Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-04-12 / 15. szám
Evangélikus 63. ÉVFOLYAM 15. SZÁM 1998. ÁPRILIS 12. HÚSVÉT ÜNNEPE ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ARA: 48 FT JÉZUS ÉL! A feltámadás hitében való megerősödést, áldott húsvéti ünnepeket kíván a Szerkesztőség. — A TARTALOMBÓL Jézus feltámadása a katakombaművészetben Húsvét az életről üzen Húsvéti meditáció az énekeskönyvünk 219. sz. éneke alapján r Ámde... Túr mezei Erzsébet Húsvét hajnalán Alig várták, hogy jöjjön a reggel, s most sietnek a sír fele hárman, epesztö, emésztő, roskasztó gyászban, ím ébred az élet és támad a nap már. A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár és csattog az ének, száll által a légen fel, fel az ég felé... Csak úgy, mint régen. Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék? Mikor a Mester előttünk ment még, és ajkán az élet igéi fakadtak a szomjazóknak, a fáradtaknak! Volt-e valaha riasztóbb álom, mint ez a három nap, ez a három: mikor, aki folyvást csak életet mentett, , vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet, viszik diadallal a főpap elébe, rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe és suhog a korbács és csattog az ostor, Hol, aki megvédje, a hős, az apostol? És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen s most hajnalik újra csak. Úgy... úgy’ mint régen. Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt. S még volt, aki gúnnyal nevette Ót, amint a tövistől a vére kicsordul, s úgy kell felemelni az utcai porbul. Köpdösve, gyalázva a fára szegezték, de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még, ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót: könnyet hull aj tót és gyilkos sebet osztót. Ó jaj, a halálig, mindig szeretett! Viszik az illatozó kenetet, és sírva sietnek a sír fele hárman, nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban. Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel, milyen csodálatos ez a reggel. A pálmafák két szegélyén az útnak súgva-búgva valami titkot tudnak. A virágok át harmatkönnyeken % már látják felragyogni fényesen az élet napját, s azt hirdeti minden: A sírban nincsen! A sírban nincsen! Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva. Betekinteni egy üres sírba, y az angyal előtt döbbenve megállni: feltámadott, élő Mesterre találni. Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved, A nagypéntekit vedd, vedd és vigyed könnyesen, aggódón, búsan, amint van, s keresd a Krisztust, keresd a sírban! Nem, úgysem fogod megtalálni ottan. Eléd fog állani feltámadottan. Ámde - kimondottan húsvéti kötőszó. „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül" - fogalmazza meg Pál apostol lKor 15,20-ban a húsvéti örömhírt, ami azután így kelt visszhangot az ősi húsvéti énekben: „Ámde ő feltámadott, áldja Krisztust ajkatok, halleluja! ” Ámde... Elképzelhető köntörfalazást bevezető kötőszóként is. Én mégis inkább a dacot, a szembeszegülést, a padlóra küldött ember feltápászkodását, a halállal szembenéző élni akarását hallom ki belőle. Ezért tartozik húsvét lényegéhez ez a kötőszó is. Valami olyasmi történt a nagypénteki gyászt követő húsvéti hajnalon, ami váratlan, ami hihetetlen, ami felborítja a dolgok megszokott menetrendjét: az életet, mint le- zárhatatlan árnyék, követi a halál, ámde végre az élet taposott a halál sarkára. Ez a kötőszó azonban arra is figyelmeztet, hogy a húsvéti örömhír nem légüres térben hangzik el. Nagyon is kemény ellenállásba ütközik, amit csak legyőzni lehet, de figyelmen kívül hagyni nem. Hömpölyöghet a diadalittas feltámadási körmenet, magával ragadhat a drámai liturgia húsvét hajnalán, hallgathatjuk a Krisztus feltámadásának örömhírét, de ugyanakkor egy olyan nyomasztó szertartásnak is részesei vagyunk, amelyet a halál celebrál, és a tapasztalataink mi- nistrálnak hozzá. S én magam sem hihe- tem, aki ezeket a sorokat írom, hogy csak az én mondanivalóm fogalmazódik meg a szívekben. Mert az elmúlás nap mint nap utunkba áll, és felhívja magára a figyelmünket. A legtöbbször az értelmetlen formája, amely életeket tör derékba, és életbevágó kapcsolatokat szakít szét. A személyes tragédiák terhét még csak súlyosbítja a hírközlő eszközök által reánk ömlesztett sok szörnyűség a világ minden tájáról a csontbőr éhező gyermekekről, merényletek vétlen áldozatairól, békeidőben is patakokban folyó vérről, gyógyíthatatlanul tönkretett környezetről. Kétségtelen, hogy a fenyegetettség érzésének kialakulásában nagy a szerepe az emberi felelőtlenségnek és gonoszságnak. Hogy ma több van-e belőlük, mint máskor, nehéz volna megmondani. Talán gátlástalanabbá váltak. A brutális tettek elkövetői természetesen hallani sem akarnak a feltámadásról. Örülnek, ha legalább a temető röge elrejti őket a felelősségre vonás elől. De én a magam részéről még elszo- morítóbbnak találom, hogyha a jobbító szándék fenekük meg, pedig ez sok bajt ellensúlyozhatna. Úgy vagyunk, mint ebben a tavaszi télben sok gyümölcsfa bimbója. Megfagy, mielőtt kinyílhatott volna és megtermékenyülhetne, egy emberibb élet reménysége. Ahogy nő be a fejünk lágya, úgy válunk egyre cinikusab- bá, mert egyre több csalódás igyekszik meggyőzni az áldozatos élet hiábavalóságáról. Közel tíz évvel a rendszerváltozás után ezt érzem a legsúlyosabb fejleménynek. A bénító csügge- dés bizony rátelepedhet még a keresztyén lélekre is. A keresztyén élet nagyszerűségéről és az egyház közösségének makulátlanságáról szőtt délibábos álmaink és a valóság között el- szomorítóan nagy szakadék tátonghat, és amint egykor az Emmausba tartó vándorok, mi is így adunk hangot csalódásunknak: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt. ” (Lk 24,21.) Ezért kell igazat adnunk Pálnak: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (’Kor 15,19.) A szomjúság tantaluszi kínná válhat, ha egyszer már felüdített a forrás, de többé nem férhetünk hozzá. „Ezért kell - prédikálta egyszer Luther-az aranynál, ezüstnél, táncnál és vigalomnál valami nagyobbnak megvigasztalnia minket. Fütyülhetünk egy keresztyénnek, amit csak akarunk, az nem lesz attól vidámabb. ” Keserű tapasztalataink prédikációja elől nem rejtőzhetünk el. Ha befogjuk a fülünk, a szívünk fogja mondani, ha bekötjük a szemünk, bele fogunk ütközni. Mindaz, amit emberi létünk nyűgeiről felpanaszolunk, lehet igaz, ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, és első hajtása lett az elhunytaknak. Ha pedig ő feltámadt, akkor minden más megvilágításba kerül. Akkor halála nem egy jó szándékú álmodozó kudarca, hanem a bűnbocsánatnak, Isten irántunk való szeretetének záloga. Ha a halál nem tudta fogva tartani őt, akkor hatalma felettünk sem végérvényes, mert feltámadása is értünk történt. Az általa tört résen át mi is kijuthatunk. Ez ugyan még hátra van, de bármilyen száraznak is tűnjék az ág, ha csak egyetlen hajtás is kiütközik rajta, van benne élet, és a maga idejében a többi hajtás is megjelenik. Luther a szülésnél segédkező asszonyokat idézi: „Ha a fej kint van, már semmi baj nem történhet. Ha Krisztus a mi főnk kijutott, akkor vele együtt bizonyára az ő tagjai is kijutnak. ” Ezzel a távlattal a szívünkben már mindennel dacolhatunk. A mi Urunk akaratával megegyező fáradozásunk nem lesz hiábavaló (1 Kor 15,58.). Krisztus feltámadása az az arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva „a sarkaiból fordíthatjuk ki a világot ”. Ámde erről meggyőzni magunkat nem lehet ráolvasással. Életben és halálban erőt adó hittel csak maga a Feltámadott ajándékozhat meg, aki igéjében és Lelkének erejével a mi időnkben is megjelenik közöttünk, hogy jelezze: „a hajtás” él. S ha ő él, mi is élni fogunk (Jn 14,19.). Cserháti Sándor Rembrandt: A feltámadott Jézus és Mária Húsvéti ének (219. sz.) Kora reggel ama napon Feltámadtál, én Krisztusom, Elűzted a bűn éjjelét, Fényözönné lett a sötét. Olyan voltam, mint a halott. De kegyelmed ajtót nyitott, Bűn börtönén pattant a zár. Szabad lettem, mint a madár. Megváltott engem Jézusom, Húsvéti fény az arcomon, Legyőzte a bűnt, a halált, Szegény szívem hazatalált. Nem sötét a keresztfa már, Húsvét után fényárban áll. Kitárul a menny kapuja, Zengjen szívünk: Halleluja! Üres a sír! Húsvét reggel Felujjongó, boldog szívvel Köszöntsük ez áldott napot: Krisztus Urunk feltámadott! Halleluja! Rembrandt: A feltámadott Jézus és Tamás találkozása
