Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-12-20 - 1998-12-27 / 51-52. szám
Evangélikus Élet 1998. DECEMBER 20-27. 3.oldal Tudatos kötődés- Beszélgetés Schulek Mátyással Ritkaságszámba megy, hogy valaki az ötödik x után a meglévő mellé új pályát, egész embert kívánó hivatást választ. Beül az iskolapadba - pedig ő maga már hosszú évek óta a katedra túlsó oldalán áll - , s nemcsak a tudásvágy hajtja, hanem a cselekvés kényszerítő ereje is vezérli: szolgálni akar, az Istennek. Pedagógusként, mint addig, és felavatott lelkészként, ahogy korábban nem. Bátorság? Több annál. Aki meghallgatja Schulek Mátyás, a Deák téri Evangélikus Gimnázium igazgatója bizonyságtételét, meggyőződik róla: az életút bármelyik pontján igent mondhatunk Istennek. Akár - a lelkészi hivatásra is. Erről az „igen”-ről beszélgettünk a Gimnázium igazgatói irodájában. Kézenfekvő a kérdés: miért döntött az Igazgató úr a Teológia mellett? Bizonyosan része van benne apai örökségének is. 1989-ben, 54 éves koromban iratkoztam be a Teológiai levelező tagozatára nővéremmel és az ő férjével, Thurnay Bélával együtt. Az indíttatásban természetesen szerepe van édesapám, dr. Schulek Tibor tábori lelkész személyének is. Ő lelkészi munkája mellett nemzetközileg jegyzett himnológus is volt, és abban az évben, 89-ben hunyt el. A személyes elhivatáson túl bennem élt az a vágy is, hogy folytassam az ő hivatását. Mikor elkezdtem a Teológiát, már ígéretet kaptam az akkor induló fasori gimnázium tanári állására. Hároméves kemény munka következett. 1992 őszén végeztem, addigra elfogadtak a Fasorban, de úgy éreztem: nem árt, ha egy tanárnak teológiai végzettsége is van. Jó! gondolom, hogy valamilyen konkrét élmény mondatja ezt Önnel? Igen, saját diákkorom emléke, Sárospatak példája volt a szemem előtt. Tanáraink rendszeresen prédikáltak az áhítatokon, s bizony, volt közülük, aki palástban tette ezt! Tény, hogy a diák - ezt itteni tapasztalataim is megerősíthetik - másként hallgatja az igehirdetést a tanár, mint a pap szájából. Hiszen a tanárnak mégiscsak a tanítás az elsőrendű feladata. Ez volt tehát az egyik okom, a másik pedig, hogy az egyházhoz való kötődésemet tudatosabbá tegyem. Ezek után „logikus” lépésnek nevezhetjük az avatást, mint a szolgálatba állás első állomását. Am prédikálni Lu- ther-kabát nélkül is lehet... így igaz. Évekig így, öltönyben-nyak- kendőben tartottam rendszeresen a reggeli áhítatokat már itt, a Deák téren, s persze, Kelenföldön is szolgáltam. Ez a gyülekezet, az én igazi lelki otthonom. Idejártak a dédszüleim, a nagyapám építette a kelenföldi templomot, a testvéreim itt házasodtak, társukat az itteni ifjúságból választották. Sok-sok ünnep emléke köt ide. Nos, egy alkalommal, miután prédikáltam, meghallottam egy elejtett megjegyzést. „Az a civil...” - mondta valaki. Azt hiszem, ez érlelte bennem véglegessé a döntést, hogy diakónus-lelkésszé való avatásomat kérjem. A szükséges feltételek - gyülekezeti kérés, egyházi szolgálat végzése - adottak voltak, így került sor a szentelésre 1997 októberében. Semmiképpen sem akartam, hogy bárkiben is botránkozást keltsen „civil” szolgálatom... Hogyan telnek egy „kezdő lelkész” mindennapjai? Általában havonta kétszer tartok istentiszteletet Kelenföldön, illetve Farkasréten. De hívtak már Budafokra, Csák- várra, a Deák térre, Budavárba is. Kezdőként nagyon sokat készülök egy-egy prédikációra. Már vasárnap elolvasom a következő heti textust, s egész héten át hagyom érlelődni, gyűjtöm a gondolatokat, hozzáolvasok stb. Kazuális szolgálatokat is végzek: megható élményként saját unokám keresztelését említeném, de volt már német nyelvű esküvőm is, méghozzá egyhetes papkoromban, egy gimnáziumi kolléganőmet eskettem. Temetni még nem volt alkalmam, ám egy volt tanítványom, egy 19 éves fiú koporsójánál kellett búcsúbeszédet mondanom. Életem egyik legnehezebb órája volt a megrendült szülők, volt osztálytársak elé állni. Lelkészi kezdőlépéseimben persze segítségemre van az élettapasztalatom. Elrejtett kincs? V A kedves Olvasó talán még emlékszik a néhány évtizeddel ezelőtti sajtószenzációra: egy párizsi koldus híd alatti rejtekében halála után milliós örökséget találtak. Tengetett élet egy gazdag örökség árnyékában. Óhatatlanul ez a kép elevenedett meg bennem, amikor az evangélikus sajtó kínálatát böngésztem. Mennyi értékünk van, ami közkézen foroghatna, gazdagíthatna, ehelyett kallódik. Különösen is igaz ez az Egyházunk egyik legszínvonalasabb kiadványára a Credo című lapra. A Diakónia megszűnte után Született a döntés, hogy szükségünk van egy a kor színvonalán álló, széles látókörű, evangélikus identitásunkat türköző értelmiségi lapra. Az 1995-ös jól sikerült indítás után valóban színes, mély, komoly írásokat tartalmazó lap látott napvilágot. Külön kiemelendő, hogy a szorosan vett egyházi, teológiai témák mellett nyitott lett ez a szellemi műhely a tágabb kulturális és társadalmai kérdések iránt is. Az azóta elhunyt Andorka Rudolf akadémikus (a Credo szerkesztőségének volt tagja) igen értékes írással gazdagította a lapot 1996- ban. A korábbi szerkesztő Bárdossy György fájdalmasan korai halála után dr Hafenscher Károly vette át a szerkesztés >N Tj JC Ö o Q| UJJ g I Búcsúzunk Bárdossy Györgytől A Reformáció népe a 20. század végén 175 éve született Madách Imre Evangélikus-katolikus párbeszéd a meglgazulásról János* István és Scholz László versei Í998 3 4 egyáltalán nem könnyű feladatát. A lap pozitív vonásai megtartása mellett az új szerkesztő tematikusabbá tette a kiadványt. így lett meditációs és igehirdetési rovat, történeti áttekintés, különös tekintettel az aktuális évfordulókra, reformációi áttekintés gazdag tartalommal, kitekintés a nagyvilágra, irodalmi- és művészeti kitekintő stb. A nagyszerű, minden új megjelenésével szellemi csemegét jelentő periodika nem hiányozhat az igényes evangélikus értelmiség asztaláról. Szellemi kincsek birtokában becsüljük meg jobban azt, amink van. Tudom, hogy az utóbbi évek kiadvány-dömpingjében nehéz eligazodni, értéket találni. Bízvást állíthatom, a Credo hitelesen, lutheri keresz- tyénségünkhöz méltóan, mértéktartóan informál. Tolle, lege...! Varsányi Ferenc A főváros centrumában lévő, fogalommá vált Deák téri iskola igazgatója immár hatodik éve. Hogyan osztja be az idejét? Tanítok, de idén csak egy osztályom van, ami heti négy órát jelent - ez nem olyan sok. Ellátom az igazgatói teendőket, felvételiztetek, stb. Szeretem ezt az iskolát, öröm számomra, hogy nemcsak evangélikus, de katolikus és református diákjaink is vannak. Az 5,5- szörös túljelentkezés egyértelműen elismerést jelent. Biztatóak az érettségizett tanulóink továbbtanulási eredményei is. Mi nem „elitiskola” kívánunk lenni, hanem egy olyan szellemi központ, amilyet annak idején Sárospatakon láttam. A vidéki, sokgyerekes családok gyermekeit is szívesen fogadjuk, ha megkeresztelt és egyházhoz kötődő. A segítő mobilitás erényét szeretnénk megvalósítani kollégáimmal. Igazgató úr pályafutásának páratlan elismerését vehette át ez év októberében... A Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjét kaptam meg október 23-án. Ez a Köztársaság harmadik legmagasabb kitüntetése. Nyolcán kaptuk meg ebben az évben. Elmondhatom, hogy igazi meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam ilyen elismerésre. Nagyon jól esett Harmati és Szebik püspök gesztusa, akik elhalasztva sepsiszentgyörgyi utazásukat, jelen voltak az ünnepélyes átadáson. Lapunk olvasói nevében is őszinte szívvel gratulálok, és kívánom Isten áldását lelkészi és pedagógusi munkájára! Kőháti Dorottya A boldogság nem bennünk és nem rajtunk kívül, hanem Istenben van. Ha őt megtaláltuk, mindenünk van. (Pascal) r\ Boldog karácsony Az első gondolatom ennek a két mondatnak olvasásakor az volt, hogy a Raffay- féle Konfirmációi Káté első kérdése ez: „Mire törekszik minden ember?" - és a felelet: „Minden ember arra törekszik, hogy boldog legyen.” Folytatásképpen meg kellett tanulnunk Máté 5-ből a boldog-mondásokat. A 300 évvel ezelőtt élt tudós és hívő Pascal óta sokat változott a világ és az emberek gondolkodása, és a majd 80 évvel ezelőtti konfirmációi kátéhoz képest is sok minden másképpen van, de talán - ha néha más kifejezésekkel is - a „boldogság” kérdése és gondolata mindmáig megmaradt és izgatja az embert. Lehet, hogy nem mindenki és nem mindig gondolja meg, hogy mit mond. Pl. akkor, amikor „boldog karácsonyt” kíván, de sokszor szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mit is kíván ilyenkor. Mert azért az ember mindig is keresi a boldogságot. Sokszor nem találja meg. Sokan soha nem találják meg. Pascal gondolata érezteti, hogy talán nem jó helyen, vagy nem jól keresi az ember. Arra elé hamar rájövünk, hogy magunkban nem találjuk meg. Igaz, hogy megpróbál az ember valahogy önmagában boldog lenni, de hamar rájön, hogy ez nem megy: egyedül nem tud. Valahogy mindig hozzá vagyunk kötve másokhoz, és a kívül levő dolgokhoz. Igen, sokszor gondoljuk, hogy valahol bennünk, talán a szívünk mélyén rejtőzik a boldogság, de aztán rájövünk, hogy inkább elégedetlenek, sokszor bosszúsak, haragosok, vagy pláne irigyek vagyunk. Van, aki ideig- óráig boldogságot, örömöt talál abban, hogy másokat bánt, vagy kárt okoz, de aztán rá kell jönnie, hogy ez nem igazi boldogság, valójában nem is boldogság. Arról nem is szólva, hogy aki komolyan veszi Isten törvényét, azt is tudja, hogy az ember nem képes magát boldoggá tenni. Akkor talán rajtunk kívül találhatjuk meg a boldogságot? Egyedül nem megy, de talán másokkal közösen. A külső körülmények akadályoznak. Talán meg kellene azokat változtatni. Békét, jólétet kell teremteni. Vigyázni a természetre, a közösség életére, az egészségre, arra, hogy mindenkinek meglegyen mindene, amire szüksége van. Ezekben meg lehetne találni a boldogságot. - Szép és nemes gondolatok, törekvések ezek. Csak valahogy nem megy ez. 1998. karácsonyán nincs mindenütt béke, sok beteg, éhező, szegény, szenvedő és elhagyott ember van. Milyen igaz: rajtunk kívül sincs boldogság. Pascal gondolatmenetében van valami reménykeltő: a boldogság Istenben van. Ez egybecseng a karácsonyi evangéliummal. A Jézus születéséről szóló örömhír azt mondja: Isten eljött, eljön hozzánk, hozzám. Magára veszi mindazt, ami az embert boldogtalanná teszi: a bűnt, az irigységet, a betegséget, a szenvedést, a gyűlölséget, még a halált is, ami az ember számára mindent sötétségbe borít. El tudom fogadni Pascal gondolatát: ha erre az Istenre rátalálok, mindenem, a teljes boldogságom megvan. Muntag Andor Karácsonyi ajándék?! A napos oldalra kerültünk. A rendszer- változást követően a harmadik demokratikusan megválasztott kormány azokat a kérdéseket is rendezte, amelyekben a korábbi, - az évtizedeken keresztül súlyos korlátozásokat elszenvedő egyházak rehabilitációját szintén segítő - kormányok nem tudtak idáig eljutni. Elsősorban maga a kormány és az egyházak közötti megállapodás ténye ad okot az elégedettségre. Ebben valósul meg a 90-es IV. törvény szellemisége, a történelem során először szétválasztott állam és egyház immár egyenrangú partnerként ír alá megállapodást, a közös gondolkodás, a közös feladat, a társadalom szolgálata érdekében. Csaknem egy évtizedre volt szükség ehhez, attól számítva, amikor a korábbi, az egyház korlátozását szentesítő egyezmény felbontását még a demokratikus átmenet-kormányával, a Németh- kormánnyal aláírhatták az egyházak. Az egyenrangú partnerség persze „csak” eszmeileg, erkölcsileg igaz. Valójában az egyház számára igazi kihívás ez a helyzet. A kilencvenes évek folyamatos fejlődése, sok bíztató jel és sok gond után a kormányzat igyekszik olyan helyzetet teremteni, amelyben megmérettetik, mire képesek valójában az egyházak a társadalom szolgálatában. Két sarkalatos kérdésben változott az egyház szempontjából kedvezően a helyzet. Az egyik a hitoktatás, amit a kormány - természetesen továbbra is fakultatív tárgyként - elismer a közoktatás részének, finanszírozását is vállalja. A hittant nem választók számára elsősorban az etika tervezett oktatása ígéri annak a humán szellemiségnek a megismerését, amely az emberhez méltó együttélést - családban, társadalomban - lehetővé teszi és többek között az ősi vallási normákon alapul. A másik lényeges pont, hogy nemcsak megvalósul az évenkénti egyházi anyagi támogatás automatizmusa, tehát megszűnik a költségvetési függőség, hanem emelkedik a járadék összege, lévén, hogy a kormányzat figyelembe veszi a protestáns egyházak sajátos tulajdonszerkezetét és fokozódó közszolgálati szerepvállalását, kiegészítve a vissza nem kért korábbi egyházi ingatlanok értéke után járó összeget. Sokszor elmondtuk, hogy az igen szükséges és nagy áldozatok árán mégiscsak megvalósulni látszó gazdasági rekonstrukciónál nehezebb és hosszabb távon megvalósuló lesz a morális rekonstrukció, az erkölcsi értékek helyreállása a közgondolkodásban, a társadalom életében. A kormányzat megtette a gesztust. Kétségtelen, hogy erkölcsileg még mindig van ebben jóvátételi szándék és ez méltányos is az egyházak számára, de lényegesebb az igény arra, hogy az egyházak segítsenek az egészségügyi és szociális gondok leküzdésében, a családi élet értékeinek a helyreállításában, a kriminalitás visszaszorításában... A létező szocializmus egyházromboló mechanizmusai között talán kevésbé látványos, de nagyon kártékony volt az egyházi emberek elkényelmesítése, a beletörődés a megengedett keretekbe. Máig nem sikerült teljesen megszabadulni ettől a tehertől, megfelelni a visszanyert szabadság adta lehetőségeknek. Az állammal aláírt egyezmény riadót kell jelentsen! Nem karácsonyi ajándék a szó evilági értelmében az egyházi szolgálat kereteinek és feltételeinek a további bővülése, hanem valódi evangélium. Az Isten kegyelmének a huszadik század végi megnyilvánulása. Képesek vagyunk-e ezt közvetíteni a mai Magyarországon, képesek vagyunk-e együttműködni a társadalom egészséges, alkotó erőivel a közjóért, az értékrend helyreállításáért?! Utak és tévutak. Megtisztelő volt számomra, hogy korábbi írásomra Dóka Zoltán és Fasang Árpád is reagáltak, értékes gondolataikkal tovább gazdagították a problémacsomagot. Aki együtt olvassa el az írásokat, láthatja a lényegi azonosságokat, a bizonyos kérdések megítélésében mutatkozó különbözőségek ellenére. A megállapodás aláírása új hangsúlyt ad a témának. Tévedés azt hinni, hogy csak a diktatúrában válik el a megalkuvás és a hitvallás útja. Mindig csapda ez. - (Itt van egy alapvető félreértés az egyházi utak és az egyéni utak tekintetében. Az, hogy csak két egyházi út létezik, nem jelenti azt, hogy akik a hivatalos egyházban szolgáltak, azok mind egyformán megalkuvók voltak. De a szerényebb megalkuvás, a majdnem hitvalló magatartás nem jelent harmadik utat, csak jelzi, hogy a diktatúra szorításában is meg lehetett maradni embernek.) - Az egyházbarát kormányzattal való kapcsolat is rejt magában csapdát. Itt is elválik a megalkuvó és a hitvalló út. A megalkuvásban céllá válik az állam segítsége, zsinórmértékké a lojalitás, a megfelelés ennek. A hitvalló egyháznak eszköz minden támogatás, az evangélium ügyét szolgálandó, Igével és élettel, példamutatással. Az egyház biztosabbnak látszó anyagi jövője a szinoptikus evangélisták karácsonyi hangulatába ringathat, amelyre épül a kedves karácsonyi kultusz. Pedig, ha nem az lesz a hatása a megállapodásnak, hogy a híveket is fokozott áldozat- vállalásra serkenti, mások segítésére, akkor nagy lesz a baj. Valljuk be: van ilyen veszély. Úgyis ad az állam, még mindig segít a külföld, miért van szükség ránk?!- Lehet ilyen vélekedés. Pedig még mindig a legkönnyebb az adakozás. Megkapó volt, amikor az árvízkárosultakért megmozdult - hívők és nem hívők - az egész társadalom. De a spirituális megújulás többet jelent, mint mégoly rokonszenves akciókat. Kormányzat és egyház megállapodása János evangéliumának üzenetét helyezi előtérbe. - Szükség néktek újonnan születnetek, - Úgy szerette Isten a világot, hogy az O egyszülött fiát adta érte....- Lehet választani a kultúrált megalkuvást, a behúzódást a gyülekezetekbe, az egyívásúak közé, megtűzdelve egy kis szociális érzékenységgel, jó kapcsolatban mindenféle hatalommal és lehet járni - ma sem könnyű - a hitvalló utat. Amely az Isten szeretetének, de az Isten igazságának a tolmácsolását is igényli. És az igazi békességet, ami csak Nála nyerhető el és amelyre 1998. Karácsonyán - úgy érezzük jobban, mint valaha volt - is szüksége van a békétlen magyar társadalomnak, sok-sok szomorú, magányos, még több családi és egyéb feszültségek között hányódó embernek. A mi felelősségünk, hogy a szeretet, az igazság és a békesség evangéliuma minél többekhez eljusson. Frenkl Róbert Az Országos Presbitérium kéri a gyülekezeteket, hogy a lelkészi és nem lelkészi alkalmazottak illetményét 1999. január 1-jétől átlagosan 13 %-kal emeljék fel. Az ilyen mértékű emelés érvényesítendő az Országos Egyháznál és - Egyházkerületeknél foglalkoztatott alkalmazottakra is. Az egyházi oktatási- nevelési és szociális intézményekben a béremelés a közalkalmazottakra érvényes állami rendelkezések szerint történik.
