Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-08-17 / 33. szám
Evangélikus Élet 1997. augusztus 17. Ijtfc GYERMEKEKNEK jg, A FIATALOKNAK „A játszótér az a hely, ahol a gyerekek igazán gyerekek lesznek...”- gondolák a felnőttek. Haha, pedig ha tudnák...! Ha tudnák, hogy itt leszünk csak igazán felnőttek! Itt lesz valakiből „igazi” állatidomár, aki halált megvető bátorsággal szelídíti meg az elefántos hintát. Itt válunk szülőkké, akik dédelgetik kicsinyeiket. Itt tanulnak bunyózni a fiúk, hogy egykor híres rendőrnyomozóként is megállják majd a helyüket. Aztán itt az este, és minden gyerek hazamegy, ahol várja a lecke, az anya főzte vacsora, és a kérdés: „már megint hol koszoltad így össze a ruhádat?” Azután jön a mese és a lámpaoltás. Istenem, jó gyereknek lenni, de sokszor várom már, hogy tényleg felnőtt legyek, és nemcsak a játszótéren! „FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK” Egy gyermek keresi otthonát 11. rész Egyszer Buangiban, a misszió kórházában üldögéltünk. A repülőgépre vártunk, ami Minőikbe szállít bennünket, ahol néhány asszony segítséget kért tőlem a helyi gyülekezeti asszonykor megszervezéséhez. Az ég erősen felhős volt, a tengerparti hegylánc csúcsai teljesen belevesztek a ködös felhőtakaróba, mely fátyolhoz hasonlóan lenyúlt egész a völgyekbe. Ahogy múlt az idő, egyre valószínűtlenebbé vált, hogy ilyen körülmények közt fel- illetve leszálljon egy repülőgép. Hamarosan besötétedett, és már csak abban reménykedhettem, hogy másnapra kitisztul az ég. Csalódnunk kellett, mert másnap reggel ismét ködös, felhős nap virradt ránk. Gudrun egy, a Hube-vi- dékről való kísérőmmel társalogva töltötte az időt. Az asszony izgalmas krokodil kalandokról mesélt, elvitte őt a folyóhoz fürödni, és persze az iskolai feladatokat is el kellett végezni valamikor. Délben azután én olvastam neki történeteket. Idővel azonban Gudrun számára is unalmassá és fárasztóvá vált a hosszú várakozás. Már nem füleltünk abban reménykedve, hátha a repülő mégis lyukat talál a felhők között, és meghallhatjuk a motorzúgást. Gudrun elgondolkodva ült mellettem. Azután egyszerre feltette a kérdést, ami már régóta foglalkoztatta: „Anya, tulajdonképpen hol vagyok én otthon?” Azt hiszem, ez minden misszionáriusgyermek kérdése. Ahogy nőnek, vádlóvá is válhat ez a kérdés: „Nincs hová tartozzam”, vagy „mindenütt idegennek érzem magam”. A bamabőrűek között fehér, de a fehérek közt már nem igazán az. Új-Guineában három nyelven kénytelen beszélni. Németországban mégis kinevetik, mert az anyanyelvvel körülményesen fejezi ki magát. Tényleg, hol lehet valaki otthon, ha állandóan költöznie kell, ezzel változik a lakhelye, de a környezetében élő emberek, azok nyelve és szokásai is. Ki tudná hát megválaszolni a kérdést: „Hol az én otthonom?” „Ott vagy otthon, ahol én vagyok”, feleltem, de éreztem, hogy ez nem volt igazán kielégítő válasz. Másnap reggel végre a hűvös szél elfújta a felhőket, és megérkezett a gépünk. A rádió mellett ültem és hallgattam. Pilóták hangja hallatszott. Bejelentették a gép érkezését, de azután egy segélykérés érkezett a hegyekből. Valakit vakbélgyulladással sürgősen kórházba kellett szállítani. Majdnem ismét beborult, mikor végre leszállt a gép. Amikor megkérdeztük a pilótát, folytatja-e az utat, csak a fejét rázta. „Midnikbe? Az lehetetlen” - mondta. Gyorsan kirakodták a gépet, és indult vissza, hogy mielőbb kijusson ebből a „boszorkányüstből”, ahogy a pilóta nevezte. Dolgunk végezetlenül tértünk vissza a Nyereg-hegyre. A repülővel egy utas is érkezett, egy fiatalember, aki mint a wau-i misszionárius gyerekek tanítója mutatkozott be. Miközben visszatértünk a Nyereg-hegyre, majd elbeszélgettünk egy csésze kávé mellett, mesélt a munkájáról, és a gondjairól is. „A szabadságok után különösen nehéz a helyzet, mert a misszionárius családok gyermekei a sok utazás és változás miatt sok időt elvesztegetnek. Megígértem, hogy egy gyermekkel fél év alatt elvégezzük a második osztályt. De igen nehéz ez egyetlen gyerekkel.” Elszorult a torkom. Mintha ez nekem szólt volna. „Az én lányom is sok időt vesztett az utazások miatt, és épp most kezdtük el a második osztály anyagát.” Már többször beszélgettünk vele a wau-i iskoláról, de mindig tiltakozott ellene: „Az én otthonom a Nyereghegy”, mondogatta. Amikor Gudrun belépett a szobába, a fiatal tanító rámosolygott, és barátságosan megkérdezte: „Nem jönnél el velem Wauba?” Gudrun erre sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. A nagy meglepetés azonban ezután következett. Pár perc múlva ismét bejött, odalépett a tanárhoz, és ékes angolsággal kijelentette: „Igen, veled megyek Wauba!” Irmgard Bergmann nyomán „TUDOD-E...” milyen a parittya? A parittyát általában gyapjúból fonták, középen 5-6 centire kiszélesedően, hogy a követ ide helyezhessék. Parittyakövekül kis, lapos köveket használtak, melyeket nyáron a kiszáradt folyók medrében gyűjtöttek, és a tarisznyában tárolták. A parittyát úgy használták, hogy miután a követ a kiszélesedő rész közepébe helyezték, a jobb kéz középső ujját a hurokba dugták, a valamivel hosszabb, elkeskenyedő részt pedig ugyanabban a kézben tartva a fejük fölött megforgatták. A parittyákásban az volt a művészet, hogy a kellő pillanatban engedjék el az egyik szárát, hogy a kő a célba találjon.) Az Ószövetségben olvashatunk egy mesteri parittyatalálatról. Tudod-e, ki forgatta akkor a parittyát? Ha rájössz, olvasd el a történetet! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyünk, Petőfi u. 359. Az istenhit az emberiség mozgatóereje A tudomány mai állása szerint az embert a gondolkodás emelte ki az állatvilágból. így a tudomány is megkülönbözteti az embert, mint testi lényt, és az embert, mint gondolkodó lényt. A test sejtjei alkotják az emberi szervezetet, amely köztudottan az élővilág egyik legtökéletesebb alkotása. A gondolatok bizonyos szempontok szerinti összességét léleknek nevezhetjük - tudományos megközelítésből. Szorosan az élettan oldaláról nézve az embert, az ember megszületik, felnő, 20-24 éves korában megállapodik, leél egy bizonyos életet, 50 év felé - inkább utána -, idősödik, megöregszik, majd meghal. Ezzel párhuzamosan a gondolatai is fejlődnek. A csecsemő először csak hall és lát. Később tapint, majd fog, még később megtanul járni, majd beszélni, azután rajzolni, énekelni, írni, olvasni, számolni stb. Tudásából tapasztalatot szerez, hasznosítja azokat egy életen keresztül. Amint az előbb említettem, a gondolatok bizonyos rendszerét léleknek nevezhetjük. Úgy, ahogy a gondolatok különböznek, lélek és lélek között is különbség van. A lélek fogalma alatt most a hittel összefüggő gondolatok csoportját értem. Tudományos szempontból a hit az egyik legpozitívabb emberi érzelem. Ezen belül az istenhit az emberiség egyik mozgatóereje, ezen belül az egyistenhit, amely, bár úgy tűnik, más és más, egyben mégis azonos, megtanítja az embereket arra, hogy mik a gyengéik, és hogyan küzdjék le azokat. Isten elküldte Jézust az emberek közé, hogy egy új szövetséget kössön az emberiséggel. Jézus a csodatettein keresztül rávilágít a keresztyén ember gyengeségeire. Ennek egyik példája a siketnéma ember meg- gyógyítása is. A lelki süketség és a lelki némaság a lelki élet két legalapvetőbb kerékkötője. A lelki vakságot csak azért nem említem, mert bár orvosilag tökéletes szemmel is lehet lelkileg tökéletesen vak, véleményem szerint a látás nincs annyira kapcsolatban a lélekkel, mint a hallás és a beszéd. Amikor az ember lelkileg megszületik, csak hall, azután megtanul imádkozni, megtanulja azt, hogy elmondjon mindent Jézusnak és rajta keresztül Istennek. A következő lépés az, amikor Jézus válaszát nem csak meghallja, hanem el is fogadja az ember. Azután az ember megtanul mérlegelni, nem feltétlenül ítélni, csak mérlegelni. Mérlegelni saját tetteit abból a szempontból, hogy Jézusnak tetszik-e vagy sem. Itt említhetjük az igazság és kárhozat szolgálatának kérdését is. Pál apostol szerint Isten tett alkalmassá minket arra, hogy mérlegeljünk, hiszen különbséget kell tenni a kőbe vésett igazság és Jézus igazsága között, habár az alapja mindkettőnek ugyanaz. Fel kell tudnunk ismerni a jó fa jó gyümölcsét, és meg kell tudnunk különböztetni a rossz fa rossz gyümölcsétől. Ismét eljutottunk arra a pontra, amikor különbséget kell tennünk a Jézus igazságát kereső lelki életet élő, és a földi igazságokat kereső, inkább testi életet élő ember között. A kőbe vésett igazság nem mindig fedi a Jézusnak tetsző dolgok összességét. Plauschin István Interjú a tíz bélpoklossal Lukács 17,11-19 Vajon mit válaszoltak volna...? Ugyanazt a kérdést tettem volna fel kilenc embernek. Nemrégen még mind leprások voltak: Miért nem ment vissza Jézushoz, hogy köszönetét mondjon gyógyulásáért? íme a vélt válaszok: 1.- Tulajdonképpen nem vagyok én hálátlan természetű, csak először meg akartam mutatni a családomnak és az ismerőseimnek, hogy egészséges vagyok. Utána megköszöntem volna, de Jézus már továbbment... 2.- Természetesen köszönetét akartam mondani Jézusnak, de csak nem megyek oda hozzá azzal a samaritánussal együtt, hiszen én hívő izráelita vagyok. És mielőtt sikerült valakit találnom, akit odaküldhetek hozzá, Jézus már továbbment... 3.- Nem akartam pusztán üres szavakkal köszönetét mondani, hanem egy szép ajándékkal. De én szegény ember vagyok, és semmit sem találtam, ami megfelelt volna. 4.- Tulajdonképpen én meg akartam köszönni Jézusnak. Mielőtt megmutattam magam a papoknak, meggyógyultam, de nem tudtam, hogy mindig így lesz-e. Most, hogy már tudom, Jézus nincs többé... 5.- Majdnem visszamentem én is a samaritánussal, hogy Jézusnak megköszönjem a gyógyulásomat. De akkor sok ember előtt kellett volna kimondanom, akik körülvették, hogy „leprás voltam és te meggyógyítottál”. Szégyelltem magam és nem mentem vissza... 6. Tulajdonképpen köszönetét akartam mondani Jézusnak - de aztán eszembe jutott, hogy azért a sok jóért sem vár köszönetét, amit nagyon sok emberrel tesz, így én sem ragaszkodtam hozzá... 7.- Máskor nem vagyok én hálátlan - de a viszontlátás örömében egyszerűen megfeledkeztem róla, és amikor újra eszembe jutott, Jézus már továbbment... 8.- A sok leprás közül Jézus biztosan azért gyógyított meg éppen engem is, mert nagyon rendes ember vagyok... 9.- Én igazán meg akartam neki köszönni. De a legtöbben nem mentek vissza hozzá, és én mindig azt teszem, amit a többiek... 10. A samaritánustól is megkérdeztem:- Miért köszönte meg? - így válaszolt:- Ha nem vennék levegőt, nem élnék. Nem tudtam volna anélkül hazamenni, hogy ne mondjak köszönetét Jézusnak. (Indiából) Nehezebb a hívők élete? „Felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét.” (Zsolt 73,3) Egy bírónak, aki azzal büszkélkedett, hogy „szabad gondolkodású”, színes bőrű, keresztyén sofőrje volt. El szokta kísérni gazdáját vadászataira is. Égy üyen esemény alkalmával gazdája így szólt hozzá:- Ide figyelj, Samu, én egyáltalán nem tudom megérteni a te furcsa keresztyénségedet. Hiszen én hitetlen vagyok. Isten és a Sátán számomra nem léteznek. Krisztusban sem hiszek, de még a Bibliában sem. Ennek ellenére olyan megelégedett vagyok. Te azonban keresztyénnek vallód magad, és azt mondod, hogy az ördög megkísért, és ennélfogva sok nehézség van az életedben. így tekintve én hit nélkül sokkal boldogabb vagyok, mint te. Ezt el kell ismerned. A gépkocsivezető zavarba jött és nem tudta, mivel érveljen mindezekre. Közben megérkeztek a vadászterületre. Vadászás közben a bíró sok vadkacsát ejtett. Samu feladata volt, hogy a zsákmányt összegyűjtse. Miután elindult, a gazdája utána kiáltott:- Ne a kimúlt kacsákkal kezdjed, hiszen azok számunkra már biztos zsákmány. A sebesültek után szaladj! Ragadd meg őket, mielőtt kereket oldanak. Miután Samu a lelőtt kacsákat egy rakásra gyűjtötte, így szólt:,- Úgy hiszem, az előbbi kérdésére megkaptam a választ. A különbség közöttünk abban áll, hogy a gazdám egy halott kacsa, így az ördög nyugodtan hagyja, mert számára ő már biztos zsákmány, míg én számára egy sebesült kacsa vagyok, ezért van állandóan a nyomomban és sanyargat engem. V.H. Megjelentek Vladár Gábor visszaemlékezései Huszonöt évvel ezelőtt halt meg évszázadunk egyik legkiemelkedőbb jogtudósa, a Lakatos-kormány volt igazságügy-minisztere és egyben a bányai evangélikus egyházkerület felügyelője, Ordass püspök elnöktársa. A most megjelent visszaemlékezés annál is inkább megkülönböztetett figyelmet érdemlő kortörténeti dokumentum, mert a két világháború közti igazságügy-miniszterek közül csak Lázár Andortól jelent meg hasonló munka. Ifj. Fasang Árpád „Zord idők igaz tanújának” nevezi a szerzőt. Ez a visszaemlékezés egészen egyedülálló azért is, mert megírásának körülményei is egészen szokatlanok. Olyan valaki írta, aki négyéves megfeszített munka eredményeképpen - látását egy tragikus favágás során elveszítve -, rajztáblán, vonalzó mellett rótta a sorokat, amit aztán gyermekei nem csekély fáradsággal vittek át írógépre. Kortársai közül messze kimagaslott. Nagyságát azonban lemérni mégsem könnyű, annak ellenére, hogy bölcsessége közismert volt, mert széles körű jogi tudása igazi polihisztorrá avatta; szerteágazó egyházi szolgálata alázatos Krisztus-hívővé minősítette, káprázatos klasszikus műveltsége pedig páratlan szerénységgel, igazságot kereső álhatatossággal, mélységes család- és emberszeretettel párosult. Tántoríthatatlan egyház- és hazaszeretetére kedvenc auctorának: Marcus Aureliusnak a Vallomásokban írt megállapítása illik: „Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll s körülötte elcsendesül a háborgó forgatag." Ez a hatalmas munka felöleli a XX. század két harmadának a történetét, kezdve a család eredetének az ismertetésétől, az olasz front poklának a leírásától, az igazságszolgáltatásban eltöltött nehéz éveken, a Lakatos-kormányban töltött sorsdöntő eseményeken, a többszörös szovjet letartóztatáson és a kitelepítés megpróbáltatásain keresztül a biai présházig. A visszaemlékezésnek az egyházi szolgálatra vonatkozó részéből megismerhetjük a zsinati munkán kívül a budavári és budahegyvidéki gyülekezet fellendítése érdekében végzett munkát, nemkülönben az egyházmegyei felügyelői tevékenységét. 1947. november 6-án a bányai egyházkerület felügyelője lett. Az alig egy esztendőre nyúló szolgálata biztatóan indult, mert az államhatalom képviselője igen melegen üdvözölte. Sajnos hamarosan gyökeres változásra került sor az állam és egyház viszonyában. Az 1948. márc. 18-i Szabó József püspöki beiktatását követően Mihályfi Emő, a kormány képviselője már azt hangoztatta, hogy gyökeres, azonnali változásokra van szükség az egyház életében, és el kell távolítani a vezető tisztségekből „a bárókat, a dupla nemeseket, a föld- birtokosokat, a levitézlett közéleti személyeket”. Csak Ordass Lajos felszólalása nyomán enyhült némileg a feszültség. Vladár Gábornak jutott az a nehéz feladat, hogy a kormánnyal folytatandó tárgyalásokra írásba foglalja az egyház álláspontját, amelyet Ordass Lajos és Szabó József püspökök jelenlétében adott it Rákosi Mátyásnak, aki erre úgy reagált, hogy „nem ellentámadást, hanem lojális nyilatkozatot vár tőlünk”. Azoknak a szinte szó szerinti megismétlése után, melyeket Mihályfi Balassagyarmaton elmondott, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyház elleni nyílt hadüzenetről van szó. Az események Radvánszky Albert egyetemes felügyelő és Ordass Lajos püspök letartóztatásával beigazolták ezt a feltételezést. Vladár Gábor ekkor sem maradt tétlen. A levéltárból összegyűjtötte az Ordass elleni perben felhasználható bizonyítékokat és a Magyar Nemzeti Bank elnökével is tárgyalt, de a koncepciós perben eredményt elérni nem lehetett. Aztán az ő eltávolítására is megindult az állami gépezet. Kemény Lajoson keresztül többször érkezett üzenet illetékes helyről, hogyha nem mond le egyházi tisztségéről, megszüntetik nyugdíját, kockára teszi fia hazatérését az orosz hadifogságból, és lehet még egyéb retorzióra is számítani. Napokig vívódott önmagával, mire döntésre jutott. A pontosan összeállított függelékből tudjuk meg, hogy félszáz egyházi vonatkozású írása jelent meg 1948-ig bezárólag. Azután rövidesen megvonják nyugdíját, 1951-ben pedig Tomorra telepítik ki családjával együtt, ahol két és fél évet tölt embertelen körülmények között, mígnem Biára, egy présházba nem kerülhet a család, ahol tíz évet töltenek igen szerény körülmények között. Favágás közben szeme vüágát elveszíti, de a lélek fénye tovább világított akkor is, amikor élete alkonyán beszédkészsége megrokkant. Vladár Gábor alakja nehéz időkben nőtt naggyá. Mindent megtett, hogy jogrendszerünket elsöpréssel fenyegető idegen áramlatoknak gátat vessen - írja róla Komjáthy Miklós. Langlet Valdemar, a svéd vöröskereszt megbízottja pedig a legnagyobb elismerés hangján emlékezik meg a zsidók megmentése érdekében kifejtett tevékenységéről. Vladár Gábor sohasem kívánt fényleni, de mindig világított mély egyház- és hazaszeretetével. Tagja lett a halhatatlanok csillagkoszorújának. (Püski Kiadó, 448 1., 780,- Ft.) Dr. Boleratzky Loránd AZ ORVOS ZSOLTÁRA... Az elmúlt esztendőben megjelent könyvét az édesanyja adta kezembe, az édesanyja dr. Hankiss János neves irodalomtörténész, professzor özvegye, a kedves, szerény, csupa szív jóbarát, akit századik születésnapján mentem köszönteni. Régen nem találkoztunk - az én hibámból -, pedig mennyi szeretettel vett körül édesanyám betegségekor, elhunytakor... Most 100 esztendővel a háta mögött olyan halk szavú, csendes, de mindenre figyelő, mint amikor még édesanyámmal hármasban beszélgettünk: akkor gyermekei jövőjéért aggódott, most boldogan mutatja unokái, dédunokái fényképét, aztán orvos író fia legújabb könyvét.- Szeretném, ha elolvasnád, nagyon szépen ír.- De előbb ezt olvasd el, csodálatos az ajánlás, amit mamának ír - veszi át a szót Ilona, művész-tanár húga. Dr. Hankiss János belgyógyász az egész családra annyira jellemző szerénységgel csak annyit mond, kíváncsi vagyok a véleményére... A szép nyári délután baráti beszélgetéssel folytatódott, emlékek idézésével, én pedig alig vártam, hogy hazaérve kinyissam a könyveket, mert a lapozgatás közben olvasott néhány mondat is sokat ígért. Az egyik könyv, melybe a „Mamának, akinek mindent köszönhetek...” kezdetű gyönyörű ajánló sorok kerültek, a Hajnali három, a másik címe Nehéz orvosnak lenni. (Kicsit tréfásan: ha értő olvasó kezébe kerül, hajnali háromig sem tudja letenni...) Micsoda indítás! „Nincs más védekezési formám, mint az írás. - Kevesen írnának, ha lenne platformjuk a beszélgetésre” és a fejezetcímek: használati utasítás az élethez, úgy élj, hogy visszanézhess, ne add fel a tartásodat, a lélek szabadsága, a reggelek öröme... Megdöbbentően szép könyv! Mennyi, mennyi ismert, naponta vagy óránként átélt jelzések, amiket az ember nem vesz észre, vagy nem akar észrevenni, pedig figyelembevételükkel mennyivel elviselhetőbb, szebb lenne az életünk. Mondatokat kellene jól látható helyeken idézni belőle; van bennük humor is, de mind vissza lehet vezetni a tudományos megalapozottsághoz, a megértéshez és humanizmushoz. Gondolatébresztő sorok a tenni, adni akaró és tudó emberhez. „Hiszek a test és lélek boldog egységében” - mondja az orvosi hiszekegyben. Nélkülözhetetlennek tartja a testi-lelki problémák összehangolását a ma annyira elveszett csend értékelését, a csendes pihenőket, a magábamélyedést. A Nehéz orvosnak lenni című kötet, az orvos töprengése, az „Orvosnak lenni szörnyű, gyönyörű!” fejezet úgy világítja meg az írás minden sorát, a beteg és orvos kapcsolatát - amilyennek kell lenni és jó lenne, ha lenne, mert csak ez segítheti a gyógyulást. Minden embernek - mert mindenki lehet beteg - el kellene olvasnia Hankiss János olvasmányos szép írását, mert ő hisz minden baj legyőzésében és „egy tökéletesen működő egészséges testben és a nyílt lélekben”. Sebeiken Pálma
