Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-12-21 / 51. szám
FIATALOKNAK 1(1)5 GYERMEKEKNEK Csorba Győző _ December Minden jó, ha a vége jó, Az év jó, mert jó a december, e gazdag, ajándékozó kedves hónap, szép ünnepekkel. Karácsony-táji álmaink - cifrábbakat nem lát a lélek. Fenyőfák díszes ágain angyalhaj, csengő, gyertyafények. Ilyenkor még a tolvaj is föl-fölfüggeszti tán a szakmát, szelíd lesz a goromba is: előre emeli kalapját. Most van a leghosszabbik éj, de most győz rajta épp a nappal. Ebben segít, nyilván ezért jön le a mennyből az angyal. Most összegzünk: siker, kudarc... A mérleg mindegy, fő, hogy élünk. S a számvetés nem hátraarc, inkább hit, hogy följebbre lépünk. December, télelő hava, a föld fagyott, a szív melegben. Az év csúcsa az év java, ó víg, komoly, bundás december! ÉLETKÉPEK RÓLUNK A próféták Ádventje A szavak Kedves Perlekedő Kisiskolások! Nem tudom, olvassátok-e az Evangélikus Elet gyermekeknek írt rovatát? Remélem, igen. Egy uszoda öltözőjében - miközben öltöztem - úszás előtt egy percnyi bölcsességen gondolkoztam. Anthony de Mellótól származott a bölcsességet árasztó írás. Ez a bácsi nagyon bölcs, szeretetre méltó, jó humorú ember lehetett. Csak úgy áradt a bölcsesség a szavaiból. Az egyik gondolata arról szólt, hogy csodálatos illata van a rózsának, és ezt szavakkal kifejezni nem lehet. Valóban szép virág a rózsa, a virágok királynője, kellemes illattal teremtette meg nekünk az Isten. Mégis, ez az illat leírhatatlan. Nincsenek szavak a rózsa illatára. Esetleg ennyi: kellemes. Kedves Kislányok! Az uszodában, amiről Ti beszélgettetek, egyáltalán nem volt kellemes, rózsaillatú. Alig kezdhettétek el az iskolába járást, talán írni, olvasni már tudtok. A beszédetekből inkább arra lehetett következtetni, hogy közelebb vagytok a tizenötödik életévhez, mintsem a héthez. Veszekedtetek. Nem szép szavakat használtatok. Igaz, a veszekedéshez nincsenek szép szavak. Volt olyan szó, amit nem is értettem, de le sem merem írni, hogy az ég fennmaradjon a helyén, ahová az Isten helyezte. Erős hangon, káromló szavakat használtatok, közben két méterről dobáltátok be a ruháitokat az öltözőszekrénybe. Néha én is „elkanyarintom” magam, amikor télen a busz nem vár meg, és tudom, hogy csak negyedóra múlva jön a következő. Ennyire cifrázni azért nem tudom. A gyerekekkel - akiket tanítok - kitaláltuk, hogy káromkodás helyett csak annyit mondunk: a zöldmanóba! A düh is elszáll, a levelek is a fán maradnak. Próbáljátok ki: a zöldmanóba! Teremtő Atyánk biztosan ráncolta homlokát, mikor hallotta perpatvaros beszédeteket. A beszéd képességét nem azért adta. Úgy gondolta, hogy másra fogjuk használni. Szívesen hallja imádságunkat, énekünket. Beszéddel indul el a gondolkodás is.. Áldásra adta és nem átokra. Az áldó szó olyan, mint a kézbe fogott rózsa (tövis nélkül). Szép. Tartalmas. Keljemes. Örömet lehet vele. szerezni. Az átok szava olyán, mint a kézben tartott csalán. Csíp. Fájdalmas nyomot hagy. Sebet ejt. Fülromboló. Rózsa akarsz lenni vagy csalán? Erről beszélgessetek inkább. Szépen beszélgetni, véleményt cserélni, azt lehet. Az rózsa. Kedves Kislányok! így is fontosak vagytok az Istennek, és tanítani akar benneteket az áldó szóra. Börönte Márti Kedves Olvasó! Ézsaiás így jövendöl a Messiás uralkodásáról: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog... Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” Ézsiiiás 9,1.5 Kedves Gyerekek! Elérkezik hát a várva várt ünnepnap. Biztosan nagyon készülődtetek rá már hetek óta, és most én is szeretnék először is áldott szép karácsonyt kívánni mindnyájatoknak! Természetesen egy kis játékra is invitállak titeket, ha időtök engedi és kedvetek van hozzá, tartsatok velem most is (természetesen ezzel a megfejtéssel is lehet hét- próbás pontot szerezni, tehát munkára fel!). Megfejtéseiteket január 7-ig adjátok postára. Szeretettel gondolok rátok: Timi néni (7054 Tengelic, Rákóczi u. 22.) Biztosan tudjátok, mire emlékezünk karácsonykor, és azzal sem mondok nektek újat, hogy az első karácsony bizony nem egy szaloncukorral megrakott fenyőfa alatt zajlott. A ma élő szokások szép lassan, sok-sok év alatt alakultak ki. Eredetileg az ünnep lényegét szerették volna valószínűleg kézzelfoghatóbbá tenni. Vajon mit jelképezhet az örökzöld fenyő? A gyertyák? A karácsonyi csengettyűk? Az ajándékok? A csillag? Gondolkozzatok rajta és írjátok le, titeket mire emlékeztetnek ezek az ünnepi jelképek! Még egy feladatot adnék nektek, de ezt csak a titoktartóknak. Biztosan ejgondolkodtatok már ti is azon, milyen nehéz.lehetett az Úr Jézusnak a hideg istállóban feküdni.' Bizony, Ő azért, hogy mi Istenhez tartozhassunk, sok kényelmetlenséget vállalt szeretetből. Az jdei ka^ácsonypn ahelyett, hogy a tévé vagy a video előtt ülnél, próbálj meg te is egy kis kényelmetlenséget vállalni, és tedd szebbé valakinek az ünnepét azzal, hogy meglátogatod, hogy beszélgetsz vele, hogy meghallgatod... Persze nektek biztosan sokkal több ötlétetek lesz. És meglátjátok, megéri nem a magunk kényelmét keresni, hanem örömöt szerezni másoknak. A legszebb ajándék általában nem egy tárgy, hanem a figyelmünk, a szeretetünk, az odafigyelésünk. Még nekem sem kell elmesélned, hogyan oldottad meg ezt a „feladatot”, hanem csak az ÚR Jézusnak. A megfejtésed mellé csak annyit írj még, ha sikerült, hogy igen. Akkor én is veled együtt örülök majd. Ha láttál vagy történt Veled valami hasonló - és van kedved hozzá - írd meg nekem! Cím: 1165 Budapest Futórózsa u. 16. ■ A gyermekrovat készítőinek címe: Cselovszky Ferenc, 1052 Budapest, Deák tér 4. /fa Hogyan lett magyarrá a 19 éves ifjú, aki magyarul sem tudott Két múzeum kiállítása József nádorról Itália szülötte, gyermekkorát még a toscanai nagy- hercegségben töltötte, 19 éves volt, amikor az uralkodó Magyarország helytartójává nevezte ki. Alig volt húszesztendős, amikor mint „nagy népszerűségnek örvendő főherceget” nádorrá választották a rendek. Ekkortájt kezdett tanulni magyarul - németül, latinul, franciául gyermekkorától beszélt. Első tanító- mestere a költő-nyelvész Verseghy Ferenc, a jakobinus mozgalom résztvevője volt. Olyan szellemi nagyságok kora volt a magyarsággal ismerkedő nádor „munkakezdete”, akik tudták, érezték, hogy csak a művelt társadalom lehet a nemzet felemelkedésének alapja. A fiatal nádor megértette, hogy a ráruházott nádori méltóság nem csupán közjogi cím: számos kötelességgel, joggal jár együtt. Hamarosan a nemzet szellemi vezetője lett, a magyar kultúra és a polgári átalakulás, ill. polgárosodás korszakának példamutató mecénása. Tevékeny támogatója a közadakozásból létrejövő intézményeknek - Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Ludoviceum alapításának -, a tudomány, a művészet és nem utolsósorban a honi ipar támogatásának. A két kiállítás e kiemelkedő életpálya emlékeit idézi, mindkettő 1998 tavaszáig tekinthető meg. A Nemzeti Múzeumban a nádori méltóságához kapcsolódó eseményeket, találkozásokat látjuk, a támogatásával felvirágzó intézmények képsorát. Felvillantja családi életét az alcsuti birtokon, melyet a Habsburgok családi fészkévé alakított ki. A Budapesti Történeti Múzeum a 150 éve elhunyt nádor emlékét „városszépítőként” idézi. Képek, tárgyak, épületdíszítések, Hild József és Pollack Mihály épületei, a városrészek kiépítése, a Margitsziget parkosítása, a kőbányai próbavasút, a Lánchíd építésének, Pest és Vác közötti vasút ügyének felkarolása, együttműködése Széchenyi Istvánnal. Iratok, dokumentumok, történelmi értékek, emlékek sorával vezet a múltba, a sokszor példát mutató múltba a „József nádor Pest-Budán” címmel rendezett tartalmas kiállítás. (Iskolásoknak jól egészíti ki a történelemórákat.) József nádor magyar volt, szíwel-lélekkel, gyermekeit is magyar szellemben neveltette, életvitelében is példát mutató, nem véletlen, hogy egész életútján a nemzet szeretete kísérte. „... kinek karján nemzetiségünk a kunyhóból fel a trónra emelkedett, az ő, a nemzet Nádora volt!” - ha kissé pate- tikusnak is hangzanak Kossuth szavai, ő a született magyar, tisztában volt elismerő szavainak jelentőségével, szobrát is az ő indítványára készítették el közadakozásból. Sebeiken Pálma CSELEKVŐ ÁDVENT „Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!” (Lk 12,43) A kérdés, amely ezzel a mondattal kapcsolatban valószínűleg mindenkiben felmerül, milyen is az az ilyen. Ha pontosan utánanézünk, természetesen választ kapunk kérdésünkre, de most egy pillanatra talán tekintsünk el a bibliai kontextustól. Próbáljuk meg szabadon engedni a fantáziánkat, és az ilyen szó helyett különböző munkálko- dási lehetőségeket elképzelni. Advent van. Készülünk a karácsonyra. De mit is jelent ez? Lássuk ennek a gyakorlati oldalát: fárasztó bevásárlókörutakra indulunk, sü- tünk-főzünk, karácsonyfát cipelünk. És milyen gyakran bosszankodunk, amikor a boltban az orrunk elől viszik el a kakukkos órát, amit kedvenc nagynénikénknek már egy hónapja kinéztünk, vagy amikor nem úgy sikerül a mákos bejgli, ahogyan szerettük volna, és sorolhatnánk még tovább mindennapos apró-cseprő gondjainkat, amelyek ilyenkor a karácsony előtti időszakban talán még inkább jellemzőek, mert gyakrabban szembesülünk velük. Ezek sajnos elengedhetetlen „tartozékai” az ünnepet előkészítő munkálatoknak. De a hirtelen elérkező szenteste mindezt egy pillanat alatt feledteti velünk, és „boldog szolgákká” válunk, mert megérkezett a mi Urunk, Jézus Krisztus. Mi köze ennek a munkához? Egészen biztosan nem tudnánk olyan mértékben örülni a megfelelő előkészületek nélkül. Noha mindez munkát és energiabefektetést igényelt tőlünk, most úgy érezzük, nem volt hiábavaló, és sokszorosan megérte a fáradozás. Eddig csak a karácsony előtti időszak külső, gyakorlati megjelenési formáiról beszéltem. Pedig a fő hangsúlyt a saját belsőnk mun- kálására kell helyeznünk - különösképpen ilyenkor ádventben. Az előző példa valójában csak szemléltetni akarta mindazt, ami ilyen- kórház emberben belülről kell hogy végbemenjen. Ahogy külsőleg előkészülünk, úgy a szívünket is fel kell készíteni erre a jeles alkalomra. Ez sokszor nem könnyű feladat, mert az előbb említett külső készülődés sokszor éppen a belső rovására megy. A nagy rohanásban szinte észre sem vesszük az ünnep igazi jelentőségét. Ha azonban ezeket a külső munkálatokat összehangoljuk egy tevékeny belső várakozással, akkor lesz az ünnep igazi ünneppé számunkra. Ha most a konkrét bibliai szövegkörnyezetre is figyelünk, észreveszünk egy másik, nagyon fontos üzenetet. Jézus a fent szereplő mondatot akkor mondja, amikor tanítványait vigyázásra inti: „Legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter kérdésére, hogy ezeket a példázatokat kinek mondja a Mester, Jézus nem direkt módon válaszol: „Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!" Ebben a szakaszban tehát a tanítványok fokozott felelősségéről olvashatunk, amely a mai olvasó számára már nemcsak a tanítványok, hanem a keresztyén ember felelősségét is jelenti, ahogy Pál apostol az első korinthusi levél Vigyázó várakozás. - Pszt! Maradj már csendben! Mindjárt észrevesz! O, még ez a szellő is ellenünk van, pont felőlünk fúj. Ne zörögj azzal a fügelevéllel! Most már úgyis mindegy! Kellett neked itt okoskodni! Már hallom a lépteit. - „Adóm, hói vagy?"... Igen, így is lehet. Várni az Istent rettegéssel, őrjítő félelemmel. Kígyó a szívünkben, a nyakunk körül. S szorul a hurok. Menekvés nincs, csak büntetés. A tett felvállalása nincs, csak vádaskodás. Tapasztalat nincs, csak ígéret. De az ígéret az van. Isten adta. Remény, hogy egyszer jön valaki, aki mindent jóvá tehet. Mert az Isten még most is szeret. Vigyázó várakozás. - Hálásan köszönjük, az Isten fizesse meg! Újabb adomány. Egy kicsi a zsebbe, egy kicsi a pénztárba. A rabbinak úgysincs szüksége rá, szegények meg mindig lesznek, hiszen ő mondta. Legalább én járjak jól. Felém lép Jézus. - „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?"... Igen, így is lehet. Várni az Istent elbizakodva, alattomosan. Gyűlölni és kihasználni a körülöttünk élőket s az Istent. Az elsőt könnyű, de az a „szelíd szem”... „vádat is emel”. Sugara a lélekig hatol. Elbújni előle lehetetlen. Nincs más út, mint elárulni, s a halálnak adni. De az ígéret az van. Isten adta. Remény, hogy feltámadva velünk van Lelke által életünk minden napján a világ végezetéig. Mert az Isten még most is szeret. Vigyázó várakozás. - Tüdőm, hogy ma ide fog jönni a farizeushoz. Az asszonyok mondták reggel, hogy az meghívta őt ebédre. Bárcsak igazuk lenne! Muszáj találkoznom vele. Más nem tudja ezt megérteni. Vettem kenetet is. Illatosat. De mit fognak szólni? Már be is lépett a házba.-„Megbocsáttattak a te bűneid. ”... Igen, így is lehet. Várni az Istent lelkíismeret-fúrdalástól gyötörten, tudva hogy ha O nem könyörül meg rajtunk, akkor életünk üresebb és kilátástalanabb egy szétdurrant lufinál is. Nélküle Júdásokként, mindenkitől elhagyva sodródhatunk örök vesztünk felé. De az ígéret az van. Isten adta. Mert úgy szenegyedik fejezetének elején írja: „ Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy minden tekintetben hűségesnek bizonyuljanak. ” Ilyenkor ádventben legyen időnk és erőnk arra is, hogy elgondolkozzunk, ki az a Jézus Krisztus, aki megszületik, akit befogadunk a szívünkbe, és akiről azt is tudjuk, hogy bizonyságot kell tennünk róla az emberek előtt. Ezért fokozott felelősséggel, „hűséges sáfárokként” kell járnunk a világban cselekvő hittel és szeretettel Szűcs Petra rette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen. Mert az Isten még most is szeret. Vigyázó várakozás. így nevezhetjük azt a tekintetet is, amellyel Isten fordul felénk. Amellyel, mint jó szülő figyelte első talpraállásunkat, és kezébe kapaszkodva tett első lépéseinket. Majd önálló és öntudatos sétáinkat, rohanásainkat. Féltve kísérte kerülőútjainkat. Intett, fenyített, de mindig ott volt. Megóvott botladozásaink közepette, és kezével kapott el a nagy eséseknél. így nevezhetjük azt a tekintetet is, amelybe naponként bele kell néznünk. Amely újra és újra megkérdezi tőlünk, hogy tényleg azt tesszük-e, amivel megbízott minket, nem rejtegetjük-e a Tőle kapott ajándékokat, melyeket szét kellene osztanunk. -„Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?”... Mert az Isten még most is szeret. Vigyázó várakozás. Nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Csak ígéretünk van, hogy visszatér. Hogy színről színre láthatjuk Őt. Hogy teljesül minden reménységünk. Emlékezünk még a régi karácsonyainkra? Amikor még kicsik voltunk, lelkesek. Amikor még nem ajándékokért futkostunk, hogy fáradtan rogyjunk a díszes fenyőfa mellé. Hiszen nem volt pénzünk, hogy vásárolhattunk volna, vagy tehetségünk, hogy fabrikálhattunk volna valami nagyszerű dolgot. Apró koldusok voltunk. Reménykedtünk, hogy idén sem marad el a Karácsony. Kérdezgetve fürkésztük a felnőttek arcát, számoltuk, hogy hányat kell még aludni, hogy végre itt legyen. Már 24-én délelőtt ünneplőbe akartunk öltözni, hogy siettessük az estét. Segítettünk szüléinknek, hogy minden tökéletes legyen. Vigyáztunk és vártunk. És eljött a Karácsony. És megszületett a kis Jézus. Tudod, hogy keresztyén életünk minden napja olyan, mint december 24- ének délelőttje? Mert az Isten még most is szeret... Nagy Szilvia Vigyázó várakozás (Mt 25,13) Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok! A két világháború közötti „egykézésről”- hazai tájakon A 20-as évek elején az ún. „Pezenhoffer-hipotézis” mozgatta meg az egyházközi helyzetet: azt bizonygatta, hogy az egykézés miatt a hazai protestantizmus a bűnbak; a földkérdés felett viszont könnyedén „átsiklott”. Szalay Mihály népszerű formában ismertette az egyes vallásfelekezetek szaporodását, és a kedvezőtlen szaporodás okait. Kis Samu füzetében pontos statisztikai adatokkal igazolta az egyke-kérdés valódi eredőit. („Az egyke-kérdés mozaik-képekben.” Győr, 1935.). Kiss Samu az egyke okait a következőkben látta: gazdasági okok (gazdagság-szegénység), kényelemszeretet, női hiúság, valláserkölcsi vonatkozások; a kérdés megoldását pedig a következőkben: telepítés, az örökösödési törvény megváltoztatása, az egykés családok létminimum feletti vagyonának megfelelő hányadát az államkincstár javára biztosítani, ebből a sokgyermekes családok volnának segélyezendők, a falusi lakosság túl korai házasságának megakadályozása, a gyermeknevelés és taníttatás könnyítése, az alsófokú népoktatás teljes ingyenessé tétele, ingyenes segítségnyújtás, különösen a szülő anyáknak, jobban megszervezni és kiépíteni az anya és csecsemővédelmet... stb. Mindehhez a szerző szerint: megértés, akarat és pénz kell! Elgondolkoztató, hogy eléggé reálisan vetette-e fel a megoldandó problémasorozatot, de az igazságosabb földosztás szükségességéig nem tudott eljutni, pedig - jó érzékkel - észrevette, hogy a „földkérdést” nem lehet kikapcsolni ebből az összefüggésből sem! Kiss Samu néhány tragikus és szomorú esetet közölt Kákics református lelkipásztorától, az ismert néprajztudós Kiss Gézától. íme, egy idézet: „... egy hétéves fiúcska vakbélgyulladásban megbetegszik. Állapota súlyos. A genny már áttöri a hasfalat. Valósággal úgy kergetem őket a klinikára. De nekik betevőjük is alig van. Felelősséget vállalok, hogy egy fillérbe sem fog kerülni. S kijön a számla, túl az ápolási díjakon, amiket havi 5 pengővel törleszt azóta - 100 P-ről. Az illető professzor könyörgésemre - nemes szívű ember - elengedte. S, ha nem engedi el a nyomorgó, 3 gyermekes apának? Újra itt a gyermektelen tömeg diadalittas bizonygatása: „Hát kell-e gyerök?” - Folytassam tovább? ...”. A hátteret - meglehetősen reálisan - vázolta fel Weis István:,,... az Országos Mezőgazdasági Kamara és a föld- mívelésügyi kormányzat kissé optimisztikus munkabérkimutatásaival szemben azt állítjuk, hogy országos és évi átlagban a közepes munkás napszáma nem haladja meg a napi 3 pengőt. 180 munkanapot feltételezve és azt a ritka esetet tekintve, amikor ennyi munkanapon valóban munkára talált is, ez az összesen csak 540 pengőt ad, amelynek legalább egyötöde, de többnyire egyharmada elmegy az egészségtelen lakásra; jelentékeny hányadot igényel a munkavállaló ruházkodása még akkor is, ha használt ruhákat vesz, ami a legtöbb esetben megtörténik, minthogy a mezőgazdasági munkások nagyrésze teljesen lerongyolódott. A családfő és a tagok élelmezésére alig marad valami; az anyának és a serdülő gyerekeknek is munkát kell vállalniok, hogy ezt valahogyan előteremtsék, azonban ritkaság az, hogy egy családból egynél több munkát is kapjon...”. („A magyar falu” Bp„ 1931. 37. old.) Áz egyházi lapok gyenge hangon és bátortalanul kezelték az egyke-kérdést; csak egy-egy rövid hírközlés erejéig mutatták érdeklődésüket: „... Varga Lukács kapuvári lakosnak 22 gyermeke van...” (Harangszó, 1930. jan. 19-23. old.), „... országos szülészeti kormánybiztosságot és szülészeti kerületeket állít fel a kormány...” (Harangszó, 1930. apr. 6-110. old.). Ilyen háttérrel, és ilyen reagálások mellett, falvainkban csendben és „zsinórban”, tovább tartott az „angyalcsinálás”, profi bába-, és amatőr vajákosasszonyok asszisztálá- sával! A szegény embert (+ egyházat, nemzetet!...) „még az ág is húzta”! A különböző közösségeken - a kivándorlás mellett! - különösen az egykézés volt a „nagy érvágás”: a kivándoroltak mellett a meg nem születettek sokasága! Az eredmény: több, közepes méretű gyülekezetünk „törpegyülekezetté”, több, egykor virágzó, falusi iskolánk „törpeiskolává” zsugorodása volt. Ezeket a szomorú következményünket még jelenünkben, évtizedek elmúltával is, erősen érezzük!... Nehezen gyógyulnak a múlt sebei!... B. B.
