Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-08-23 / 34. szám
Evangélikus Élet 1998. AUGUSZTUS 23. 3.oldal Légy hű mindhalálig... 2. (Emlékmorzsák Danhauser László bakonycsernyei szolgálatáról) Az öreg hársak fölé emelkedő templomtorony már sok mindennek tanúja volt. Ha vallani tudna, bizony megdöb- benten hallgatnánk szavát. De nem beszél, hallgat. Az emberi memória nem tökéletes, - ha ilyenkor megszólalna a torony...! Sok mindent szépítene az ember az idő múlásával... Az 1959-es év tavaszáról biztos sok izgalmasat mesélne. Olyanokat, amelyeket megdöbbenve hallgatnánk, s olyanokat, amelyeket arcunk pirulásával, szégyenkezve kellene hallgatnunk. Hisz abban az időszakban került - politikai, egyház- politikai okok miatt - nem önszántából - a csernyei gyülekezetbe Danhauser László. A gyülekezet mást szeretett volna lelkészének, de a felsőbbségi döntéssel szemben nem tehettek semmit. S mivel kényszer szülte ezt a „házasságot”, - hisz a lelkész és gyülekezet kapcsolata sok szempontból hasonlítható egy házassághoz - nem volt zökkenőmentes. Danhauser László Budahegyvidéken, s az evangélizációban végzett szolgálata külső körülmények miatt megszakadt, s egy új korszak kezdődött életében, amelyet talán a címben említett ige jellemez a legjobban. Az emberi indulatokban már a fogadtatáskor kirajzolódtak a kornak és a szituációnak a problémái és feszültségeit. Elbeszélések szerint az első igehirdetése alatt néhány vehemens csernyei az udvaron kiabált. De az igehallgatók között voltak néhányan, akik korábban piliscsabai evangélizáción hallották szolgálatát. Az ellenséges hangulat közepette ők voltak az elsők, akik a Budapestről kitelepített, családja nélkül érkező lelkész mellé álltak. Templomban akkor nagyon kevesen jártak. A parókia szégyenletes állapotban volt. S ő egyedül - szinte minden emberi támasz nélkül, - feszült neki a szolgálatnak. Sok-sok keserűséget kellett tapasztalnia arról, hogy az emberi szív milyen kegyetlen is tud lenni. De voltak, akik otthonukba fogadták, akiknél helye volt az asztal mellett is, s akik előtt még könnyeit sem szégyellette. Egy kedves lelki testvére a gyülekezetből így vallott erről az időszakról: „HA nem bízott volna Istenben, biztos nem tudta volna azt a sok megaláztatást elviselni, amit kapott. ” Pedig sokszor vele szenvedtek azok a gyülekezeti tagok is, akik mellé álltak. Névtelen levelek, alaptalan rágalmazások, rosszindulatú, olykor majdnem tettlegességig menő hántások kísérték a szolgálatát. Pedig ő erejéből és képessége szerint mindent megtett, hogy hü lelkipásztora lehessen a csemyeieknek. Ha a hűségesek panaszkodtak, hogy milyen kevesen vannak, akkor ő így felelt: „ Csak ez a kevés legyen! ” Szervezett itt is evangélizációkat, sokat látogatott, házaknál tartott bibliaórákat, de ha tollfosztás volt, ott is olvasott fel a Bibliából. Egy kedves - anekdota jellegű - történetet elevenített fel egy testvérünk a közelmúltban. Férje halálakor arról beszélgettünk, hogy mióta volt az a gyülekezetben aktív, presbiter. S ő elmesélte, hogy egyszer Danhauser tisztelendő úr hívogatta a mulatozni szerető férjét templomba. Az így válaszolt: „ Tisztelendő úr, ha eljön a pincémbe, én is elmegyek a templomba! ” 0 elment, s a „válaszlépés” sem maradt el. így indult el valaki, s lett templomba járó, majd a gyülekezet presbitere. Egy volt gyerek-bibiiaörököse — aki sokszor csak egyedül volt a gyerekórákon - azt elevenítette fel, hogy Laci bácsi mindig mosolygott, s a „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt” kezdetű éneket énekelte a tisztelendő úrral a legszívesebben, úgy, hogy hozzá az ujjával csettintgetett. Itteni szolgálata alatt énekkar szerveződött az oroszlányi Nagy Dániel segítségével, s a „kézzel fogható” munkái között az új lelkészlakás felépítése volt a legnagyobb. Pedig tudta, hogy nem magának építi azt. Támogatásokat szerzett külföldi ismerősein keresztül, s annak ellenére, hogy még ennek a munkának is voltak ellenzői, s volt, aki még akkor is piszkálódott, mindent megtett azért, hogy a Gyülekezet méltó körülmények között tudja fogadni az utódot. Nem volt számára könnyű az itteni szolgálat. Nemcsak a nehéz politikai és szűkös anyagi helyzet okozott nehézséget az itteni szolgálatában. De még a falu sem értette meg azt a kényszert, ami miatt ő Csernyére került. De a nehéz, zűrös, sokszor keserű időkben is hűségesen látta el a rábízott szolgálatot. Élete utolsó évében kétszer látogatott vissza Csernyére, nemcsak azért, hogy társának bemutassa a volt szolgálati helyét, hanem hogy megköszönje Istennek azt, amit kapott. Hiszem, hogy számára nemcsak a múló idő szépítette meg az itteni szolgálati éveket, hanem az az Úr, aki a próbákban is hü volt hűséges szolgájához, Danhauser Lászlóhoz. Bence Imre Ez már a vég. ? Valószínűleg nem, de az augusztus közepén lezajló „szigeti események" médiában megjelenő képe a legnagyobb döbbenettel torpantja meg az összes jobb ízlésű embert és készteti elgondolkodásra. A magyar jövendőt jelentő fiatalok ezrei „buliztak" a szigeten, és erről Tv-k és rádiók adtak hírt, és minél többször lehetett látni képeket vagy hallani híreket az ott történt eseményekről, annál jobban elszorult a jó érzésű ember torka és szíve. Talán ez még sem a magyar ifjúság, hanem ott csak a deviáns, neurotikus, vagy orális típusúak gyülekezésére került sor? Talán még sem annyira döbbenetes a magyar ifjúság erkölcsi állapota és tartása, mint ahogyan ezt a média az elmúlt napokban és hetekben láttatni kívánta? Mert ha ez mégis a teljes magyar ifjúsá- got reprezentálta, akkor ez a vég! Akkor az ott látható - csak a média képeire hivatkozom - lányokból aligha lesznek normális anyák, az ott látható fiúkból nem férfiak lesznek, hanem csak emberre emlékeztető élőlények, antropológiai deficittel, és akkor nálunk találják majd meg a missing linket (a majom és az ember közti hiányzó láncszemet), csak a visszafelé fejlődés útján. Ha a szigeti buli résztvevői a magyar jövő, akkor semmi jóra nem számíthatunk, és örülhetnek azok, akik ezen fiatalok által megvalósított jövendő valóságot nem kell, hogy megéljék. Mi minden történt? Csak annyit tudhatok, amennyi a médiában - képben vagy írásban - megjelent. Az egyik kereskedelmi TV kamerájának köszönhetően perceken át látni lehetett tántorgó, üres tekintettel kóválygó fiatalokat, s nem igazán értettem, hogy miért tántorognak, s részegségre lehetett gondolni. Azonban a Kossuth Rádióból lehetett megtudni néhány nappal később, hogy preventív (= megelőzési) szándékkal drogot osztogattak a fiataloknak. Ha már úgyis rengetegen fogyasztják, ne legyen bonyodalom a hozzájutásával. Nem akarhatunk hinni a szemünknek: a képernyőn két zavaros öltözékű fiatal lány egymásba gubancolódva, vihogva, primitív szókinccsel dicsekednek ország világ szeme láttára, hogy ők az előbb hivatalosan összeházasodtak, és ezt bizonyítandó hosszasan összecsókolóztak - és az operatőr nem kapta el undorral a kameráját! Arra gondoltam: szegény édesanyjuk és édesapjuk - mennyire büszkék lehetnek drága csemetéikre, akik TV sztárok lettek... tehetség nélkül is. De nemcsak a lányok. 'Félhivatalosnak' nevezte a hétfő reggeli rádióbemondó azt, hogy két fiú is házasságot kötött, és a riporter a ceremónia tartalma iránt érdeklődött, vagyis mit lehet ilyen helyzetben mondani, mi az, hogy házasságot kötni. Egy kedves lányhang elmondta, hogy hűséget fogadnak egymásnak erre a hétre és teljesíteniük kell a házastársi kötelességüket, majd valaki még hozzátette - talán a hallgató pukkasztására -, hogy mindez semmi, ennél sokkal „komolyabb” dolgok is vannak. S tényleg, a médiától kapjuk a sokkal komolyabb dolgot... Ha ez a mai magyar ifjúság, akkor minden illetékesnek zokognia kell a szégyenkezéstől. Mert nem maguktól lettek ilyenek - erre valakik filozófiája nevelte őket! De ha csak néhány szerencsétlen eltorzult lelkű deviánsról van szó, akkor minden humánus gondolkodású korporációnak azonnal ösz- sze kell fogni és a legelementárisabb erejű mentőakcióba kell kezdeni. Talán ez mégsem a magyar ifjúság? Vagy csak a média csinált velünk kiszolgáltatott nézőkkel és hallgatókkal rossz viccet? Ha igaz a kép, amit a média elénk adott, akkor abból néhány következtetést le kellene vonnia a hazai pedagógus társadalomnak is, a szülőknek is, az egyháznak is. Ha nem igaz, akkor a médiával kapcsolatban kellene illetékeseknek megfelelő következtetésekre jutniuk. Ez a vég...? Reméljük, nem - hanem egyre erőteljesebben taníthatjuk a gyerekeinket Isten szent igéjére, hogy ne ilyen iíjúságuk legyen! Ribár János Dr. Bálint Zoltán missziói kőrútjának terve (augusztus-szeptember) 30. vasárnap - Óbuda 31. hétfő - Nagytarcsa 1. kedd - Budavár 2. szerda - Vanyarc 3. csütörtök - Lelkészi Csendesnap - Ev. Teológia este - Zugló 4. péntek - Deák téri Gimnázium, este - Cinkota 5. szombat - Pécel 6. vasárnap - Irsa 7. hétfő - Mende 8. kedd - Pilis 10. csütörtök - Székesfehérvár 11. péntek - Pesterzsébet 12. szombat - Sámsonháza 13. vasárnap - Kaposvár 14. hétfő - Lelkészgyűlés: Dombóvár 15. kedd - Gérce 16. szerda - Kemeneshőgyész Az első 110 év 17. csütörtök - Bük 18. péntek - Mezőtúr 19. szombat - Békéscsaba 20. vasárnap - Szabadka 21. hétfő - Pécs 24. csütörtök - Nyírszőlős 26. szombat - Miskolc 27. vasárnap - Nyíregyháza 28. hétfő - Kelenföld (záró missziói est) Várakozással tekintünk Bálint Zoltán Pápua Új-Guineán szolgáló mérnökmisszionárius szeptemberi hazalátogatása felé. Az egy hónapos országjáró körutat előzi meg a most induló 6 részes missziótörténet sorozat, mely a pápuák közt több, mint egy évszázada folyó munkát hivatott - vázlatos formában - közkinccsé tenni. Olvassuk imádságos figyelemmel!- Evangélikus missziótörténet r Pápua Uj-Guineán 1. rész Johann Flierl 1858-ban született a bajorországi Buchhofban. Nagyon fiatalon világosan látta, hogy Istentől kapott feladata valamelyik távoli országban missziói tevékenységet végezni. Húsz éves korában húsvét vasárnapján bocsátották ki Ausztráliába, az ottani német bevándoroltak között végzendő szolgálatra. Naplójában így ír erről: „Jobban szeretnék teljesen érintetlen, pogány népek közé menni, akiket nem igáz- tak le és állítottak még félre telepesek, mint Ausztráliában történt. Ott, az a nagy sziget Ausztrália mögött, Uj-Guinea szigete, az az én álmom!" Hét év után végül a Neuendettelsau-i misszió anyagi felelősségvállalásával Flierl, mint első evangélikus misszionárius, partra szállhatott Új-Guinea elragadóan szép, keleti partvidékén, Finschhafenben. Az első missziói állomás, Simbang Három hónapos kitartó tájékozódás után Flierl Simbang falut választotta letelepedése helyéül: innen mind a tengerparti, mind a szárazföld belsejében, hegyekben lakó törzsek elérhetők voltak. Letelepedésekor azonban nem vette figyelembe a törzsi vezetők véleményét, erre így emlékszik vissza: „ Megpróbáltam jövetelem célját elmagyarázni a helyieknek, de a simgangiak fogadtatása minden volt, csak barátságos nem... Az építkezésemhez szükséges anyagok láttán arcuk félelmetesen elsötétedett, az öreg törzsfőnök vadul átkokat kiáltozott. ” A helyiek félreérthetetlenül értésükre adták, hogy nem szívesen látott vendégek. A fehér ember puszta jelenléte is félelmet keltett köztük, hiszen hitük szerint az elhunytak színtelen, fakó bőrrel léteznek a holtak birodalmában. „ Talán ez a két sápadt lény a holt lelkek hazájából tért vissza? ” - nyugtalanította őket a kérdés. A viharos kezdet ellenére Flierl-éknek sikerült letelepedni. A helyi emberek „megközelítése” Flierl-ék szándéka élső perctől az volt, hogy az embereket a fiatalokon keresztül próbálja megközelíteni, de ebben is totális kudarc várt rá. Az iskola, a szervezett oktatás teljesen ismeretlen volt a helyi fiúk, lányok számára. „Azt akarják, hogy fizessünk nekik részvételükért. Elmentünk a közeli faluba, hogy a gyerekeket iskolába hívjuk, de amint a kunyhóba léptünk, ők hátul, a tető alatti résen kisurrantak, s a bozótba rejtőztek előlünk. ” - írja Flierl. Végül 15 fiatalember önként jelentkezett, hogy 5 hónapon keresztül hajlandók részt venni a foglalkozásokon. A misszionáriusok a tanításon kívül - melyet a fiúk mindvégig elkerülhetetlen csapásként kezeltek-, eszköz- használat, növénytermesztés rejtelmeibe is igyekeztek bevezetni őket. Mivel Finschhafen környéke eddig még semmilyen kapcsolatba nem került a külvilággal, ezek voltak az első lépések a rohamosan közeledő „új korszak” felé. Bálintné Kis Beáta Egymás terhét hordozzátok Gyülekezeti ház szentelése Gércén Az elmúlt években megsokszorozódott gyülekezeti alkalmaink egyre többször ébresztették fel gyülekezetünkben azt a gondolatot, hogy visszaigényelt ingatlanukat felújítsák, de legalább fűthetővé tegyék. 1997. telén több olyan együttlét is volt, amelynél szükség lett volna egy jól futMeghívó Az Országos Missziói Központ és az Északi Egyházkerület valamennyi lelkésznek csendesnapot tart: 1998. szeptember 3.-án, csütörtökön 10-tőI 4-ig a zuglói evangélikus templomban és a Hittudományi Egyetem épületében. Téma: „Mit csinálsz itt, Illés?!" (lKir 19,9) Program: 10. óra Megnyitás: 10.30 óra Bevezető áhítat: 11. óra Előadás: D. Szebik Imre püspök „Állj a hegyre az Úr színe elé! ” (1 Kir 19,11) Balicza Iván lelkész „Nagyon buzgólkodtam az Úrért... " (1 Kir 19.14 ) Bohus Imre lelkész 11.45 óra Csoportos beszélgetés 13. óra ebédszünet 14. óra A misszió: hitünk tükre... Dr Bálint Zoltán bizonyságtétele diavetítéssel 15. óra Úrvacsorái istentisztelet: „Menj, kelj ismét útra... ” Szeverényi János esperes Ellátás: Útiköltséget (gyorsvonat II. osztály) és szerény ebédet biztosítunk. Pótjelentkezést elfogadunk 1998. augusztus 28-ig. Az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalában. 1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24. Tel: 394-23-35,394-24-48, fax: 394-24-40 hető és jól használható teremre. Novemberben például egy ifjúsági csendesnap résztvevői föstölődtek egy rossz vaskályha körül. Decemberben pedig a lepramissziós előadásra zsúfolódtunk össze egy kis szobába. Ezért határozott úgy gyülekezetünk vezetősége, hogy átépíttetjük és gyülekezeti házzá formáljuk a volt tanítólakást. Az áprilisban megkezdett munkák költségeire - a szerződésben szereplő önkormányzati hozzájáruláson felül - támogatást reméltünk az országos egyháztól és adománykérő leveleket küldtünk ki az elszármazott gérceiek- nek. A helyi gyülekezeti tagok kérés nélkül adakoztak, az országos segély is megérkezett. A pénz azonban még így is kevés volt. A kivitelező ennek ellenére elvégzett minden munkát és fizetési haladékot adott a gyülekezetnek. Ahogy ezt a megállapodást megkötöttük két nap múlva levél érkezett Amerikából Túrmezei Zoltántól, amely 1.000 dollár értékű csekket rejtett magában. Ahogy levelében írja: „ Örömmel vettünk tudomást gyülekezeti életek fejlődéséről. Szüléink és nagyszüleink emlékére és a mi Urunk dicsőségére itt mellékelünk három pénzes utalványt. ...Imánk az, hogy áldja meg Urunk munkátokat bőségesen és tegye gyümölcsözővé előrehaladásotokat. ” Így érkezhetett el 1998. július 5-e, a felszentelés napja. Zügn Tamás esperes a heti ige alapján (Gál 6,2) igehirdetésében elmondta, hogy minden emberi kéz alkotta épületnek célja van, de az Istennek szentelt hajlék különleges küldetéssel bír: az Úr népe találkozik benne egymás kezét fogva. A gyülekezeti ház megnevezés magában hordozza a közösség kifejezést is. Ez a közösség az, amely most túllép országhatárokat is, amely képes Krisztus törvényét betölteni, azaz egymás terhét hordozni. A szentelési ünnepségen az oroszlányi gyülekezet énekkarának kamarakórusa adott műsort, tele hálaadó és ujjongó énekkel. Az igehirdetés szavain, a muzsika hangjain keresztül hallhattuk meg érzékelhetően azt, amit szívünk ott együtt dobogott: Nagy az Isten, és csodálatosak tettei! Adja Isten, hogy gyülekezetünk jól használja és kihasználja a kapott lehetőséget, és gyülekezeti házunk Isten dicsőségét szolgálja. „Épüljön benne Isten népe testvéri szeretetben szeretet-közösség- gé a Lélek egységében Jézus Krisztus által, nemzedékről nemzedékre." Koczor György
