Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-07-25 / 30. szám

4. oldal 1999. JÚLIUS 25. Evangélikus Élet Érettségi elnök voltam Sopronban Folytatás a 3. oldalról Hogy lett ennek a virágzó mozgalom­nak vége? 1948-tól kezdett változni a közegyházi helyzet. Lassan az állam által szívesen látott egyházi programmá lett az evangélizációellenes mozgalom. 50 kö­rül pedig megkezdődött az átnevelés. Sok konferencia fő vitatétele lett az evangélizáció ügye, pro és kontra véle­mények hangoztak el, de igazi feloldó­dás nem mutatkozhatott. Aztán püspöki rendeletre minden evangélizációt egy héttel előre be kellett jelenteni, a szolgá­lók, a program anyagát mellékelni, aztán a nyolc nap után ismét kaptunk egy hetet az elhangzott anyagok, lehetőleg szósze­rinti bemutatására... Ebből a helyzetből már csak egy lépés volt, hogy meghirdették, azok a lelkészek akik elérték a nyugdíjkorhatárt és 53-ban beadják a nyugdíjkérelmüket, állami nyugdíjat kapnak, ami anyagilag sokat jelentett... 50-nél többen adták be... Az ő helyükre kerültek az addigi hitoktatók és a mozgó lelkészek, akik „ellenőrizhetet­lenek voltak”. Megszüntettek minden gyülekezeten kívüli munkát. Ekkor jött Sárszentlörinc? Igen, százegynéhány evangélikussal, bár a falu népe, egytemplomos falu lévén, hozzánk járt. A gyülekezeti földeket el­vették, a juttatások eltűntek. Lelkészi fi­zetésnek nem maradt más, mint az elvett földek adója, amit a gyülekezeti tagok ad­tak össze. Kenyérre, tejre sem volt elég. Idekerülésünk után az első presbiteri dön­tés az volt, hogy minden család hozzon egy kéve kukorica- vagy napraforgószá­rat, hogy be tudjunk gyújtani a sparhert- ba. Állatokat tartottunk, földműves­munkát végeztem. Napközben együtt dol­goztam a földeken az emberekkel, este ül­tem le a könyveim, jegyzeteim mellé. Gondolom nagy változás volt ez az evangélizáló munka után. Azt mondhatom, hogy boldog családi életet éltünk, nem keserített el a megvál­tozott élet. Csak az fájt, hogy ha prédikál­ni hívtak más gyülekezetekbe, nem mehettem. Püspöki engedélyhez kötötték, volt aki kapott, de a magamfajta nem. Megszerveztük a környék lelkészeinek a homiletikai munkaközösséget, rendszere­sen együtt készültünk az igehirdetésekre. Lelkészcsalád-találkozókat szerveztünk, egyszóval beleszoktunk a megváltozott körülményekbe és éltük az ezidő szerinti lelkészcsaládok napjait Részt vettem a falu életében, segítettem a „felelős beosz­tású” embereket, sokszor kérték ki a véle­ményem. így teltek az évek, évtizedek. A gyerekek közben felnőttek, a család sok örömöt adott és ad a mai napig... Hogyan látja Béla bácsi, merre vezet a 20. század végén egyházunk útja? Sok negatív hatás érvényesül ma a tár­sadalomban, felsorolhatatlanul sok. Az egyháznak pedig itt kell betöltenie kül­detését. így szól a mai ige: „Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is őket a világba.” (Jn 17, 18). Az igét ol­vasva, meg kell állapítani, a megbízónk nagyon magasra értékeli a feladatunkat. Beláthatatlan az ember számára a jövő, a feladatunk, küldetésünk teljesítése csak aggasztó lehet számunkra. Ehhez kell a hit, hogy higgyük, nem csak rajtunk mú­lik, Jézus segítséget ad munkánkhoz, ön­magát adja. Látjuk a rosszat, de rossz helyen keres­sük a megoldást. Pl. arról lehet olvasni a sajtóban, hogy mivel növekszik a bűnö­zés, börtönöket kéne építeni. Mennyivel fontosabb lenne a megelőzés, az embe­rek, a társadalom tanítása. Persze, mikor az emberek lelki életével foglalkoznak, tücsköt-bogarat összehordanak, de a val­lás szóba sem kerül, ha mégis megszólal egy „lelkész”, abban sincs sokszor kö­szönet. Fontosnak tartom, hogy ma a megszólalásunkban az első legyen az evangélium. Jézust kell prédikálni. Csak rajta keresztül kapható meg az a kegye­lem, amire minden embernek szüksége van. Másban nincs meg a feloldás. Fon­tos a személyes lelkigondozás és az imádság, hogy a Krisztus-követők való­ban sóul és világosságul lehessenek a vi­lág számára, ezen az úton pedig első a gyülekezetépítés... v A beszélgetésnek itt nem szakadt vége a néhány ott töltött óra alatt sok min­denről szó esett. Csepregi Bélával most minden olvasó folytathatja a közös gon­dolkodást a fölvetett tételek alapján, ezt teszem én is. Azt gondolom a mai ezred­végi átlagembert, aki a „maga módján” vallásos ugyan, nem lehet az egyház ed­digi gyakorlatával elérni Az egyházi struktúránk egy olyan folytonos, egy­házban felnövekedő népességre rendez­kedett be, amely egész életét, keresztelé­sétől, a hittanoktatáson, konfirmáción, ifjúsági csoportokon, bibliakörökön, asszonyórákon, nyugdíjas alkalmakon keresztül az egyház közelében, az egy­házban élte le. Számolnunk kell azzal, hogy ebből a sorból kimaradt két gene­ráció, akiket ma, az idők folyamán jól bevált eszközökkel nem lehet elérni, megszólítani, hiszen „nem értik a nyel­vünket”, az egyház nyelvét. Kiestek a sok évszázados rendből Küldetésünk szempontjából viszont nagyon fontos, hogy az egyházba „szeressük” őket. Az ő gyermekeik járnak a hittanórákra, te­hát a háttérből figyelemmel követik az egyház életét Meg kell találnunk azt a megfelelő formát, aminek a segítségével hirdethetjük számukra az evangéliu­mot. Nincs mire várni.. Azt hiszem ez lenne az egyházi struktúraváltás lénye­ge. Persze ehhez kevesek a törvények, mindannyiunknak akarni, tenni kell, minden egyháztag közös felelőssége... Isten éltesse jó egészségben Béla bá­csit és remélem még sokaknak el tudja mondani gondolatait. Johann Gyula Nemrég fejeződött be a tanév. Jól esik a pihenés. A középiskolák érettségizett diákjai és tanáraik egészen egyedien élik meg a tanév végét. A diákok véglegesen lezártak egy életszakaszt, az adott iskolá­nak többé már nem diákjai. Tanáraik is befejezték a többéves munkát, az iskolá­ban többet már nem tehetnek tanítványai­kért. Kinek mit jelent az érettségi? Más­ként élik meg a diákok (szüleik és hozzá­tartozóik), másként a tanárok és az isko­la egésze. Az érettségi sok diáknak félel­metes. Mások lebiggyesztik az ajkukat: „Ez is valami?” Embert formáló erőpró­ba vagy felesleges számonkérés és szám­adás? Egyszerű vizsga vagy komoly megmérettetés? Életreszóló ünnepélyes esemény? Valóban gazdagítja a fiatalo­kat? Valóban a felnőtté válás egyik is­mérve és mérföldköve? Hogyan éltem meg az érettsé­gi vizsgát érettségi elnökként? Jó néhány alkalommal voltam már kü­lönböző gimnáziumokban érettségi el­nök Budapesten. Van már tapasztalatom, áttekintésem. Flarminc éve magam is szinte minden tanév végén érettségizte­tek. Nagyon örültem, amikor tavaly érettségi elnöknek kértek fel a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázi­um (Líceum) egyik osztályába; Idén má­sodszor voltam érettségi elnök e nagy múltú iskola olyan osztályában, amely­ben az osztály egyik része nemzetiségi német csoport volt. Tavalyi elnökként megkaptam az 1997/98-as tanévről ösz- szeállított iskolai évkönyvet, amely hírt adott az iskola ünnepeiről és hétköznap­jairól, a tanulók teljesítményéről, az is­kola tanárairól és minden dolgozójáról, kulturális eseményekről. Az érettségiző osztályról és a diákokról előzetesen ka­pott lényegretörő jellemzés és fénykép segítségével könnyen magam elé tudtam képzelni a vizsgázókat. A szülők és a hozzátartozók jól tudják, hogyan élik meg a diákok az érettségit. A tanárokról ez nem köztudott. A vizsgáz­tató tanárok szerepét e helyen az érettsé­gi elnök szemével szeretném láttatni. Komoly munkával kezdődik: Érettségi dolgozatok és tételek áttekintése, ellen­őrzése, milyen tantárgyból van iskolai vagy központi írásbeli dolgozat, ki mi­lyen tantárgyból és milyen nyelven fog szóbelizni. A szóbeli vizsga előtti érte­kezlet megtartása, a szóbeli feleletek meghallgatása, a feleletek értékelése, a szóbeli vizsgák utáni értekezleten a vizs­ga egészéről alkotott vélemény elmondá- sá minden részletében fontos. A szóbeli feleletek az érettségiztető tanárok és az érettségi elnök jelenlétében hangzanak el. Mindez feszült figyelmet és szemé­Szabálytalan beszámoló lyes felelősséget vár el a vizsgáztató ta­nároktól és az elnöktől. Legalább ugyan­ilyen fontos az elnök személyisége és ta­pasztalata. Külső emberként van egy má­sik iskolában, az iskola egyik legjelentő­sebb eseményén. Tanár-diák-iskola négy (hat vagy éppen nyolc) évi komoly mun­kájáról kell felelős véleményt mondania az írásbeli dolgozatok és az egy-két-há- rom napig tartó szóbeli vizsgák alapján. Reális képet kell adnia a teljes vizsga ér­tékelésekor. Nem szabad semmit sem magasabbra vagy alacsonyabbra értékel­nie, mint az a valójában volt. (És kicso­da tévedhetetlen?) Körülbelül hetven feleletet hallgattam meg magyarul és németül: az általában megszokott humán és reál tárgyakat, ezen felül informatikát (számítástechni­kát), római katolikus és (német nyelven) evangélikus hittant is. (Tavaly református hittan is volt abban az osztályban.) Sokan valóban jól feleltek. A diákok többsége szép magyarsággal vagy németséggel, lo­gikusan tudja elmondani a megtanulta- kat. A német nemzetiségi csoport tanulói több tárgyat németül tanultak a négy év alatt, ezekből a tantárgyakból természete­sen szóban is németül feleltek. Közülük ketten magyarból mint idegen nyelvből tettek írásbeli és szóbeli vizsgát. A tételsorok és a feleletek szerves része a helyi, az egyházi, a német nemzetiségi vonatkozások. Pl. artikuláris helyek, tör­ténelmi és irodalmi vonatkozású esemé­nyek Sopronban, közelebbi és távolabbi környékén. Berzsenyi Dániel (az iskola névadója), az iskola falán levő emléktáb­lák által megörökített személyek a tanu­lóknak élő hagyományt, fontos értékeket képviselnek. A magyar, illetve a német nemzetiségi identitás, a magyar vagy né­met anyanyelv tudatos művelése, az adott nyelv irodaímának-történelmének- hagyományainak alapos megismerése fontos szerepet kap a négy év alatt. Az érettségi vizsgán is tükröződik mindez. Ez mindannak bizonyítéka, hogy az is­kola komolyan veszi hivatását. Diákjait származásra, anyanyelvre, állampolgár­ságra, születési helyre, lakóhelyre, fele- kezetre való tekintet nélkül egymás meg­ismerésére és elfogadására, hitre szeret­né nevelni. Néhány feleletet mintha még most is hallanék. Egy a sok közül: német nyel­ven evangélikus hittan. A felelő lány té­makifejtése, hanghordozása, mimikája, egyértelműen éreztette, hogy nem csu­pán megtanulta az anyagot, hanem meg­győződésből beszél. Milyen jó, hogy hit és tudás együtt van. A szóbeli feleletek ésszerű, szoros idő­beosztásban követik egymást. Ezért csak viszonylag kevés alkalommal kérdeztem a befejezett felelet után (általában az anyag kapcsán) valami testreszabott dol­got. A vizsga komolysága, szigorú elő­írásai, időbeosztása miatt sajnos szinte alig akad lehetőség, hogy az érettségizte­tő vagy a szóbeli érettségit figyelő kollé­gákkal néhány személyes szót válthas­son az érettségi elnök. Ezt a vizsgaszitu­áció alig teszi lehetővé, hiszen akkor a feleletekre nem figyelnénk. A banketten is ott lehettem. Ott lehetőségem nyílt ar­ra, hogy kötetlenül beszélgessek néhány tanár kollégával és több fiatallal. Nekem sokat jelentett az a néhány mondat, bár nem tudtam mindenkivel beszélni, aki­vel szerettem volna. Önkormányzati (azaz állami fenntartá­sú) gimnáziumban tanítok. Számomra teljesen egyértelmű és természetes, hogy az egyházi iskola életében a fontos ese­mények imával (vagy istentisztelettel) kezdődnek és végződnek. Személyesen ezt csak akkor tudom átélni, ha egyházi intézményben vagyok. Felemelő érzés volt számomra, hogy a szóbeli érettségi előtt és a záráskor tanár és diák (felelte- tő-felelő) az érettségi elnökkel együtt imádkozik. Ha komolyan vesSzük azt az imát, akkor biztosan nyugodtabban és fe­lelősebben folyik le az egész vizsga, és mindenki nyugodtabban tudja elfogadni az eredményt. Valóban egyházi iskola érettségi vizsgáján vettem részt. Magam is sokat gazdagodtam Személyes kötődéseim Újraindulásuk óta megkülönböztetett figyelemmel kísérem az egyházi (evan­gélikus, református, katolikus) iskolák helyzetét és munkáját. Lehetőségem és képességem szerint segítem az ott folyó nevelő és oktató munkát. Evangélikus vagyok. Egyházamban nagyon sokrétű munkát végzek. Ezért is volt olyan fon­tos a számomra, hogy evangélikus gim­náziumban lehettem immár második al­kalommal érettségi elnök. Más módon is kötődöm az evangélikus iskolákhoz. Családom apai ágon Sopronból szárma­zik. Több évszázados történetük szoro­san összefonódik a várossal. A család legismertebb tagja Thirring Gusztáv volt. Sopronban emléktáblája van. Apai nagyapám a soproni líceumban folytatta tanulmányait a múlt század végén. Édes­apám Budapesten a Fasorban, édesanyám pedig a Deák téren érettségizett. Mindket­tejük életében kitörölhetetlen kötődést jelentett) iskolájukhoz való kapcsolatuk egy életen át. Úgy alakult a pályám, hogy nekem nem adatott meg, hogy egyházi is­kolában tanítsak. Pedig szívem vágya volt. De hiszem, érzem, hogy végső soron éppen így tudok többet tenni általában az egyházi iskolák, a nevelés és az idegen- nyelv-oktatás érdekében. T.E. Pedagógusok műhelye Hálás vagyok azért, hogy résztvehet- tem az Evangélikus Pedagógusok Orszá­gos Találkozóján 1999. június 27-től 30- ig, a Rózsák terén és a Deák téren, mint a Deák téri Evangélikus Gimnázium volt diákja. Nagyon jól esett, hogy már elké­szített névkártyával várt a kollégium mo­solygós igazgatónője, Gálné Gyöngyike. A szépen rendben tartott épületet magya­ros díszítések is ékesítik. A diáklányok népi művészettel hímzett párnái gyönyö­rű látványt nyújtanak. A kollégium előd­jére, az árvaházra fényképek emlékeztet­nek. Az első előadót, Raduch Zsolt lelkészt Brassóból vártuk. Édesapjának - aki elődje volt a brassói Fekete templomban - váratlan halálhírére a határtól fordul­tak vissza, de az előadásának megrázó szövege megérkezett. Az erdélyi ma­gyarság és evangélikusság nehéz sorsá­ról, elnyomatásáról festett hiteles képet. Az otthonos környezetben magas szín­vonalú előadások hangzottak el. Dr. Jeleníts István, piarista tanár, a rend egykori főnöke „Van-e keresztény peda­gógia?”, Szebik Imre püspök „Mit ad a evangélikus egyház az iskoláknak és mit vár tőlük? Ifj. dr. Fabiny Tibor „A Biblia az irodalomban”, „A hit és a természet- tudományok kapcsolata” keretében dr. Végh László „Élő természet”, Weltler Rezső „Élettelen természet” címen tar­tott előadást. Mind ,a lebilincselően érdekes előadá­sokra, mind a hallgatóság érdeklődésére jellemző, hogy élénk tiltakozást váltott ki a javaslat, miszerint párhuzamosan tartsák az előadásokat. Mindegyiket meg akarták hallgatni. Felejthetetlen élményt jelentett a hétfői hangverseny. A Deák téri Evangélikus Gimnázium dísztermében ifj. Fasang Árpád művészi zongorajátékában gyö­nyörködhettünk, szakszerű magyarázat kíséretében. Egyben ez a hangverseny lett az új zongora „felavatása”. Az előadás után az áhítatot egy phd-t végző fiatal lelkésznő tartotta az iskola szelleméhez méltó módon, derűsen ör­vendezve, mert Jézus szeret minket. A konferencia utolsó napján azonban már a párhuzamos előadások rendezésé­re sajnos nem nyílt lehetőség. Az egyes tantárgyak, az alsó tagozat, az óvoda és az iskolavezetés evangélikus oktatási és nevelési sajátosságairól különböző ter­mekben, azonos időben folyt a megbe­szélés. Csak a matematika- és a fizika- össze­jövetelen vehettem részt a idő rövidsége miatt. A matematikaszakos tanárok Deák téri munkaközösségének, melegszívű vezetője gondoskodott arról, hogy a megbeszélés középpontjába a gyerek ke­rüljön. A nagy gyakorlattal rendelkező tudós szaktanácsadó az egyes feladatok felvetésében mutatott rá arra, hogy ho­gyan lehet a diákok gondolkodását segí­teni még a kérdések feltevésével, a pél­dák megszövegezésével is. Nagyon ér­dekes volt az, hogy egyes gyerekek men­nyi időt fordítanak egy-egy feladat meg­oldását való töprengésre. A legtöbb bi­zony még a legkitűnőbb diákseregben is hamar feladja. A fizika m-nkaközösség tagjai széles látkörrel igazolták azt, hogy ez a tan­tárgy milyen fontos az élet minden terü­letén. Érthetetlen tehát az a döntés, mi­szerint a fizika óraszámát csökkenteni kívánják. A fizikaszertár nagytudású őre az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat tudo­mányos ülésén szólalt fel ebben az ügy­ben. Eddig még nem mutatkozott válto­zás. Az egyik felszólaló tanárnő legna­gyobb öröme az volt, „az melengette a szívét”, hogy egykori tanítványa, aki most a német nyelvet tanítja, diákkorá­ban a fizikát választotta érettségi tan­tárgyként. Ez a sokszínűség jellemzi az evangéli­kus iskolákat. Mint mondták: „A fizika maga az élet”. Ez vonatkozik az iskolára is. A konferencia betöltötte feladatát. Kapcsolatokat teremtett az ország külön­böző evangélikus iskoláinak tanárai kö­zött: Békéscsaba, Bonyhád, Budapest, Győr, Nyíregyháza, Sopron és Szarvas evangélikus iskolái megismerték egy­mást, barátságok szövődtek. A diákok számára könnyen átjárhatóvá válnak ezek az iskolák. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Olvastuk - továbbadjuk Luther tán kálvinista? Az elmúlt évtizedek egyházellenes és teljes vallási közömbösséget árasztó kö­zegében elszokott társadalmunk a vallási kifejezések használatától is. Ennek ha­tásaként a hírközlő eszközök és a sajtó hasábjai nemegyszer még ma is helytele­nül alkalmaznak szavakat, vagyis elárulják a dilettantizmust, a hozzá nem értést. Olykor egészen nevetségessé teszik magukat. Az egyházfőket úgy emlegetik, mint „ egyházfikat”, vagyis „takarítási teendőket végző templomi alkalmazotta­kat”. A protestáns lelkészeket „plébánosnak” titulálják, az istentiszteleteket pedig „misének” nevezik. Nem csodálkozunk így azon sem, amikor prominens irodal­már a veretes lutheránus-evangélikus Bornemissza Pétert reformátusként emle­gette, vagy másvalaki a „magyar Luther”-nek nevezett Dévai Mátyást kálvinistá­nak mondotta. Ezen a téren a „csúcsot” talán a nagy fővárosi könyvtárban rendezett kiállítás anyaga tartja. A hírneves brassói evangélikus reformátor, Johannes Honterus 450 évvel ezelőtt halt meg. Reá emlékezik a világ. Műveiből és nyomdai munkáiból szép gyűjteményt állított össze a könyvtár. Már a megnyitó napján egy résztvevőnek feltűnt, s ezt az emlékkönyvben meg is jegyezte, hogy Luther leghűségesebb barátját, munkatársát, Johannes Bugenhagent református prédikátornak mondja az ismertető szöveg. De azt ál­modni sem mertem, hogy ugyanebben a tárlóban a Luther Mártont ábrázoló met­szet alatt ez áll: „Luther Márton (1483-1546) református prédikátor arcképe”. Az egyébként szakszerű és tárgyilagos életrajzi ismertetésben is két sajnálatos tévedés található. Honterus apjának a foglalkozása volt „Lederer” nem pedig a családneve. Bázeli tartózkodásával kapcsolatban aligha helytálló azt állítani, hogy „Honterus ott vált a reformáció helvét irányzatának elkötelezett hívévé”, hiszen egy évtized múlva evangélikus egyházi rendet készített, s Luther kátéját adta köz­re. Brassó és környékének lakossága, nemcsak a szászok, hanem a magyar „Hét­falu”, a Barcaság ma is zömében evangélikus. Id. Bencze Imre (Magyar Nemzet)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom