Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-07-25 / 30. szám
1999. JÚLIUS 25. 3. oldal Evangélikus Élet Beszélgetés a 85 éves Csepregi Bélával Csepregi Béla, nyugdíjas sárszent- lőrinci lelkész, április 22-én töltötte be életének 85. esztendejét. Ebből az alkalomból kerestem fel és kérdeztem véleményét múltról, jelenről. Az anyag leírása sok gondolatot indított el bennem, ezeket jelzésszerűen felvetem. A sárszentlőrinci ház irigylésre méltó nyugalommal és csönddel fogadott. Piroska néni gondoskodása, a közös ismerősök végiggondolása után a régi időkkel kezdtük a beszélgetést. Béla bácsi, kérem beszéljen a század eleji egyházi, mozgalmi életről. A századforduló után végleg tarthatatlanná vált a felvilágosodás és a racionalizmus okozta egyházi elvilágosodás. Az emberek, akik a lelkűk békességét keresték, egy olyan egyházzal találkoztak, amely sokban hasonult a világi társadalomhoz. Egy angolszász típusú megele- venedés indult el, ami magával hozta a Betánia megalakulását. Felekezetközi mozgalomként indult. Azonban a bibli- kusságot hiányoló evangélikusok hamarosan kiváltak és megalapították a Fébét. A Betániából indultak olyan emberek, akik a százíd első felében a megelevene- dés húzóerejét jelentették, pl. Túróczy Zoltán, Gáncs Aladár, Podmaniczky Pál, Pauerlrma (a Fébé első fönökasszonya). Általánosan elterjedt a közegyházi ébredés gondolatának fontossága. Ez azt jelenti, hogy előtérbe került a gyülekezetek állapota, a gyülekezeti tagok igényei. 1930-ban megalakul a Baráti Társaság, amelynek alapító iratát Gáncs Aladár vetette papírra. A Társaság tulajdonképpen egy ima- és szolgálati közösségként a gyülekezetébresztés előkészítésének céljával indult. Havonkénti imaközösség és különböző gyülekezetekben tartott három napos konferenciák jellemezték. Ostfiyasszonyfa, Kardoskút, Sárszent- lőrinc, Apostag adtak helyet az első találkozóknak. Hogy indult Béla bácsi egyházi élete? A hódmezővásárhelyi gimnáziumban érettségiztem, de a család anyagi helyzete miatt nem tudtam továbbtanulni. Két évig otthon földművesként dolgoztam, közben beilleszkedtem a KIE-be. Ebben a minőségemben jutottam el az apostagi találkozóra, ahol találkoztam a mindenkit szeretetébe fogadó Gáncs Aladárral. Egy elsőéves teológussal kerültem itt kapcsolatba, aki beajánlott egy beszélgetésre Deák János professzorhoz. O biztatott, hogy adjam be a felvételi kérelmemet a Teológiára. így kerültem 1934 őszén Sopronba. A KIE-s indulás, a konferenciák meghatározták gondolataimat, lelki igényemet, bibliaolvasó- és imakört szerveztünk a Teológián, egyre többen csatlakoztak ehhez a lelkiséghez... Itt kezdődött a finn nyelv iránti érdeklődés is? Igen. Az első évben a szobatársam volt Jouko Karanko, finn ösztöndíjas lelkész. Én magyarra tanítgattam, ő engem finnre. Lassan a Sopronba, cserekapcsolat alapján kerülő finn lelkészek támogatójává, segítőjévé lettem, hiszen a nyelv ismerete és az érdeklődésem ösztönösen is hozzájuk húzott. 1938-ban kerültem ki Finnországba ösztöndíjasként. A nyelvismeret birtokában itt a kezdetektől fogva hallgathattam az előadásokat, sőt Ilmari Salomies egyháztörténet professzornál, (későbbi püspök és érsek) vizsgázhattam is finn egyháztörténetből. A fölébredtek kollégiumában laktam, ami eleven lelki életével megragadott. Seuratokon, összejöveteleken vettem részt, egyre többször biztattak, hogy beszéljek, úgy éreztem egyre többet várnak tőlem. Megálltam. Úgy éreztem, a kísértés nagy, előbb leszek a fölébredtek szónokává, mint fölébredt. Innét jött a népfőiskola iránti érdeklődés is? Paavo Viljanen, korábbi Magyarországon tanult ösztöndíjas, aki azért látogatott meg, hogy ne érezzem magam egyedül, meghívott a gyülekezetébe. Itt ismerkedtem a népfőiskolái rendszerrel... Az egyházi élet minden területén jelen voltak a már jóval korábbi egyházon belüli mozgalmak emberei. Imádkozok, fölébredtek, lestadiánusok. „Jelszó”-vá vált, ki hol talál lelki otthont. Sokat jelentett nekem ez, hiszen az ember, a hívő volt a legfontosabb. így alakult a jövő szolgálatának előképe bennem... Aztán kaptam még egy évre állami ösztöndíjat is, de 1939. szeptember 1-én kitört a háború. Az őszi szemeszter csak egy hónapig tarthatott. November utolsó hetében jöttem haza és közvetlenül utána, november 30-án kitört a finn-orosz téli háború... Hogy indult az itthoni szolgálat? 1940 január elsejével kaptam a kiküldést a nagytarcsai népfőiskolára. Az intézmény már ’37 óta működött Sztehlo Gábor vezetésével. Innét szeptemberben mentem át Orosházára, ahol egy népfőiskola megszervezése volt a feladatom. Itt egy évet töltöttem. 1941 szeptember elsején a Bányai Egyházkerület missziós lelkészének neveztek ki. Az evangélizációk időszaka. Kérem mondjon néhány szót ezekről az alkalmakról, hiszen ma különösen is előtérbe kerül az ébresztés ügye. Még katolikus részről is fokozott érdeklődés jelentkezik, a pápa kijelentette, hogy újra kell evangélizálni Európát, mi is egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk rá. A század elejétől kibontakozó mozgalmak, amelyek célja általában a gyülekezeti tagok gyülekezeteken belüli aktivizálása volt, megadta az alapokat. Kialakult egy egységes evangélizációs rend. Nyolc napos felépítéssel. Vasárnap már az evangélizáló vendég lelkész látta el az istentiszteleti igeszolgálatot és a következő vasárnap volt a záró alkalom. Már az első nap alakult egy imaközösség, ami végigkísérte a hetet. A törzset az esti alkalmak jelentették, ébresztő igehirdetésekkel, de már reggel elkezdtük a gyülekezeti tagok meglátogatását. A kisebb gyülekezeteket szinte végiglátogattuk. Elsőként azokat kerestük, akikről tudták, hogy evangélikusok, de nem járnak a gyülekezetbe... Hívtunk mindenkit az esti alkalmakra, a délutáni csoportfoglalkozásokra, hiszen a hét második felében már felálltak a különböző csoportok. A magánbeszélgetésekre is terveztünk időt. A nappalt teljesen lekötötte ez a munka, éjszaka készültünk a következő napra... Volt olyan is, hogy egy egész hónapra elmentem hazulról és,.több gyülekezetét sikerült meglátogatnom. így jártam Csőváron, Pencen, Ácsán és Erdőkürtön. Pencen történt egy érdekes eset, a készséges, kedves kántortanítót kértem arra, hogy írja össze nekem azokat, akik nem járnak templomba, mert őket szeretném felkeresni. Ő összeállította a listát, sőt el is kísért és így kopogtatott be az első családhoz: itt a tisztelendő úr, aki az istenteleneket akarja meglátogatni... Sok emberhez jutottunk el személyesen, sokakkal beszélgettünk, sokan jöttek vissza a gyülekezetekbe a megkeresés hatására. Az evangélizációs munka- program így kialakult, elfogadottá vált. Az újságunk, az Élővíz, mindig lehozta a következő programokat, terveket. 1941- 53-ig ment így a munka. Hogyan fogadták a lelkészek az ajánlkozó evangélizátorokat? Általában szívesen, mindig több volt az igény, mint amit el tudtunk látni, hiszen a célunk az volt, hogy a gyülekezetbe építsük be azokat az embereket, akik az evangélizáció hatására aktivizálódnak. Tehát a gyülekezetei erősítettük, sok helyen a látogatásainkkal is sokat segítettünk, hiszen a leterhelt lelkésznek nem volt akkora kapacitása, mint nekünk. Minden ősszel Foton tartottunk a lelkészeknek egy evangélizációt kérő konferenciát, ahová eljöttek azok, akik szerettek volna a gyülekezetükben egy ilyen hetet és azok, akik erre a munkára vállalkoztak. Volt olyan konferencia is, ahol majdnem 100 nyolc napos programot lekötöttek. Folytatás a 4. oldalon Lapunk előző számában beszámolót olvashattunk a Bajor Missziói Intézet Kenyában rendezett nőkonferenciájáról. Most Brebovszkyné Pintér Márta lelkésznő osztja meg velünk gondolatait e távoli országról: AFRIKÁBAN JÁRTUNK Azon a kontinensen, amelyet Ruth Besha tanzániai közgazdász egyik könyvében így jellemez: „a végnélküli küzdelmek földje”. A Kenyában töltött három hét bennünket is meggyőzött, hogy ez az állítás igaz. A lét valóban nem más a feketék többsége számára mint szüntelen harc a túlélésért. Napi küzdelmek a betegségekkel, a földdel, a szegénységgel, tudatlansággal. S ez, sajnos, nagyobbrészt az asszonyok sorsa. Kenyából hoztam magammal ezt a rajzot. Nem a sok karú Buddhát ábrázolja, hanem a „sok karú” fekete asszonyt, akinek ennyi mindenben kell helytállnia. Az ő feladata a vízhordás (sokszor 20 km-t is gyalogolnia kell), a föld megmű- f velése, a mosás, tűzifagyűjtés, a gabonaőrlés. Közben neki is munkahelye van, igénye arra, hogy esti iskolában megtanuljon ími-olvasni, s a férjére is időt kell szánnia. Ez a kép bár szimbolikus, mégis nagyon valóságos. Az az asszony, aki írógépelni tud, természetesen nem jár el írás-olvasás tanfolyamra. De ugyanúgy sok karra van szüksége. A konferencián résztvevő afrikai nők közül többen mesélték el, hogy hogyan kelnek fel kora hajnalban, hoznak vizet, gyűjtenek tűzifát, főzik meg a reggelit a családnak. Utána indulnak munkahelyükre az irodába, ahol esetleg osztályvezetői vagy éppen igazgatói beosztásban vannak. De mikor hazajönnek, övék a kukoricaföld, a mosás, a magvak törése a mozsárban... Sokan kérdezhetnék: Hát nálunk nem ez a helyzet? Nincs szükségünk nekünk is arra a sok karra? A kép, amit magammal hoztam, nem teljes. Mert csak az asszonyt ábrázolja. Milyen az afrikai átlag férfi? Rajz nincs róla, hát leírom, milyen lenne. Mert mi ilyennek ismertük meg ottlétünk során... Egy sötét alak, aki fekszik az ágyában, vagy lógatja a lábát, s közben parancsokat osztogat: Asszony, adj enni! Természetesen kivétel is akad. Különösen a keresztyén férfiak közül ismerik fel egyre többen, hogy a tehervállalásban osztozni kell. Mégis a Kenyába látogató lépten nyomon tapasztalja, hogy a „vég nélküli küzdelmek földjén” az asszonyok a „harcosok”. A felejthetetlen busz úton Nairobiból Mombas- sába, az óceánpartra, sok gyönyörűt láttunk. Szavannát, hegyeket, egzotikus állatokat. És felismertük az elszomorítót is, az egyenlőtlen küzdelmet. Ahogy elrobogott buszunk a „bomák” (tanyák) mellett, láttuk az asszonyokat. Kapáltak a kukoricásban, vagy cipelték fejükön a vízzel teli műanyag ballont, hátukra persze mindig oda volt kötözve a legkisebb gyermek, kangakendőbe csomagolva. És láttunk férfiakat is. Mindig ugyanúgy. Ülve. Hol a kocsma előtt a többiekkel iszogattak, hol az árokparton elheveredve, legeltették az „alibi-kecskét” Mélyek ennek az egyenlőtlenségnek az okai. Valahol az ősi gondolkodásban, a hagyományokban gyökeredzik. Például a házassági szokásokban. Amikor egy fekete férfi mennyasszony-árat fizet a feleségéért, akkor ezzel egyszerre megbecsüli az asszonyt, de rögtön tulajdonává teszi is őt. Megvettem, most már nekem tartozik engedelmeskedni - áll a férj viselkedése mögött. A malindi gyülekezet német lelkészének kertjét fiatal keit nyai gondozza. Egyszer alkalom adódott, hogy vele beszélgessünk. Büszkén mondta el, hogy nem rég megnősült. Húszezer kenyai shillinget fizetett 15 éves (!) arájáért. Mikor látta értetlenségünket még hozzátette: „Olcsó volt, mert írástudatlan.” Később az is kiderült, hogy a feleségét-, aki most már a fiú szüleivel lakik vagy 40 km-re Malinditől - kéthavonta látogatja csak meg. Rövid úton kiderítettük, hogy a kertészfiú anyjának - mert a lányai mind elkerültek otthonról - egyszerűen csak cselédre volt szüksége. így hát fiát „megházasította”. Nagyon szomorú ez a történet. Nemcsak azért, mert a fiatal ember érdekből házasodott, hanem azért is, és főleg azért, mert egy asszony, az édesanya, készítette meg egy másik asszony megalázását, szolgává, sőt tulajdontárggyá aljasítását. Ezért is jelentett felüdülést a konferencia során a mozambiki résztvevővel folytatott beszélgetés, aki a mennyasszony-árat férje családjának bizony visz- szafizette! Vannak bátor asszonyok. Olyanok, akik az igazságtalan, embertelen szokásokkal, hagyományokkal hajlandók szembefordulni, akár úgyis, hogy ezért őket támadás éri, szenvedniük kell. De a jövőre gondolnak. Arra, hogy a holnap asszonyainak már jobb élete lehessen. Olyan élet, amit a Bibliában találnak. Olyan élet, ahol férfi és nő Istentől kapott társként, együtt vállalja a terheket a ma még „ vég nélküli küzdelmek földjén”. Istenre figyeljünk, hatalmában bízzunk Lelkészavatás Pilisen Folytatódik a nemzedékváltás egyházunkban. Fiatal lelkészek kerülnek jelentős gyülekezetek élére, beleépülve a sok munkát, lelki és fizikai erőt igénylő nagyobb gyülekezetek gondozó szolgálatába. Ez történt június 19-én Pilisen, ahol a gyülekezet lelkészi szolgálatába Krámer Györgyöt iktatták be. Szolgatársak nagy csapata kísérte az oltárhoz az új lelkészt, Koczor Tamás esperes végezte az iktatást, dr. Harmati Béla, a kerület' püspöke hirdette az igét, és az iktatási liturgiában a lelkész felesége, Pángyánszky Agnes segített. „Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: íme az Isten Báránya!” (Jn 1,35-36) — hangzott az evangéliumból és a püspök igehirdetése arra figyelmeztetett, hogy a „másnap ismét” azt mutatja, folyamatosságról van szó a Krisztusról szóló igehirdetésben. Ismét és ismét meg kell szólaltatni. Krisztus megbízásából hagyományt folytatunk és viszünk tovább. Miről szól az igehirdetés? „íme az Isten Báránya!” Lehetnek szép terveink, iskolát és szociális segítést tervezhetünk és folytathatunk. Mégis az első és a legfontosabb rámutatni arra a Krisztusra, aki Isten Báránya volt. Hadd menjen tovább szeretete, valósuljon igazsága, adassák békessége és legyen erő a követéséhez. Globális szolgálatra hív és küld az Úr. Krámer György igehirdetése nem bemutatkozás volt, hiszen már hónapok óta szolgál a gyülekezetben. De megerősítése annak, hogy aki rátalált Isten igéjére, azt a céltól semmi nem tántoríthatja el. Honnan a lelkesedés, az elszántság és az erő? Vannak pillanatok, amikor megtalálja az ember a nyomot. Mint a nyomkereső állat. Magunkban hordozzuk a vágyat és nagy öröm, amikor közösen átéljük, mint most is. Van Istennek hatalma, hogy megerősítse bennünk. Istenre figyeljünk, hatalmában bízzunk. Mostantól fogva közös a mi utunk! A gyülekezet az énekléssel és imádsággal állt a lelkésze mellé, de ezt hirdette az énekkar szolgálata is: Jertek, áldjuk Istent!... A lelkészek sorában ott volt Heitor Mayer brazíliai lelkész, aki a pozsonyi LVSZ tanácsülésre utazva állt meg nálunk és vett részt az istentiszteleten. Nagyon sokan üdvözölték a beiktatott lelkészt. Koczor Tamás esperes a Krisztushoz tartozás boldogságára és gyötrelmére irányítva a figyelmet, kérte „legyél társunk és testvérünk!”. Bárdossy Tamás egyházmegyei felügyelő arra mutatott, hogy itt a lelkésznek nem lesz nyugta, de a gyülekezet is készüljön fel, mert nem lesz nyugta, új dolgokat fog kitalálni és arra vezetni a lelkész. Heitor Mayer brazil lelkész, teológiai tanár hasonló nagy gyülekezet üdvözletét adta át. A brazil evangélikus egyház egy millió taggal, 6000 lelkésszel és 1500 gyülekezetben él. A szeretet közös nyelvén tudunk beszélni. A helybeli református, baptista gyülekezetek lelkészei és a katolikus egyház küldötte a közös nyomra találásra és a testvéri együttműködésre irányítottak. Szabó Lajos, a Hittudományi Egyetem rektora tanítványait köszöntötte örömmel. Szirmai Zoltán pesti esperes a Fasori Gimnázium és a Kollégium nevében kívánt áldást, mert Krámer György ott is végez hitoktatói szolgálatot. A nagyközség polgár- mestere, Pintér Mihály, nagy jelentőségűnek tartotta ezt az eseményt és a töretlen jó kapcsolatra mutatott rá. Lelkészelődök _ is megszólaltak: Keveházi László a kölcsönös vigyázást kérte. Minden a gyülekezetért van, de a gyülekezet is vigyázzon lelkészére. Brebovszkyné Pintér Márta Zsolt 4,4 versével az Úrhoz kiáltás fontosságát hangsúlyozta. Péter Attila a maglódiak, Roszik Mihály az alberti szomszédok nevében szólt. Nagy Zoltán pedig a barátok és évfolyamtársak köszöntését hozta. A püspök arra hívta fel a figyelmet, hogy sok a tennivaló. A templom, a környezet széppé tétele, családok, generációk együttműködésének munkálása, a nevelés kicsinyek és nagyok között, és minden bizonnyal bekapcsolódik majd a gyülekezet a világ keresz- tyénségének vérkeringésébe is, mert Krámer Györgynek és feleségének is van szolgálata világ- szövetségekben. A jó hangulatú együttlét beszélgetésekkel, régiek találkozásával ért véget a fehér asztalok mellett. T.
