Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-07-19 / 29. szám

1998. JÚLIUS 19. 3.oldal Evangélikus Élet r A szolgálatról gondoskodó Ur Beiktatták az Óbudai Gyülekezet lelkészét „Úr Jézus Krisztus! Te rendelsz aposto­lokat és prófétákat, pásztorokat és tanító­kat szent egyházad építésére, és te készí­ted fel őket szolgálatra Szentlelked sok­féle ajándékával. Irgalmadban bízva ké­rünk: szánd meg népedet és hívd el Bálintné Varsányi Vilma testvérünket egyházad építésére, áraszd ki rá Szentlel- kedet...” Ez az ősi imádság hangzott június 13-án a nemes egyszerűsé­gében szép óbudai templom oltáránál. Az idáig vezető utat ismeri egyházunk né­pe. Bálint László óbu­dai lelkész, budai es­peres ez év tavaszán hazatért Teremtőjé­hez. Ki viszi tovább a drága örökséget, ki folytatja a jól felépí­tett, áldott lelkülettel végzett lelkészi szolgálatot? Ki alkalmas erre? Alkalmas voltunk az Istentől van - visszhangzik bennünk az apostol szava, s a gyülekezet az eltávozott szolga társát, Bálintné Var­sányi Vilmát találta alkalmasnak - az Is­ten által alkalmassá tett szolgának. Ezért hívta meg őt teljes bizalommal, egyhan­gú döntéssel lelkészéül. Az istentisztelet - szokatlan, de előre­mutató módon és példa értékűen - nem a meghirdetett órában kezdődött. Jóval ko­rábban. Lelkésztársak és barátok gyűltek össze az iktatandó és családja köré, hogy imádságos közösségben készüljenek az úrnak indításra. A Lélek olyan ereje fa­kadt fel ebből a forrásból, amit mind az ünnepi istentiszteleten, mind pedig az in­duló szolgálatban érezni lehetett, s lehet. Az istentiszteletre megtelt a templom. Gyülekezet, barátok, szolgatársak, római katolikus és református testvéreink, egy­kori szolgálati helyek képviselői együtt imádkoztak, s figyeltek az igéré: "1' Az egyházkerület lelkészeinek lelki- pásztora az útmutató napi igéje alapján prédikált: Az Isten Lélek, és akik imád­ják őt, azoknak Lélekben és igazságban kell imádniuk. Szebik Imre püspök szólt az iktatandónak és gyülekezetnek egy­aránt. Megemlékezve, a jelen kihívásait felvázolva, s a jövőbe indítva a Lélek erejét hirdette, s kérte. A megbízott espe­res a Szentlélek segítségül hívásával ik­tatta hivatalába a lelkészt. És Isten Lelke indította Varsányi Vilmát arra az igehir­detésre, amelyben Pállal együtt mondta: nem akar tudni másról, mint Krisztusról, róla is mint megfeszített­ről... „Szokványos rendben” zajlott az iktató istentisztelet és a testvéri kö­szöntéseknek teret adó ünnepi köz­gyűlés. Mégis minden más volt. Más, hiszen lel­künk mélyén, min­den gondolat mö­gött ott élt a tudat: az a szolgálat foly­tatódik, amit „hazatért testvérünk” ránkhagyott. Éreztük, hogy a múlt, a je­len és a jövő, Isten látható és láthatatlan világa Urunk szeretetében összetartozik. Átéltük, hogy Isten „mégis” felhasznál, mert Ő maga gondoskodik egyházáról. E rövid kis beszámoló sem akart más lenni, mint bíztatás a Lélekért való to­vábbi könyörgésre és a Lélekben való já­rásra: beiktatott lelkésznek, gyülekezet­nek, az egyház népének. HK Lelkésziktatás Békéscsabán Pünkösdhétfőn a békéscsabai kistemp- lomban ünnepi istentiszteleten iktatta hi­vatalába ifi. Németh Mihály eddigi se­gédlelkészt Táborszky László esperes. Az ünneplő gyülekezetben környékbeli lelkészeken kívül az új másodlelkész családja, s az őt kibocsátó farmosi gyüle­kezet több tucatnyi tagja is ott szoron­gott. Táborszky László esperes Jn 3,16-21 alapján tartott igehirdetésében elmondta az előzményeket is. Kovács Pál lelkész már négy éve vonult nyugalomba, de az állás betöltése eddig nem sikerült. Ugyancsak négy éve kezdte meg Né­meth Mihály segédlelkészi szolgálatát, s azt hűségesen végzi azóta is. Nem vélet­lenül esett rá a gyülekezet választása, ő azonban fiatal korára tekintettel „csak” másodlelkészi állást fogadott el. A gyü­lekezeti lelkészi szolgálat - beleértve a gimnáziumi és az általános iskolai hitok­tatást is - egyáltalán nem könnyű szolgá­lat - vallotta az esperes - de a másodlel­kész mellett állnak a lelkésztársak, s mindazok, akik imádkozva hordozzák a gyülekezet ügyét. Németh Mihály textusa 5 Móz 7,7 volt: „Nem azért szeretett meg és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha va­lamennyi nép között a legnagyobbak vol­nátok, hiszen a legkisebbek vagytok, ha­nem azért, mert szeret benneteket az Úr..." Elmondta, hogy ezt a mondatot Izráel népe csak a 70 éves babiloni fog­ság idején értette meg. Addig önhittsé­gükben folyton saját nagyságukat hang­súlyozták, s ez elhomályosította sze­münkben Isten meg nem érdemelt kivá­lasztó szeretetét. Németh Mihály személyes mondaniva­lója a „ kicsinységről" szólt. A családban huszonegynéhány éven keresztül ő volt a legfiatalabb. Négy év óta a békéscsabai gyülekezetben szolgáló munkatársak kö­zött is hasonlóképpen. Szülőfalujában nagyon kicsi az evangélikus gyülekezet, s ezt a kicsinységet többféle módon kel­lett megélnie a többségi katolikusok kö­zött sőt az ateista környezetben... Mind­ezeken túl „ legkisebbnek lenni (még) azt (is) jelenti: vallom, én bűnös vagyok, sőt az apostollal így vallom: a bűnösök kö­zött első vagyok én...” Szólt a helyi gyü­lekezetről is: Békéscsabán van egyhá­zunk legnagyobb temploma, legnagyobb templomtornya, orgonája..., s itt a leg­nagyobb a lélekszám is. Ugyanakkor Békéscsabán él a legtöbb egyháztól elidegenített és elidegenedett „evangélikus hátterű” ember... Ha ki tudjuk mondani: a legkisebbek vagyunk, semmit meg nem érdemiünk, ha valljuk, hogy Isten kegyelme hordoz, akkor - de csak akkor - ismétlődhet meg a gyüle­kezetben pünkösd csodája. A közgyűlésen Aradi András Péter igazgató lelkész és Szeberényi Andor fel­ügyelő szóltak a gyülekezet nevében, dr. Rück András egyházmegyei felügyelő és id. Kutyej Pál az egyházmegye nevében. A szülőfalu gyülekezete köszöntését Mohácsi Gyula farmosi felügyelő és Kustra Csaba tápiószentmártoni lelkész tolmácsolta. Köszöntött Csaholci Lászlóné református lelkész, Fellegvári Zoltán a békéscsabai gimnázium igazga­tóhelyettese és Pallag László képviselő. Egyre feszültebb vagyok. Talán érthe­tő, hisz a Szélrózsa már itt van a nyakun­kon. Erre azt mondhatjátok: fura alak va­gyok, aki a nyakán Szélrózsát visel. Ter­mészetesen nem is a nyakamon van a Szélrózsa. Hanem a szívemen! Már több mint egy éve, amikor az Ifjúsági Bizott­ság eldöntötte, hogy 1998. július 22-től 25-ig Bodajkon a Tölgyes Turistaköz­pontban lesz a két éve - Váralján - meg­kezdett nagy találkozó folytatása. S mi­vel - evangélikus lelkészként én lakom a legközelebb a táborhelyhez, felkért házi­gazdaként izgulok az új találkozás sike­réért. No természetesen van egy jó csapat, aki a munkákat odaadással és lelkese­déssel - nagy szavakat használva - erőt nem sajnálva tesznek a megvalósulásért. Én meg most az újság lapjain is belekür- tölöm a világba: Jön a Szélrózsa! Gyere el te is! Hozzad magaddal néhány barátod, s gondolj arra, hogy ott - a Bakony lábai­nál elterülő táborban, mennyi ajándékot készít számodra is az Isten. Mert a ha­gyományokhoz híven - ha egyáltalán egy ilyen rendezvénynél lehet hagyo­mányról beszélni - itt is sokszínű prog­ram lesz. A találkozó mottója a zsidókhoz írt le­vél egy verse: „Nem a meghátrálás em­berei vagyunk.” Sokan azon derültek, hogy egy volt Úttörőtáborban - hisz a tá­borhelyünk valamikor a piros nyakken- dős ifjúságnak volt az otthona - ezt a mottót egyszerűen így kellene mondani: Előre! De komolyra fordítva a szót: Va­lóban fontosnak érzem azt, hogy a pró­bára tevő időkben megerősödjünk hi­tünkben, s abban, hogy a meghátrálás nélküli hit emberei nyernek életet. Ezért szükséges minden új találkozás. A régen látott arcok eszünkbe juttatják a megtett utat. Azt, hogy utunkon van­nak társaink. Ha valakire rátekintünk s azt mondjuk majd: Azt hiszem veled két éve találkoztam utoljára, az azt jeleni majd: ugyanaz az utunk, nem vagyunk egyedül. Újra felcsendül sok-sok ismert A gyülekezet nevében Bánszky Mihály, Rágyanszki Pálné és Rozsos Sándorné adtak át ajándékot és virágot az új lel­késznek, valamint édesanyjának. Én, mint Németh Mihály volt lelkésze, elmondtam, hogy ő már gimnazista ko­rában elsőrendű segítőtársam volt a hí- vogatásban és a gyermekek közötti szol­gálatban. Tette ezt azért, mert őt is, s minket mindnyájunkat „ ...átölelt Isten nagy kegyelme Méltatlanul, érdemtelen... ” (Ék 327) Zászkaliczky Pál ének, olyanok, amelyeket otthon vagy az otthoni ifiórákon szoktunk énekelni, de itt valahogy más lesz: sokan vagyunk. Nem kell megrettennünk: zenghet az ének. Ha többen vagyunk, az számomra nem azt jelenti, hogy beleolvadhatok a tö­megbe. Az ilyen sokaság engem megerő­sít: biztonságban vagyok. A sivatag ma­gányos vándorára sokkal több veszély leselkedik, mint arra, akinek vannak ve­le együtt küzdő vagy vele együtt örülő társai. Újra együtt hallgathatjuk az igét, és az előadásokat: ez azt jelenti, hogy ami minket összeköt, az nemcsak a korunk­ból, korosztályi sajátosságunkból fakad. Minket az az Isten köt össze szereteté- vel, aki megszólít, hív. Olykor fedd, máskor vígasztal. Az O igéje igazi ele­del: „Egy kenyéren nőttünk fel!” - mondják azok, akiknek útja ugyan kü­lönböző irányba halad, de mégis együtt tudnak gondolkodni, s hasonló terveket szőnek, s hasonló álmokat álmodnak. A szélrózsa minden irányából érkezve a Szélrózsán is egy kenyérből részese­dünk, hogy aztán tovább indulva tudjuk biztosan: egy kenyérből ettünk. S ez a lelki kenyér összeköt. Lesz megszólaló Ige, lesz csendességre is lehetőség. Lesz mozgás, sport és játék, de lehet figyelni, hallgatni, töltekezni is. Hát ilyen gazdagító élményeket remé­lünk a Szélrózsa találkozón. Ezért imád­kozunk addig is, s ezért teszünk meg minden tőlünk telhetőt. De tudjuk, hogy a Szélrózsát - tehát az új találkozást is - is csak az a SZÉL tehe­ti teljessé, amelyről Jézus is beszél: Ezért legyen ez most az előttünk álló na­pokban egész egyházunk imádsága: A Lélek szele hassa át a Szélrózsa - talál­kozó szolgálattevőit, és résztvevőit, hogy valóban hitvallássá legyen a mottó­ul választott ige: Nem a meghátrálás em­berei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk! (Zsid 10,39) Bence Imre Új találkozás (Hívogató gondolatok a Szélrózsa előtt) A Fiú evangéliuma Hosszabb ideje foglalkoztat az ember Jézus sorsa, példája, továbbá az a kérdés, hogyan hathatott taní­tása kortársaira. Mit jelentett az örök üzenet ott és akkor, a korabeli gondok és feszültségek összefüg­gésében. Talán ezért érintett meg erőteljesen a nagy ameri­kai kortárs író, a hetvenöt éves Norman Mailer a re- veláció erejével ható vállalkozása, a Fiú evangéliu­ma címen közreadott könyve. A mű egy hatalmas belső monológ, Jézus maga mondja el életét, ennek eseményeit, születésétől fel­támadásáig. Sőt a regény gyönyörű része a szeplőte­len fogantatás elbeszélése, József és Mária, Zakari­ás, Erzsébet és Mária, illetve Jézus és Keresztelő Já­nos kapcsolata, másrészt izgalmas a feltámadást kö­vető Istenfiúi értékelése az Atya és a Sátán küzdel­mének, valamint saját szerepének a világban, a tör­ténelemben. Az író vállalja a keresztyénség egyetemességét, nem egyszerűen kortörténetet nyújt sajátos módon, de kétségtelenül ez a munka fő vonulata. Ugyanaz az érzés fog el olvasva a regényt - vélem mások is átélték ezt -, mint amikor először jártam Izraelben, felkereshettem Galileában és Jeruzsálemben a he­lyeket, ahol Jézus járt, felidézve ajól ismert evangé­liumi történeteket. Szinte meghökkentően hűséges a könyv az evan­géliumokhoz, sőt a maga módján többet nyújt azok­nál. Hiszen Jézus beszéli el a templomlátogatást ti­zenkét éves korában, tanítványai elhívását, kapcso­latukat. Nagyon keveset tesz hozzá az ismert té­nyékhez, röviden kitöltve a három évtized hézagait, a három éves munkásságot megelőző időt, lényegé­ben Józseffel való kapcsolatát jellemezve. A nagyívű könyvön belül is kiemelkedik néhány részlet. Ilyen a küldetés vállalásakor a negyven na­pos böjt, majd a megkísérlés, a Sátánnal folytatott dialógus története. Különösen a csodálatos gyógyításoknál jelent többletet, hogy Jézus maga mondja el hogyan élte meg a belőle áradó erő hatását. Érdekes és izgalmas mind a politikai, mind a teológiai kontextus. Heró- des, Heródes Antipás, a rómaiak szerepe, másrészt a viták a farizeusokkal, illetve a főpapok magatartása. De a legmegrengetőbb Jézus belső vívódása, ami végigkíséri a regényt, „...odafordultam a tanítvá­nyaimhoz és megkérdeztem: - Kinek tartanak en­gem az emberek? Néhányan azt felelték, hogy Ke­resztelő Jánosnak. Mások Illést emlegették. Ismét mások így szóltak: - Nem tudják, de azt hiszik, hogy valamelyik régi próféta vagy. Én pedig zaka­toló szívvel kérdeztem: - Hát ti mit mondtok, ki va­gyok? És Péter - talán eszébe jutott, hogy jártam a vízen - szelíden csak kérdezett: - Mondhatjuk, hogy te vagy a Messiás? Mivel egy kivételével minden tekintetben közön­séges halandónak tekintettem magam, szerettem Pé­tert azért az erőért, amivel meggyőződése eltöltött. Most hát nagyobb bizonyossággal tudtam, mint an­nak előtte, hogy Isten Fiának kell lennem. És mégis hogyan lehettem efelől bizonyos, ha egyetlen ember sem ismert fel?” És egy másik részlet: „Arra gondoltam, mennyire áhítozik Heródes király a halálomra. Milyen vé­rengző is az ember! Ellenségeim haragja pokolbeli tűzként égetett. Mindenek ellenére is tudtam, hogy követőimet a templomhoz kell vezetnem, és alá kell vetnem magam a szenvedésnek, ami ott vár rám. És mielőbb oda kell indulnom, jóllehet soha ennél ked­vezőtlenebb nem volt rá az idő. Közel volt a húsvét. Júdeából és Galileából az összes zsidó ilyenkor Je­ruzsálembe megy.” Minden történet önálló érték, Zákeus meglátogatá­sa éppúgy, mint Lázár feltámasztása. Jézus kom­mentárjai gazdagítják ismereteinket. Például a Zákeus történet végén: „Repesett a szívem. Ha egy gazdag ember vagyona felét odaadja csak azért, mert hisz bennem, akkor talán Jeruzsálemben is lesz fal, amit ledönthetek. Azon a második éjszakán bé­késen aludtam Zákeus házában.” És Lázár történetéből: „Imádkoztam, hogy kínjai megszűnjenek. Ekkor Lázár felállt a sűjában. Lát­tam, hogy apró léptekkel kijön, és elindul felém... Akik csak tanúi voltak a feltámadásnak csodálkozva hőköltek hátra. Tudtam, hogy a szentély főpapja, Kaifás összehívja majd a főtanácsot, ha ezt meghallja. Igen sokan látták ugyanis Lázár feltá­madását... Hallottam a főpapot, aki így szól majd: - Ha ezt a Jé­zust békén hagyjuk, minden zsidó hozzá megy. A rómaiak azt hiszik, hogy fellázadtunk. Mielőtt még vége lenne, a ró­maiak mindenünket elveszik, amink csak van. Tudtam, hogy Kaifás főpap még ezt is hozzátehe­ti: - Helytelen-e egy embernek meghalnia a népért, hogy a többi ne pusztuljon el? Helytelen-e ennek az egynek meghalnia?” Megdöbbentően egyszerű és megrendítő a szenve­déstörténet. Ez a krisztusi életmű és a regény csú­csa. Bizonyosan érzem, hogy missziói erő van eb­ben a fejezetben. Szellemes a befejezés. Jézus feltámadása, szavai erről és a rövid történelmi értékelés. „...emlékszem, hogy a harmadik napon feltámad­tam. És arra is emlékszem, hogy kiléptem a sírbolt­ból, és a városban meg a vidékén barangoltam, s vé­gül eljött az az óra, amikor megjelentem a tanítvá­nyaim között, és így szóltam hozzájuk: - Miért szo- morkodtok? - ők azonban nem ismertek fel. Azt hit­ték, idegen vagyok Jeruzsálemben, és nem tudom, mi történt. Még ezt is mondták nekem: - A názáreti Jézus miatt szomorkodunk, aki hatalmas próféta volt. De az uralkodóink keresztre feszítettek. így szóltam hát hozzájuk: - Nézzétek meg a ke­zem és lábam! - Tamás odanézett, és amikor meg­látta a szegek helyét, megkért, hogy megérinthesse őket (s ezért azóta is Hitetlen Tamásként ismerik).” És a jelenből: „Atyám nem beszél gyakran velem. Én vi­szont dicsőítem Őt. Annyi szeretetet ad, amennyit csak bír, de szeretete tárháza nem kimeríthetetlen, mert az ör­döggel folytatott harca egyre kegyetlenebb. Nagy csatákat veszített. E második évezred utolsó századában minden ko­rábbinál iszonyúbb tömeg­gyilkosságok, világégések és dögvészek pusztítottak. Sokan mégis úgy tartják, hogy Isten rajtam keresztül nagy győzelmet aratott.” - Elképzelhető, hogy a fundamentalizmus jegyé­ben lesznek, akik elutasítják A Fiú evangéliumát. Nem hiszem, hogy a leghalványabb igazság is lenne ebben. Magam kifejezetten hitmélyítőnek, a hitet erősítőnek éltem meg a művet. Olyannak, ami azon túl, hogy bepillantást enged Jézus korába, közvetle­nül és közvetve hirdeti a keresztyénség egyetemes­ségét, azt, hogy miért vált az elmúlt kétezer év meg­határozó eszmerendszerévé és miért élő ma is az üzenet. Frenkl Róbert „...odafordultam a tanítványaimhoz és megkérdeztem: - Kinek tartanak engem az emberek? Néhányan azt felelték, hogy Keresztelő Jánosnak. Mások Illést emle­gették. Ismét mások így szóltak: - Nem tudják, de azt hiszik, hogy valamelyik ré­gi próféta vagy. Én pedig zakatoló szív­vel kérdeztem: - Hát ti mit mondtok, ki vagyok? És Péter - talán eszébe jutott, hogy jártam a vizen - szelíden csak kér­dezett: - Mondhatjuk, hogy te vagy a Messiás?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom