Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-04 / 1. szám

63. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1998. JANUÁR 4. ÚJÉV UTÁNI VASÁRNAP ÁRA: 48 FT Minden kedves olvasónknak Istentől megáldott boldog és békés esztendőt kíván a Szerkesztőség Előretekintés 1998-ra Az egyik nemzetközi teológiai folyóirat Jézus példázatát idézi az ún. „északi félteke”, Európa és Amerika és Távol-Kelet és a fejlett országok szá­mára 1998-ra: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember ”... Azaz a világ északi felén kevesebb a szegénység, nagyobb a jó­lét, a békeség és életbiztonság, magasabb az élet- színvonal, mint Afrika vagy Ázsia sok vidékén. Baj lenne az, ha az ember hálát ad? Bizonyára nem ebben az imádságban van hiba, hanem azokban a szívekben és magatartásformákban, amelyek a felül levők, a gazdagok, az uralmi pozícióban le­vők lenéző gőgjét hirdetik a többiek irányába és adósak a részvéttel és segítséggel. 1974-ben fogadta el az Egyesült Nemzetek Szer­vezetének közgyűlése az ún. Új Gazdasági Világ­rendet, amely azon alapult, hogy a különböző or­szágok meghirdették az anyagi és szellemi javak igazságosabb elosztásának elvét. Vajon mi való­sult meg ebből azóta? Alig valami, mert a gazda­gok gazdagabbak és a szegények szegényebbek lettek. Hogyan állunk mi, magyarok és hogyan áll egy­házunk, együtt a magyar kereszténységgel az eljö­vendő napokra és hónapokra tekintve? Az idézett jézusi példázatból inkább egy másik imádságot érzek találónak a helyzetünkre: „Isten, légy irgal­mas nekem, bűnösnek!” Hiszen magunkkal von­szoljuk egyénként és közösségenként is az előző évek mulasztásait, bűneit, az Isten elleni lázadáso­kat és nemtörődömséget, a mellettünk élők iránti haragot vagy hántásokat, mert bizony pokollá tud­juk tenni egymás számára a mindennapokat. „Is­tenünk, légy irgalmas hozzánk 1998-ban! ” Isten bocsánatát kérve és egymás számára to­vább adva lehet újra és újra nekikezdeni annak is, amit elrontottunk, vagy nem sikerült az egyház­ban. A megadatott nagyobb szabadság és a lehe­tőségek nem járnak mindig együtt az egyház ere­deti, jézusi feladatainak prioritásként való gya­korlásával. Bizony el-elkapott minket az elmúlt években az ingatlanjait, intézményeit visszanyert „gazdag" egyház kísértése. A meglévő és újonnan kezünkbe adott „ vagyon ” és bizonyos „ hatalom ” azonban szolgálatra adatott. Jézus útmutatásaira figyelve kell gyülekezetein­ket, struktúráinkat úgy megújítani és gazdagítani, hogy azok Isten igazságát, evangéliumát, vigasz­talást és békességet sugározzanak. A Magyar Milleneum évei, most különösen is az 1848-as szabadságharc kerek évfordulója alkal­mat fog adni arra, hogy elemezzük, mi egyházunk feladata a társadalomban. Büszkék lehetünk arra, hogy Petőfi Sándort és Kossuth Lajost egyházunk adta magyar hazánknak. Vajon tudnak-e ma egy­házi iskoláink olyan nemzedékeket nevelni, akik nemcsak saját javukat keresik, nem csupán saját karrierjüket építik, hanem áldozni is képesek éle­tükből, éveikből, erejükből, tudásukból népünk ja­vára? Mennyire tudjuk átadni tradícióinkat, bibli- ai-jézusi értékeinket gyermekeinknek, a következő nemzedékeknek? A régi Tízparancsolat mai meg­tanítására, begyakorlására, értelmezésére nem­csak a templomos népnek, az egyháztagoknak van szüksége, hanem ez az etika az alapja minden eu­rópai kultúrának és állami berendezkedésnek. Ön­gyilkos úton van hazánk, hiszen egyre nagyobb számú tévécsatorna ontja egyre alacsonyabb szín­vonalú filmjeit tele gyilkosságokkal és erőszak­kal, de alig szólal meg a „ne ölj” és „ne hazudj” és „ne lopj”, hanem tiszteld és szeresd Istent és em­bertársaidat! Vajon miért ne lehetne a magyaror­szági egyházaknak a következő évben ökumeni­kus együttműködéssel több humánumot, több em­beri értéket kérni és követelni a tömegtájékoztatá­si eszközök felelőseitől? Ez évben lesz ötven éve, hogy augusztus 23-án Amszterdamban megalakult az Egyházak Világtanácsa. Sok program indult azóta egyházi együttműködéssel. Biológiai kör­nyezetünk tisztántartása csak úgy lehetséges, ha mindannyian felelősnek érezzük magunkat és ugyanígy szellemi-spirituális környezetünk tiszta­ságának őrzése is ökumenikus, együttes emberi feladat. Az afrikai Harare egyetemén, Zimbabwéban lesz decemberben az az ökumenikus nagygyűlés, amelyre az Egyházak Világtanácsa ötvenéves év­fordulójára emlékezve gyűlnek össze a világ ke­resztényei. Az ilyen tanácskozások akkor érik el céljukat az ökumenikus együttműködés területén, ha a helyi gyülekezetek és egy-egy ország egyhá­zai együtt tudnak működni abban, ahogyan ez évi vezérigénk tanít az apostol intésével: „Éljeteksze­reiéiben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket! ” / Efezus 5,2/ Kisebb közösségekben sokszor élesebbek a tö­résvonalak, fájdalmasabb a szembenállás, mint egy-egy nagyobb emberi csoportban, mert köze­lebbről érint minket. Ugyanakkor közelebb lehet hozzánk az áldás megtapasztalása is, amelyik ál­dozatból fakad. Legyen az Úr 1998. esztendeje egyházunkban, életünkben, országunkban Isten áldása megtapasztalásának és továbbadásának éve! Dr. Harmati Béla Az új évbe lépve r— A TARTALOMBÓL — BEKÖSZÖNTŐ CSODÁK SOROZATA A BIZONYSÁGTEVŐK ______FELLEGE______ Indulu nk az újévbe Mindenfelől hangzik ma a jó kíván­ság: „Boldog újévet!”. ízlelgetem a szót, hogy „újév”, és főleg azt, hogy „új”. Eszembe jut gyermekkorom nagy élménye, az új tanév. Szinte érzem az új könyvek, új füzetek illatát! És a nagy elhatározás: szépen írok majd, nem lesz szamárfül, nem lesz rossz jegy a füzet­ben! Aztán lassan lelohadt a lelkesedés, - nem változott semmi. Hát igen, ilyen a gyermek - gondoljuk -, de hát ilyenek vagyunk valamennyien újévkor! Szü­letnek szép elhatározásaink, „mától kezdve...” Ez mindnyájunk előtt isme­rős. Idevág Róm 7,18 üzenete: „...arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs”, vagy ahogy Károli fordítja: „az akarás meg van bennem, de a jó véghezvitelét nem találom”. Ezért aztán a komoly elhatározások is frázisnak tűnnek, amiből úgysem lesz semmi! Pedig amikor Isten kegyelmé­ből megint egy új évet kapunk, Isten ezt nagyon komolyan veszi. Újévkor min­dennél fontosabb lenne, hogy megért­sük: Isten valóban valami újat akar! Sok ige beszél az újról A Biblia gaz­dag anyagából most csak hármat raga­dunk ki Zsoltár 96 „új” énekről beszél Róm 6,4 „új” életről beszél Jel 2,17pe­dig „új” névről Ezek az igék azt mutatják, hogy az „új” nem jön létre felszínes „kezelés” alapján. Az új ember gyógyulása, meg­változása gyökeres átalakulást kíván. Az új ének nem zenei kérdés. Nem egy­szerűen új egyházi énekek megtanulá­sát jelenti Az új ének nem más, mint a megújult ember élete. Egy új hang, új tartalom. Újévkor tudatosítanunk kel­lene, hogy az új élet, egy új életirányt jelent Nem a régi élet egyfajta jobb ki­adását jelenti, apró javításokkal - ha­nem szívcserét és más gondolkozást Január elseje, „Karácsony nyolcada”, mint tudjuk, Jézus névadásának ünne­pe is. Jézus neve azt jelenti: „Szabadí­tó”. Mindaz, amit eddig elmondtunk az ember tehetetlenségéről, vagy arról, hogy nekünk bensőleg kell megújul­nunk, így foglalható össze: az új élet csak úgy jön létre, ha valaki találkozik Jézussal, mint Szabaditóval. Tehát nem mint tanítóval, nem csupán mint példa­képpel, nem csupán mint testi betegsé­gek orvosával - hanem mint Szabadká­val! Évi igénk ( Efezus 5,2 ) arra int, hogy járjunk szeretetben. Nem véletlen, hogy Jézus ezt így mondja, új parancsot adok néktek, hogy egymást szeressétek! Tehát a sze­retet is valami merőben új. Nem az em­ber szívében terem, hanem a Szabadító ajándéka. Ez az ajándék azonos az „új névvel”, amiről szóltunk. És ez elválaszthatatlan Jézus nevétől Az O szeretete, természete, indulata akar belénk költözni az új esztendőben. Gáncs Aladár 1. A régi évek kopott másolatát élni lehet ugyan, de az inkább gyengébbnek sike­redik a korábbiaknál. Különben sem lép­hetünk - mint Hérakleitosz megállapítot­ta - kétszer ugyanabba a folyóba. Mert hol van a tavalyi víz, és hol van a tavalyi lépés? Az egyéni és kollektív folyama­tok, viszonyulások egyaránt megújítást kívánnak. Úgyszólván ahány perc, annyi konstelláció! A múltból sosem lehetett megélni. A mindenkori manna szavatos­sági ideje a következő nappal lejár. A jö­vő küszöbét úgy hívják, hogy ma. Ezt pedig tartalmában, kisugárzásában minő­ségileg új lélekkel-emberséggel érdemes átlépnünk. KÍshitűen csak hosszú és ke­serves bolyongásra ítéljük magunkat. A Mózes utáni vezér, Józsué, akire az ígé­ret Földjének elfoglalását bízta Isten, ezt az igen hangsúlyos, kétszer is megismé­telt parancsot kapta Urától: Légy bátor és erős! Akinek csak valamit is jelent az a szó: Isten, vegye ezt komolyan. Nincs olyan ember, akinek ne volna küldetése, csak olyan van, aki ezt nem óhajtja észreven­ni, mind mélyebben felismerni, és cselek­vésre váltani. Rendeltetésünk megvaló­sításához pedig még önmagunkkal szem­ben is erősnek és bátornak kell lennünk - e nélkül nem megy! „Nézzünk fel Jézus­ra, a hit szerkőjére és beteljesítőjére" - biztat a Zsidóknak írt levél (12. 2) a Bib­liából. Távlat nélkül bajos tájékozódni. S nálunk divat lett a lehorgasztott fej, jó, ha bele nem fúlunk a magunk és mások panaszáradatába. Teljesen érthető ez, főként ha krónikusan lefelé nézünk, fel viszont szinte sosem. Márpedig „a szí­vünk azé, aki fölemeli ”, ahogy JózsefAt­tila megfogalmazta. Dávid király talán legmegragadóbb zsoltárát éppen a mély­ségből kiáltotta az égre, mert az elnye­léssel fenyegető mélység őt erre késztet­te, hogy végre fölnézzen! így lehet túl­látnunk önmagunkon, szorongásainkon, elhatároltságunkon mind egyéni, mind kis- vagy nagyközösségi tekintetben. 2. Veseátültetésre váró fiatalember mond­ta egy klinikán: „Én itt vettem észre, hogy hányán állnak rosszabbul, mint én". Nagyjából ugyanezt fogalmazta meg más valaki: „Pár éve ismétlődő imám: Uram, könyörülj azokon, akik boldogok lennének, ha csak annyi bajuk volna, mint nekem". Félelmetes szintre tudjuk fejleszteni az önboldogtalanítást a hálátlan optikájával: látjuk azt, ami (már vagy még) nincs, s szem elől veszítjük, ami van, vagy még lehet. A zebrán átke­lőben ismeretlen melós dohog a fülem­be: „Egész évben összesen nem keresek annyit, mint egy német szakmunkás egyetlen hónap alatt!” Lám, vágyálma­inkban játszi könnyedséggel tudunk „fel­felé” nézni, nyakmerevedésig. Való hely­zetünktől elrugaszkodott igényburjánzás tapasztalható az átlagnál jobban keresők­nél is. Nemegyszer szinte halálos adag önkeserítéssel. Igaz, hogy nem feltétlenül vigasz, ha másnak még sanyarúbb a helyzete. De ha a mostohább sorsúakat - százezreket, sőt milliárdokat - töröljük látószögünkből, buzgón irigyeljük vi­szont az állítólag boldogokat, akkor osz­tályrészünk sikeres öndühítés, eget kor­mozó, emésztő sötétenlátás lesz, ami akár meg is betegíthet bennünket. Ez az­tán a perspektíva! Ilyen lelkülettel még hanyatt is dobhatjuk magunkat a jövő kapuja előtt, s vérmérsékletünktől függő­en átkozódhatunk vagy sírhatunk - ahe­lyett hogy a gyönge fölemelné a még gyöngébbet, a csekély hitű a teljesen hi- tevesztettet, a félszemű a vakot. Légy embertársad Krisztusa! - mondta a me­rész kifejezéseiről is ismert Luther. Aki­nek van szeme a látásra, és felnéz a hitre ébresztő és teljességre vezető Jézusra, az a keresztről - de csakis arról - leolvashat­ja, hogyan szeret az Isten. Ilyen véres ko- molyan-feltámadásig menően! S az e földi síkon sem lehet reménytelen. Mi­ért? Mert megragadta a mindenség Urá­nak lebeszélhetetlen irgalma. 3. „ Előttünk egy nemzetnek sorsa áll." Az ország totálrenoválása a fejünk fölött fo­lyik, mert nincs egy másik Magyaror­szág, amelybe átsétálhatnánk, mondjuk, egy évtizedre, s olyanok sincsenek, akik eközben helyettünk megcsinálnák ezt az átépítést - amelynek bennünk magunkban is végbe kell mennie. Közben persze po­tyog fejünkre a vakolat, fodémet-padlót cserélnek, közfalat odébb raknak, alanyai és tárgyai vagyunk egy szédületes nagy átrendeződésnek. S ki hogyan éli meg és bírja ezt a kollektív operációt? A legne­hezebb általában annak, akit csak az ér­dekel: mások mit tesznek érte. Ez a vára­kozó alapállás. Aki úgy érzi: érte min­denki felelős, és ezért joggal szidható. Ez a típus őrlődik, miközben maga is őröl másokat. Az olyannyira szükséges ÚJ magatar­tás viszont az elkötelezettség, a felelős megragadottság, a hit, a remény és a sze­retet. Ezek nélkül a mai kevésnél sokkal többön is csak marakodni tudnánk! Ösz- szesen 4 évet töltöttem nyugati tájakon. Bízvást állíthatom: ott is csak az nevez­hető tartósan kiegyensúlyozottnak s megközelítőleg boldognak, akinek van hite, aki életének értelmét a mások minél jobban elvégzett szolgálatában látja, akit végső soron az isteni szeretet befogadása s továbbadása vezérel. Weöres Sándor sorai jutnak eszembe: „Mindünknek mit kívánjak próbáink előtt? Kevesebb étvá­gyat, és több életerőt". „Légy bátor és erős ”- ez parancs. S ha ezt a „ Legyen! ”- nel világot teremtő Isten mondja, akkor ennek teljesítése őáltala lehetséges. Fe­lelősek vagyunk érte. Szóljon megint a Zsidóknak írt levél (10, 38-39): „Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás embe­rei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hi­té, hogy életet nyerjünk". Ez az az Új, amely soha meg nem kopik. Dr. Bodrog Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom