Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-08-17 / 33. szám
Evangélikus Elet 62. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 1997. AUGUSZTUS 17. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI TIZENKETTEDIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 40 FT Krisztus a fókuszpont, aki felé minden dolog konvergál, akinek a személyében az egész világegyetem értelmet nyer, és akiben a tudomány és vallás koordinálódig Teilhard de Chardin A TARTALOMBÓL „HOGY SZÓT ÉRTSÜNK EGYMÁSSAL...” KEGYETLEN KEGYESSÉG MILY SZÉP A TESTVÉREK KÖZÖSSÉGE „VELETEK VAGYOK MINDEN NAPON...” GRAZ 1997 Európai Egyházak Konferenciája 11. Nagygyűlés Európa egyre egységesebb. Talán a történelemben még soha nem voltak olyan közel Európa nemzetei, mint most. Az élet egyre több területén látható, érezhető ez az egység. Egy ilyen korban különösen is érdekes az, hogy az európai egyházakat tömörítő szervezet, az EEK mit tesz, hogyan vesz részt Európa életében. Ez a szervezet nem más, mint egy találkozási pont, egy lehetőség, ahol a különböző egyházakhoz tartozó keresztyének megismerhetik egymást. Lehetőség arra, hogy tapasztalataikat kicseréljék, egymás gyülekezeti modelljeit tanulmányozzák. Egy olyan találkozási pont, ahol összetartozásunkat fejezhetjük ki, ahol a sokféleségünk mellett egységünk is láthatóvá válhat. Ennek az egységnek lehetőségét magunkban hordozzuk mindannyian. Az alapot, amire közösségünk épülhet, nem nekünk kell megalkotni, hiszen ez az alap maga Jézus Krisztus. Ő az, aki alapja lehet a keresztyén közösségnek, az egyházak közötti párbeszéd, közeledés, együtt ünneplés folyamatának. Ebben a szellemben tartotta meg 11. nagygyűlését az Európai Egyházak Konferenciája Ausztriában, Grazban. Az elkövetkezendő hat év legfontosabb feladatainak kiválasztását, a közös munkája irányát kellett meghatározni ezen a nagygyűlésen. A nagygyűlés három fontos területen határozta meg az EEK feladatait: 1. Párbeszéd az egyházak között 2. Egyházak a társadalomban 3. Az egyházak „sorsvállalása” Hadd emeljek ki néhány feladatot a kitűzöttek közül! Az egyházak közötti párbeszéd kulcsszava a nagygyűlésen a kiengesztelődés volt. Az egyházak közti ki- engesztelődés nem egyszerűen emberi vágyunk, hanem Jézus Krisztustól kapott feladatunk! Éppen ezért kell az elkövetkezendő időkben egymást mélyebben megismernünk. Nem csak a teológiai párbeszédet kell folytatnunk, hanem közelednünk kell minden más, az egyházi életünket meghatározó területen is. Kiemelt feladatként értékelte a nagygyűlés a katolicizmussal folytatandó párbeszédet is. (Az EEK-nak a Római Katolikus Egyház nem tagja!) Az egyházak társadalomban betöltendő szerepével kapcsolatban különleges lehetősége van az EEK-nak. Súlyánál fogva meg kell tennie mindent azért, hogy az Európa jövőjéről döntő szervezetekre (EU, ENSZ stb.) pozitív befolyással legyen, fontos kérdésekben az egyházak véleményét képviselje. Fontos szerepet kapnak itt azok a szociális kérdések, amelyek ma meghatározzák ezt a térséget (szegénység, munkanélküliség, menekültek problémái stb.). A belső gondok mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni Európa megbékélését sem a többi kontinenssel. A közösségvállalás, sorsvállalás területei közül a nők, gyermekek helyzetét emelte ki külön a nagygyűlés. Az EEK-nak és a tagegyházaknak határozottan kell fellépniük ott, ahol a gyermekek és nők elleni erőszak megjelenik. Fontos, hogy amikor sorsvállalásról beszélünk, akkor ne csak keresztyén testvéreinket értsük ezen, hanem azokat is, akik más vallások képviselői, vagy éppen nem tartoznak egyetlen valláshoz sem. Egyszóval a keresztyén sorsközösség vállalásában embertársainkra kell figyelnünk. Nem mindegy, hogy egy egységre törekvő Európában az európai egyházak hogyan vannak jelen. Európa életében olyan feladatot kell betölteni a keresztyén egyházaknak, amit más nem tud megtenni helyettünk. Az elkövetkezendő években arra kell törekednünk, hogy a krisztusi alapra építve, közösen tegyük meg azt, ami kizárólag ránk váró feladat. Az egyhetes nagygyűlés záró istentiszteletén ehhez kértük Isten erejét, útmutatását és áldását. Ő segítsen, hogy történelmi feladatukat az egyházak betölthessék! Krámer György Tűz Tamás SZENT ISTVÁN Jól megjelölte ezt az ezredévet: kereszttel írta rá kemény nevét, hogy megpihenjen művein a lélek, mint halhatatlan győzedelmi ék. Alapkő lett, de kőnél súlyosabban vetette el az épülő falakban torony-szökkentő, férfias hitét. Amint alázatát mindegyre inkább úrrá emeli roppant erején, a bércre hág s egy országon tekint át, hol hajnalpírban reszket még a fény. Komor felhőkből bomlik ki a kék ég s virrasztva nézi népe ébredését a századok szélfútta reggelén. Nem tétován, de biztos mozdulattal lendül előre tervező keze, míg port kavar és szilaj kedvvel nyargal a forró puszták zendülő szele. Bölcs szemmel néz a fényes távlatokba s pillantásával féltőn átkarolja a frissen szántott, szűzi földeket. Kegyes jobbjával törvényt ír, keményet, hogy megkösse a rónák vad porát, szőlő teremjen és kenyér, fehérebb s hogy mindenki meglelje otthonát. Áldott szigor, rendet hozó szelídség! Arany szív, mely eltékozolja kincsét, hogy új szivekben ragyogjon tovább! Róla zengjen hát ez a lelkes ének! Uram, téged dicsérünk általa, mert ő volt a te választott edényed, apostolod, híved s a föld sava. És ő volt ama bibliai sáfár, kire, be jó, hogy éppen rátaláltál, midőn megvirradt napunk hajnala! A KAPOTT KINCSET TOVÁBBADTA NÉPÉNEK Első királyunkra és államalapító tevékenységére emlékezünk e napokban. Történelmi távlatból jól látjuk, hogy ezt a cselekedetét a népét féltő szeretet vezérelte, s ezt akkor is így kell látnunk, ha maradtak fel emlékek arról, hogy kemény kézzel vitte véghez terveit. Szerete- te nem volt lágyszívűség, keménysége éppen a megmaradást, a jövőt célozta. A vándorló, nomád nép letelepítése, földhöz kötése, féken tartása a megmaradást, a jövő formálását eredményezte. A magyarság Szent István vezetésével Európába érkezett meg, és itt akart megmaradni. Azért vezette népét az egyházba, mert látta, hogy a kereszténységet már felvett Európában idegen test nem maradhat meg. De mindezt nem politikából cselekedte, hiszen köztudomású, hogy egyházszervező munkája mögött „erős istenhite, tiszta élete és imádkozó lelkülete” állott, és ennek gyümölcseként végezte korszakformáló, egyházszervező munkáját (Heltai Gáspár). Fiának írt Intelmei is hívő, embert szerető, népét szeretetre tanító keresztény uralkodó lelkét mutatják. Maga úgy látta, hogy ha neki Isten a keresztény hitben ilyen sokat adott, ezt a kincset tovább kellett adnia népének, azoknak, akikért felelősséggel tartozott. A nyugati kereszténységhez való csatlakozása bennünket evangélikusokat külön is hálaadásra indít, mert ezzel adta meg lehetőségét annak, hogy a XVI. században hazánkban és népünk között is terjedjen a reformáció üzenete, a tiszta evangélium. Szent István nem prédikált, de tettével, az egyház szervezésével példáját adta apostoli buzgóságának. Megásta és szélesítette azt a medret, melyben az „élő víz” folyhatott, áradhatott. Egyházunk történetének is fényes napja ez a mai emlékezésünk! A székesfehérvári Szent István szobor Amikor Szent István mindezt cselekedte, népének fennmaradását, erkölcsi felemelkedését munkálta, arra mutatott, hogy a Jézus Krisztusban újjászületett ember képes arra, hogy embertársát segítse, Istent tiszteljen és embert szeressen. Képes arra, hogy ne ellenségeskedjen, ne a harcban lelje kedvét, de munkájával ezt az országot széppé, kívánatossá, lakhatóvá és idegenek által is megkedveltté tegye. Látva azt, hogy igyekezete nem volt hiábavaló, és magyarságunk itt a Kárpát-medencében nemcsak megmaradhatott, de jelentősen befolyásolta a történelem folyamán az itt élők életét, boldogulását - ha néha töredékesen is -, de mindenesetre arra biztat, hogy ezen az úton - és csak ezen az úton - lehet ma is jobb jövő felé indulni. A példából erőt meríthetünk ma is! Erős hittel, erkölcsi tisztasággal, áldozathozatallal és tudatos jövőépítéssel tovább juthatunk a mostani szakadékból, melybe két világháború, különböző izmusok reánk szakadása, diktatúrák fojtogatása következtében jutottunk. A példa arra példa, hogy a kereszténységről nem csupán szónokoló, hanem azt hitben élő, életté formáló, munkás, tevékeny hétköznapok, érett, „felnőtt keresztény” magatartás kihozhatja népünket a kátyúból, és „sziklára” állva, megváltozott élettel és életfelfogással reményteljesebben nézhetünk a 21. század felé. De ehhez komolyan kell vennünk azt, hogy egymásért élünk és' vagyunk, hogy meg kell állítanunk népünk fogyását, több gyermekvállalással, felelősséggel kell gondolnunk és cselekednünk az utánunk következő nemzedékekért, vigyáznunk kell a reánk bízott világra, környezetünkre, és ki kell irtanunk szívünkből minden haragot, ellenségeskedést, szeretettel kell legyőzni a gonoszt. Kevés az emlékezés csupán, nem elég a fogadkozás, meg kell fognunk egymás kezét és elindulni az úton, hiszen Szent István óta itthon vagyunk Európában! Kései adósságunk törlesztése orosz földön „Ha ti elfeledkeztek rólunk, az Isten is elfelejt titeket" Ez a cirill betűs mondat áll a joglai temető hadifoglyokra emlékeztető hatalmas keresztjének tövében lévő emléktáblán. Bizony, úgy tűnt sokáig, hogy nem csak kell feledni, hanem kötelező is feledni. Évtizedeken át évente többször is nagy koszorúzásokkal emlékeztünk a II. világháború elesett orosz és más nemzetiségű katonáira, az egykori Vörös Hadsereg áldozataira, de nem szóltunk és nem szólhattunk azokról a magyar honfitársainkról, százezrekről, akik Oroszország végtelennek tűnő hómezőin, a Kárpátok hegyei között vagy éppenséggel hadifogolytáborokban vesztették életüket. Úgy 7-8 évvel ezelőtt bátor kezdeményezések és egyre erőteljesebben kifejeződő igények nyomán sorra létesültek községekben és városokban emlékművek és emlékhelyek mementóként. Azokra az egykori áldozatokra emlékeztették ezek az obeliszkek, kopjafák és emléktáblák a ma élőket, akiknek nyugvóhelye ismeretlen volt mind a még élő hozzátartozók, mind az utódok előtt. Magam is tevékeny részese voltam egy ilyen emlékhely kialakításának, és tudom, hogy milyen lelki megkönnyebbülést eredményezett az, hogy van egy hely, ahova odatehet az ember egy csokor virágot, meggyújthat halottak napján egy mécsest, elmondhat egy imádságot. Hosszú évek kitartó tárgyalásainak eredményeként lehetőség nyílott arra, hogy a haza határaitól messze eltemetett magyar hősökről, áldozatokról és mártírokról ott emlékezhessünk, ahol tragédiájuk lejátszódott. Ebben nagymértékben segített az az általánosan felismert és elfogadott megállapítás, mely így szól: A halott katona nem ellenség. Ez év július 19-24. között magyar kormányküldöttséggel, a Tábori Lelkészi Szolgálat egyik vezetőjeként magam is ott lehettem azon a kegyeleti megemlékezésen, amelynek első alkalma a Don folyó melletti Bordievkában, a másik pedig Novgorodtól 200 km-re, Borovici járás joglai temetőjében történt. Jószerével nem is tudom meghatározni e néhány soros cikkemnek műfaját. Emlékezés? - az is. Tudósítás? - az is. Hálaadás? - az is. Bármelyikről is legyen szó, a sorokat egyszerre írom valami belső remegéssel és az Isten iránti hála örömével. Hogyan is tehetném másként, hiszen ugyanezeket éltem át ott, ahol az egykori 2. Magyar Hadsereg szinte napok alatt veszett el, és messze Észak-Oroszor- szágban, Jogiában, ahol a magyar hadifogolycsoport megérkezésekor úgy kapott helyet az összetákolt barakkokban, hogy ahány fő érkezett, annyi orosz foglyot legéppuskáztak előtte helyteremtés címén. Bordievka. Kicsiny orosz falu a Don urivi átkelőhelyétől néhány kilométerre. Vasárnap dél, rekkenő hőség. A sok szeretettel és áldozatos munkával kialakított emlékhely előtt állunk a falu lakóinak gyűrűjében. Egyszerű emberek, felnőttek és gyerekek, többen még élő öregek, akik szeretettel emlékeznek a magyarokra. Nincs a szívekben se ellenségeskedés, se harag, de annál több megbecsülés irántunk, hogy nem feledtük el magyarjainkat, és reménység, hogy ehhez hasonló tragédia talán soha nem ér minket, se oroszt, se magyart. Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondja az emlékbeszédet. Magyar sorstragédiáról beszél, ami Muhinál kezdődött a tatárjárással, és itt ért véget a Donnál, nemzetünkre máig kihatóan. Szól az Isten igéje, imádságok élőkért és holtakért, magyar katonákért és munkaszolgálatosokért, mindazokért, akik még ma is zsigereikben hordják az 54 éve történt pokoli események kitörölhetetlen következményeit és emlékeit. Virágok kerülnek az emlékoszlop tövébe és gyertyák. Ki a kertjéből hozta, ki a mező virágait csokorba szedve. A megbékélés, az egymás szeretete és az áldozatok iránti kegyelet és tisztelet ölel át mindent. Élőket és holtakat. Fájdalmas múltat és hálás jelent. Uriv. Festői táj, egy magaslatról nézve feledhetetlen a Don-kanyar képe. Ezért a magaslatért tízezrek haltak meg, hiszen ott és akkor stratégiai pont volt. Még megvannak az egykori lövészárkok, amik sok honfitársunknak a sírjává is lettek. Az egykori gyilkos harcok helyén ma gabona- és kukoricaföldek. Néhány jószág békésen legelész, egy vontató az új szénatermés báláit hozza át komp segítségével a Don túlsó oldaláról. Mi ott állunk azon a területen, ahol talán talpunk alatt Kovácsok, Vargák, Szabók, Tóthok, Kocsisok, Kisek és mások alusszák a síri álmot. Nem elfelejtve. Mert emlékhely hirdeti, hogy éltek és utolsó leheletükig hűek maradtak a magyar hazához és a katonai eskühöz. Reménységben. Mert a séta során morzsolgatom magamban a hitvallás szavait: „...hiszem a test feltámadását és az örök életet”. Szoktuk mondani: Mindenki a maga baját látja a legnagyobbnak. Higgyük el, e század nem csak hozzánk volt kegyetlen, de másokhoz is. Az orosz nép is sokat szenvedett. Ha hitelesnek mondható, több mint 1400 munkatábor „Gulag” működött az egykori Szovjetunió területén. A sztálini terror éveiben e táborokat megtöltötték a „rendszer ellenségeivel”. Voltak köztük értelmiségiek, parasztok, kulákok, munkások, egykori arisztokraták, papok, tanítók, szinte az egész orosz társadalom. Később e táborok hadifoglyokkal kerültek feltöltésre, és azokkal a tízezrekkel, akiket a háború lezárása után hazájukból hurcoltak el rögvest. Egy ilyen tábor működött Jogiában is. Még állnak azok az épületek, melyek az őrök kaszárnyái és kantinjai voltak, kéznyújtásnyira a temetőtől. E temetőben vannak eltemetve magyarok 114-en, finnek, németek, lengyelek, jugoszlávok és más népek fiai. Nyírfák lombjai alatt alusszák síri álmukat azok, akiket a testet-lel- ket felőrlő kényszermunka megölt. A temetőt megtölti a tömeg. Tisztelet és szeretet vesz körül minket, kezünket szorongatják egyszerű emberek. Kisiskolásokat hoznak nevelőik, valószínűleg egy napköziscsoport lehet, öltözékükből ítélve. Emlékbeszédek hangzanak. Velünk van Nanofszky György, moszkvai nagykövetünk és Keskeny Ernő szentpétervári főkonzulunk is. Ökumenikus imával emlékezünk az áldozatokra, melyben közreműködnek orosz ortodox testvéreink is. A három magyar lelkész ajkán felhangzik az ősi zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, majd imádságok. A közbenjáró ökumenikus imát országgyűlési képviselőink, a Duna TV-munkatársa és a magyar katonák mondják. Aztán ismét hárman: Ladocsi Gáspár püspök, Csuka Tamás református tábori lelkész és e sorok írója együtt énekeljük az ismert katolikus temetési éneket: „Istenem, örök Atyám, szent kezedbe adom lelkem! Légy jóságos bírám, engedj haza országodba engem!... Szörnyű magányomban nyújtsad felém kezed, kereszted trónjáról ítélj, bánatomban ismerj meg engem!” A szemekben könny, a nyírfák lombjai susognak, a temető aljában az a folyó hömpölyög, amit az egykori hadifoglyok is láthattak és hallhattak. Hazai földet szórunk a magyar sírra, jelképesen eltemetjük magyar testvéreinket. Lerójuk kegyeletünket a más népek fiainak sírjánál is, letérdelve imádkozunk a Krisztus ügyéért legyilkolt paptestvéreink sírja előtt. Korábban azt írtam: belső remegéssel és Isten iránti hálával írom e sorokat. E remegést és hálát éreztem ott is sokadmagammal. Hiszen mi özvegyek, árvák, rokonok és barátok, a magyar nép nevében kaptunk megbízatást, Istentől pedig kegyelmet, hogy rendezhessünk egy több mint fél évszázados adósságot. Nyugodjanak békében hősök és áldozatok! Hozzánk pedig legyen irgalmas az Isten, hogy egy újabb évezredben ne kelljen egy nép fiainak sem hasonló zarándoklatot tennie. Szál ay Tamás
