavaiból. Felejthetetlen szemé­lyes emlékeket idézett föl még Roszik Mihály ny. lelkész-tanítvány is. A Podmaniczky-szülőkre és édesapára emlékezett leánya, Kutas Emilné Podmaniczky Márta. Ő a gyermek felől nézve emlékezett az 50 éve „hazament” áldott életű édesapára. A jelenlévő népes gyülekezete imádsá­gában köszönte meg az egyház Urának Podmaniczky Pál teológiai professzor életét, a tőle kapott sok-sok, el nem mú­ló lelki-szellemi kincset. A temetőben is, a gyülekezeti teremben is felcsendült két Podmaniczky Pál for­dította ének: „Szelíd szemed Úr Jézus” (385. az énekeskönyvünkben) és „Uram, óh add, ha vándorutam” (525.). Podmaniczky Pál nem halt meg. Egyik tanítványa utalt a 118. zsoltár 17. versé­re: „Nem halok meg, hanem élek és hir­detem az ÚR tetteit.” Az 50 évvel ezelőtt elaludt Podmaniczky Pál professzorunk, „Podi bácsi” szavai, alakja, hangja és tanításai megelevenedtek ezen az estén. Benne az élő Jézus üdvözítő szeretetét éreztük ak­kor is, 50-60 évvel ezelőtt is -, és most is... Sümeghy József r Í rhatnám, hogy zsinati előzetes, orszá­gos közgyűlési előzetes, tisztújítási előzetes, millenniumi előzetes, a lényeg ugyanaz. Az egyházban is a végéhez kö­zeledik az átmenet körszaka, benne az átmenet embereinek a lejáró mandátu­mával. Lehet, hogy még néhány eszten­deig a szükségesnél erősebbnek érezzük majd a kontinuitást és gyengébbnek a cenzúrát, az elhatárolódást a múlttól, de a változás, reményeink szerint a megúju­lás, már sokáig nem késleltethető az egy­házi közéletben sem. Nemrég résztvehettem Kiskőrösön a presbitérium ülésén. Jó érzés volt tapasz­talni, hogy a presbiterek, asszonyok és férfiak, mennyire érdeklődnek egyhá­zunk dolgai iránt, szívükön viselik azt. Hamis az a beállítás, hogy az embereket nem érdekli az egyházi közélet, netán az egyházpolitika, nem ezért jönnek az egy­házba. Igen, elsősorban nem ezért, ha­nem a lelki épülésért jönnek, mert ke­resztény családban nőttek fel, vagy már felnőttként Jézus Krisztus szava meg­érintette őket. De a közösség tagjaiként, főként, ha presbiterek, gondnokok, fel­ügyelők, tisztségviselők már érdeklőd­nek az intézményrendszer egészének belső élete, valamint állam és egyház, egyház és társadalom kapcsolatrendszere iránt. Ismét megerősödtem abban a vélemé­nyemben, hogy kényes kérdésekről, fe­szültségekről is tájékoztatni kell. Mert eleve így kívánja a tisztesség, no meg a nyilvánosság nagy erő, segíthet a tisztá­zásban. Eléggé tapasztaltuk, hová vezet a gondok szőnyeg alá söprése, az egyolda­lú, valóságidegen tájékoztatás. ' Más kérdés, hogy az egyházi sajtóban, újságírásban nehezen érvényesül a tár­gyilagos, tényfeltáró stílus. A tényeket természetesen lehet többféle módon is kommentálni, de legalább belőlük illik kiindulni. És főleg, nem szabad összeté­veszteni a tényt a véleménnyel, a kofn- mentárral. Az egyház közéleti megújulása sajátos akadályaként többször emlegettük a dik­tatúra évtizedeiben jellemzővé vált hie- rarchizmust és klerikalizmust. Ennek leg­főbb megtestesítője a hierarchia csúcsán álló első számú vezető volt, akinek gon­doskodnia kellett az egyház belső rendjé­ről, lojalitásáról, az állami akarat érvé­nyesüléséről. Ugyanakkor őrajta keresz­tül áramlottak az állam által nyújtott ja­vak az egyházhoz, a papi személyekhez. A kilencvenes évek azt mutatták, hogy a gondoltnál sokkal erősebben szociali­zálódott a lelkészi kar erre a modellre, ami a polgári demokrácia viszonyai kö­zött teljesen korszerűtlenné vált. Ez azért is gond, mert bár vannak a lelkészek kö­zött a másfajta működésre fogékony sze­mélyek és csoportok, éppen a rossz szo­cializáció mélysége jelzi azt a veszélyt, hogy önmagukban a személyi változások nem biztosan hoznak stílusbeli változást. Hiba lenne klerikus-laikus ellentétre egyszerűsíteni az ügyet, éppen mert a lelkészi kar is megosztott, de kétségkívül a konfliktusok egyik fő vonulata a nem lelkész-elem visszatérésének az immár kínos késlekedése a döntési pozíciókba. Ugyanakkor a növekvő iskolai és intéz­ményrendszer egyre inkább többféle olyan szakértelmet igényel, amivel a lel­készek hivatásos szinten nem rendelkez­nek. A sokat emlegetett paritás eleve kel­lően kifejezi a lelkészek, a hivatásos elem meghatározó szerepét - nemcsak a spirituális munkában -, hiszen három­száz lelkész és háromszázezer egyháztag képviselői kerülnek azonos arányban a vezető testületekbe, illetve az elnöki posztokra a gyülekezetektől, az országos egyházig. Ha ezek után névlegessé, pro­tokollárissá válik a világiak szerepe, ak­kor azt a teljesítmény sinyli meg. Nem állítom, és rj^m állíthatom -, hi­szen akkor az országos felügyelőnek sú­lyosabb lépésekhez kellene folyamodnia, -, hogy az országos egyházi, egyházke­rületi, egyházmegyei testületekben, bi­zottságokban látszattevékenység folyik, de bizonyos, hogy messze vagyunk a kí­vánatos közéleti aktivitástól. A testületek legfeljebb a nem mindig a legszaksze­rűbben előkészített, illetve meghozott döntések egyfajta ellenőrzését végzik el. S Felszentelték ^ a budakeszi református templomot A reformáció ünnepe előtt történt még, hogy Budakeszin új református templo­mot szenteltek fel, a Határainkon Túl Élő Magyarok Emléktemplomát. A temp­lom funkciójában összekötő szeretne lenne valamennyi, a Kárpát-medencében élő magyar református számára, aki hazalátogat. Ennek megfelelően a szentelés­ben részvettek a határainkon túl élő magyar református egyházak püspökei, Kár­pátaljáról Horkay László, Szlovákiából Erdélyi Géza, a Vajdaságból Csele Sze- mesi István, rajtuk kívül Hegedűs Lóránt, az egyházkerület püspöke és Csuka Ta­más protestáns tábori püspök. Egyházunkat Szebik Imre püspök képviselte, aki áldást mondott. Az oltáron Tőkés László királyhágómelléki püspök helyezte el a Bibliát, a felszentelő igehirdetést Bölcskei Gusztáv püspök, a zsinat lelkészi elnö­ke tartotta. Merétey Sándor, a gyülekezet lelkipásztora a 103. zsoltárral adott há­lát a templom elkészüléséért. Sokan vettek részt a helybeli és a budakömyéki evangélikusok közül is, mert ebben a templomban ezentúl nekik is otthonuk lesz. Előzetes Ez az egyházi közéleti háttér magya­rázza, miért kerülnek sorra olykor a Zsi­naton olyan viták, amelyeknek inkább másutt lenne a helye. Miért sűrűsödnek jogalkotási kérdésekben olyan feszültsé­gek, amelyeket a közegyházban kellene feldolgozni. Kétségkívül, és ez a leginkább egyházi sajátsága az ügynek - a problémák azzal is összefüggnek, hogy egy intézmény- rendszerben a gondok, az ezeket kísérő bírálatok természetszerűleg elsősorban a vezetőket érintik. A diktatúra egyik sa­játsága volt, hogy a püspökökből a ha­gyományosnál és a szükségesnél jobban vezetőket csinált. Ezt erősítette még fel a világi elem kiszorítása. A szabaddá vált egyházban sajátos ski­zofrén helyzet alakult ki. Talán ezért is tudok erről írni, mert egyházunkban ma­gam láthattam, mint társuk, a legköze­lebbről püspökeink szolgálatát. Igen jó véleményem van az elmúlt évtizedben végzett püspöki tevékenységről, munka­bírásról, egyházszeretetről. Tapasztalhat­tam a gyülekezetekben a püspökök szol­gálatai magas színvonalát, örülhettem, érezve a hívekből feléjük áradó őszinte szeretetet. Mindez nem mondható el ilyen egyér­telműen a vezetői tevékenységről, ami részben kényszerűen, az állami és a bel­ső környezet konvenciói miatt is megma­radt, főként az első számú vezető püspök esetében. A Zsinaton fedezhető fel legin­kább ennek a sajátos skizofréniának a közvetlen közvéleménye. A zsinati tagok sokszor bizonyitották szeretetüket a püs­pökök iránt - konkrét paragrafusokkal bizonyíthatóan is kifejezve ezt -, ugyan­akkor keresték a jogalkotás azon lehető­ségeit, hogy korlátozzák a vezetők túl- hatalmát, véget vessenek az egyházban is nehezen elviselhető kliens-rendszer­nek. Rossz szolgálatot tettek és tesznek a püspöknek azok a lelkészek, akik vagy érzelmi húrokat pengetnek, vagy túlzott lojalitásból, szervilizmusból, netán ké­nyelemszeretetből végső soron nem is a vezetőt, hanem önmagukat védik, akara­tuk ellenére leleplezve mindazt, ami a diktatúra idejéből megmaradt. A sajátos zsinati „húzd meg - ereszd meg játék” vezetett aztán ahhoz a nehe­zen megemészthető döntéshez, amely a Pesti Egyházmegyét a területi arányosí­tás kapcsán az Északi Egyházkerülethez csatolta. Nem vonom kétségbe, hogy le­hettek és lehetnek olyan zsinati tagok, aki őszintén úgy vélik, hogy a két fővá­rosi egyházmegye minden struktúrában tartozzon egy egységhez. Mégis úgy vé­lem, hogy az a közel nyolcvan százalék, aki annak idején ezt megszavazta, több­ségében a vezetői hatalmat korlátozni igyekvőkből állt. Ezt hívják politikának. A legutóbbi szavazás, amikor már vi­szonylagos, de nem elégséges többsége volt annak, hogy a Pesti Egyházmegye mégis a Déli Egyházkerülethez tartoz­zék, éppen arról szólt, hogy sokan egy­részt a békesség miatt szavaztak így, másrészt belátták, hogy ettől a strukturá­lis lépéstől nem várható az egyházkor­mányzási stílus megváltozása. Hogyan tovább? - kérdezik most a zsi­nati ülésszakra, illetve az Országos Pres­bitérium és Közgyűlés ülésére készülők. Nem az arányosítás, hanem a békesség jegyében vélem úgy, hogy jó lenne kon­szenzusra jutni a struktúra kérdésében. A talán nem is olyan távoli jövő az egy püspökös, több régiós, háromszintes főesperesi rendszert ígéri. A győri köz­pont kiépítése is azért éri meg az áldoza­tot, mert értéket1 mindig érdemes terem­teni. De a kerület elvesztette korábbi je­lentőségét. Az élet a regionális gondol­kodás felé megy. Nem véletlen, hogy a terméketlen viták többsége a kerületek szerkezetével foglalkozott; többnyire emocionális, szubjektív és presztízs szempontok alapján. A Pesti Egyházme­gye hányattatása összefügg például az­zal, hogy Tolna - Baranya - ki tudja mi­ért - nem akart a Nyugati Kerülethez tar­tozni. Örülnék, ha a zsinat találna módot arra, hogy a Pesti Egyházmegye a Déli Egyházkerülethez tartozzék. De ennél is fontosabb, hogy eleve egyértelmű le­Szeptember 9-én a Miskolci Egyetemen magasszintü jubileumi emlékülés és tudo­mányos konferencia keretében emlékez­tünk a Miskolci Jogakadémiára. Idén 50 éve, hogy a Miskolci Jogakadémia - tá­volról sem saját akaratából - beszüntette működését, az Egyházunk által irányított és finanszírozott jogászképzést. A Miskolci Egyetem Jogi Karán a Jog- történeti és Jogelméleti Intézet szerve­zett erre a napra szekcióülést, amelyen dr. Stipta István egyetemi tanár, intézet- igazgató „A miskolci jogakadémia és az evangélikus egyházjog oktatása” cím­mel tartott magasröptű, igen nagy ívű visszatekintést a Jogakadémiáról. Ezt követően az éppen külföldön tar­tózkodó dr. Szabó István egyetemi ad­junktus „Az államfő és az egyház iskola- alapítási joga” című dolgozata került felolvasásra. Egyházunk részéről dr Boleraczky Ló- ránd ny. egyetemi tanár - a Jogakadémia valamikori hallgatója - „Egyházjogász­képzés a Miskolci Jogakadémián 1922- 1949 között ” című előadásában emléke­zett vissza Trianon utáni jogászképzésre, egészen a Jogakadémia megszűnéséig. Meleg szavakkal méltatta az egykori is­kolatársakat és az akkori oktatókat, akik között külön is említésre került a tör­vénytelenül meghurcolt dr. Zsedényi Bé­la, aki a II. világháború befejezését kö­vetően rövid ideig komoly közjogi mél­tóságot töltött be a Köztársaság élén. gyen, ha a többség mégis másként dönt, ha felülkerekedik az a megfontolás, hogy nem lehet addig szavazni, amíg úgy lesz, ahogy egy érdekelt csoport akarja, akkor is mindenki jogkövető magatartást tanú­sít. Lehet, de nem szerencsés megkísérelni az egyházban a pártpolitikai parlamenti csatározásokból ismert módszereket, az obstrukciót, a kivonulást, a szakadással fenyegetést. Nagy felelősséget vállal, aki ilyen irányba mozdul el. Minden vezető­nek - legyen lelkész, vagy világi -, áll­jon az egyházkormányzás bármely szint­jén, számot kell vetnie magával. Tud-e, akar-e vezetőként a jövőben a közössé­gért dolgozni, abban a munkastílusban, amit a hatalom és a felelősség megosztá­sa jellemez, amiben senki nem igényel­heti az egyedüli kizárólagos döntés jo­gát. Mindenkire szükség van tehetsége, tudása, teljesítménye alapján. De nem feltétlenül vezető beosztásban. Hiszen az Egyházban mégis csak a vertikális sí­kon, az Isten - ember kapcsolaton van a hangsúly, ezt kell szolgálják a horizontá­lis, ha tetszik a közéleti történések is. Legalábbis szeretnénk, ha így lenne (ezen írás háttéranyaga az Evangélikus Közlöny első számában olvasható: Az 1998. évi közgyűlés országos felügyelői jelentése.) Frenkl Róbert Dr. Szigeti Jenő egyetemi tanár „A val­lásszabadsági törvények gyakorlati problémái Magyarországon 1895 után ” címmel főként az állam és az egyház szétválásából, továbbá az egyházak ala­pításából adódó nehézségekről és egyéb társadalmi sajátosságokról értekezett. A szekcióülést e sorok írója - aki ugyancsak egyházunk részéről volt fel­kért előadó - „Az egyházak oktatása mai szemmel” tartott előadást a Hittudomá­nyi Egyetemünkön immár évek óta zajló egyházjogi oktatásról, melyben azt emelte ki különösen, hogy a lelkész a pozitív irányban megváltozott társadal­mi-politikai viszonyok közepette közéle­ti személyiség, akinek hivatása gyakor­lásához szükséges a kellő jogi ismeret el­sajátítása. Az előadásokat számos hozzászólás és élénk vita követte. Noha egyházunk jelenleg a jogászkép­zésben nem vesz részt, jó volt tapasztal­ni, hogy a jogász-társadalom - és talán a nagyobb nyilvánosság is - tisztelettel emlékezik arra az óriási szellemi kisu­gárzásra, amelyet a Miskolci Jogakadé­mia nyújtott hosszú időn keresztül. Az a Miskolci Jogakadémia, amely kiváló jo­gász-nemzedékek egész sorát nevelte az ország és a társadalom számára önzetle­nül, odaadóan. A megszűnés fél évszázados jubileu­mán így emlékezzünk mi is! Dr. Galli István Megemlékezés a miskolci jogakadémiáról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom