Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-08-23 / 34. szám

4.oldal 1998. AUGUSZTUS 23. Evangélikus Élet Köszöntés és köszönet a komáromi bizonyságtevőnek Iskolatalálkozó Nyíregyházán a Salamon bokorban Különös örömöt szerzett az E.É. július 5-i számában megszólaló Ihász Beatrix segédlelkészünk. Jólesett olvasnom sze­mélyes bizonyságtételét. Úgy érzem - akit és amikor a Lélek ma arra indít- kö­telességünk szólni, tenni, hozzászólni, hozzátenni. Ezt teszem. Késedelem nél­kül. A májusban váratlanul ránk köszön­tött Kegyelmi-idő legelején. Imádkozva és dolgozva, nehogy ősszel félkegyelmű módon újra eltékozoljuk a kegyelmet... „Hálás vagyok Istennek, hogy Komá­romba vezérelt...” írja ő. Én meg evan­gélikus szüleim kassai származásáért, Trianon lassan gyógyuló családi sebhe­lyünkként megéléséért. A vele kegyelmi ajándékként nyerhető magyar közfele­lősségért és hűségélményért. Amely az elnyomás, idegen hatalom idején is, sőt kiváltképp akkor gazdagít, közösségi hitben elmélyít, békésen szüntelen mun­kálkodik. Himnuszunk éneklésében - és nem­csak a kettéosztott Komáromban! - mu­tatkozó bántó eltérések sokatmondóak. Bár megszálló csapatok már nincsenek jelen, de a lelkünket 50 éve megszálló művi idegen eszmeiség megszakítatlan jelen van, közéletünk bizonyos fontos posztjaira befészkelődött, nem engedi megnyilvánulni valós méretében hitéle­tünket, fenntartja bénultságunkat, men­tális leépülésünket, újratermeli kishitű­ségünket, közbátortalanságunkat. Ihász Beatrix szolgálatának fo példa- mutatását a magyarság és a kérésztyén- ség életszerű, közös megváltásában lá­tom. Ez óriási missziós feladat és egyál­talán nem kilátástalan! A totális diktatú­ra nem ok nélkül volt éppen ennek a két eszmeiségnek a legádázabb ellensége. Racionális oka volt/van reá. Ismétlődő bizonyságtevésben tettenérhető együtte­sük rájuk már rendkívül veszélyes lehet! Ők csak tudják! Am ami nekik a veszély, nekünk éppen az az esély! Lelki talpra ál­lásunkra. Ehhez kellene mielőbb, minél többünknek apránként végre hozzákez­denünk, Nemeskürty István professzor régi intésére végre rámozdulva. Legyünk már végre alattvalók helyett önrendelke- zö állampolgárok. Nem nagy politikai tettek, egyszerű emberméretű kezdemé­nyezések várnak reánk, mindenféle pár­tos színezet nélkül, „csupán” hívő ma­gyarként! Előbb állampolgárként kezd­ve, majd állampolgárok közösségeiként folytatva. Mint a két Komárom történel­mi egyházai aktív ökumenikus módon tették. A jogszerű egyéni és közösségi érdekek ütőképes artikulálására ott is kéznél voltak a felkészült lelkes és lelke­sítő vezetők. De vajon a Duna partján re­ményünk szerint 2000-re jól láthatóvá váló kereszt aljában ugyancsak látható lesz-e a mi hitelesítő bizonyságtételeink sora? A reményem szerint folytatódó legbékésebb típusú önszerveződés egy ideig még az 55 éves párkányi otromba csonkolást is feledteti, s egy napon bizo­nyára összebékülten fel is oldja. S akkor nemcsak Komáromban és Esztergomban csendülnek majd fel az ünnepi harangok. A manipulativ tömegkommunikáció va­rázserejénél csak a kitartó imádságnak, az áldozatos bizonyságtevő életfolytatá­sunknak, s hitben közösségi erejére éb­redt önszerveződéseinknek lesz nagyobb ereje! Használjuk jól ki az alkalmas kegyelmi időt! Térítgessük testvéri szeretettel, tü­relemmel és példamutatással krisztusi hitre, hazaszeretetre, magyar kultúránk büszke öntudatára, egyszóval az emberi élet teljességére megfáradt, magányos embertársainkat. Ne hagyjuk helyreiga­zító nyugodt érvelés nélkül kultúránk szándékos mellőzését, meghamisítását. Éljünk alkotmányos egyéni és közösségi jogainkkal. Hazánk ma 1000 év után is­mét missziós terület. Bizonyságtétele­inkkel közelíthetjük hazánkban a hitéle­tet és a közéletet. Eperjes Károly szín­művészünk kettős sajtó-bizonyságtétele pár hete így hangzott: az elsődleges teen­dőnk nem abbahagyni az imát, valamint: „én keresztyén magyar érzel miségi va­gyok". Jelen érzelmi sivatagunkban fel- üdítően hiteles keresztyén magyar érzel- miségiek kerestetnek. Bővítve értelmez­zük Teleki Pál bíztatását: merjünk ma­gyar keresztyén érzelmiségűek lenni, s apránként, de minden nap valamit tenni. Amire a kegyelem Istene most nemcsak módot, de erőt is adott. Isten gazdagon áldja meg a komáromi kétparti, mégiscsak egylelkü bizonyság­tevőket és jó példájuk nyomán felbátoro­dó követőiket. Záhonyi Lorant A Nyíregyházi Kertvárosi Evangélikus Egyház, a volt Salamon bokri iskolások kezdeményezésére, június 28-án 9 órától „Neveltetésünk és nevelésünk” címmel találkozót rendezett a volt iskolában a Salamon bokor 36 szám alatt. Szeretettel hívták és várták mindazokat, akik itt az iskolában tanítottak és laktak, azokat, akik itt tanultak és mindazokat, akik a ta­lálkozás örömében osztozni kívántak. A Salamon bokri iskolát 1906-ban épí­tették fel és 1991-ig folyt itt a tanítás. Osztatlan iskolában olykor 80 gyermeket is tanított a tanító, aki családjával itt is lakott. A találkozó az Erős vár a mi Istenünk kezdetű énekünk eléneklésével kezdő­dött. A szervezők nevében Varga András Hajnal utcai lakos üdvözölte a közel 200 résztvevőt. Sok levelet kapott azoktól, akik személyesen nem tudtak megjelen­ni. Még Amerikából is érkezett üdvözlet. Ezután a Kertvárosi gyülekezet lelké­szének Magyar Lászlónak az üdvözlése hangzott el. Beszámolt a gyülekezet munkájáról. Az épületet 1992-ben kapta vissza az egyház leromlott állapotban. Nagy anyagi áldozatok árán gyönyörűen tatarozták. Istentiszteleti célra imatermet és közösségi helyiséget hoztak létre. Re­ménységük szerint ide templomot és lel­készlakást kívánnak építeni. A találkozó 10 órakor istentisztelettel folytatódott. Igét hirdetett Szabó Vilmos paksi evangélikus lelkész Máté evangéli­uma 24. fejezet 35. verse alapján: „Az ég és a jóid elmúlnak, de az én beszédem semmiképpen el nem múlik. ” Igehirde­tésében elmondta, hogy a múlandóság és a maradandóság határán állunk. Egy kor­szak elmúlt. Ebben az iskolában is el­múlt a tanítás korszaka. A jövőbe re­ménységgel tekintünk, mert a maradan- dóságot Isten igéje biztosítja, amelyet ebben az iskolában létesített istentiszte­leti helyiségben is hirdetik. Megemléke­zett nagyapjáról Mátis Béláról, aki az is­kola tanítója volt. Az istentisztelet úrva­csoraosztással fejeződött be. A kántori szolgálatot Nagyváti Pál a gyülekezet felügyelője végezte, őt táro­gató játékával Martinovszki István tanár segítette. Bokor Eszter Ady és Reményik verseket, Szatmári Bence Dzsida Jenő verset szavalt, Dobos Zsuzsanna Bach műveiből énekelt magyar és nemét nyel­ven. A délelőtti programhoz tartozott még Majoros Takács Ferenc a Kossuth Gim­názium egykori matematika-fizika sza­kos tanárának előadása a Salamon bokri iskola történetéről. Támaszkodott apósá­nak Mátis Bélának a kutatásaira, aki eb­ben az iskolában tanított. 1924-ben Mó­ricz Zsigmond látogatta meg az iskolát és megelégedését fejezte ki. Mátis Béla 48-as szabadságharcunk tiszteletére elkészítette a nyíregyházi evangélikus iskolák történetét, amelyet a közelmúltban rendezett sajtó alá M. Ta­kács Ferenc. Az ízletes és bőséges ebéd után délután 2 órakor folytatódott a találkozó. Dr. Bánszki István az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium igazgatója vázolta az evangélikus iskola jellegzetességeit. Név szerint felsorolta a harmincas- negyve­nes évek pedagógus egyéniségeit, akik a gimnáziumban tanítottak. Hívta az evan­gélikus gyermekeket az evangélikus gimnáziumba. Hasonló módon szólt Ta­kács Ferenc az evangélikus általános is­kola igazgatója. Soltész István újságíró, fővárosi lap fő- szerkesztője édesapjáról beszélt, aki eb­ben az iskolában tanított. Az általa készí­tett néprajzi értékű fotókat az egykori tanteremben állították ki. Édesapja a Nyíregyházáról 1944-ben elhurcoltak sorsában osztozott és idegenben halt meg. Az egykori Salamon bokri Varga And­rás egy 1944. május 25-én keltezett leve­let olvasott fel, amelyet első tanítójától Benkő Sándortól kapott, aki egy bomba­támadás áldozata lett. Emlékét az iskola faláról az államosítás után eltávolították. Javasolta, hogy mind Benkő Sándornak, mind Soltész Istvánnak állítsanak emlé­ket az iskola falán. Szólt még a találkozón Kovács Gáborné is, aki a 70-es években szlovák nyelvet tanított itt a gyermekeknek múló sikerrel. A találkozó a szervező Varga András felhívásával zárult, hogy talál­kozzanak máskor is a Salamon bokri is­kolások és nevelőik. Dr. Reményi Mihály Kereken tíz évvel ezelőtt találkoztam vele először, amikor a teológiai felvételi alkalmával közös szobába szállásoltak el minket. Már akkor kitűnt mennyire kü­lönbözünk egymástól és talán már akkor eldőlt az is, hogy ez a különbözőség nem elválasztani hanem össze­kapcsolni fog minket. Én kérdőjelekkel és bizonytalan­sággal érkeztem, ö meggyőződéssel és bizonyossággal. Szavaival erősített és bátorított engem. Az ő hitének alapköve az Istennek való engedelmesség volt, az enyémnek az ember belső szabadsága. Én azt kutattam mi lakik az emberben, ő azt kereste mit mond a Biblia, mit üzen az Isten. Sohasem mondtuk egymásnak, de mondhattuk volna: van nálad valami, van benned vala­mi, ami nekem nincs és ami nekem hiányzik. Nem volt a Teológia szószékének dörgő hangú prédi­kátora. Nem volt a teológus ifjúság tekintélyt parancso­ló vezéregyénisége. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a dörgő hang és a tekintélyelvűség. O volt azonban a mindig nyitott szívű, szelíd lelkű évfolyamtárs, barát, akivel mindig és mindenről lehetett beszélgetni, akinek mindig volt ránk ideje, türelme, szeretete. A vele kapcsolatos emlékeim egészen sokfélék és vál­tozatosak, de összeköti őket egy közös, mindent magábafoglaló kép: ülünk valahol, egymás mellett, egymáshoz közel és beszélgetünk: A régi teológus ott­hon épületében a felvételi előestéjén. A ceglédi laktanya hideg kövén. Az új teológus otthon 304-es szobájában. A nemescsói parókia konyhájában. Kórházi ágyon Bu­dapesten, műtét előtt és műtét után. Vácon a testvér ott­honában, Felsőpetényben a szülői házban. Ezernyi szín­hely, ami közös: ülünk és beszélgetünk. És gyakran ne­Hvizsgyalka György (1967-1998) vetünk. így fogalmazom meg: ő egy biztos pont volt az életemben, az életünkben. Biztos pontja a spontán szer­veződő délutáni focinak. Biztos pontja a reggeli és esti áhítatoknak. Biztos pontja a teológia énekkarának. Biz­tos pontja barátságnak, szerelemnek. Számomra legin­kább: biztos pontja csendes, belső szoba hangulatát idé­ző beszélgetéseknek. Jonéhány évvel ezelőtt írtam egy verset, nem tudom kinek, senkinek, mindenkinek. A vers első két sora így hangzik:,. Ha meghalsz én nem leszek melletted gyászo­ló rokon. Csendesen megállók sírodnál, széttárom kar­jaim, keresztté leszek a sírodon ” Szeretnék így állni most Gyuri koporsója, sírja mel­lett: lélekben széttárt karokkal, élő eleven keresztként. Ölelésre tárt karokkal, ahogyan gyakran magához ölelt ő is engem, a tőle különbözőt, a másként gondolkodót. Ölelésre tárt karokkal, ahogyan hiszem, hogy fogadja és magához öleli őt az Úristen. És ahogy állok, lélekben széttárt karokkal, élő eleven keresztként, valakit keres tekintetem. Valakit, akinek olyan jó volna legalább még egyszer a szemébe nézni, legalább még egyszer mondani: Barátom, van benned valami, van nálad valami, ami nekem nincs és ami most nagyon hiányzik. (Németh Zoltán a barátok, évfolyamtársak nevében) Elhangzott 1998. július 26-án a felsőpetényi temetőben. Hvizsgyalka György 1967. május 26-án született evangélikus szülők második gyermekeként. Felsőpe­tényben, a szlovák gyökerű, három felekezetű ked­ves kis nógrádi faluban nőtt fel. 1988-ban felvételizett a Teológiai Akadémiára, 1994-ben fejezte be tanulmányait és még abban az évben lelkésszé szentelték szülőfalujának templomá­ban. Fél évig Balassagyarmaton teljesített szolgálatot, majd a Vas megyei Nemescsón és a hozzá tartozó szórványgyülekezetekben végezte lelkészi munkáját szeretettel és fáradhatatlanul. 1996 januárjában jelentkeztek gyógyíthatatlan be­tegségének első komolyabb tünetei. Betegségét kül­detésnek élte meg, amely által alkalma van a benne élő reménységről számot adni, másokat a hit útjára vezetni, az úton megtartani. Reménykedve és küzdve önmagáért egy biztató időszakban kérte, hogy újra szolgálatba állhasson. Az ipolyvecei gyülekezet pásztorolására kapott meg­bízást, s bár szolgálatát csak nagyon rövid ideig vé­gezhette, az utolsó pillanatig a gyülekezet lelkészé­nek tartotta magát, szívében, imáiban hordozta Ipolyvecét. 1998. július 21-éről 22-ére virradó éjjel, nem sok­kal éjfél után, szeretteitől körülvéve távozott közü­lünk és fejezte be rövid, de emberi érzésekben, a Lé­lek gyümölcseiben gazdag földi életét, szolgálatát. Németh Zoltán „Mindennapi kenyerünket...” S zomorú látvány éhező embereket látni. Különösen éhező gyerekeket. Pedig tele van velük a világ. Időnként látni lehet összeaszott kicsi testüket napi­lapok hasábjain vagy néha a TV képer­nyőjén. Aztán eltűnnek a szemünk elől. De megmaradnak az utcákon, a tereken, az aluljárókban. Lázas, égő szemű, ki­szolgáltatott gyermekek. Éhesek. N em kapják meg a mindennapi ke­nyerüket. Ki a felelős értük? Ha lá­tom őket, összeszorul a szívem. Eszem­be jut egy régi-régi történet. Mely azt igazolja, hogy éhes gyerekek mindig voltak. Vannak és bizonyára a jövőben is lesznek. S a vészjósló jelekből ítélve fé­lő, hogy számuk egyre növekedni fog. K isiskolás voltam. Hat éves. Az ott­hon zárt világából kerültem a szá­momra többnyire ismeretlen gyerekek közé. Voltak közöttük rosszak is, meg jók is. A rosszak belenyúltak az iskola­táskámba és ellopták a palavesszőmet. Otthon kikaptam érte. A szüleim azt hit­ték, elvesztettem. Én meg nem mertem megmondani a valóságot. Mert árulkod­ni nem szabad. De félni sem volt szabad. Semmivel nem tudtam úgy felbőszíteni apámat, mint a félelmeimmel. „Aki fél, az gyáva. Aki gyáva, az alattomos is. Nem azt cselekszi, amit akar. Nem enge­dem, hogy gyáva ember legyen belőled. " - Ilyeneket szokott mondani. D e én akkor gyáva emberke voltam. Csak annyit tehettem, hogy eltit­koltam apám előtt a félelmeimet. Volt egy padtársam. Cselédgyerek volt. Vala­melyik faluszéli grófi uradalomból járt be az iskolába. Szőke hajú, barna szemű kislány volt. Szerettem volna szeretni, de ő nem hagyta. Az első naptól kezdve el­lenséges volt velem szemben. Biztosan megérezte a gyávaságomat. Nem bán­tott, csak ijesztgetett. „Megmondták a tanító úrnak" - hajtogatta állandóan. Rajtam pedig úrrá lett valami tehetetlen rettegés. Nem értettem, mi lehet az oka viselkedésének, hiszen semmi rossz nem terheli a lelkemet. Miért teszi ezt? Érez­tem, hogy semmi baj nem történne, ha be­váltaná a fenyegetését és szólna a tanító úrnak. Nincs mit mondania rólam. Még­is féltem. Rettegtem attól, hogy annyi gyerek előtt elhangozzék a nevem. Hogy egyáltalán foglalkozzanak velem. Akár­csak egy percig is. Nehéz napokat, hete­ket éltem át. Pedig szerettem az iskolát. Vagyis szerettem volna, ha Ilonka nem keserítette volna meg az ott-tartózkodá- som idejét. L egjobban a szünetektől féltem. Minden óra után biztosított szá­munkra a tanító úr tíz percnyi pihenő­időt. Ilyenkor elővettük a táskánkból a tí­zórait, amit otthon csomagoltak nekünk. Ha az idő engedte, kint fogyasztottuk el az iskolaudvaron. Padtársam ilyenkor volt a leggonoszabb. Kibírhatatlan volt. Jött a nyomomban és fenyegetőzött. „Megmondták a tanító úrnak. ” Én me­nekültem előle egyik sarokból a másik­ba. Éhes voltam, mégsem tudtam enni. Csak szorongattam kezemben a lekváros kenyeret, amit anyám készített a szá­momra. A ztán hirtelen, váratlanul történt va­lami. Kint zuhogott az eső, bent kellett maradni a tanteremben. Elővet­tem a zizegő zsírpapírban rejtőző kenye­remet, és - hogy csináljak valamit - ét­vágy nélkül eszegetni kezdtem. A padtár­sam - Ilonkának hívták - tétlenül nézett. Ahogy rápillantottam, megdermedtem a látványtól. Arcán az éhségnek, az étel utáni vágyakozásnak valami olyan der­mesztő kifejezése ült, hogy megijedtem tőle. Akkor nyilallt bele gyarló értel­membe a felfedezés. Akkor vettem észre, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Az, hogy Ilonka soha nem hoz tízórait. Hogy éhes. Ahogy hirtelen tudatosodott ben­nem az újonnan felbukkanó ismeret, Ilonka már elő is állt a fenyegetéssel: „ Megmondták a tanító úrnak, hogy még enni sem tudsz rendesen. " Akkor, ott, az iskolapadban, félelmek és aggódások után hirtelen rám borult a megkönnyeb­bülés áldó feloldozása. Egyszerre úgy éreztem magamat, mint a nyári pásztor­kodásaim idején oly sokszor. Amikor egyedül voltam a libáimmal a hatalmas legelőn. Egymagámban figyeltem a tor­nyosuló felhőket az ég alján. S ahogy tornyosultak - összegabalyodtak a fejem felett, egyre inkább ijesztőbbé vált előt­tem a világ. Féltem az égiháborútól. A villámtól, a mennydörgéstől. Aztán hirte­len szélvész csapott le rám, letépte vál- lamról a kendőt. Lefeküdtem a földre és szememmel szerettem volna kibogozni a haragos fel legeket. A szél süvöltött, nyargalt, végig a mezőn. Belekapott a sötét égboltba, megragadta az ijesztő fel­hőket és továbbdobta őket az égboltoza­ton. Lyuk keletkezett a sötétségen felet­tem és azon a kicsi nyíláson át rám tekin­tett hirtelen a nap. B oldogító érzés volt! Ezt éreztem most, itt ebben a teremben. Az ösz- szefirkált, agyonfaragott kispadon. Ilon­ka nem gonosz! Ilonka éhes! Enni szeret­ne! A felfedezés pillanatában odanyújtot­tam neki a kenyeremet. O rám nézett. Megdöbbent arcán először a visszautasí­tás büszkesége ült. De csak egy pillana­tig. Aztán kinyúlt felém a karja. Mind a kettő, egyszerre. Átvette tőlem a kenye­ret. Mohón enni kezdett. Falt. N éztem lekvártól maszatos arcát. Nem figyelt rám. Minden idegszá­la az egyre fogyatkozó kenyérszeletre irányult. Amikor végzett az evéssel, visz- szanyújtotta az üres papírt. Nem értet­tem, miért adja vissza. Arra gondoltam, talán azért, hogy összeérhessen a ke­zünk. Hogy ez a mozdulat a béke pecsét­je legyen közöttünk? Hogy bőrünk érin­tésével átlüktessen belénk egymás szere­tete? Elűzvén a harag felhőit közöttünk? „Ezután együtt esszük meg a tízórait” - súgtam halkan Ilonka fülébe. Ő meg csak hallgatott. Lehajtotta a fejét. Meg­érintettem a karját, kímélő simogatással. Ahogy érezte a feléje irányuló szeretet boldogító ajándékát, felém tekintett. Szemében megláttam a könnycseppeket. S okat töprengtem rajta, miért nem szólt, hogy éhes. Miért nem kért? Miért bántott inkább? Csak ezért, mert nekem van kenyerem? „Ami fáj, az belül fáj, nagyon-nagyon mélyen” - jutottak eszembe nagyanyám szavai. - Olyan, mint az ólom, nem tud feljönni a víz te­tejére, mert súlyos. Attól kezdve sokáig zavarban voltam az esti imádkozással. A Miatyánkkal. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy „a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” - megálltam. Ilon­kára gondoltam. Akiről tudtam, hogy szintén imádkozik. Néha együtt mondjuk el ezt a mondatot a templomban. De hát akkor miért nem adatik meg neki a min­dennapi tízórai? És miért jut nekem? Én jobb vagyok, mint ő? Sokáig nem tudtam belenyugodni abba az igazságtalansága, hogy vannak gyerekek, akiknek jut ke­nyér, pedig tudom róluk, hogy nem imádkoznak. És vannak gyerekek, akik­ről tudom, hogy imádkoznak, és mégsem hoznak tízórait. N em tudtam megfejteni a mindenna­pi kenyér titkát. Mi szükséges az elnyeréséhez? Hit, munka, tudás? Vagy kegyelem? A világ mostani éhezőire gondolok. És ma sem tudom a választ. Lenhardtné Bertalan Emma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom