Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-03-30 / 13. szám
Evangélil is Élet 1997. március 30. jftfo GYERMEKEKNEK Jg, A FIATALOKNAK Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeletkor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek és látták, hogy a kő el van hen- gerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött iQú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt...” (Márk 16,1-6) ...hogy el ne vesszek... Krisztus valóságos Isten és valóságos ember volt egy személyben. Bűntelenül élt, mégis elszenvedte a mi gyötrelmeinket: még a halált és a kárhozatot is. Éreznünk kell annak súlyát, amit velünk együtt minden keresztyén vall: „Megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe.” Azáltal, hogy „megfeszítették, meghalt és eltemették”, átélte az emberek nagy megpróbáltatásait: a testi kínokat, a halál előtti elhagyatott perceket és magát az elmúlást. Ezek félelmetes és rettenetes volta még belátható a mi értelmünkkel is, hiszen földi szenvedésekről van szó. De fel tudjuk-e fogni, mit jelenthet a pokolra való alászállás? A pokol az a hely, ami a legtávolabb van Istentől, a hittől, a szeretettől és a reménytől. Olyan szörnyű, hogy talán csak a nagyon súlyos gondokkal küszködő depressziósoknak és öngyilkosoknak lehet némi elképzelésük róla. A mi Istenünk még ezt is vállalta értünk! De nemcsak elszenvedte, hanem - a hívő keresztyének legnagyobb örömére - le is győzte a halált, hiszen „harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe”. Ezzel tudatta velünk, hogy amellett, hogy emberként létezett itt a Földön, Isten volt. Ő a mi igazi kincsünk, aki hatalmas áldozatot hozott azért, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Adjunk hálát ezért minden nap az Úrnak! Szombatit Katalin Tüdunk-e ma ünnepelni, vagy a külsőség üressé teszi ünnepeinket? Három gondolat húsvétról I. Húsvét üzenete örömüzenet. Nagypénteken a tanítványok nagy bánattal a szívükben lehorgasztott fejű vert seregként mentek hazafelé. Megelevenedtek előttük a Jézussal való együttlét boldog, csodálatos napjai. A gecsemánei utolsó éjszaka is megjelent előttük, de ezt szerették volna kitörölni az életükből. Szégyelték, hogy elaludtak, pedig a Mester arra kérte őket, hogy virrasszanak vele. Úgy érezték, hogy talán soha nem tudnak örülni tcjbbé. Jött azonban a feltámadás nagy vasárnapja. Életük legnagyobb örömét élték át ezen a napon. Bizonyságot szereztek róla, hogy Jézus él! Tisztában voltak vele, hogy többé nem fog velük együtt vándorolni úgy, mint azelőtt, de elegendő volt nekik az a tudat, hogy a sötétség fejedelme nem aratott diadalt a jó és a szent Mester felett. Húsvét számunkra is örömüzenet. Azt hirdeti nekünk is, hogy Jézus, aki olyan jó, tiszta és szeretőszívű volt mindenkivel szemben, aki magához ölelte és megáldotta a kisgyermekeket, most is közel van hozzánk, noha mi nem látjuk őt. Érezzük jelenlétét, s ugyanakkor határtalan öröm kél szívünkben. II. Húsvét örömüzenete munkára hív. Nagypéntek csüggedt szívű tanítványai bezárkóztak, mert féltek, hogy Uruk sorsára jutnak. Egyik-másik talán arra is gondolt, hogy most már mindennek vége, mehet visz- sza, ahonnan jött, és felveheti a három év előtt Jézusért letett munkaeszközt. Húsvét örömüzenete azonban új életcél felé hajtotta őket. Eszükbe jutott Jézus szava, hogy nekik embereket kell halászniok az evangélium hálójával. Szétszéledtek, hogy hirdessék minden népnek a feltámadott és élő Krisztusról szóló evangéliumot. Húsvét üzenete téged is munkába szólít. Mikor szíved szeretetével Jézus szeretetéről teszel bizonyságot, akkor az élő Krisztus szolgálatában, az ő országa érdekében fejtesz ki munkásságot. III. Húsvét üzenete győzelemről beszél. Ha a tanítványok a saját nyomorúságos hitükkel és bátorságukkal keltek volna útra, bogy hirdessék Jézus tanítását, akkor vállalkozásuk egészen bizonyosan kudarcba fúlt volna. Húsvét boldog élménye azonban csodálatos erőt és bátorságot adott nekik. Jézus győzött! S az ő nevében ők is győzni fognak. A történelem bizonyítja, hogy a keresztyénség útja egy csaknem kétezer éves diadalmenet. Éz a diadal azonban nem utolsósorban azon múlott, hogy minden időben és minden országban akadtak emberek, akik önként és örömmel vállaltak munkát Isten országa érdekében. Most a hívás hozzád szól. Isten országa munkásai hosszú láncot alkotnak az apostoloktól kezdve napjainkig. Te is egyik szeme lehetsz ennek a láncnak. Érre hívogat húsvét örömüzenete. Ha átéled húsvét örömét, és megérted hívó szavát, mellyel Isten szolgálatába szólít, akkor egyszer át fogod élni húsvét diadalmas erejét is a magad és mások életében. Jézus veled van. Előtted megy és egyengeti az utat. Maradj közelében egész életeden át! Dahl Harald VEDD ÉS OLVASD! Játékos ismerkedés a Bibliával A mai feladvány egy „ki mondta, kinek” kérdés, egy „mikor”-ral megnehezítve. Szóval ki mondta, kinek és mikor a következő szavakat: „Ó ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondták a próféták!” Annyit segítségként megsúgok, hogy a történetnek van „némi” köze a húsvéti ünnephez. Jó fejtörést! LABIRINTUS Hogy jut el a három asszony a sírhoz? Ha tudsz, segíts nekik! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyünk, Petőfi u. 359. Reggel felkelsz. Ahogy kinyitod a szemed, belédhasít a tudat; Ma húsvét másnapja van! Ráeszmélsz a mai nap következményeire. O, hogy unod már a sok locsolót, akik álszent arccal pénzt kémek anyádtól, hogy unod már azt a sok ugyanazt! Pedig még fiatal vagy! Máris belefáradtál Felveszéd ünnepi ruhádat, és családod után nézel már ha van. Férfitagjai egyből körülvesznek és körülötted ugrálnak kölnikkel és szódásüvegekkel. Neked pedig örülnöd kell különben más vagy. Unottan eszed egész nap a sonkát, tojást, tormát. Torkodban csíp és szemedbe könnyek áradnak Nem tudják, mi bajod. Húsvét van! Örülj! Belebámulsz a TV-be és népviseleti ruhák barka, hí- mes-, patkóit-, és egyéb tojások tekintenek vissza rád. Délután már torkig vagy mindennel. Kutyád könyörgő szeme hat meg csak Kiviszed sétálni. Boldogan szaladgál a fűben, és megpróbál nem megőrülni az átható kölniszagtól, amit idétlen rokonaidnak köszönhet. Körülnézel. Szépen süt a nap. A távolból harangkongás ha Ilik. Hoz- za-viszi a szél és belegondolsz értelmébe. Miért harangoznak hétfő délután? Öt, vagy hat óra felé járhat az idő. Valaki meghalt? Vagy talán megszületett? Fölnézel az égre, és Isten Fia tekint vissza rád. Kerepeczki Nóra * Erre a kérdésre igen sokféle válasz érkezett. A beszélgetés során szétválasztottuk az egyházi és a nemzeti ünnepeket, valamint a keresztyén és a világi embereket. Beszélgettünk március 15-ről. Legtöbbünk szerint az iskolai ünnepek igen-igen sablonosak. Sajnálatosnak tartjuk, hogy a legtöbb gyereknek eszébe sem jut, mi is történt akkor. Egyikünk említette, hogy jó lenne, ha lenne valaki, aki egy ünnepélyen elmondaná a saját véleményét, ezzel érdekesebbé, bensőségesebbé téve az ünnepet. Egyik ifitagunk elmesélte, hogy náluk az iskolában volt egy osztály, aki maga állította össze a március 15-i műsort. Mikor az igazgató meghallotta, hogy nem a „sablonos” előadást készítették - például a Nemzeti dalt nem elszavalták, hanem gitárkísérettel elénekelték, más idézeteket választottak, nem a megszokottakat -, felkért egy másik osztályt a műsor elkészítésére. Ők ezt meg is tették, és 15-én előadásra került. Majd március 16-án délután előadták azt a műsort, amit 15- én nem engedélyeztek. Nagyon nagy volt az érdeklődés. Egyrészt persze azért, mert mindenki látni akarta, hogy mit nem engedélyezett az igazgató, az érdeklődés mellett azonban nagyon nagy volt a meghatottság is. Volt olyan vélemény, ami azt fejtette ki, hogy március 15-e éppen a függetlenségért folytatott harc volt, ezzel szemben a mai unióra és egyesülésre való törekvés éppen az ellentétét képezi az akkor történteknek. Ezek után szóba kerültek az egyházi ünnepek: karácsony, húsvét, amikor tele van a templomunk és általában a templomok, egyébként pedig kevesen látogatják. Ilyenkor eljönnek azok is, akik úgy gondolják, hogy ilyen nagy ünnepen illik ott lenni. Az ünnepeknek mindig van külső formája és valamilyen belső tartalma. A kettőnek szükségszerűen együtt kell megjelennie, de a mai világban a hangsúly egyre inkább a formára és a külsőre tolódik el. Az ünnepre készülni kell, de nemcsak azzal, hogy karácsony előtt 1-1,5 hónappal megjelennek a feldíszített fenyőfák az üzletekben, és a szórólapot osztogató télapók, akik így próbálják gyorsabbá tenni a szórólapok elosztását, ezzel az ünnep hangulata is elvész. Ezenkívül el kell gondolkoznunk azon, hogy mit is ünnepiünk: a lelkünket is föl kell készíteni. Szomorú az is, hogy karácsonyra mindenki „előveszi” azt az arcát, ami kedves, aranyos, szerető; és ezt karácsony elteltével „leteszi”, és visszatér az ideges hétköznapokba. Ennek nem így kellene lennie. Nem álarcnak kellene lennie annak, amit karácsonykor viselünk, hanem az kellene, hogy legyen az igazi arcunk. Ha végiggondoljuk, az egyházi év minden napjára jut valami ünnepelni való, amiért érdemes így viselkedni. A hétköznapoknak is ünnepnek kellene lenniük. A szilvesztert is sojcféleképpen lehet ünnepelni. Lehet úgy, ahogy a legtöbben: pezsgővel, szerpentinnel, újabban petárdával, esetleg kábítószerrel. Mi idén másodszorra ünnepeltük együtt a szilvesztert. Most a két ifivezetőnk is velünk ünnepelt. Sokat nevettünk, szerveztünk egy vetélkedőt, beszélgettünk, játszottunk. Éjfélkor pedig átmentünk a templomba, és ott köszöntöttük az új évet, Istennek hálát adva, elcsendesedve. Utána visszamentünk és koccintottunk, majd folytattuk a játékokat, beszélgetést. Volt, akinek ez így nem tetszett. Véleménye szerint vagy a templomban ünnepeljünk, vagy világi módon köszöntsük az új év bekövetkeztét. Összességében azonban mindenki jól érezte magát. Újpesti Ifi MÁTIS ISTVÁN: A zöld fényben izzó töviskoszorú M ár egy órája rohant a gyorsvonat, amikor megállt. A férfi, aki addig a tovatűnő vidéket nézte, most az állomás nyüzsgését figyelte. Ismerős arcot keresett a tömegben, pedig tudta, hogy hiábavaló, mert a rohanó emberáradatban aligha talál helybelire. A környékbeli nép lepte el a peronokat: munkából jövők munkába menők bevásárlásaikat, ügyes-bajos dolgaikat intéző vidékiek Harminc évvel ezelőtt segédlelkészként szolgált ebben a városban. Ennyi idő alatt nemzedékek váltják egymást, az arcok átformálódnak és csak az emlékezet őrzi homályosan a régi vonásokat. A tornyokat kereste, mert a templomok ritkán változnak de azokat is elrejtette a sokemeletes, szürke, rideg, mértani idomú házak sora. A városban töltött pár év eseményeit - mint egy széles panorámát - egyetlen képbe sűrítette emlékezete. Észre sem vette, hogy belépett valaki a fülkébe, illedelmesen köszönt, majd megkérdezte, hogy van-e szabad hely. Nem felelt a kérdésre, nem akart elszakadni a felidézett emlékektől. A simán induló vonat hamarosan a váltókhoz ért: a kerekek csattogása, a kocsi hánykolódá- sa visszarázta emlékeiből a jelenbe. A betelepedétt utasra nézett, aki most nem volt más a számára, mint az állomás sok ismeretlenje közül egy ismeretlen nő. Elegánsan öltözött, jól konzervált, meghatározhatatlan korú; akár nagymama is lehet. A feje fölötti csomagtartóban lévő tetszetős táska is azt mutatta, hogy szereti az ízléses, csinos holmit. Mindezt a pillanat tört része alatt észlelte, mint amikor az olvasó ember egy egész sor értelmét egyszerre foga föl. Nem szeretett útitársakkal ismerkedni. A közeledőket egyszavas, rideg feleletekkel szokta távol tartani. Tűnődve nézte a város elmaradó házait. A halványuló emlékekből legélénkebben a templom szentélyében felmagasodó szürke betonkereszt hideg zöld fényű neoncső töviskoszorúja világlott elő. Kalauz ment végig a kocsi folyosóján, kezelte az új utas jegyét, aki ekkor felnézett, s tekintete találkozott útitársáéval. Csodálkozó érdeklődés tükröződött az ismeretlen arcon, de ez távolról sem a másik nem érdeklődése volt. A férfi lassan az ablak felé fordult, azzal a mozdulattal, amiből a másik észrevehette, hogy nem akar társalogni. A vonat a messze terpeszkedő síkság frissen megmunkált szántóföldjei között rohant. Ismerte a tájat, de a természetszerető ember érdeklődésével figyelte az elmaradó látnivalókat, egy-egy felriadt nyúl eliramodását, vagy a fácánok nyugalmát, ahogy a robogó szörnyeteget nézik Szemlélődését csak az zavarta, hogy útitársa fürkésző tekintetét magán érezte. Ilyenkor az ember önkéntelenül is a rátapadó tekintet felé fordul. Úgy látszik, az asszony ezt várta, mert azonnal meg is szólalt:- Bocsásson meg hogy megszólítom, de szeretném megkérdezni: ugye lelkész?- Igen -felelte csodálkozva. - Meglátszik rajtam?- Meg. De ismerősnek is látszik mintha hasonlítana valakire.- Lehet -felelte érdeklődéssel -, sokszor egy-egy ismerős vonás idegen arcon is feltűnhet.- Én azt hiszem, ennél több az, amit én látok Tisztelendő úr nem volt itt a mi városunkban valamikor? Talán sok évvel ezelőtt?- De igen! Itt voltam segédlelkész. Itt kezdtem a pályámat.- Na jól van! - öröm és csodálkozás csendült az asz- szony hangában. - Most már tudom, hogy a tisztelendő úr evangélikus lelkész. Én ugyan katolikus vagyok de akkor régen mégis találkoztunk éspedig a maguk templomában. Ne haragudjon, hogy így megámadom az emlékeim egyikével, de nekem sorsdöntő volt az a találkozás. Ugye megengedi, hogy elmondjam?- Hogyne! Nagyon érdekel!- Életem nagyon nehéz ideje volt az, amikor azon a nagyhéten... - pillanatig megállt, mintha keresné a szavakat mondanivalójához, aztán újra megszólalt: - De ugye nem kellemetlen, hogy így megámadom ezzel a ré- g emlékemmel?- Nem! Dehogy! Hiszen engem is érint, amiket elmond.- Igazán kedves, hogy meghallgat! Nagypéntek volt, amikor a maguk temploma felé jártam. Nagy lelki nyomorúságban éltem akkor. Fiatalon lettem özvegy, alig két esztendőt éltünk együtt az urammal. Igaz, az nagyon boldog idő volt. Házasságunkat nem akarták a szüléink Az enyémek azért, mert az uram nem volt katolikus, az övéi meg keveselltek mert nem voltam olyan előkelő származású mint ők, szegény kistisztviselő volt az apám. lUdtam azt is, hogy az uram beteg ember. A szívének volt baja. Én tudtam ezt, de nagyon szerettük egymást, és azt mondottam, ha csak ápolója lehetek akkor is boldog leszek Hirtelen halt meg és nagyon magamra maradtam. Az anyósom engem okolt a haláláért, szüleim meg azt mondták: ugye, megósoltuk előre... Mind a két fél azt állította, hogy az Isten büntetése volt az uram halála. Még az egyházamtól sem kaptam vigasztalást, mert más vallásával kötöttem házasságot. Templomi esküvőnk nem is volt. Az uram nem törődött ezzel. Halála után azt mondták, most már meggyóntatnának de felháborodtam azon, hogy az uram halála árán kaphatok csakfeloldozást. Ezzel a teherrel léptem be a maguk templomába. A templom berendezése meleg, otthonos hangulatot árasztott, mint amikor az ember ködös novemberi napon hazaérkezik otthonába, ahol nagyon jó lenni. Még az oltár különlegessége, a nagy, szürke betonkereszten zöld fényben ragyogó neoncsőből készült töviskoszorú hideg ragyogása sem változtatott ezen a meghittségen. Beültem az egyik hátsó padba. Egy idősebb férfi imakönyvet tett elém. Odasúgam néki, hogy én katolikus vagyok mire azt felelte: „Magáért is meghalt az Úr Jézus Krisztus!” Ugyanezt hallottam a prédikációban is. Maga prédikált, és kihirdette, hogy az istentisztelet után gyónás lesz. Arra is ott maradtam, és akkor még jobban megértettem, hogy mindannyiunk bűnéért halt meg a Krisztus. Ezután va- I lami ellenállhatatlan vágy vonzott az oltárhoz, és állandóan a fülembe csengett, hogy mindannyiunk bűnéért halt meg a Krisztus. A gyónó kérdésekre igazi belső örömmel feleltem - bár szokatlan volt a közös gyónás -, és amikor hallottam a feloldozást, úgy éreztem magam, mint aki nagy tehertől szabadult meg. Utolsónak térdeltem az oltárhoz. Egyedül voltam, és megrémültem, hogy talán nekem nem adja a szentséget, de rám nézett, és máris hozta az ostyát, és mondta: „Vegyed és egyed, ez az Úr Jézus Krisztus szent teste. "Azután engem is megitatott a kehelyből, és azt mondta: „Ez az Úr Jézus Krisztus érettünk kiontott szent vére!” Szomorúságomban vége egy kis örömöt éreztem, mert az visszhangzott bennem: nekem is megbocsátott az Isten! Azért is, amiért az emberek elítéltek! Ma is katolikus vagyok és rendesen járok misére, de minden nagypénteken elmegyek az evangélikus templomba, és veszek úrvacsorát. Nagyon örülök hogy találkoztam magával, és ezt elmondhattam.- Köszönöm, hogy elmondta - felelte a lelkész -, de most én is elmondom, hogy azóta is emlékszem az alkalomra. A szemére emlékszem, amelyben annyi őszinte vágy és kérés volt, hogy azóta sem tudtam elfeledni. Még arra is emlékszem, hogy az a férfi, aki az énekeskönyvet adta magának uzt mondta: „ TUdja-e, tisztelendő úr, hogy aki utolsónak vett úrvacsorát, katolikus?” „Nem tudtam -feleltem -, de ha tudtam volna, akkor is adtam volna neki, mert ha bejött a templomunkba, és kérte az úrvacsorát, nyilván nagy szüksége volt rá. ” A vonat lassított. Az asszony gyorsan lekapta táskáját a csomagtartóból.- Én már meg is érkeztem. Az unokáim biztosan várnak! Ugyanis ismét férjhez mentem. Hadd köszönjek el azzal a köszöntéssel, ahogyan mi köszönünk a papjainknak Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus!- Én meg - felelte a lelkész - örömmel fogadom így: Mindörökké, Ámen! ■ (A „Küszöb előtt” című kötetéből.)
