Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-05-31 / 22. szám

1998. MÁJUS 31. 3.oldal Huszonöt éve hunyt el Kuthy Dezső püspök 1888. november 11-én született Baján és 1973. május 18-án hunyt el Budapesten 85 éves korában. Életútját két világhábo­rú eseményei keresztezték. O mindvégig hűséggel megállt abban a szolgálat­ban, melyet a pozsonyi Teológi­ai Akadémia elvégzése után lelkésszé szentelésekor felvállalt. Hosszabb se- gédlelkészi évei után az 1920-as évek ele­jén hívták őt Buda­pestre, ahol az egyre növekvő közegy­házi feladatok szer­vezésére és ellátá­sára kapott megbíz­ást, később -1937- ben - egyetemes fő­titkárrá választották. Közben missziói lel­készként gyülekezeteket szervezett Monoron, Ve esésen és Szolnokon, utóbbi két helyen templomot is épített De szervezte az egyetemes egyház működését is. Neki köszönhető, hogy egyházunk Nyugdíjintézete megalakult, és az egyetemi és főiskolai hallgatók részére életre hívott Luther Otthonnak is alapítója és első igazgatója volt. 1944- ben választotta püspökévé a Dunáninne- ni Egyházkerület. Balassagyarmatról irányította kerületét a legnehezebb háborús és háború utáni időkben. Súlyos hangszál megbetegedése miatt két évig igehirdetés végzése nélkül irányított tovább, majd nyugdíjba vonult. 1973-ban be­következett halálakor utóda, Szabó József püspök hirdette a vi­gasztalás igéjét ko­porsója mellett. Kü­lönféle egyházi posz­tokon végezte hű­séggel a legnehezebb időkben is a felvállalt szolgálatot, jól kama­toztatta különböző tálen- tumait, az egyházkor­mányzás, az igehirdetés és a gyülekezetszervezés terén. Az utókor nemzedéke Isten iránti hálával hajt fejet szolgálata és emléke előtt. Az évforduló napján sírjánál elhe­lyezték egyházunk koszorúját, kegyele- tes emlékezésül. T. Bécsi „szeletek” Tanulságos és élményekben gazdag na­pokat tölthettünk Bécsben az 1998. ápri­lis 20-22-ig tartó Budapest-Bécs lelkész­konferencián. „Szeletek” a programból, élményekből, tanulságokból: Érkezés után Werner Horn szuperintendens fo­gadta csoportunkat. Kíséretében egy he­lyi evangélikus alsó- és felső tagozatos iskolába indultunk. Az igazgatónő szak­szerű és németesen precíz vezetésével láthattuk az ottani oktatás és iskolai élet keresztmetszetét pincétől a tantermeken át a padlásig, azaz az iskolaudvarként is szolgáló tetőteraszig, ahonnan kiváló ki­látás nyílik a városra. Kultúra után teoló­gia: délután gyülekezet-látogatások kö­vetkeztek. A bécsi peremkerület templo­mának belseje a helyi gyülekezet teoló­giai felfogását tükrözi: A négyzet alapú templom mértani közepén az oltár, akár egy nagy étkezőasztal. Körben a temp­lompadok. Az oltár fölött sátorként csú­csosodik össze a tető. Mindez emlékez­tet: vándorok vagyunk ezen a földön, de ennél az asztalnál megpihenhetünk. Az igehirdetés mellett az úrvacsora (eucha- risztia) is középpontja az istentiszteletnek. Missziói gyülekezet egy másik, külső-vá­rosi részen: 6-7 hatalmas lakótömbben, - némi túlzással, 10 perc alatt körbefútha- tó kerületű alapterületen - több, mint tíz­ezer ember. (Eszembe jutott korábbi szolgálati helyem, a takaros alföldi kis­város, Mezőberény. Ott közel ennyien élnek és a vasútállomástól csupán a vá­rosközpontig, kilépve is húsz perc az út...). Majd egy újonnan létesült lakó­övezet új evangélikus temploma: a koc­ka-motívum (bécsi kocka?) és az étkező- asztal-jellegű mobil oltár visszatérő jel­legzetesség. Estére kis magyar szigeten, „Insula Hungarica-n” „kötöttünk ki”: Szépfalusi Istvánéknál. Nomen est omen: szép este volt, köszöntésekkel, élet- és sorselemző beszámolókkal, énekléssel, gulyással. Fiatalként tanulsá­gos volt e néhány órát eltölteni a mára legendássá lett „szigeten”. Köszönet a szívélyes, testvéri fogadtatásért, önzet­len vendéglátásért, a bennünket körül­ölelő szeretetért. A tulajdonképpeni lelkészkonferenciá­nak a döblingi gyülekezet adott otthont. A szuperintendens nyitó áhítata és rövid bemutatkozás után magyar részről Hafenscher Károly budavári lelkész re­ferátumát hallgattuk: Milyen kihívások­kal szembesül ma egyház és gyülekezet Budapesten? Az értékes előadás egy - számomra - meghatározó gondolat-sze­lete: az egyháznak, gyülekezeteknek, nem igényeket kell kielégíteniük, hanem igényeket kell ébreszteniük. A figyelem- felkeltés, az ébresztő, igényt teremtő szerepvállalás után kínálhatjuk a „ke­mény eledelt ” (1 Kor 3,2). A kiscsoportos beszélgetések kötetlensége a tárgyhoz tartozó megjegyzéseken túl alkalmat adott a részletes bemutatkozásra, egy­más örömeinek és gondjainak megisme­résére is. Szerepcsere után egy bécsi lel­készkolléga a nagyvárosi lelkigondozást érintő tapasztalatairól szólt. A találkozó D. Szebik Imre püspökünk igehirdetésével ért véget. A zárónap dél­előttjén az ottani egyházi sajtó- és mé­diamunka, valamint a szuperintenden- túra szolgálatának megismerése várt még ránk. E két napos „kóstoló” „ízeiből” érző­dik: a különbségek ellenére sok a szór­vány helyzetből adódó hasonlóság kö­zöttünk. Izgalmas bécsi búké azonban, hogy a nagyvárosban nincs egy gyüleke­zeti „etalon”, melyhez feltétlenül ragasz­kodni, hasonlítani kell. Szomszédos ke­rületekben is egymástól merőben eltérő adottságok lehetnek. Ezekből épül fel a sokszínű és mégis egy egyház. A jól strukturált nagyvárosi gyülekezeti, egy­házi modell, egyfajta kegyes elitizmus helyett erre, a gyülekezetek eltérő adott­ságaira épít, számolva a gyülekezetek (és a hívek) spirituális különbözőségé­vel. Tudnunk kell differenciálni, hogy a növekedést elősegítsük és az emberek­ben igény ébredjen: itt rólam (is) van szó. Köszönjük az utazást, az élménye­ket, tapasztalatokat, a kifogástalan ven­déglátást. Reméljük, legközelebb bécsi lelkésztestvéreink kaphatnak ízelítőt ma­gyarországi egyházunk életéből, „Buda­pest módra”! Bácskai Károly „Tarts meg minket igédben...” állunk kijelentett szavához. Az Ige megvetése, nagyképű bí- rálgatása, tekintélyének megkérdőjelezése a Szentlelket sze­mérmes visszavonulásra indítja. Helyette pedig készségesen jön a nagy hitető lélek egyházon belül és kívül egyaránt, hogy sokakat elszédítsen. Létérdek tehát megtartatnunk az igében, ha már abban vagyunk. Jézus szerint az Ő beszédei által tisz­tulhatunk meg, lehetőséget kapva a gazdag gyümölcstermés­re. Nem elég tehát a reformáció kristálytiszta igazságait ismé­telgetni, ma is meg kell igazulnia az embernek, hogy a Szent­lélek munkája valóság legyen számára. A Szentlélek egészen biztosan jelen van ott, ahol az ige iránti engedelmességben egyek a testvérek. Ez nem emberi jóakarat, nekibuzdulás közös elhatározások kérdése. Aho­gyan a kör középpontja egyenlő távolságra van a körvonal pontjaitól, úgy az egymáshoz való közeledés egyetlen feltéte­le az origóhoz való közeledés. Ahol az Úr Jézus Krisztus fon­tos a személyes életben, ott Isten Lelke az egység leikét mun­kálja egy közösség életében is. Jövel Szentlélek Isten, tarts meg minket igédben, ne le­gyünk sötétségben, maradjunk igaz hitben! Verasztó János Ma, amikor érdekes lelki jelenségek egész sora tolakszik elénk különösen is aktuális számunkra ennek az ősi énekünk­nek a kezdő gondolata. „Tarts meg minket igédben”. Amikor a Szentlélek eljöveteléért imádkozunk, nem valami ellenőriz­hetetlen természetfeletti eseményért izgulunk. A Szentlélek már eljött, aminek legnagyobb bizonyítéka maga az Egyház léte. De minthogy nem az Egyház birtokolja a Szentlelket, hanem ez éppenséggel fordítva van, Isten Lelke nem cövekel le semmilyen egyházi intézményrendszernél sem, hanem új­ra és újra kémünk kell, hogy szálljon le ránk és áldjon meg bennünket. Ha szabad így fogalmaznom, van olyan állapot, amit a Szentlélek kedvel és megjelenik, de van olyan is, ahonnan szemérmesen visszahúzódik. A Szentlélek egészen biztosan jelen van ott, ahol az evangé­liumot tisztán és igazán hirdetik. Vagyis, ahol szó van bűnről a személyes felelősség szintjén, ahol nemcsak vágyálom a megtérés lehetősége, hanem ahol az emberek tapasztalják is a bűnbocsánat bizonyosságát. Nem új dolgokat talál tehát ki Is­ten Lelke. Szabad, szuverén Úr, de mindenben köti magát Is­ten Igéjéhez. Ezért ha valóban egzisztenciálisan érdekel min­ket az 0 munkája, akkor minden azon áll, vagy bukik, hogy „...hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...”- Gondolatok Hősök vasárnapján ­Petőfi 1848-ban írt és elmondott verse, a Talpra magyar, nemcsak lelkesített és nemcsak tömegeket mozgósított a sza­badság zászlója alá, hanem előrevetítette annak a következményét, ami minden szabadságharccal, háborúval együtt jár: egy nép szabadsága áldozatokat követel. Magyar népünk történelme az állam- alapítástól napjainkig igencsak viharos­nak mondható. Csodálatos helyre, a Kár­pát-medencébe - mint új hazába vezette népét Árpád fejedelem, - ám ez a terület az évszázadok során hódítók álma volt, akár Keletről, akár Nyugatról jöttek ők. Tatárjárás, 150 éves török J uralom, 350 éves Habsburg el­nyomás, 1848/49-es szabadság- harc, két világháború, mindkettőt követő és számunkra veszteséges békediktátumok, a nácizmus majd a kommunizmus rémtettei, az 1956-os forradalom és szabad­ságharc áldozatai és az azt köve-, tő megtorlások, iszonyatos vesz­teségeket eredményeztek. A náci koncentrációs táborokba százezreket hurcoltak el, és sem­misítettek meg. A nácizmus és kommunizmus közel 1 millió állam­polgárt tartott fogva, akiknek jelentős ré­szét el is pusztította. Az elmúlt 9 év során szinte mást se te­hettünk csak „újratemettünk”, emlékez­tünk és emlékeztettünk. Emlékeztünk azokra, akik viharos történelmünk áldo­zataivá lettek Aradtól az Új köztemető 301, 302-es parcellájáig, a Galíciai kato­natemetőktől a Don-kanyari emlékhelyig és Auschwitztól a Joglai kényszermun­katábor rabtemetőjéig. Emlékeztetni próbálunk arra, hogy gyalázatos tettek­kel nem lehet megoldani sem gazdasági. sem politikai, sem nemzeti, sem faji, sem világpolitikai kérdéseket. Sokáig hallgatásra volt kényszerítve a nemzet ezekben az ügyekben. Volt egy alapvető szemlélet: amiről nem beszé­lünk, az nincs is. A nemzet tudatában, a szívek mélyén azonban ott élt a fájda­lom. Nemcsak az elveszített hozzátarto­zók miatt, hanem azért is, hogy még a megemlékező kegyelet, a hálás kegyelet szintjén sem volt megengedett fájó sebe­ink bekötözése. Alig van magyar család, akit nem érintettek volna a háborúk, for­Hősök napjának ünnepségét Budapesten a Hősök terén május 31-én pünkösd vasárnapján délelőtt 11 órakor tartják. Ezen a megemlékezésen ünnepük az 1848-49-es szabadságharc 150. évfordulóját is. Minden érdeklődőt, fiatalokat és időseket, vár a szervezőbizottság erre az ünnepségre. radalmak, tisztogatások, likvidálások, koncepciós perek és megtorlások borzal­mai, minden harmadik, negyedik család­nak van halottja. Lassan búcsút int ne­künk ez a veszteséges XX. század, és egy újabb évezredbe fordul az emberiség élete is. Nem lehet, hogy rendezetlen ügyeket cipeljünk magunkkal és békét- len lélekkel, háborgó szívvel lépjünk majd át Isten új kegyelmi idejébe. Az sem lehet, hogy az új nemzedékek előtt tabu kérdés legyen mindaz a gyötrelem, szenvedés, igazságtalanság, és bűn, ami Pünkösdi kérdés A közelmúltban került sor a IV. Mentálhygiénés Napra. Ezen az egyházak szerepvállalásáról a lelki egészség védel­mében, spirituális és mentálhygiéné kapcsolatáról tartottam előadást. Többek között Jézus pályáját, gyógyításait, csodatételeit igyekeztem a mentálhygiénés segítő személyiség nézőpontjá­ból értékelni. Az előadás után beszélgettem Pajor Tamás rockénekessel, akiről tudni kell, hogy egyike azoknak, akiket a megtérés szabadított meg a drog rabságától. Azóta művé­szetét is igyekszik a drogellenes küzdelem szolgálatába állí­tani. Tetszett neki előadásom, de megjegyezte, hogy bár szelle­mesnek tartja, de nem ért egyet azzal, ahogy én Jézus csodáit értelmezem, lényegében azt hangsúlyozva, hogy Jézus sze­mélyiségében volt a csoda kulcsa. Ezért változott meg a Jé­zussal találkozó emberek élete. Ezért gyógyultak meg, ezért jutott kenyér az ötezernek, kezdhetett új életet Zákeus. Kö­vetkeztetésem az volt, hogy a mentálhygiénés mozgalomban Jézus kell legyen a példa, egymás Krisztusává kell válnunk, hogy segíteni tudjunk, hogy megváltozzék a bajbajutott em­berek élete, végbemenjen a csoda. Nos, barátom az emberi magyarázattal nem értett egyet, mint a pünkösdiek közösségének a tagja a Szent Lélek erejé­ben hisz, ezt tartja elsődlegesnek, úgy véli a Lélek kísérte Jé­zust az útján, innen a csodák, amelyek természetfelettiek. Meglepett szelíd érvelése, türelme és jobban elgondolkod­tatott, mint a szélsőséges nézetekkel találkozás. Milyen gaz­dag is a mi hitünk, milyen széles spektrumú a keresztyénség. Újra meg újra elolvasva az Apostolok Cselekedetei második fejezetét, mindig az ragad meg elsősorban, hogy a Szent Lé­lek segítségével a tanítványok mindenkihez el tudták vinni az evangéliumot. Számomra ennek is lehet racionális magyará­zata - hogy tudni illik a különböző nyelvek ismerete megvolt a közösségben-, a Szent Lélek ereje ahhoz kellett, hogy felis­merjék, vállalják a küldetést. És hogy az emberek fogéko­nyak legyenek a szóra. Akik átéltünk ébredést tudjuk, hogyan történik ez és az elutasítás is - édes bortól részegedtek meg - kétezer éve hozzá tartozik a misszióhoz. Gazdag a hitünk, ezért is lehet, hogy akár a történelmi egy­házakban, akár a kis egyházakban, egy-egy közösségben a hit különböző elemei nagyobb hangsúlyt kapnak, nagyobb erőt sugároznak. Talán mi lutheránusok azért is vagyunk nyitot- tabbak másoknál az ökumenizmusra, mert toleránsabban tud­juk megérteni a különböző kegyességi irányzatok, típusok hangsúlyait, értékeit. Csak a kirekesztés, vagy a kizárólagos- sági igény nem fogadható el. Megértettem barátomat, ezért is írok erről Pünkösd ünne­pén, megértettem, hogy az ő hite számára nagyon fontos, el­sődleges a Szent Lélek vezetése, ereje. Hiszem én is, minden héten vallom a hitvallásban, de nem váltom aprópénzre, nem emelem a hit többi összetevője fölé. Mint ahogy - talán ez a túlsó véglet - nem idegen számomra a puritán unitárius ke­gyesség, - ha nem is értek vele egyet, de lelkem mélyén meg­értem, nem taszít-, amelyben az Atya az egy igaz Isten, felet­te van a hierarchiában a Fiúnak és a Léleknek. A nagy kérdés ugyanis, vélem, nem dogmatikai, hanem életvezetési. Eljutunk-e Pünkösdig? Az is nagy szó, ha átlép­jük a vízválasztót, hiszünk a feltámadásban, Krisztus népé­hez tartozunk. De Pünkösdkor kezdődött a munka, a misszió, a gyülekezeti, a közösségi élet. A Szent Lélek erejével. Ez Pünkösd kérdése hozzánk. Vállaljuk-e a küldetést, a nyelve­ken szólást, az elutasítást? Egyszóval mindent, amit a tanít- ványi sors ma is jelent. Frenkl Róbert tovatűnő évszázadunk magyarságát tize­delte és nyomorította meg. Van egy bölcs latin mondás: „A törté­nelem az élet tanítómestere”. Nekünk ta­nulni és okulni kell történelmünkből. A nagyszerű hőstettekből, életodaadó helytállásokból éppen úgy, mint a gyalá­zatos árulásokból és szégyenteljes, em­bertelen tettekből. Nagy kísértés a sze­lektív memóriazavar. Ez azt jelenti, hogy az ember csak arra emlékezik, amire akar. Többször elhangzott megemléke- zők ajkán: Az a nép, amelyik megtagad­ja múltját és nem törődik azzal, nem y remélhet jövőt sem. Nincs haza- szeretet, nincs nemzettudat a múl­tunk ismerete nélkül. A rendszer- változtatáshoz nemcsak az tarto­zik hozzá, hogy egy nemzet képes legyen politikai intézményrend­szerében, jogállamiságában, tár­sadalmi és gazdasági berendezke­désében megújulni, hanem az is, hogy személyes és kollektív ön­vizsgálatot és bűnbánatot tartva képes legyen múltjával elszámol­ni, adott esetben leszámolni. Ma súlyos erkölcsi válság is gyötri a magyar nemzetet. Ez az erköl­csi válság az egyik fő oka gazdasági ba­jainknak is. Szeretethiányban is szenve­dünk, hiányzik az igazi önzetlenség, a viszonzást nem váró tenni akarás. Sokan csak azon törik a fejüket, hogy mit nem kaptak e hazától, vagy mit kaphatnának még, drasztikusabban fogalmazva: mi jár nekik, s arra nem gondolnak, hogy mivel tartoznak a magyar hazának. Hiá­nyoznak a példaképek, azok az erkölcsi nagyságok, karizmatikus egyéniségek, akik magukkal tudnák ragadni a csak magának élő, jövőtlen, önmagukkal szemben is igénytelen tízezreket. Tavasz van és május hónap. Egyesek szerint ez az év legszebb hónapja, hiszen minden az életet hirdeti, az életet mun­kálja. A kizöldülő természet, a növekvő vetések, a kertek és mezők virágai. Húsvét után vagyunk, örvendezünk és énekelünk Krisztus halál felett aratott győzelmének. Várjuk a Pünkösdöt, a Lé­lek mindent és mindeneket újjászülő ere­jét, hitet, reménységet, szeretetet teremtő friss fuvallatát. Anyák napja is lévén e hónapban, kezet csókolunk azoknak, néhány szál virág át­adásával, akik Isten teremtésbeli rendjé­ben, Isten után a földi élet világrahozói. És Hősök vasárnapja is van. 1924-ben az akkori magyar országgyűlés törvényt alkotott erről az ünnepről, mégha évtize­deken át elhallgatott alkalom is volt. Emlékezzünk hát azokra, akiket sokáig méltatlanul elfeledtünk, vagy megpró­bálták velünk elfeledtetni őket. Azokra, akik jeltelen sírokban, katonatemetők­ben, vagy Isten tudja hol pihennek. Azokra, akiknek füstté lett az élete, azokra akiket a féktelen terror vagy a vad bosszúállás megfosztott életüktől. Helytállásuk, hazaszeretetük, áldozatuk nemcsak önvizsgálatra és hálás emléke­zésre képes indítani a ma élők millióit, hanem öneszmélésre is. Arra, hogy „any- nyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Szalay Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom