Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-08-01 / 31. szám
4. oldal 1999. AUGUSZTUS 1. Evangélikus Élet Az eperjesi Kollégium ünnepe „Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be.” II. Evangélizációs és missziói nap Nyáregyházán Június 26-án, szombaton egésznapos „program” keretében másodszor került megrendezésre az evangélizációs és missziói nap. Az alkalmat szervező nyáregyházi gyülekezet mindent megtett azért, hogy az egybegyűlt kb. 130 résztvevő zavartalanul figyelhessen Isten igéjére. Veszteg István felügyelő bevezető köszöntésében többek között rámutatott ennek a napnak az értelmére. Azért vagyunk itt - mondta - hogy egy teljes nap Isten igéjét hallgassuk és a hitben erősödjünk. Dr. Megyeriné Takács Mária szervező néhány tájékoztató szó után a bevezető köszöntést a Zsidó levél szavaival folytatta: „ Ma ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket... ” (Zsid 3,15). Adámi László a nyáregyházi gyülekezet lelkésze rövid programismertetés után felkérte Bozorády Zoltán nyíregyházi esperest és Márkus Gábor református lelkészt, tartsák meg evangélizációs igehirdetésüket. Az esperes a kijelölt igeszakasz alapján (Jn 6, 37-40) az igehallgatók szívére helyezte Isten akaratát: Jézusra van szükségünk. Itt fejezte ki sajnálatát is, hogy a mindennapok között ezt sokan nem tudjuk, ezért vagyunk elégedetlenek és nyugtalanok. Hogyan lehetünk Jézusé? - folytatta - úgy, hogy ezt mi is akarjuk és kérjük. Bárdossy Tiborné által vezetett irsai énekkar szolgálata után az igehirdetést Márkus Gábor református lelkész folytatta. Szavaiban kapcsolódva az előtte szólóhoz, arra mutatott rá, hogy az a Jézus, akire szükségünk van, nem vet el magától senkit, „Hol a szem. szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni. ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak mint az olcsó gyertyák. " (Babits Mihály: Petőfi koszorúi) Babits Mihály írta ezeket a keserű so- rókát 1923-ban, Petőfi születésének százéves évfordulóján. Mert úgy érezte, hogy a költő igazi emléke elhomályosult a megszokottá vált ünneplések lélektelen rendezvényeiben. Igen elhomályosult az emberek szívében: 76 évvel ezelőtt. Most gyászt ülünk. Immár a 150 éves halálát siratjuk. Vajon a mi ünneplésünk különb-e a régieknél? Több-e a megszokásnál? gélekkel töltöttek-e emlékező szavaink? S vannak-e egyáltalán ilyenek? Aki Petőfi „igazi arcát” meg merte és meg tudta idézni, az Illyés Gyula volt. Az ugyancsak a népből származó másik nagy költőnk. Ő értette meg szíve mélyéből a szegénység bugyrait megjárt zsenit. S ha a Petőfiről írt könyvét elolvassuk, egyetérthetünk Domokos Mátyással, aki ezt írta róla: Jllyés Gyula költői és emberi pályafutására visszapillantva, egyszerre természetesnek és sorsszerűnek kell éreznünk, éppen az ő könyve véste - maradandó érvénnyel - a nemzet tudatába az igazi Petőfi-képet”. Illyés Gyula segítségével, az ő munkájából merítve, emlékezzünk a 26 éves korában meghalt lánglelkű költőnkre. Hódolattal tehetségének, kegyelettel gyászolva hősi halálát. Mely igaztalan volt, minden már halálnál igaztalanabb - és kegyetlen. És kikerülhető is, ha a nemzet jobban vigyázott volna rá. De a nemzet nem őrizte őt, ahogy a történelem során több nagy költőjét sem. Miért kellett ilyen korán elpusztulnia a segesvári csatatéren? Miért engedték ki a gyilkolás színhelyére? Őt, akiben még a nemzetet éltető, buzdító versek kincsesmert minden bűntől megterhelt embert magához hív. (Mt 11,28) Vajon tudjuk-e mindezt? - tette fel a kérdést. Ezután Becsei Tamás beszélt arról személyes bizonyságtételében, hogy miként lett Jézusé az élete, majd Pecznyik Pál versekkel tett bizonyságot Jézusról. Az igehirdetések és a személyes bizonyságtételek után Márkus Gábor a Tiszta Forrás Alapítványnak a szenvedélybetegek között végzett tevékenységéről tartott rövid beszámolót. Az ebéd és a csoportos beszélgetések után pedig Lakatos Gabriella református lelkésznő a börtönös a cigánymisszióban végzett szolgálatáról szólt. Előadásában többször is hangsúlyozta azt, hogy Isten országába minden nép, nemzet és minden ember beletartozik. Csak ennek az igei alapvetésnek a nyomán lehet végezni missziót a börtönben és a cigányság körében is. Macsinga Tivadar cigány fiatalember erősítette meg ezt bizonyságtételében, Solymosi Ferenc pedig a börtönmissziós szolgálatot mutatta be. Koczor Tamás esperes úrvacsorával egybekötött záró igehirdetésében rámutatott arra, hogy az életünkben mindenütt ott rejtőzködik az örökkévalóság. Tudjuk-e, hogy most is itt van? A mindennapokban romlandó bor és ostya eszközeiben is jelen van az örökkévalóság, mely vételére készülünk. így elevenedett meg bennünk az, amiről János evangéliuma is beszél a 40. versben: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a Fiút, és hisz benne, annak örök élete legyen... ” Bolond ember az, aki ezt a csodát nem veszi észre, akár ma, akár minden nap. Kustra Csaba háza lakozott? Ilyen gondolatok gyötörték Illyést is, amikor Segesvár és Fejéregyháza környékét bejárta, a költő haldoklásának egykori színhelyén ezek a fájdalmas sorok fakadtak ki a szívéből: „ Itt hörgött. S itt nézte kacagva Meghalni a bárgyú világ Legnagyobb épeszű fiát, Ki meggyógyítani akarta. ” Egy üstökös vonult át a magyar égen 1823 és 1849 között. Világított. Fénycsó- vát vetett a rabság és szegénység-ámyé- kolta földre. Aztán tovasuhant a követhetetlen végtelenbe. De a nemzet nem becsülte eléggé a fényt. Mire észrevette volna igazi értékét, más késő volt. Akkor várta vissza, amikor már halott volt. Kétségbeesett szívvel várta a haza — könnyelműen halálba engedett fiát - a szabadságharc bukása után. Esztelen kereséssel kívánták látni. Alakját vélték feltűnni az ország különböző tájain. Mint a délibáb - melyet megénekelt - lebegett fent, a letiport nemzet egén, s ha közelebb ért vélt alakjához a képzelet - eltűnt a vigasztalan semmibe. 25 és fél év! Mi ez egy átlagos ember életében? Tűnő pillanat. Készülődés a „nagy pályára”. A siker felé vezető útra. Neki egy teljes alkotó életre kiszabott idő! Ebbe zsúfolódik bele röpke élete. A kiskőrösi keresztelés az evangélikus templomban, ahol - Illyés szerint - „szlovákul zümmög a zsoltár”. Benne van Félegyháza, a tiszta magyar lakosú második „születési hely”. Ahol a falu egyszerű népe súgja fülébe, szívébe a haza szeretetét. Benne ringatózik a boldog gyermekkor édes emléke. Az első tanulóévek. A gyakran változtatott iskolák. S Az 1667-ben alapított eperjesi Evangélikus Kollégium számos hányattatáson' esett át az elmúlt századok során. Volt, amikor tanárai és diákjai a lengyel Torun városába kellett hogy meneküljenek, máskor az ősi falakból kiűzve, a külvárosba kényszerültek. Legutóbb a negyven éven át tartó államosítás okozott súlyos károkat az egykor patinás épületben. A múltból mégis fennmaradt néhány magyar feliratú emlék: máig is márvány emléktábla tanúskodik Kossuth Lajos 1816-1819 évek közötti eperjesi jogi tanulmányairól. Greguss Ágost születési helyéről, Rochlitz Gyula - a Keleti Pályaudvar tervezőjének - nagy összegű alapítványáról, - vagy az ismert szomorú eseményről, a Caraffa-féle 1687-es vérengzés áldozatairól. Ez utóbbi emlékműnek ez a szép magyar felirata: „Istent félni, hazát szeretni tőlünk tanuljatok. ” A jelen és a remélhető jövő öröme ötvöződött azonban most, amikor július 2- án Szlovákia minden részéből sereglettek össze püspökök, lelkészek, levél- és könyvtárosok, de egyszerű érdeklődők is az egyház által végre visszakapott épületbe. A Kollégium földszinti és első emeleti boltíves helyiségeit, patinás lépcsőházát és folyosóit renoválták, és e napon felavatták gyönyörű, hatalmas könyvtártermét. Virág helyett az iskolákkal együtt a változó falvak, városok. Félegyháza, Kecskemét, Szabad- szállás, Sárszentlőrinc, Pest. Aztán Aszód, Selmec. A nagy tudományt elsajátítani hivatott helyek. A vágy a színészet és a költészet után végigűzi az egész országon. Vándorlásai, gyalogosan megtett sok száz kilométeres útjai, kitöltik szinte egész ifjúságát. Katonáskodásának nehéz korszaka után mintha még jobban elkapná a vágy, „ mintha minden magyart személyesen akarna ismerni ” - írta Illyés - keresztül-kasul járja az egész országot. Ha beteg, ha éhes, ha fáradt, a népnél száll meg. Csűrökben, pajtákban alszik. így ismeri meg a kiszolgáltatott emberek életét. Velük érez, amíg él. Induló költészete a népdalból fakad, kiteljesedő gazdag életműve a népet, a nemzetet, a hazát szolgálja. Rövidre szabott életében sűrűsödnek össze a szabadságért vívott szellemi harcai. Benne ragyog március 15-e és a Talpra magyar lelkesítő ereje. Nélküle nem lett volna forradalom. De ott lapulnak az aljas támadások is, melyek gyakran érték. Benne van a szabadszállási képviselőválasztási kudarca, ami nagyon fájt neki. De Petőfi szelleme érinthetetlen. Illyés Gyula - könyvében - újra felidézi nekünk a nagy tudású, művelt, sok nyelvet beszélő költőt. A lánglelkű forradalmárt. A szabadság és szerelem költőjét. Házaséletének rövid ideje alatt kiteljesedett szerelmi líráját, mely a világirodalom legszebb alkotásai közé sorolható. A Minek nevezzelek, a Szeptember végén és sok más gyönyörű vers ma is megsimogatja fázó lelkünket. Sokat írhatott volna még. De meghalt. Két héttel a világosi fegyverletétel előtt! Pedig nem akart meghalni! Ezt Illyés Egyfelől a beépített szekrényekben, másfelől a karzat szabad polcain elhelyezett, mintegy 30 ezer értékes kötet nagy része az egykori Sáros megyei pat- rónusok - Dessewffyék, Bánók, Ghyllányak, Szinyei Mersék - hagyatéka volt. A boltíves folyosók falait a főiskola fénykorából több magyar személyiség olajportréi díszítik: ott látható Ghyllány György 1670-es és Dessewffy Tamás 1774-es, valamint a 19. század tudós professzorainak, Herfurth Józsefnek és Hazslinszky Frigyesnek a festménye. Az ünnepségen dr. Ján Midriák, a Keleti Szlovák Egyházkerület püspöke meghívottjaként magyar nyelvű előadást tartottam „Az eperjesi Kollégium a magyar evangélikusok hagyományában” címmel. Tolmácsom dr. Kónya Péter egyetemi adjunktus volt. Az eperjesi evangélikus templomban - dr. Harmati Béla püspök akadályoztatása miatt - Lábossá Lajos esperes, püspökhelyettes hirdette az igét zsúfolt gyülekezet előtt, majd dr. Karl Schwarz bécsi teológiai professzor mondott köszöntést. könyvéből tudjuk meg. Erdélyben akart letelepedni kis családjával. Katonáskodása alatt is kereste a csendes helyet, ahol majd tisztes nagyapai kort ér meg. A halállal sokat foglalkozott verseiben. Számomra legszebb közülük, amit felesége mellett írt, életük utáni életükre gondolva: „ Csak azt az egyet Szeretném tudni: Hol, merre terjed ez a másvilág: És mily alakban Jutunk innen Ez ismeretlen másvilágba át? Mint ágrúl ágra A csalogánypár, Csillagról csillagra szállunk te s én? Vagy mint két hattyú Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén? ” (Petőfi: Szép napkeletnek...) Az igaztalan sors mást rendelt neki. Oktalan, kegyetlen halált a segesvári csatatéren. Erről szól Illyés könyvének befejező része, melyből most - 150 évvel a történtek után - a kegyelet nevében idézek. „Az erdélyi magyar hadsereg, mint a bekerített nemesvad védekezik... A költő július 25-én csatlakozik Bem seregéhez; a sereg Marosvásárhely felé menetel... Ez a magyar csapat... a korabeli adatok szerint összesen 2700 ember. Július 31- én találkozik az első orosz sereggel - ugyancsak a korabeliek véleménye szerint - 16000 gyalogossal és lovassal, akiket 24 ágyú támogat. ” A harc kimenetele nem kétséges: a túlerővel szemben a magyarok nem győzhetnek. Az orosz vezérek ....elnézik, hogy a katonák kifosztjá k azt, akit megölnek”. „A költő fegyvertelenül vett részt az ütUgyanaznap délután Kükemező (Kuková) evangélikus temploma isten- tiszteletének vendégei voltunk, ahová Midriák püspök és felesége, Andrej Kvas egyetemes levéltáros és felesége is elkísért bennünket. Mind ottani prédikációmat, mind az eperjesi igehirdetést Trencsényi Andrea rozsnyói lelkésznő tolmácsolta. Eperjesi utunk reménység szerint nemcsak a két szomszédos evangélikus egyház, hanem a szlovák és a magyar nép további megbékélését és jövőbeni szoros együttműködését is szolgálta. Dr. Fabiny Tibor kőzetben; katonaruhája sem volt ...a vezérkarban, Bem mellé osztották be. ” „Amikor az oroszok támadásnak vad zsivaja, fegyverropogása három oldalról is felhangzott, a költő a csatatér fölött, a leégett Fejéregyháza falu előtt állt, nem messze a kötözőhelytől... minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos, Lengyel József látta őt életben utoljára ”. Az orvos az ütközetből lóháton még kiszabadult, de „ a költő Fejéregyházán át az ügető orvos mellett szaladt. Amikor nem bírta az iramot, amikor a lóháton menekülő orvos őt elhagyta - valószínűleg Héjjasfalva irányába rohant tovább. Az üldöző dzsidások elől az országúiról ösztönösen balra, a kukoricás felé igyekezhetett. Ebben a pillanatban száguld- hattak elébe a Küküllő mentén a bekerítésre küldött másik dzsidás ezred lovasai. Vagy már elérte a kukoricást, és abból űzték vissza az országút felé? Mondtuk, a lovasok'valószínűleg épp a ruhája miatt nem kegyelmeztek neki. Többre becsülték azt, amit zsebében sejthettek... csak huszonhat éves volt. Nem védekezhetett. A szörnyű szúrást... elölről kapta”. „A magyar hadirend délután öt órakor bomlott meg; a teljes vég, aztán a menekülők lekaszabolása nem késett soká. Hat óra tájban a költő már vérében fet- rengett a cár és a császár zsoldosai, három-négy halott rabló között. Utolsó pillantása ezekre esett. Ha azonnal meghalt. A kívánságunk ennyi rettenet közt már csak ez a keserű kívánság lehet. ” A kegyelet és a hála arany fonalából szőjünk ismeretlen sírban nyugvó poraira szemfödelet. „Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfodél: Dicső neve költő fiadnak Anyám soká, örökkön él. ” (Petőfi Sándor: Jövendölés) Lenhardtné Bertalan Emma Petőfi Sándor halálának 150 éves évfordulójára Néhány (utó)szó egy művészinek nem nevezhető kiállításhoz Társadalmi közéletünket talán a szükségesnél és az indokoltnál jobban kavarta fel Hermann Nitsch kiállítása. Az a „kiállítás”, mely nemcsak a vallásos - nem feltétlenül keresztyén! - emberek, de minden tisztességes ember jó ízlését sértette. Azért mondom, hogy az indokoltnál jobban, mert a „művész” bevallott célja volt az emberek reakciójának kiváltása. Ez sikerült is neki, bár nem tudom - honnan is tudnám? - mi volt, milyen lehetett az általa kívánatosnak vélt, vagy remélt társadalmi reakció. Csak remélni merem, hogy nem az a nyílt elítélés, amit a MAZSIHISZ-től a Katolikus Püspöki Karig vélhetően minden jó ízlésű ember hangosan, vagy nyíltan megfogalmazott. Ha mégis a „művész” által várt, vagy óhajtott reakció következett be, akkor pláne kár volt „alkotásának” ekkora teret szentelni a közéletben, hiszen igaza volt annak a tv-riporter- nek, aki azt állította, hogy a negatív kritikák megjelenéséig együtt nem volt annyi látogatója a „kiállításnak”, mint az ezeket követő még hátralévő néhány napon. Ha csak erről szólna a történet, nem rabolnám jelen soraimmal e lap drága helyét. Blaszfémikus, vallásellenes kirohanások földünk eme táján az elmúlt fél évszázadban bőségesen . voltak, emiatt most kár rájuk szót vesztegetni. Amiről írni kívánok, az néhány közéleti személy - többnyire jogvégzettek - álságos megnyilvánulása, no nem az ízléstelen „kiállítással” kapcsolatban, hanem az azt - szerintem is - joggal elítélő kritikákkal szemben. Ez az, amit veszélyesebbnek, rombolóbbnak tartok magánál a „kiállításnál” is. Amint megszólalt a tömegtájékoztatásban a józan hang, hogy kérem, az efféle „alkotások”, mint amit Herr Hermann Nitsch produkált, társadalmunk döntő részének jó ízlését, és érzületét sérti, köszönjük, nem kérünk belőle, pláne közpénzen; azonnal színre léptek a „demokrácia” említett lovagjai, lángpallossal védve a társadalmat, de nem a támadótól, hanem saját magától! Kifordított logikájuk szerint az elfér a demokrácia keretei között, hogy valaki - bárki - egy társadalom vitathatatlanul nagyobb részét otrombán megsértse saját országában, de az ez elleni tiltakozás már sérti a demokráciát, tehát, mint ilyen, helytelen. Ilyenkor az ember felkapja a fejét. Megint - mint manapság oly sokszor, ha a liberálisnak nevezett álláspontot nézzük - a farok csóválja a kutyát. A legújabb megnyilvánulás szerint semmilyen - úgymond - alkotmányos jogot nem sértett az említett „kiállítás”. (Betiltásának követelése persze annál inkább.) Magam is jogász vagyok, ha mai értelemben nem is liberális. Elgondolkodtam ezért ezen a legutóbbi paradoxonon. Az Alkotmány, alkotmányosság alapvetően védi és garantálja a társadalom tagjainak legelemibb jogait bármilyen jogsértéssel szemben, s ha ilyenek mégis bekövetkeznének, védelmet igyekszik nyújtani - nem a támadónak - hanem a támadó ellen! Jelen esetben tehát a társadalom szorul(na) védelemre többek között éppen Hermann Nitsch úr, és a hozzá hasonlók támadásával szemben! A magam részéről örülök a példás összefogásnak, ami felekezeti hovatartozástól függetlenül kialakult a kérdés társadalmi megítélésében, s az egységes fellépésnek, amit az alkotmányosság álságos védelmezői sem tudtak megakadályozni. Bízom abban, hogy - az illetékes kormányzati tényezők józan belátása esetén - egyre ritkábban kell, hogy ilyen demonstrációra sor kerüljön, de abban is, hogy Herr Hermann Nitsch „művész” „kiállítása” máshol is hasonló fogadtatásra talál. Dr. Galli István
