Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-08-22 / 34. szám
4. oldal 1999. AUGUSZTUS 22. Evangélikus Élet í Akin átment a buldózer „ Istenképem - hogyan befolyásolják szolgálatunkat Istenről alkotott elképzeléseink? ” Ezzel a címmel rendezett konferenciát németországi (Bajorország és Baden- Württemberg) és magyarországi lelkésznők számára a Bayerischer Mütterdienst der Evang.-Luth. Kirche 1999. július 8- 11. között. Nürnberg külvárosában, Steinben, egy csodaszép park övezte továbbképző-pihenő központban találkoztunk németországi kolléganőinkkel, hogy megismerkedjünk és tapasztalatot cseréljünk. Hogyan végezzük nőként jól- rosszul hivatásukat - ez rögtön „állandó központi téma” lett az előadások közötti szünetekben, ebédlőasztalnál, délutáni séták közben... Istenkép - Van ilyen? Lehet ilyet egyáltalán elképzelni, megalkotni, elkészíteni? Az ember Istent csakis emberi dimenziói segítségével tudja felfogni, ezért óhatatlanul hasonlatokkal élünk: pl. „Isten olyan, mint egy jóságos apa.” Ha képszerűen próbáljuk magunk előtt megjeleníteni „Isten arcát”, száz emberből 99-nek biztosan sokkal inkább egy ősz hajú, öreg bácsi ugrik be, mint egy fiatal/idős nő képe. Jelent-e ez valamit hitünk számára? - ezt a kérdést jártuk körbe a néhány nap alatt. Jó volt megtapasztalni, hogy a sokféle vélemény ellenére mégis összhangban, közösséget megélve tudtuk megvitatni a dolgokat. Néhány gondolatfoszlány az elhangzottak közül:- „Magától értődőén férfi-analógiákat alkalmazunk Istenre. O (ER=hímnemű ő) Úr, Király, Mindenható, Barát, stb. és ez így van rendjén, senki nem akad fent rajta, hiszen így volt ez már mindig... Milyen érzéseket váltanak ki belőlünk a Szentírás következő szavai: O (SIE=nőnemü ő) Szülő asszony (Ezs 42,14); Anya (Hós 11,4); Kenyeret sütő asszony (Mt 13,33); Tyúkanyó (Mt 23,37)?”- „Ha Isten a saját képmására férfivá és nővé teremtette az embert, miért gondoljuk, hogy a Szentháromság egy Isten „csak” férfi tulajdonságokkal felruházott valaki?”- Nőként egy kicsit másként éljük meg hitünket, merjük ezt felvállalni! Prédikációban, liturgiában, beszélgetésekben, imádságokban, stb. A záró úrvacsorái istentiszteleten meghitten pislákoltak a gyertyák, bevilágították a színes kendőket, fényt vetettek a virágokra. Megcsillant egy tükör is olykor, amiben megnézve magunkat „Isten-képmásokat”, szembenéztünk vétkeinkkel és gyönyörködtünk Isten csodálatos teremtő munkájában. A búcsúzás pillanataiban felvetődött a kérdés, miért ne folytathatnánk a beszélgetést egy év múlva Magyarországon, Révfülöpön? Magyarországi résztvevők: Brebov- szkyné Pintér' Márta (Budapest), Cson- káné Szabó Magdolna (Bököd), Lász- lóné Házi Magdolna (Pusztaföldvár), Némethné Tóth Ildikó (Mohács), Solymár Mónika (Sopron) és e cikk írója, Krska Mária (Nyíregyháza) Vallási, többnyire szektákra jellemző, lelki „talajgyaluról” van szó, amely/aki kegyetlen kegyességével (többek között) úgy megtiport valakit, hogy abból „szabályos” megőrülés vagy öngyilkosság is lehetett volna. Egy neuropszichiátriai szanatórium főorvosa mondta a meggyötörtnek kivizsgálása után: „Ember, magán átment a buldózer”, a zárójelentésben pedig több«k között ez áll: „szorongás és rettegés következtében beállt súlyosan depresszív állapot”. Gyógyulása után a sértett, aki úgyszólván megjárta a poklot, miközben nyolc évig jelentős tagja volt közösségének, amelynek idővel egyre döbbenetesebb embertelen jellegzetességeit is kénytelen volt észrevenni, sőt megszenvedni, könyvben írta meg egészen elképesztő tapasztalatait: „Fesz van. A Hit Gyülekezete másik arca.” A veszedelmes torzulások forrását Bartus László, a szerző, N. S. vezető lelkészben látja, akit kezdetben tisztelt és szeretett, aki azonban megítélése szerint (plki diktátorrá s radikálisan dicsőség- és pénzsóvárrá alacsonyodon. A Gyülekezet szebbik arcát s a hívő tízezrek őszinteségét nem vonja kétségbe, de úgy érzi: az égrekiáltó visszaélésekről hallgatni bűn! (Tény: nem nagyon régen volt is egy elég nagy szakadás ebben a gyülekezetben, bizonyára a kiadós bajok jeleként.) A címbeli „fesz" feszültséget jelent, de ennek a 288 oldalas könyvnek (ára nincs feltüntetve) az olvasása közben ez rendkívül nyomasztóan, sőt gyomorforgató- an hat az emberre: egyszerűen és közvetlenül rosszul lehet tőle a jámbor olvasó. De ne feledjük: nem csak „egy-két szektában” akadhatnak olyan vezetők, akiket okkal lehetne így meghirdetni: „Kitűnő prédikátor! Mellékhatásairól kérdezzék meg a püspökét! ” És ha nincs püspöke? Sőt: ha csak lelki alattvalói vannak?! Egy újságíró szerint az e könyvről nyilatkozók egyik fele a 10 %-át tartja valósnak, másik fele a 90 %-át. (Mindkettőben érzelmek is szerepet játszhatnak.) Ám ha csak a 10 %-ot vennénk alapul, az is rettenetes. Első renden aligha vádirat ez a könyv, inkább segélykiáltás mindazok nevében, akiket immár elgörbült lelkű hitvezérek Jézus Krisztus szent nevében megaláztak és megszomorítottak, őket függelékükké nyomorítva - bárhol a föld színén. Nem tekinthetem magamat ítélőbírónak - ám elgondolkozom. A könyv hátlapján ugyanis ezt olvassuk: „Ezt a könyvet remélhetően perek sora követi majd. így mindazok a történetek, amelyek nem fértek ebbe a kötetbe, nem vesznek el. A bírósági jegyzőkönyvekhez csatolt tanúvallomások ezrei mindenki számára elérhetőek lesznek.” (Kiemelés: BM) N. S. vezető lelkész viszont úgy nyilatkozott, hogy nem szándékozik pert indítani - pedig ő rendkívül harcias férfiú, olyannyira, hogy - mint Bartus elárulja - „imakommandósaival” rendszeresen átkot imádkoztát „ellenségeire”, amiről a hívek nagy többsége nem tud. Testvéri szívvel'"kívánom a Hit Gyülekezete tagjainak, hogy lelki hajótörés nélkül tudjanak különbséget tenni jó és rossz között, nem akarván „emberek rabszolgái” (1 Kor 7,23) lenni, s tudják megtartani azt, ami jó. (IThessz 5,21). S mit óhajtsak mindannyiunknak? Józan (2Tim 4,3-5), hiteles kegyességet, „yész”-telenül... Dr. Bodrog Miklós Fóti „centenárium” Beszámoló a Kántorképző Intézet 100. nyári tanfolyamáról A több mint 50 éve működő Mandák Otthon falai között 1999. július 17 és 31. között zajlott a 100. nyári kántorképző tanfolyam. Bár az évszám nem kerek, a résztvevő előadók és hallgatók megtisztelőnek érezték, hogy éppen ennek a tanfolyamnak jutott a „centenárium” megünneplésének lehetősége. Méltóan a hagyományokhoz, arra törekedtek, hogy mindenki képességeihez mérten a legjobb teljesítményt nyújtsa, ezzel adva hálát Istennek az elmúlt évtizedekért. A kántorképzés feladata és formája természetesen módosult az idők folyamán, alkalmazkodva a társadalmi közeg változásaihoz. Ma már sok más tábor, akár zenei tábor is hívogatja az ifjakat, mégis, ha valaki egyszer beleszippantott Fót levegőjébe, nemigen tud szabadulni tőle, évről-évre visszatér. A ma szolgálatban álló lelkészi kar nagy részének is Fót volt az indíttatás, az itteni élmények hatására választották a teológiai tanulmányokat. Milyen is manapság a kántorképző munkája, kik jelentkeznek a tanfolyamokra? Egyre kevesebb az olyan gyermek, akinek ne lenne valamilyen zene) előképzettsége, hála a kiterjedt zeneiskolai hálózatnak. Fontos is, hogy a munka ne álljon meg két vagy három hét után. A nyári intenzív tanfolyamok ugyanis nem pótolhatják a tanév ideje alatti munkát, csak lendületet adhatnak, kedvet ébreszthetnek a fiatalokban a továbbképzéshez. Az idei két hét is az évtizedek alatt „kikristályosodott” napirend szerint zajlott. Központban állt a Biblia tanulmányozása: a reggeli és esti áhítatok alapigéi János evangéliumából voltak, e könyvre épült a bibliaverseny is (amelynek kérdéseit évtizedek óta Bohus Imre lelkész állítja össze - köszönet érte!) Az esti áhítatok formája néhány éve zsoltáros istentisztelet - vespera vagy kompletórium -, visszatérve ezzel az egyház évezredes hagyományaihoz. Tanulságos volt látni, hogy a kötött formának mekkora a fegyelmező, jellemformáló ereje, hogy a 48 különböző helyről érkezett hallgató néhány nap után milyen egységesen énekelte a zsoltárokat. Mindennap voltak zenei órák: hangszer, szolfézs, egyházi ének, énekkar. A gyermekek vagy harmóniumon játszottak, vagy ha már pedálozni is tanultak, orgonán. Az orgonisták a karvezetés rejtelmeivel is megismerkedtek. A szolfézs-zeneelmélet oktatás kis csoportokban folyt, alkalmazkodva a hallgatók tudásszintjéhez. Az egyházi ének keretében nemcsak az volt a feladat, hogy minél több éneket tanuljanak meg, hanem szó volt az énekeskönyvi énekek különböző stílusáról, az ennek megfelelő előadásmódról is. Az énekkari próbákon az záróistentiszteletre készültünk, különböző összeállításokban (teljes kórus, kettős kar, kamarakórus). Segítette a zökkenő- mentes munkát a ház gondnokának, Milán Gábornak csendes mindenre odafigyelése. A tanfolyam csúcspontja minden évben az utolsó napi vizsga, és különösen az úrvacsorái istentisztelet, énekelt (14.) liturgiával. Itt élhetjük meg azt a fantasztikus közösséget, hogy hallgató és előadó, gyermek és szülő mind egyfelé figyel, és ezáltal erőt gyűjt ahhoz, hogy a Foton megtanultakat otthon is folytatni tudja. Köszönik a lehetőséget, és kérik az Evangélikus Élet olvasóinak imádságos támogatását a 100. tanfolyam előadói: Ördög Endre és Stermeczki András lelkészek, Bán Ildikó, Ecsedi Klára, Fehér Judit, Milán Zoltánné, Szász Judit, Szebik Attila, Szőke Tünde, Szűcs Péter, Wagner Szilárd és e sorok írója, a tanfolyamvezető, Ecsedi Zsuzsa. Az egyházi élet kezdeteiről H azánknak két találkozása volt a keresztyénség- gel: az államalapítás idején és a reformációban. Most, a millennium kapcsán, az egyházszervezet kialakulását tekintjük át. A 970 körül trónra lépő Géza fejedelem leverte a törzsfönökök egyrészét, és földjeik elvételével megerősítette hatalmát. 973-ban elküldte követeit a német császárhoz, hogy a várható támadásokat békekötéssel előzze meg, és keresztyén hittérítőket kérjen tőle. Politikai érdekből megketesztelkedett ugyan, de pogány szokásait megtartotta. A keresztyénség nem volt ismeretlen a magyarság előtt. Egyházi vonatkozású kifejezéseink (pl: érsek, püspök, apát, prépost, malaszt, kereszt...) tanúbizonysága szerint a magyarság elsősorban a szlávok révén ismerkedett meg vele. Ezek a kifejezések szlovén és nyugat-horvát eredetűek. A szentségek kiszolgáltatásának terminológiája pedig bizánci szláv eredetű - Pauler Gyula, Melich János és Kniezsa István kutatása szerint. Erős volt a keleti, bizánci (ortodox) egyházi hatás. Több törzsföről, így Bulcsúról, az erdélyi Gyuláról és Ajtonyról tudjuk, hogy a keleti keresztyénséget vette fel. Ebből a korszakból keleti keresztyén szertartású és görög nyelvű kolostorokról is tudunk. Hazánk első templomait bizánci építészek építették fel. A szentéletű Hieroteosz püspök személyében előbb volt bizánci, mint latin püspöke a Kárpát-medencének. A fejedelmi udvar megtérítését szláv, elsősorban cseh papok végezték. 973 után megindult a nyugati, főleg német, olasz papok, szerzetesek beözönlése az országba. Az egyház szerepe haladó volt (gondoljunk pl. kultúra és földművelés terjesztésére), bár a rabszolgaságot elismerte és támogatta. A főnökök egy része éppen ezért nem gátolta a papok működését, hanem szívesen látták, ha a szabad magyar pásztorok áttértek az új hitre, mert ez a folyamat megkönnyítette alávetésüket. A római egyház előőrseit földre éhes német lovagok követték. Az egyház és a lovagok egyaránt a fejedelemnek ajánlották fel szolgálataikat, adománybirtokok reményében. Géza, fiát és örökösét, I. (Szent) Istvánt, keresztyén hitben neveltette. 997-ben bekövetkezett halála után a feladatok nagyobb részének megoldása Istvánra maradt. A fejedelemváltozást a törzsi-nemzetiségi arisztokrácia megpróbálta felhasználni régi uralma visz- szaállítására. A lázadás a dunántúli Koppány vezetésével tört ki. István azonban - kísérete, a német lovagok és az egyház segítségével - leverte őket. Koppányi felnégyeltette, és a lázadók birtokait elkobozta. így is jutalmazta híveit. A föld és a nép jelentős részét saját tulajdonába vette. A dunántúli lázadás leverése után Kelet felé fordította figyelmét. Véres harcokban megtörte a besenyőkkel szövetkezett keleti főnököket. Ajtony legyőzésével a Maros-vidék, a Gyulák hatalmának szétzúzásával pedig Erdély fölé terjesztette ki hatalmát. Elérkezettnek látta az időt a királyi cím felvételére: 1000-ben megkoronáztatta magát. Régebben zavart okozott István koronázása évének meghatározása. Megszűnik a probléma, ha figyelembe vesszük azt, hogy a középkorban az újévi mellett több, más évkezdő időpontot is ismertek és alkalmaztak. így: a karácsonyit, és ortodox területeken az őszit is. Az utóbbi számítások alapján a koronázás nem 1000-ben, hanem 1001 -ben történt volna. Innen ered a korábbi szakirodalomban nem ritka, helyenként ma is ismétlődő félreértés. A koronázás 1000-ben történésének sajátos jelentősége lehetett a kortársak, az 1000. évhez különleges várakozást fűző misztikusok, rajongók mellett az egyszerűbben gondolkodó emberek számára is (=„khiliazmus” Jel 20,1-6 - Ág.Hitv. 17. cikke!) A király az ország leghatalmasabb földesura lett, az ország területének mintegy 2/3 részével közvetlenül rendelkezett. A nemzetségek széttelepítése végleg betetőzte az amúgy is működésképtelenné vált nemzetségi szervezet felbomlását. Az új szervezet nem vérségi, hanem területi alapon jött létre: a királyi birtokok területi szervezete, a vármegye hatásköre kiterjedt az egész országra. A királyi vármegye Magyarországon, a korai feudalizmus idején, a kiterjedt királyi birtokok szervezeti egysége, a vármegyerendszer alapja. Jelentős királyi várak körül jöttek létre, a királyi várak voltak a vármegyék központjai. Elükön az ispán állt, aki irányította a vármegye területén a terményadók begyűjtését, ebből 2/3 a királyi udvart, 1/3 őt magát illette meg. Háború esetén ő vezette a vármegye hadviselő népét. A vármegyerendszer kifejlődését követte a megfelelő egyházi szervezet kiépítése. Abban tényben, hogy az egyházi szervezet megalapozásakor Géza, majd István inkább a Nyugathoz fordult, kétségkívül nagyobb szerepet játszottak a bel- és külpolitikai tényezők, mint a kifejlődő dogmatikai különbségek mérlegelése. Istvánnak biztosítania kellett a papságot támogató, és attól támogatott német birodalom jóindulatát, vagy legalábbis semlegességét, és nem fordulhatott másfelé. Természetes, hogy a választás nem jelentett egyirányú elkötelezettséget. A már említett keleti hatások mellett megállapítható, hogy a nagy szkizma (1054) előtt nem lehet szó a keleti és nyugati egyházak éles szétválásáról. Az újabb kutatások kiemelik, hogy a nyugati egyházat megújító reformmozgalmak számottevő kapcsolatban álltak a keletiekkel. Hazánk az egyházszervezés idején a kapcsolatok egyik összeköttetési, illetve érintkezési területe volt. István nyolc püspökséget (Pécs, Veszprém, Győr, Vác, Eger, Várad, Csanád, Gyulafehérvár) és két érsekséget (Esztergom, Kalocsa) szervezett. O jelölte ki a püspökségek határait, és nevezte ki az első püspököket. A legrégibb apátságok és zárdák voltak: a pécsváradi, zalavári, bakonybéli, tatai, zoborhegyi. Minden tíz falut templomépítésre, a papokat pedig tanításra kötelezte. Keleti (görög, bolgár, orosz) és nyugati (föleg cseh és délménet) térítők korábbi munkájára támaszkodva, István idejében az egyházszervezés a nyugati reformmozgalmakhoz kapcsolódott. A régebben felismert clunyi, vagy Cluny felé mutató hatások mellett újabb szakirodalmunk kiemeli egyéb, jórészt Lotharingia francia-vallon területének hasonló mozgalmai, illetve Észak-Itália felől levezethető befolyások, érintkezések emlékeit. Ezek teszik színessé, sokrétűvé a nyugati egyház hazai terjeszkedését. A nyugati szerzetesség elterjedésének nyomjelzői ekkor a Benedek-rend kolostorai, amelyek közül a legjelentősebb, a pannonhalmi apátság elsőként részesült a lázadó Koppány javaiból, ideértve a somogyiak tizedszolgáltatását, sőt - közelkorú források tudósítása szerint - gyermekeik „tizedét” is, vagyis: hihetőleg minden tizedik gyermek egyházi szolgálatra adását. A térítés nem a „szép szó erejével”, hanem jórészt hatalmi eszközökkel történt: a megyeközpontokba terelt népet valamelyik térítő püspök, papjai segítségével, „zsinórban” megkeresztelte. Az egyházmegyék, püspökségek ekkor még inkább csak keretek voltak: belső szervezetük, a plébániák és az esperesi kerületek hálózata kezdetleges és bizonytalan volt; megszilárdulásukhoz még további szervezés és idő kellett. Az egyházi szervezet első vezetőinek (Asztrik, Anasztáziusz, Gellért,...) kiválasztásában is az említett reformirányzatok hatása érvényesült. Egészében tovább erősítette a nyugati egyházi befolyást, de nem szüntette meg a keletit, ami különösen a kolostorok és a szerzetesség összetételében még hosszabb ideig, számottevően érvényesült. István és utódai idejében több keleti szertartású kolostor működött hazánkban, még all. század máso'dik felében, a nagy egyházszakadás után is. Istvánnak két törvénykönyve maradt ránk. Az uralkodóosztályon belül elsősorban az egyház kiváltságait biztosították. A papság része lett az uralkodó rendnek. Papot nem lehetett bíróság elé állítani. A vallási rendelkezések megtartásáról is törvényeiben intézkedett; biztosította az egyházi tizedet. I. István nagyságát nem annyira emberi tulajdonságai jelentik, hanem inkább az a tény határozza meg, hogy felismerte és erősítette a nemzetté és állammá válás folyamatát. Megkezdte az országépítést. B.B.
