Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-05-11 / 19. szám
Evangélikus Elet 62. ÉVFOLYAM 19. SZÁM 1997. MÁJUS 11. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁNI HATODIK. EXAUDI VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLJKUS _____ HETILAP AR A:40 FT Az egészséges kereszténység: segítő kereszténység. Igen, örül, hogy segíthet. Missziót, feladatokat érez... Mindenben teljesíti azokat a kötelességeket, melyeket számára Isten kijelölt. Aki kezét karba rakja, amikor körülötte segítségért kiáltoznak, nem egészséges lelkű ember. Ordass Lajos A TARTALOMBÓL MÚLT, JELEN ÉS JÖVŐ -JÉZUS KEZÉBEN DIAKONISSZA-AVATÁS A FÉBÉ ANYAHÁZBAN FÓT Halló? Régi leírások szerint, amikor Puskás Tivadar föltalálta a telefonközpontot és kipróbálták az összeköttetést, segédje így szólt a készülékbe: Halló? S innen ered máig ez a telefonos megszólítás. Halló? Hallatszik? Van-e ott valaki a vonal másik végén? Vagy hiába mondok bármit is? Nagy kérdése ez az imádkozás útján elinduló embernek. Csak a négy fal között beszélek magamban? Vagy „a vonal másik végén” ott van Valaki, aki jóakarattal meghallgat engem? Exaudi - „Halld meg Uram, hívó hangomat”. Zsolt 27,7. Igénk a nehézségek közt lévő, bajba került ember reménykedő imádsága. Jobbra, balra, előre, hátra már hiába fordul segítségért. De fölfelé még mindig tekinthet. Mint a verembe esett ember, aki fölfelé tekint és az eget láthatja. S tudja, hogy csak fölülről várhat segítséget. Sokszor magunktól nem akarunk Istenhez fordulni. Be kell szorítania életünk egy sarkába - s ott vagy összeomlunk vagy fölfelé tekintünk, azaz imádkozunk. A zsoltáros Dávid tudta, hogy az állandó stressznek kitett életében vagy kiborul vagy leborul. Ha nem borul le imádságban Isten előtt, akkor kiborul. Ha pedig leborul, akkor valóságos lesz az imádságot meghallgató Úr személyes jelenléte és válasza. Ma is így van. Pattanásig feszült helyzetekben, szakadásig feszülő gondok között: vagy Istenhez kiáltasz segítségért, vagy minden összeomlik. Van, aki a nehézségek súlya alatt összeroppan, más közömbössé, fásulttá lesz, megint mások a narkotikumokba és egy álomvilágba menekülnek. De lehet másképp is! Amikor véget ér a te bölcsességed, erőd, ügyességed - elkezdődik az Övé. Istent segítségül hívni az fogja, aki belátta, hogy kevés a maga ereje és hiszi, hogy az Úr segítségével többre juthat. De miért kell csapdába esni, hogy elindulj az Úr útján?! Mások példája alapján és a Bibliából is tudhatod: a bűn elválaszt minden jótól. Istentől, emberektől, az eredményekben való gyönyörködéstől, megelégedettségtől, békességtől. Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűn válaszfalát eltávolítsa életedből. Boldogságod útjából. Dávid példája biztat, csak ennyit kell tenni: imádkozni. „Halld még Uram, hívó hangomat!” A hívó hangról a segélykérő telefon jut az eszembe. Száma minél egyszerűbb kell, hogy legyen, hogy könnyen megjegyezhessük. Bajunkban csak össze kell tenni a kezünket és Őt megszólítani: „Mennyei Atyám!" Akiben bízhatom, mint egy jó szülőben a gyermek. „Jézusom” - akinek a neve is Szabadítót jelent - „segíts rajtam!” A segélykérő szám mögött mindig egy konkrét személy áll. Megszólal, konkrét segítséget ad. Hidd és bízzál: Jézus él, meghallgatja imádságodat. Hídja, mi a gondod és helyzetedet jóra fordítja. Neked válaszol, a te kérdésedre. A múltkor ifjúsági csoportunkból az egyik leányt megtámadta valaki. Csak annyit tudott kiáltani: „Jézus, segíts!” - de hittel, nem szólamként - és a támadó keze azonnal lehanyatlott és összevissza elkezdett föl és le futkosni... Jézus valósága a te életed gyakorlati tapasztalata is lehet. Hiszed ezt? Végül, ^hívószám mögött a segítség már elő van készítve. Azonnal indulhat. Nem a híváskor gondolkodnak rajta, hogy mit és hogyan kellene tenni. Akkor talán már késő lenne indulni is. Gondoskodó Mennyei Atyánk időszámításunk kezdetén teljessé és késszé tette segítségét. Az Úr Jézus kétezer éve meghalt értünk a kereszten, hogy bűneinkből megváltónk, bajainkban szabadítónk legyen. Bármilyen hirtelen és sürgős helyzetben is Hozzá fordulhatsz. A hívást várja. A te hívásodat. Csak any- nyit, hogy Őfelé fordulj és Benne bízz! Exaudi - a mélységből kiáltok. „Halld meg Uram, hívó hangomat!” Halló? Meghallja? Honnan tudhatod? Abból, hogy bizonyosan válaszol! Széli Bulcsú Konfirmáció 1997, Kecskemét Hideg tavaszi reggelre ébredtünk a húsvét utáni első vasárnapon. Drága lesz idén a baracklekvár, elfagytak a gyümölcsösök, a reggeli híradásokból azt is megtudtuk, hogy a kajszit körülbelül kétméteres magasságban károsította a fagy. Mennyi kárbaveszett munka, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, kétség. Konfirmációi alkalomra gyülekezünk. Szokásos gyakorlatunk szerint egyben van a vizsga és az isten- tisztelet. Rohanó világunk kényszere ez, mert így ezen a napon együtt tud lenni a „szétszóródott” család. Csendes orgonaszó imádságra hívó hangja elgondolkodtat. A feldíszített templom, a sok ismerős és még több ismeretlen arc - múlt, jelen, jövő - imádságra indít. Hat hónappal ezelőtt újra indultunk, húszán. Megkezdődött a konfirmációi oktatás, hogy megtanuljuk egyházunk tanítását, hogy közelebb jussunk egymáshoz, gyülekezethez, Istenhez és önmagunkhoz. Nem volt könnyű az út, ahogyan ma egyik út sem könnyű. Dönteni kellett akkor, amikor megkereszteltettük őket, s akkor is, amikor sok kihívást és lehetőséget nyújtó korunkban engedjük őket Isten közelébe. Csendes imádságomban előttem vannak a híváskor bizonytalankodók. „Annyi a szakkör, a különóra, a hobbi foglalkozás”, vagy egyszerűen az időpont alkalmatlan. - Akarsz-e menni? - szülői felelőtlensége és döntése. Csoda ez, ami ma történik. Isten látható kegyelme, aminek tanúi vagyunk. Az orgona hangja felerősödik és már vonulnak az oltártérbe a fiatalok, hófehér ruhában, szívükben a megméretés feszültségével, szemükkel keresve azt, hol vannak azok, akik miattuk jöttek el, akik szeretik őket. Elhangzanak a nevek, bemutatkoznak és válaszolnak a kérdésekre. Bizonyítják, hogy megtanulták az egyház alapvető tanítását Káténk alapján. A gyülekezet ismétel, emlékezik és fiatalodik. A prédikációban a kijelölt ige alapján Péter tesz bizonyságot Jézusról a sánta meggyógyítása után. A feltámadott Jézus nevében - nem a saját erőnkkel vittük mindezt véghez. Ezt tapasztaltuk eddig is, de mintha a mai istentiszteletnek is itt lenne a fordulópontja. Ennyit lehetett megtanulni, ennyiről lehetett számot adni emberek előtt. Most Isten előtt kell megállni, üres kézzel és elfogadni azt, amit megszerezni, kiérdemelni soha nem tudnánk, de mindent megkaphatunk kegyelemből. Elkezdődik a megerősítés. Megvalljuk hitünket és a fiatalok a Bibliára tett kézzel elmondják fogadalmukat. Egyenként részesülnek az áldásban, miután kijelentik, hogy ebben a hitben megmaradnak és erről kitartó hűséggel fognak bizonyságot tenni. Csak ilyenkor érezzük, hogy nem a vizsga a legnehezebb a konfirmációs alkalmon, hanem ami utána következik és folytatódik. Felügyelői köszöntés és ifjúsági hívás hangzik el ezután gyülekezetbe, szolgálatra. Gyülekezetünkben egy szép esemény előzi meg az úrvacsorái liturgiát. Minden gyermek odamegy szüleihez, hozzátartozóihoz és elmondják együtt a bocsánatkérő beszédet. Ebben megköszönik a kapott sze- retetet, gondoskodást, imádságot. Bocsánatot kémek a hántások, a mulasztások miatt. Ezután részesülnek Krisztus testének és vérének közösségében. Nem csak könnyre fakasztó alkalom ez, hanem tudatos nevelés is arra, hogy ha mi bocsánatot kérünk és várunk Istentől, akkor mi is meijünk bocsánatot kérni és megbocsátani egymásnak. Az Istennel való találkozás csodájáról, hiszem, csak a megélt közösség átélői tudnak. Csak azok értik meg, mi is történik Krisztus értünk adott testének és vérének vételében. - Bűnbánat- bűnbocsánat, ítélet-kegyelem, csodálatos összefüggésében. A most először úrvacsorázók után a hozzátartozók és a gyülekezet együtt örülő tagjai is részesülnek a szentségben. A záró imádság a hála és a köszönet szavai mellett Istentől kéri a folytatás lehetőségét és áldását, hogy ne „lekonfirmálva”, vagy „kikonfirmálva”, hanem „megkonfirmálva” mehessünk tovább. Hideg reggel - károsító fagy után -, Isten megelevenítő csodáját átélve hiszem, van folytatás. Kegyelméből lesz gyümölcs, lesz termés a gyümölcsösökben. Lesz a gyülekezetben, az egyházban, a világban. * Kis János ÉLETÜNK FONTOS ESEMÉNYE VOLT Konfirmandusok konfirmációjukról Fehérvasámap tartotta meg zsúfolásig megtelt templomában a mosonmagyaróvári gyülekezet konfirmációi ünnepélyét. Tizenkét fiatal ígérte meg az oltár előtt, hogy az evangélikus egyházhoz és annak tanításához hű marad. Álljon itt először is annak a tizenkét konfirmandusnak a neve, akik vizsgájuk után először vettek részt a gyülekezeti gyónásban és az úrvacsoraosztásban: Antal Dóra, Bodács Eszter, Brasch András, Csépi Attila, Gecsei Zsófia, Győrig Mihály, Major István, Nagy Veronika, Schally Gergely, Scheib Zsófia, Sólyom Réka, Végh Zsófia. Közülük néhánytól megkérdeztük, mit jelentett számukra a konfirmáció. Schally Gergely: Fontos eseménynek tartom életemben a konfirmációt. Korábban nem volt kapcsolatom a gyülekezettel, így a konfirmációi oktatás során hallottam először a keresztségben nyert kegyelemről, és arról, hogy Jézus Krisztus halála révén megváltott lettem. Jó érzés, hogy konfirmációmnak köszönhetően a gyülekezet nagykorú tagjává válhattam, egyenrangú tagként vehetek részt annak életében. Ez egy jó kezdés, aminek szeretném, ha folytatása lenne. Végh Zsófia: Elsős korom óta járok hittanra és izgatottan vártam konfirmációmat. Úgy érzem, nagy lépést tettem Isten felé. Megerősített konfirmációm abban az elszánásomban, hogy Jézus tanítványaként, benne hívő emberként éljem le az életemet. Ezután az ünnepi alkalom után sem akarom elhagyni a templomot és a gyülekezetét. Örülök annak is, hogy büszkék voltak rám a családban. Scheib Zsófia: Bátyám a soproni evangélikus líceumban tanul, édesanyám a mosonmagyaróvári gyülekezet presbitere, így teljes mértékben adott az evangélikus háttér. Visszagondolva bátyám konfirmációjára, nagy várakozás élt bennem eziránt a fontos esemény iránt. Az évek során sokat tanultam a hittanórákon és a konfirmációi órákon. Örömmel tapasztaltam, hogy a mindennapi életben hasznosítani tudtam a hallottakat. Képes voltam arra, hogy megbocsássak másnak és én is tudtam bocsánatot kérni. Örülök, hogy eljutottam eddig és kérem a jó Istent, hogy amit elkezdett bennem azt végezze is be. Sólyom Réka: A konfirmációi fogadalmam elmondása közben döbbentem rá arra, hogy most az Isten- előtt teszek esküt arra nézve, hogy hűséges maradok őhozzá. Most már komolyabban veszem keresztsége- met és mindazt, ami az egyház tanításából fakad. A nagypapám sajnos a kórházban fekszik, így nem tudott itt lenni konfirmációmon, de biztos vagyok abban, hogy lélekben velem volt és büszke volt rám. Kiss Miklós • • Ünnep Farádon és Jobaházán Nem vert sereg vagyunk, de valljuk, hogy életünket ma nem lehet másképpen megélni, csak Krisztussal! Történelmi példák is bizonyítják, hogy az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk! Azzal az imádságos kívánsággal fejezte be igehirdetését az egyházkerület püspöke, hogy „legyetek boldog, győzelmes életű keresztyének, akiknek nevét nem törli ki az ÚR az élet könyvéből. ” A templomi istentisztelet ünnepi hangulatát Szűcs Péter orgonamuzsikája, kísérete, kürtszóló, a farádi és a soproni líceumi énekkar szolgálata emelte. (Folytatás a 3. oldalon) Mit várunk a résztvevőktől? Fehérvasámap nagyon szép volt Kis-Alföldön a farádi templom! Nemcsak azért, mert évek óta szorgalmas kezek újjávarázsolták, kívül-belül tatarozták, hanem, mert tele volt! Minden templom szép, mert Isten háza, de legszebb templom a tele templom! A farádi evangélikusok hálaadásra hívták meg D. Szebik Imre püspököt. A püspökkel együtt pedig eljött a Duna Televízió munkacsoportja is. Európa-szerte képernyők előtt ülők láthatták a farádi templomban sokakért imádkozók, éneklők, igére hallgatók figyelmes arcát és hallhatták Isten sze- retetének erőt adó igéjét. Isten Szentlelke hatalmas látható és láthatatlan gyülekezetét gyűjtött össze Farádon is, és szerte a tévék képernyői előtt. D. Szebik Imre püspök igehirdetésében (ÍJn 5,1-4) a feltámadott Jézusban bízó hit világot legyőző erejéről beszélt. Ebből a hitből meglátszik-e valami életünkben, gondolkodásunkban és cselekedeteinkben? Mert csak a Jézusból áradó szeretet tart meg és abból árad erő is. Ha Jézus Krisztus erőterébe kerülünk, akkor már parancsolatai sem nehezek! Aki szereti az URat, az tud jót tenni. Mindenekelőtt a legfontosabbra kell gondolnunk, hogy valóban legyenek résztvevők a tervezett első Országos Evangélikus Találkozón, Pakson. Hogy megérkezzenek. Ne essünk gyorsan abba a hibába, hogy azt gondoljuk: ez mások ügye, miért foglalkozzam vele én. Sok alkalmunk szenvedte már meg ezt a gondolkodást. Csak akkor válik egy ilyen alkalom igazán életerőssé, hogyha hatalmas imádkozó háttér veszi körül, és sokan érdeklődnek a közvetlen résztvevőkön kívül is afelől, ami Pakson készül, 1997. augusztus 23-24-re. Ébrednünk kell a közönyből, az enervált- ságból evangélikus gyülekezeteink önálló és közös lelki életében egyaránt. Nem demonstrációra készülünk és nem is nagygyűlésre, hanem testvéri találkozásra. A „testvéri vigasztalás” közösségére. Nem kell magunkkal hoznunk a búskomorság, kiábrándultság vagy csalódottság bénító eszközeit. Nem kell sértődéseket és egyéni fájdalmakat cipelni az ország különböző pontjairól, a vendéglátó városba. Nem kell becsomagolnunk a félelmeinket vagy bizonytalanságunkat sem. De annál inkább szükség van arra, hogy másokat - már az odavezető úton is közösséget építve - hozzunk magunkkal. Noha korlátozott a részvétel lehetősége, mégse jöjjünk egyedül. A közös utazás is összekovácsol ismeretlen életeket. Akik idegenként indulnak otthonról, Paksra már ismerősként érkezhetünk, és Isten Szendéikében bízva, testvérként indulhatunk majd vissza a gyülekezetünkbe. Hozzuk el az Evangélikus Énekeskönyvünket, hogy eleink példáját követve, sokat énekelhessünk együtt. Ének és énekeskönyv már önmagában is jelezni fogja, hogy hova jövünk. Hálaadás nélkül nincs építés. Hozzuk magunkkal a Bibliánkat, hogy követni tudjuk az előadások, istentiszteletek és bibliakörök igéit. Hozzuk magunkkal a legkedvesebb igénket, hogy élőszóban is elmondhassuk majd a melletünk ülőnek. Bizonyságtétel nélkül nincs Ijjulás. Nem felesleges egy-egy kép a saját templomunk és gyülekezetünk életéről, hogy a vendéglátóknak vagy új ismerőseinknek be tudjunk számolni eddigi életutunkról. Személyesség nélkül nincs testvériség. De jó lenne sok érdeklődő, nyitott szívű és az évezred végén is egyházszerető „jól felkészült” résztvevő, akik képesek adni és elfogadni Isten kezének ajándékait Pakson! Odaszánás nélkül nincs találkozás. A legfontosabb előkészület addig sem lehet más, mint a sokszor elmondott buzdítás: „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által” (Ef 6,18). Ha ezt az újult lelkületet gyakoroljuk és majd elhozzuk Paksra, akkor lehet igazán áldott a készülésünk, csomagolásunk, tervezésünk, utazásunk és nem utolsósorban a részvételünk is. Szabó Lajos