Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-04-05 / 14. szám
Evangélikus 63. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 1998. ÁPRILIS 5. PALMARUM VIRÁGVASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Elet ARA: 48 FT Látszatra Krisztus halála gyalázatos, sőt átkozott. Számunkra üdvösséges a halála, mert leveszi rólunk az átkot, s áldást ad helyébe. Luther ~ A TARTALOMBÓL ~ A BIZONYSÁGTEVŐK FELLEGE: MÁDY ZOLTÁN „PONT EGY ÜGY VÉGÉN?” IMANAP UTÁN HALÁLBÓL AZ ÉLETBE „Halott voltam, de íme élek örökkön-örökké! ” - szólít meg Jézus mindnyájunkat a Jelenések könyvéből (1,18). Halál és élet - mit jelent a mi számunkra? Teljesen ellentétes fogalmak? Az egyiket kívánjuk és mindent megteszünk az eléréséért, a másiktól félünk, rettegünk és menekülnénk előle? De melyik az, amelyik elől menekülünk? És melyik az, amelyiket kívánjuk? Hiszen nem mindenki életpárti. Sokan egyenesen életellenesek, mert nem látják annak célját és értelmét. Nem tudnak eligazodni benne. Félnek a kudarcoktól és nehézségektől, amelyeket képtelenek feldolgozni és ledolgozni. A halálba menekülnek. De vannak olyanok - jóval többen - , akik nem az élettől, hanem az azt lezáró haláltól rettegnek. A haláltól való állandó menekülés az élvezetek hajszolásába, minden földi öröm kiélésébe kergeti őket. Élvezd, az életet! Ki tudja, meddig teheted? Halál és élet - mindkét fentebb vázolt viszonyulás alapvetően hibás. Mind a kettő halállal végződik, mert az élet-hajszolás is halál - lelkileg. Lehet élve is halott az ember. Nem véletlenül szólít meg az ige: „Halott voltam, de íme élek!” Jézus is halott volt. A bűnök büntetését hordozta el, hogy a lelkileg halottak életet nyerjenek. Halott volt - vállalta a halált, hogy halálából élet fakadjon! „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal, sokszoros termést hoz. " (Jn 12,24) Ő meghalt és sokszoros termést hozott. Az Ő halálából fakadó termés lehetsz Te is, Testvérem! Termés, mely úgy tekint a halálra, mint aki tudja, hogy Jézus már legyőzte, s ezért az élet örök: Benne és Vele. így lehet a földi értelemben halott is élő: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) Mindezt megélni akkor a legnehezebb, ha vagy mi kerülünk a halállal szembe, vagy szerettünk sírja mellett kell megállnunk. De ott is annak a Jézusnak a hatalmában vagyunk, aki maga mondja: „Halott voltam, de íme élek! ” Halál és élet - nem lesz immár félelmetes, ill. ellentétes fogalom számunkra, ha Krisztusban Megváltónkra leltünk, Aki által igazi életté válik e földi élet, s Akivel a halál - bár e földi élet lezárása, mégis - továbbélés a mennyek honában. Amíg megérkezünk az örök honba, nap mint nap meg kell halnunk a bűnnek és fel kell támadnunk az új életre! „ Minden nap feltámadunk, ha minden reggel újra Krisztusra bízzuk magunkat. Feltámadunk magunk ásta sírokból. Feltámadunk az örökélet ragyogó reggelére! ” (Peter Helbich: Feltámadás - részlet) Tamásy Tamásné „Ugyanaz az indulat legyen bennetek...” (Hafenscher Károly áhítata a virágvasárnapi epistoláról, zsinati ülés megnyitásán.) Fii 2,5-8 Keresztyén Testvéreim! Pál felszólítását hallva - ugyanaz az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt - rögvest előtör belőlem a „mindent tudatosan végiggondoló”. Felteteti velem mind a két kezem, természetesen egyszerre, és ügyrendi kérdésben szót kér az elnöktől (az olvasónak: a két kézzel való jelentkezés a zsinaton az ügyrendi jelentkezés módja). Igencsak indulatosan felszólalnék: „de hát Elnök úr, tiltakozom! Amit ez a Tarzuszi Pál tőlem kér, az nem ide tartozik! Itt, ezen a helyen, a közös nap kezdetén evangéliumhirdetésre lenne szükség, ő pedig ajánlásokat fogalmaz, sőt, parancsokat osztogat. Ez hatásköri túllépés!” Azután azonmód megfogalmaznám - mintha értenék hozzá - az okosan, lutheránus „fazonban” elmondandó kérésemet is: „az első bekezdés első mondatában szövegvariánst kérek, ajánlok, sőt, követelek: «Ugyanaz» helyett azt kell írni: «Hasonló»... Ti. hasonló érzület legyen bennetek, mint ami a Krisztus Jézusban is megvolt". Ez azért mégiscsak megvalósíthatóbb, nagyobb mozgásteret biztosít nekünk, mégis csak jobban illik ránk. Azután mégsem jelentkezem. Inkább elcsön- desedem, mert eszembe jut az, hogy valamelyik fontos, fekete kötésű könyvben olvastam: „legyetek gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra”. S ebben a belső, kicsit még nyugtalan csöndben, végiggondolom azt, ahogyan Pál megszólal, és összefoglalja Krisztus életét. Születés, szenvedés, halál, feltámadás, megdicsőülés... S a szokványosnak éppen nem mondható emberi életút mögé nézek az apostol irányításával, és rá kell jönnöm, mi minden húzódik meg a summás életrajz hátterében. Mindaz, ami történt, azért így történt, mert Jézus nem volt beképzelt, nem fitogtatta hatalmát, nem kérkedett pozíciójával, nem foglalkozott a legitimációjával, nem szállt fejébe a dicsőség, nem tartotta magát túl fontosnak és túl nagynak. Nem a hatalom szeretete, hanem a szeretet hatalma irányította. És nemcsak, hogy nem élt a lehetőségeivel, de meg is alázta magát - ismét csak valami, ami szokatlan nálunk, a legkisebb hatalomtól is megmá- morosodó embereknél. Sőt, engedelmes volt. Nemcsak néhány kirakatpercre, hanem mindvégig, egészen a halálig. Nos, ez azután végképp nem passzol bele huszadik századi életünkbe, de még az egyház, a MEE világába sem. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ugyanaz az érzület legyen bennetek - mondja hát Pál, - s mi rögtön javítunk: no, igen, valami hasonló. Ne legyünk maximalisták, és legyünk tisztában azzal a teológiai ténnyel, hogy Jézus nem példa számunkra, hanem sokkal több... Pedig az apostol éppen azért biztat, mert van értelme, lehet, sőt kell mintát venni, ha tudjuk, hogy a cél jó és elérhető, ha nem is a saját erőnkből, s végképp nem a képességeinkből. Pál egy helyen egészen konkrétan az utánzásról is beszél, a mímelni szót használva (mimethai). Szóval, valami hasonló érzület legyen...? azaz: próbáljunk meg egy kicsit alább adni (ha lemondani a magunk kis hatalmairól nem is tudunk), próbáljunk meg egy kicsit szerényebbek lenni (ha az alázat már túl nagy követelmény lenne), és legyünk egy kicsit engedékenyebbek, kompro- misszum-készebbek (hisz az engedelmesség Isten iránt nem könnyen, emberek iránt pedig szinte nem is megy). Azt hiszem, hogy Pál nagyon tudatosan fogalmaz: nem valami hasonló, hanem ugyanaz az érzület legyen bennetek. S amikor ezt hallom - egyre határozottabban szembesülök vele - előkerülnek igék, bibliai mondatok, zakatolnak bennem, s nem hagynak nyugodni. „A tanítvány nem lehet nagyobb a Mesterénél” (azaz nem választhatja az előkelőbb utat, kikerülve az alázatot, az engedelmességet, a hatalom-leadást). Azután - érdekes, még március közepén is - visszhangzik bennem az évi ige, (nemcsak január eleji program volt...): „Szeressétek egymást, ahogyan Krisztus is szeretett titeket". Nem azt mondja: próbáljatok hasonló módon szeretni, vagy a szeretettel kísérletezni. Szeressétek egymást, úgy, ahogyan Krisztus is szeretett titeket. Olyan alázatosan, önzetlenül, józanul, kitartóan, türelmesen és határozottan. Ugyanaz az érzület legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Nem más, nem hasonló, - ugyanaz! Zsinatra összeülő, az egyházért befelé, kifelé és főleg felfelé felelős Testvéreim! Ugyanaz az érzület legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Ez nem a „szeressük egymást gyerekek” édeskés slágere, ez az apostolnak a Szentlélek által motivált kérése. A Szentlélek által motivált - ismétlem - és hiszem, hogy Őmiatta, a Krisztus Lelke miatt nem lehetetlen a kérés. Elküldöm nektek a Pártfogót, a Vigasztalót - mondja Urunk. S valóban így válhat valóra bennünk a csoda, s így lehet valóság, hogy többé nem mi élünk (mi a hatalomvágyó, falakat építő, másikat alig értő, békétlenkedő, az érdekek rabságában élő, a másikban ellenséget látó), hanem él bennünk Lelke által a Krisztus. (Nem az önmagát előtérbe toló, túl fontosnak tartó, hanem az alázatot ismerő és gyakorló, s az engedelmes Krisztus). Amikor a Zebedusfiak versengenek, s lobbyznak a jobb és bal felől való helyért, Jézus megrója őket, alázatra inti és szolgálatra szólítja tanítványait. „ Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közietek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. ” Itt a nagy titok, itt található meg az erőforrás, itt ragadható meg az energia. Fontos a tradíció, fontos a jog és a kialakult, kikristályosodott gyakorlat, fontos a diplomatikusan kimunkált konszenzus, de legfontosabb az Isten világának három maradandó kincse közül a legnagyobb: a szeretet. A krisztusi érzület, a krisztusi lelkűiét, a krisztusi mentalitás. Én hiszem, hogy lehet, még az egyházban is lehet ezzel a lelkülettel élni, dolgozni. Én - lehet, hogy ezért sokan naivnak tartanak - nemcsak álmodom, de hiszem is, hogy lehet az egyházban egymást szeretni - sőt krisztusi módon szeretni. Sőt, hiszem, hogy ha a másikat ellenfélnek, netán ellenségnek látjuk, akkor is szabad, lehet, kell szeretni, hiszen Jézus Krisztus bennem, és benned az ellenségét szerette és szereti ma is. Én még most is hiszem, hogy az egyházban nem a hatalom szeretete, hanem a szeretet hatalma lehet úrrá. Ezzel és csak ezzel az érzülettel lehet élni, zsinatolni, evangélikusnak lenni, felelősséget hordozni. Testvéreim! Zsinati anyák és atyák, laikusok, alkalmazottak, lelkészek, felügyelők és püspökök, Urunkra kérlek benneteket: Ugyanaz az érzület legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is megvolt. Csak így lesz áldás. És Bódás János lássuk meg, ez az áldás ma létszükséglet Magyarországi Evangélikus Egyházunknak! Hiszem, van tehát vigasztalás a Krisztusban, vagy szeretet- ből fakadó figyelmeztetés, van közösség a Lélekben... Jöjj, teremtő Szentlélek, teremtsd meg bennünk ugyanazt az érzületet, ugyanazt az indulatot, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Hogy egyházad maradhassunk, s hogy méltók lehessünk a keresztyén, a krisztusi névre, Isten gyermekeinek a nevére. Ámen! Hafenscher Károly VIRÁGVASÁRNAP Csak hulljatok virágok, pálmaágak, csapongjon a piros szárnyú öröm s higgyétek, hogy Dávid utódja jön szabadságszerző, győzelmes királynak. Ő... látja már, hogy messze mint aJelleg, fekete átkok varjúraja vár és szárnyra kap, s hogy nemsokára már káromkodnak, akik most énekelnek. Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány, ijedt szívvel fut szét a sok tanítvány, nem marad bennük se remény, se hit... S egy szürke fa a borzongó erdőbe', mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle, meg-megrázza zörgő leveleit... Evangéliumi misszió és magyarságmegtartó munka Itthon járt az elmúlt hetekben Londonból Pátkai Róbert, az angliai magyar evangélikusok lelki gondozója, püspöke, aki a közelmúltban kettős vonatkozásban is érdeklődésünk előterébe került. A Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjává választotta, aki egyben az egyházi ügyek albizottságának elnöke, koordinálója is. A múlt év szeptemberében a KEMELM (Külföldön Élő Magyar Evangélikusok Lelkigondozó Munkaközössége) 40 éves jubileuma alkalmából tartott ülésén tisztújítást végzett, ahol Gémes István (Stuttgart) elnökségből való távozása után, elnökké választották meg. Ügyvezető elnök Joób Olivér (Zürich), titkár pedig Gémes Pál (Schaf- hausen) lett. E kettős tisztségbe kerülés adott alkalmat, hogy két kérdésre kérjünk feleletet tőle. Szerkesztő: Az első kérdés a MVSZ- szel kapcsolatos: hogyan látja az egyházi albizottságban a koordinálási feladatot? Pátkai: Ma, az újkor szekularizáci- ós, merőben evilági eszméinek hatására, újra át kell gondolnunk azt, hogy mi az elsődleges, missziói feladata az egyháznak és milyen összefüggésben beszélhetünk az egyházak magyarságot szolgáló vagy éppen mentő tevékenységéről. A magyar egyházak nyugaton pótolhatatlan és meghatározó szerepet töltenek be nemcsak a hitéletben, hanem a magyar nemzeti közösségek önazonosságának megőrzésében és a sajátosan magyar kultúra megélésében. Ezen a téren a nyugati magyar egyházak közötti együttműködés példamutató és ez mutatja egyben, hogy felelősséggel vannak a rájuk bízottak iránt. Még 1967-ben jelent meg a „Magyar Ökumenikus Nyilatkozat”, melyet a külföldön élő magyar katolikus és evangélikus bizottságok adtak ki Stuttgartban. Ez a II. vatikáni zsinat hatására, - nem kendőzte el a közös gondokat, azok megszüntetésére erőfeszítéseket helyezett kilátásba - közös további, gyakorlati együttműködést szorgalmazott. A nyilatkozat létrejöttében Békés Gellért bencés professzor és Vajta Vilmos, akkor ökumenikus intézeti igazgató fáradozott sokat. A nyilatkozat gyakorlati következménye az első ízben 1971-ben a svájci Sionban megtartott Ökumenikus Találkozó volt, melyet még számos hasonló követett máig. Ma a legfontosabb feladatunknak valljuk, hogy együttműködjünk az összma- gyarság és a szórványmagyarság megőrzésének érdekében egyaránt. folytatás a 3. oldalon * tv f
