Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-05-11 / 19. szám

Evangélikus Elet 62. ÉVFOLYAM 19. SZÁM 1997. MÁJUS 11. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁNI HATODIK. EXAUDI VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLJKUS _____ HETILAP AR A:40 FT Az egészséges kereszténység: segítő kereszténység. Igen, örül, hogy segíthet. Missziót, feladatokat érez... Mindenben teljesíti azokat a kötelességeket, melyeket számára Isten kijelölt. Aki kezét karba rakja, amikor körülötte segítségért kiáltoznak, nem egészséges lelkű ember. Ordass Lajos A TARTALOMBÓL MÚLT, JELEN ÉS JÖVŐ -JÉZUS KEZÉBEN DIAKONISSZA-AVATÁS A FÉBÉ ANYAHÁZBAN FÓT Halló? Régi leírások szerint, amikor Puskás Tivadar föl­találta a telefonközpontot és kipróbálták az össze­köttetést, segédje így szólt a készülékbe: Halló? S innen ered máig ez a telefonos megszólítás. Halló? Hallatszik? Van-e ott valaki a vonal má­sik végén? Vagy hiába mondok bármit is? Nagy kérdése ez az imádkozás útján elinduló embernek. Csak a négy fal között beszélek magamban? Vagy „a vonal másik végén” ott van Valaki, aki jóakarat­tal meghallgat engem? Exaudi - „Halld meg Uram, hívó hangomat”. Zsolt 27,7. Igénk a nehézségek közt lévő, bajba ke­rült ember reménykedő imádsága. Jobbra, balra, előre, hátra már hiába fordul segítségért. De fölfe­lé még mindig tekinthet. Mint a verembe esett em­ber, aki fölfelé tekint és az eget láthatja. S tudja, hogy csak fölülről várhat segítséget. Sokszor magunktól nem akarunk Istenhez for­dulni. Be kell szorítania életünk egy sarkába - s ott vagy összeomlunk vagy fölfelé tekintünk, azaz imádkozunk. A zsoltáros Dávid tudta, hogy az ál­landó stressznek kitett életében vagy kiborul vagy leborul. Ha nem borul le imádságban Isten előtt, akkor kiborul. Ha pedig leborul, akkor valóságos lesz az imádságot meghallgató Úr személyes jelen­léte és válasza. Ma is így van. Pattanásig feszült helyzetekben, szakadásig feszülő gondok között: vagy Istenhez kiáltasz segítségért, vagy minden összeomlik. Van, aki a nehézségek súlya alatt összeroppan, más közömbössé, fásulttá lesz, megint mások a narkotikumokba és egy álomvilág­ba menekülnek. De lehet másképp is! Amikor véget ér a te bölcsességed, erőd, ügyességed - elkezdődik az Övé. Istent segítségül hívni az fogja, aki belátta, hogy kevés a maga ereje és hiszi, hogy az Úr segít­ségével többre juthat. De miért kell csapdába esni, hogy elindulj az Úr útján?! Mások példája alapján és a Bibliából is tud­hatod: a bűn elválaszt minden jótól. Istentől, em­berektől, az eredményekben való gyönyörködéstől, megelégedettségtől, békességtől. Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűn válaszfalát eltávolítsa életed­ből. Boldogságod útjából. Dávid példája biztat, csak ennyit kell tenni: imádkozni. „Halld még Uram, hívó hangomat!” A hívó hangról a segélykérő telefon jut az eszembe. Száma minél egyszerűbb kell, hogy le­gyen, hogy könnyen megjegyezhessük. Bajunkban csak össze kell tenni a kezünket és Őt megszólíta­ni: „Mennyei Atyám!" Akiben bízhatom, mint egy jó szülőben a gyermek. „Jézusom” - akinek a neve is Szabadítót jelent - „segíts rajtam!” A segélykérő szám mögött mindig egy konkrét személy áll. Megszólal, konkrét segítséget ad. Hidd és bízzál: Jézus él, meghallgatja imádságodat. Híd­ja, mi a gondod és helyzetedet jóra fordítja. Neked válaszol, a te kérdésedre. A múltkor ifjúsági cso­portunkból az egyik leányt megtámadta valaki. Csak annyit tudott kiáltani: „Jézus, segíts!” - de hit­tel, nem szólamként - és a támadó keze azonnal le­hanyatlott és összevissza elkezdett föl és le futkos­ni... Jézus valósága a te életed gyakorlati tapaszta­lata is lehet. Hiszed ezt? Végül, ^hívószám mögött a segítség már elő van készítve. Azonnal indulhat. Nem a híváskor gon­dolkodnak rajta, hogy mit és hogyan kellene tenni. Akkor talán már késő lenne indulni is. Gondosko­dó Mennyei Atyánk időszámításunk kezdetén tel­jessé és késszé tette segítségét. Az Úr Jézus kétezer éve meghalt értünk a kereszten, hogy bűneinkből megváltónk, bajainkban szabadítónk legyen. Bár­milyen hirtelen és sürgős helyzetben is Hozzá for­dulhatsz. A hívást várja. A te hívásodat. Csak any- nyit, hogy Őfelé fordulj és Benne bízz! Exaudi - a mélységből kiáltok. „Halld meg Uram, hívó hango­mat!” Halló? Meghallja? Honnan tudhatod? Ab­ból, hogy bizonyosan válaszol! Széli Bulcsú Konfirmáció 1997, Kecskemét Hideg tavaszi reggelre ébredtünk a húsvét utáni el­ső vasárnapon. Drága lesz idén a baracklekvár, el­fagytak a gyümölcsösök, a reggeli híradásokból azt is megtudtuk, hogy a kajszit körülbelül kétméteres ma­gasságban károsította a fagy. Mennyi kárbaveszett munka, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, kétség. Konfirmációi alkalomra gyülekezünk. Szokásos gyakorlatunk szerint egyben van a vizsga és az isten- tisztelet. Rohanó világunk kényszere ez, mert így ezen a napon együtt tud lenni a „szétszóródott” család. Csendes orgonaszó imádságra hívó hangja elgondol­kodtat. A feldíszített templom, a sok ismerős és még több ismeretlen arc - múlt, jelen, jövő - imádságra in­dít. Hat hónappal ezelőtt újra indultunk, húszán. Megkezdődött a konfirmációi oktatás, hogy megta­nuljuk egyházunk tanítását, hogy közelebb jussunk egymáshoz, gyülekezethez, Istenhez és önmagunk­hoz. Nem volt könnyű az út, ahogyan ma egyik út sem könnyű. Dönteni kellett akkor, amikor megkeresztel­tettük őket, s akkor is, amikor sok kihívást és lehető­séget nyújtó korunkban engedjük őket Isten közelé­be. Csendes imádságomban előttem vannak a hívás­kor bizonytalankodók. „Annyi a szakkör, a különóra, a hobbi foglalkozás”, vagy egyszerűen az időpont al­kalmatlan. - Akarsz-e menni? - szülői felelőtlensége és döntése. Csoda ez, ami ma történik. Isten látható kegyelme, aminek tanúi vagyunk. Az orgona hangja felerősödik és már vonulnak az oltártérbe a fiatalok, hófehér ruhában, szívükben a megméretés feszültségével, szemükkel keresve azt, hol vannak azok, akik miattuk jöttek el, akik szeretik őket. Elhangzanak a nevek, bemutatkoznak és válaszol­nak a kérdésekre. Bizonyítják, hogy megtanulták az egyház alapvető tanítását Káténk alapján. A gyüleke­zet ismétel, emlékezik és fiatalodik. A prédikációban a kijelölt ige alapján Péter tesz bi­zonyságot Jézusról a sánta meggyógyítása után. A fel­támadott Jézus nevében - nem a saját erőnkkel vittük mindezt véghez. Ezt tapasztaltuk eddig is, de mintha a mai istentiszteletnek is itt lenne a fordulópontja. Ennyit lehetett megtanulni, ennyiről lehetett számot adni emberek előtt. Most Isten előtt kell megállni, üres kézzel és elfogadni azt, amit megszerezni, kiér­demelni soha nem tudnánk, de mindent megkapha­tunk kegyelemből. Elkezdődik a megerősítés. Megvalljuk hitünket és a fiatalok a Bibliára tett kézzel elmondják fogadalmu­kat. Egyenként részesülnek az áldásban, miután kije­lentik, hogy ebben a hitben megmaradnak és erről ki­tartó hűséggel fognak bizonyságot tenni. Csak ilyen­kor érezzük, hogy nem a vizsga a legnehezebb a kon­firmációs alkalmon, hanem ami utána következik és folytatódik. Felügyelői köszöntés és ifjúsági hívás hangzik el ezután gyülekezetbe, szolgálatra. Gyülekezetünkben egy szép esemény előzi meg az úrvacsorái liturgiát. Minden gyermek odamegy szülei­hez, hozzátartozóihoz és elmondják együtt a bocsá­natkérő beszédet. Ebben megköszönik a kapott sze- retetet, gondoskodást, imádságot. Bocsánatot kémek a hántások, a mulasztások miatt. Ezután részesülnek Krisztus testének és vérének közösségében. Nem csak könnyre fakasztó alkalom ez, hanem tudatos nevelés is arra, hogy ha mi bocsánatot kérünk és várunk Isten­től, akkor mi is meijünk bocsánatot kérni és megbo­csátani egymásnak. Az Istennel való találkozás csodá­járól, hiszem, csak a megélt közösség átélői tudnak. Csak azok értik meg, mi is történik Krisztus értünk adott testének és vérének vételében. - Bűnbánat- bűnbocsánat, ítélet-kegyelem, csodálatos összefüggé­sében. A most először úrvacsorázók után a hozzátartozók és a gyülekezet együtt örülő tagjai is részesülnek a szentségben. A záró imádság a hála és a köszönet sza­vai mellett Istentől kéri a folytatás lehetőségét és ál­dását, hogy ne „lekonfirmálva”, vagy „kikonfirmál­va”, hanem „megkonfirmálva” mehessünk tovább. Hideg reggel - károsító fagy után -, Isten megele­venítő csodáját átélve hiszem, van folytatás. Kegyel­méből lesz gyümölcs, lesz termés a gyümölcsösökben. Lesz a gyülekezetben, az egyházban, a világban. * Kis János ÉLETÜNK FONTOS ESEMÉNYE VOLT Konfirmandusok konfirmációjukról Fehérvasámap tartotta meg zsúfolásig megtelt templomában a mosonmagyaróvári gyülekezet kon­firmációi ünnepélyét. Tizenkét fiatal ígérte meg az ol­tár előtt, hogy az evangélikus egyházhoz és annak ta­nításához hű marad. Álljon itt először is annak a ti­zenkét konfirmandusnak a neve, akik vizsgájuk után először vettek részt a gyülekezeti gyónásban és az úr­vacsoraosztásban: Antal Dóra, Bodács Eszter, Brasch András, Csépi Attila, Gecsei Zsófia, Győrig Mihály, Ma­jor István, Nagy Veronika, Schally Gergely, Scheib Zsó­fia, Sólyom Réka, Végh Zsófia. Közülük néhánytól megkérdeztük, mit jelentett számukra a konfirmáció. Schally Gergely: Fontos eseménynek tartom életem­ben a konfirmációt. Korábban nem volt kapcsolatom a gyülekezettel, így a konfirmációi oktatás során hal­lottam először a keresztségben nyert kegyelemről, és arról, hogy Jézus Krisztus halála révén megváltott let­tem. Jó érzés, hogy konfirmációmnak köszönhetően a gyülekezet nagykorú tagjává válhattam, egyenrangú tagként vehetek részt annak életében. Ez egy jó kez­dés, aminek szeretném, ha folytatása lenne. Végh Zsófia: Elsős korom óta járok hittanra és izga­tottan vártam konfirmációmat. Úgy érzem, nagy lé­pést tettem Isten felé. Megerősített konfirmációm ab­ban az elszánásomban, hogy Jézus tanítványaként, benne hívő emberként éljem le az életemet. Ezután az ünnepi alkalom után sem akarom elhagyni a temp­lomot és a gyülekezetét. Örülök annak is, hogy büsz­kék voltak rám a családban. Scheib Zsófia: Bátyám a soproni evangélikus líce­umban tanul, édesanyám a mosonmagyaróvári gyüle­kezet presbitere, így teljes mértékben adott az evan­gélikus háttér. Visszagondolva bátyám konfirmációjá­ra, nagy várakozás élt bennem eziránt a fontos ese­mény iránt. Az évek során sokat tanultam a hittanórá­kon és a konfirmációi órákon. Örömmel tapasztal­tam, hogy a mindennapi életben hasznosítani tudtam a hallottakat. Képes voltam arra, hogy megbocsássak másnak és én is tudtam bocsánatot kérni. Örülök, hogy eljutottam eddig és kérem a jó Istent, hogy amit elkezdett bennem azt végezze is be. Sólyom Réka: A konfirmációi fogadalmam elmon­dása közben döbbentem rá arra, hogy most az Isten- előtt teszek esküt arra nézve, hogy hűséges maradok őhozzá. Most már komolyabban veszem keresztsége- met és mindazt, ami az egyház tanításából fakad. A nagypapám sajnos a kórházban fekszik, így nem tu­dott itt lenni konfirmációmon, de biztos vagyok ab­ban, hogy lélekben velem volt és büszke volt rám. Kiss Miklós • • Ünnep Farádon és Jobaházán Nem vert sereg vagyunk, de valljuk, hogy életünket ma nem lehet másképpen megélni, csak Krisztussal! Törté­nelmi példák is bizonyítják, hogy az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk! Azzal az imádságos kí­vánsággal fejezte be igehirdetését az egyházkerület püs­pöke, hogy „legyetek boldog, győzelmes életű keresztyének, akiknek nevét nem törli ki az ÚR az élet könyvéből. ” A templomi istentisztelet ünnepi hangulatát Szűcs Péter orgonamuzsikája, kísérete, kürtszóló, a farádi és a soproni líceumi énekkar szolgálata emelte. (Folytatás a 3. oldalon) Mit várunk a résztvevőktől? Fehérvasámap nagyon szép volt Kis-Alföldön a farádi templom! Nemcsak azért, mert évek óta szor­galmas kezek újjávarázsolták, kívül-belül tatarozták, hanem, mert tele volt! Minden templom szép, mert Isten háza, de legszebb templom a tele templom! A farádi evangélikusok hálaadásra hívták meg D. Szebik Imre püspököt. A püspökkel együtt pedig eljött a Duna Televízió munkacsoportja is. Európa-szerte képernyők előtt ülők láthatták a farádi templomban sokakért imádkozók, éneklők, igére hallgatók figyelmes arcát és hallhatták Isten sze- retetének erőt adó igéjét. Isten Szentlelke hatalmas látható és láthatatlan gyülekezetét gyűjtött össze Farádon is, és szerte a tévék képernyői előtt. D. Szebik Imre püspök igehirdetésében (ÍJn 5,1-4) a feltámadott Jézusban bízó hit világot legyőző erejéről beszélt. Ebből a hitből meglátszik-e valami életünkben, gondolkodásunkban és cselekedeteinkben? Mert csak a Jézusból áradó szeretet tart meg és abból árad erő is. Ha Jézus Krisztus erőterébe kerülünk, akkor már parancso­latai sem nehezek! Aki szereti az URat, az tud jót tenni. Mindenekelőtt a legfontosabb­ra kell gondol­nunk, hogy va­lóban legyenek résztvevők a ter­vezett első Or­szágos Evangélikus Találkozón, Pakson. Hogy megérkezzenek. Ne essünk gyorsan abba a hibába, hogy azt gondoljuk: ez mások ügye, miért foglalkozzam vele én. Sok alkalmunk szenvedte már meg ezt a gondolkodást. Csak akkor vá­lik egy ilyen alkalom igazán élet­erőssé, hogyha hatalmas imádkozó háttér veszi körül, és sokan érdek­lődnek a közvetlen résztvevőkön kí­vül is afelől, ami Pakson készül, 1997. augusztus 23-24-re. Ébred­nünk kell a közönyből, az enervált- ságból evangélikus gyülekezeteink önálló és közös lelki életében egy­aránt. Nem demonstrációra készülünk és nem is nagygyűlésre, hanem test­véri találkozásra. A „testvéri vigasz­talás” közösségére. Nem kell ma­gunkkal hoznunk a búskomorság, kiábrándultság vagy csalódottság bénító eszközeit. Nem kell sértődé­seket és egyéni fájdalmakat cipelni az ország különböző pontjairól, a vendéglátó városba. Nem kell be­csomagolnunk a félelmeinket vagy bizonytalanságunkat sem. De annál inkább szükség van arra, hogy má­sokat - már az odavezető úton is közösséget építve - hozzunk ma­gunkkal. Noha korlátozott a részvé­tel lehetősége, mégse jöjjünk egye­dül. A közös utazás is összekovácsol ismeretlen életeket. Akik idegen­ként indulnak otthonról, Paksra már ismerősként érkezhetünk, és Isten Szendéikében bízva, testvér­ként indulhatunk majd vissza a gyü­lekezetünkbe. Hozzuk el az Evangélikus Éne­keskönyvünket, hogy eleink példá­ját követve, sokat énekelhessünk együtt. Ének és énekeskönyv már önmagában is jelezni fogja, hogy hova jövünk. Hálaadás nélkül nincs építés. Hozzuk magunkkal a Bibliánkat, hogy követni tudjuk az előadások, istentiszteletek és bibliakörök igéit. Hozzuk magunkkal a legkedvesebb igénket, hogy élőszóban is elmond­hassuk majd a melletünk ülőnek. Bizonyságtétel nélkül nincs Ijjulás. Nem felesleges egy-egy kép a sa­ját templomunk és gyülekezetünk életéről, hogy a vendéglátóknak vagy új ismerőseinknek be tudjunk számolni eddigi életutunkról. Sze­mélyesség nélkül nincs testvériség. De jó lenne sok érdeklődő, nyi­tott szívű és az évezred végén is egyházszerető „jól felkészült” résztvevő, akik képesek adni és elfogadni Isten kezének ajándékait Pakson! Odaszánás nélkül nincs találkozás. A legfontosabb előkészület addig sem lehet más, mint a sokszor el­mondott buzdítás: „Minden imádsá­gotokban és könyörgésetekben imád­kozzatok mindenkor a Lélek által” (Ef 6,18). Ha ezt az újult lelkületet gyakoroljuk és majd elhozzuk Paks­ra, akkor lehet igazán áldott a ké­szülésünk, csomagolásunk, tervezé­sünk, utazásunk és nem utolsósor­ban a részvételünk is. Szabó Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom