Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-07-20 / 29. szám

Zsinati _ Híradó

Az Evangélikus Elet 62. évfolyama 29. számának zsinati melléklete

1997. JÚLIUS 20.

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ 1991-1997. ÉV KÖZÖTT ÜLÉSEZŐ ZSINATA BEFEJEZTE MUNKÁJÁT ÉS FELOSZLOTT

1997. június 21-én, a Deák téri Gimnázium Dísztermében ünnepi ülésen fejezte be munkáját a hat éven át ülésező Zsinat. Az elnökségben dr. Andorka Rudolf, a zsinat világi elnöke, dr. Reuss András, a zsinat lelkészi elnöke foglalt helyet. A két jegyző Kiss Miklós és Tamásy Tamás volt.

A zsinat két elnöke előadásában foglalta össze a zsinat hatéves munkáját.

Dr. Andorka Rudolf:

Gondolatok a Zsinat befejezése alkalmából

Dr. Reuss András:

HATALOM AZ EGYHÁZBAN

Első gondolatunk a Zsinat befejezése alkalmából nyilvánvalóan az öröm, azt is mondhatnám, a megkönnyebbülés. 6 évig tartó sokszor nagyon nehéz, számos kudarccal és talán kiábrándulással is járó munka után sikerült teljesíteni a Zsinat alapvető feladatát, megalkottuk azokat a törvényeket, amelyek a Magyarországi Evangélikus Egyház tevékenységének jogi kereteit kijelölik a megváltozott politikai, társadalmi és gazdasági körülmények között.

Engedjék meg nekem a Testvérek, hogy ebben a rövid eszmefuttatásban most mégsem az öröm és a hála uralkodjék, amelyet minden hívő és hűséges evangélikus most érez, hanem hogy szűkebb szakmám, a szociológia nézőpontjából értelmezzem és értékeljem a Zsinat munkáját, minden sikerével és sikertelenségével együtt. Úgy gondolom, hogy ehhez szükséges az Evangélikus Egyházat és a Zsinatot mindannak keretében szemlélni, ami az elmúlt évtizedekben, években Magyarországon történt.

Érdemes a rendszerváltás előtti évtizedekre is visszatekinteni. Erre az időszakra elsősorban az a tény nyomta rá a bélyegét, hogy totalitárius, illetve autoritárius politikai rendszerben voltunk kénytelenek élni. Totalitáriusnak nevezi a szociológia azt a rendszert, ahol nem csak a nyílt politikai ellenzéki tevékenység tilos, hanem a hatalmi elit - a párt és az állam vezetése - a társadalom tagjainak mindennapi életét, gondolatait is kontrollálni akarja. Megparancsolja, mivel töltse a szabadidejét (vegyen részt politikai propagandafoglalkozásokon), mit gondoljon (elnyomja a vallást és az ateizmust kívánja rákényszeríteni a társadalomra). Ebből következnek a totalitárius rendszerek másodlagos jellemzői: az egypártrendszer, a politikai rendőrség, a besúgórendszer, a hamis vádakon alapuló kosntruált perek, a kínzással kicsikart vallomások. Autoritáriusnak nevezi a szociológia azt a rendszert, ahol tilos a politikai ellenzékiség, de a hatalmi elit sokkal kevésbé törődik azzal, mivel töltik az állampolgárok a szabadidejüket és mit gondolnak, hisznek. Egyértelműen totalitárius volt a nemzetiszocialista és a sztálinista rendszer (Magyar- országon is), az autoritarizmusnak különféle szigorúságú periódusait éltük át a két világháború között és az 1960-as évek közepe óta, abban az időszakban, amelyet némileg pontatlanul kádári konszolidációnak szoktak nevezni.

A politikai rendszer jellege nyilvánvalóan nagyon erősen befolyásolta az egyházak működésének lehetőségeit és a hívő, vallásos emberek életét. A totalitárius rendszerek teljesen érthetően ellenségüket látták bennük, és nyomukat is ki akarták törölni a magyar társadalomból. Nagyon szemléletesen fejezi ki ezt Rákosi Mátyás állítólagos mondása: a papok, az egyházak, a hívők úgy fognak járni, mint a békák, akik alól lecsapolják a mocsarat. Az egyházak és a hívők ellen alkalmazott eszközök teljes felsorolására itt nincs szükség: a bebörtönzéstől, kivégzéstől a munkahely elvesztéséig, a gyermekek továbbtanulásának megakadályozásáig terjedtek.

Ebben a helyzetben az egyházak lehetséges viselkedési alternatívái a már- tírság és a túlélés megkísérlése között helyezkednek el. A hívek számára pedig a hallgatás, a rejtőzködés, vagy pedig - ha nem volt más választás - a szenvedés elviselése között. Nagy tisztelettel és hálával kell azokra gondolnunk, akik vállalták a mártírságot. De becsüljük meg azokat is, akik rejtőzködtek, de hűségesek maradtak a valláshoz és az egyházhoz.

Lassan és nem nagyon feltűnően megváltozott a helyzet, amikor az 1980-as évek első felében a totalitarizmus átment a puhább autoritarizmusba. A politikai fordulópontot nagyon szemléletesen fejezi ki Kádár János kijelentése egy 1962. évi pártgyűlésen: tyAki nincs ellenünk, az velünk van.” A „nincs a rendszer ellen” kategóriába ugyanis bele lehetett érteni nem csak a párton kívüli értelmiséget (amelyhez az üzenet feltehetően elsősorban szólott), a háztájizó kis magánszektort, hanem az egyházakat és a hívő embereket is. (Természetesen nem szabad a kádári konszolidáció éveit idealizálnunk: nagyon is gyakran előfordultak elnyomó intézkedések, különösképpen az egyházakkal szemben; a nagyobb nyitottság, tolerancia, kicsit több magánéleti szabadság felé irányuló fejlődés korántsem volt egyenes vonalú, többször fordultak elő visszaesések, úgyhogy az állampolgárok, közöttük a hívők és maguk az egyházak is állandó bizonytalanságban éltek).

Ebben a felemás korszakban meg lehétett azonban próbálni a hatalmi elittel kiegyezni, a politikai ellenzékiségről való lemondás fejében az egyházi tevékenység számára is valamivel több szabadságot kialkudni, a

politikai tűréshatárt, a falakat kissé tágítani. Úgy gondolom, hiba lett volna ezeket a lehetőségeket kihasználatlanul hagyni. Ugyanakkor mint minden kompromisszumkeresés, ez is a rossz kompromisszumokba való belekényszerü- lés nagy kockázatával járt. Bár ezen évek egyháztörténetének alapos feldolgozására eddig nem került sor - az idő rövidsége miatt erre nem is volt mód -, elvállalhatjuk annak kijelentését, hogy sok rossz kompromisszum is volt. Ugyanakkor az egyház élt, a vallásosság hanyatlásának tendenciája megállt. Sőt az 1980-as években úgy látszott, hogy a vallás iránti érdeklődés, nyitottság megnövekedésének vagyunk a tanúi. Ez többeket - közöttük engem is - annak az optimista véleménynek a megfogalmazására vezetett, hogy a történeti egyházak reneszánszának nézünk elébe, a keresztény és a zsidó vallásra lényeges szerep várhat a szemmel láthatóan erősödő érték- és erkölcsválság leküzdésében. Ha ez nem is vált egészen valóra, az a tény, hogy a Vallás és az egyházak erősödtek, arra figyelmeztet, hogyne mindent, ami akkor történt, amit akkor tettünk, lássunk feketének És ekkor teljesen váratlanul jött 1989-1990. Az „annus mirabilis”: megvalósult, amire sem Keleten, sem Nyugaton, sem politikusok, sem tudósok, sem egyházi vezetők, sem az egyszerű állampolgárok körében nem számítottak: a totalitárius és autoritárius rendszerek összeomlottak, lehetővé vált a demokratikus politikai rendszer bevezetése, a hatékony piacgazdaság megvalósítása, a vallás teljes szabadsága. „Itt a történelem vége”, írta Francis Fukuyama amerikai poli- (Folytatás a 2. oldalon)

Zárószó az 1991-97-es zsinat záró ülésén. Budapest, Deák téri Evangélikus Gimnázium díszterme, 1997. június 21.

Zsinatunk munkájának hat évvel ezelőtti megkezdésekor beláthatat- lanul távolinak tűnt a mandátum vége. Nem tudtuk, pontosan mi is az, amivel választóink megbíztak, nem tudtuk mire vállalkozunk, amikor zsinati küldöttek lettünk.

Ki sejtette akkor, hogy kezdettől minden ülésen megjelenve, az előttünk álló hat év mintegy 60 napját a Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében töltjük majd? S akkor még nem is említettük a bizottsági üléseket, az egyéni előkészület idejét, a különböző megbeszéléseket, a vidékről érkezők hosszú utazásait, az otthonuktól és családjuktól távol töltött éjszakákat.

Ki gondolta volna, hogy határozott elképzelésekkel, mintegy „tervekkel” érkezve a zsinatra, percről percre más zsinati küldöttek eltérő véleményével, érveivel, elkötelezett törekvéseivel fogjuk magunkat szembetalálni úgy, hogy közben arról kell meggyőződnünk, a másik egyházszeretete van akkora, mint a miénk.

Akadhat köztünk, aki többé vagy kevésbé elégedetlen az eredménnyel, mert el tudott volna képzelni jobbat, és ezért a jobbért fáradozott is. S volt olyan időszak, amikor szinte mindannyian úgy éreztük, hogy a zsinat nem találja a jó döntést és mintha csak sodródna. Egészen bizonyos azonban: nem lehet állítani, hogy a zsinat ülései és döntései formálisak lettek volna, azaz, hogy az igazi döntések valójában valahol másutt vagy máskor születtek volna, mint a zsinat plenáris ülésein.

Végigküzdöttük hat év vitáit, feszültségeit, csalódásait és kudarcait. Elképzelhető, akadna egyházunkban valaki, aki egyedül jobb

törvényeket alkotott volna, és lehettek pillanatok, amikor mi magunk is úgy éreztük: egyedül, a másik véleményt képviselő nélkül hamarabb és jobb eredménnyel végeznénk. Meg kellett azonban tanulnunk, hogy a zsinat éppen ez: másokkal együtt, rajtam kívül még 74 másik küldöttel együtt, a közösen elfogadott tanácskozási és ügyrend szerint kell törvényszövegeket megfogalmaznunk és törvényként elfogadnunk.

Mindehhez tegyük hozzá,, a legkülönfélébb élet- tapasztalattal, különböző családokból, eltérő iskolád zottsággal, sokféle hivatásból és munkahelyi tapasztalattal, és a legkülönfélébb egyházi és gyülekezeti háttérrel voltunk együtt hat évig mint zsinati küldöttek: különböző emberek, akiknek konkrétan nagyon különböző dolgot jelent a hit és az egyház, de akiket mégis legalább annyira összeköt a Jézus Krisztusban való hit és az evangélikus egyházhoz való ragaszkodás, hogy megbízatásunknak hitünk és lelki adományaink, valamint lelkiismeretünk mértéke szerint igyekeztünk eleget tenni. Mandátumunk lejártakor Istennek mindenekelőtt azért adok hálát, hogy ezt a napot megérhettük. Egyetlen zsinati küldött távozott a hat év során az élők sorából, Boross Lajos ny. somlószől- lősi lelkész, röviddel azután, hogy mandátumát visszaadta.

Munkánk végén, a zsinat elnöki székéből szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik a hatéves munkában, annak előkészítésében vagy bármely szakaszában részt vettek: a küldötteknek a bizottsági tagoknak a bizottsági elnököknek a jegyzői karnak a zsinati gazdának az elnökség megválasztott tagjainak elnöktársamnak Köszönet mindenkinek az egyetértésért, de az ellenvéleményért is. Köszönet minden bátorító szóért, de az elmarasztalóért és jobbító szándékúért is.

Öröm számunkra, hogy a záró ülést a Deák téri Evangélikus Gimnázium dísztermében tarthatjuk és az istentiszteletet a Deák téri templomban. Ugyanakkor hálásak vagyunk a Fasori Evangélikus Gimnáziumnak és a fasori gyülekezetnek, hogy hat éven keresztül megfelelő körülményeket biztosítottak a zsinat munkájához. Ma csak tanévzáró ünnepély miatt nem tarthatjuk ott ülésünket.

Szívleljük meg azt a gondolatot, hogy mandátumunk lejártakor ennek a hat évnek a mérlegét Dániel próféta szavaival vonjuk meg, aki hetven évvel a fogság kezdete után így imádkozott: „Tied Uram az igazság mienk pedig orcánk pirulása, ... Miénk oh Uram, orcánk pirulása, a mi királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztünk ellened” (Dán 9,7.8; Károli-fordí- tás). „Mert Istenünk az ÚR, bármit cselekszik is, igaz, csak mi nem hallgattunk szavára” (Dán 9,14). Nem másokat okolunk, hanem először a magunk szemében nézzük, vesszük észre és a magunk szeméből vesszük ki a gerendát, ha Krisztus tanítványai vagyunk.

Kezünkben vannak és június 6- án hatályba léptek azok a törvények, amelyeknek az elkészítésére gondoltunk, amelyeknek a megszövegezésére a hat év során ez a zsinat képes volt.

Nemcsak a távoli utókor, hanem már a ma evangélikus egyháza is értékelni fogja ezeket a törvényeket érdemük szerint, akár jó, akár rossz értelemben. Nézzünk elébe ennek az értékelésnek azzal a várakozással, hogy az általunk elfogadott törvényeket majd jobbak váltják fel, hogy nem ismétlik meg a mi hibáinkat, sem azokat, amelyeket már mi is látunk, sem pedig azokat, amelyek elkerülték a figyelmünket, és hogy kevesebb nehézséggel kell majd szembenézniük az utánunk jövőknek, mint nekünk kellett. Hogy kevésbé fog rájuk vetődni a múlt valós vagy csak vélt árnyéka, s hogy kevésbé fogja befolyásolni őket akár a bizalmatlanság, akár a bizonyítani akarás görcse.

Ezek előrebocsátásával, a végső mérleg készítését másnak, más alkalomra átengedve, szeretnék most néhány gondolatot elmondani zsinatunk munkájáról és egyházunk törvényeiről.

1. Abban a tudatban, abban a meggyőződésben fáradoztunk együtt hat évig hogy az egyházi élethez törvények szükségesek A vezetők számára, hogy megbízatásukkal vissza ne éljenek de ami feladatuk azt határozottan tehessék és meg is tegyék Egyes egyháztagok és egyházközségek számára, hogy tudják tnire számíthatnak mi a joguk és mi a kötelességük mit várhatnak a másiktól és mivel tartoznak a másiknak

„...a jog jó dolog és Isten adománya” - írja Luther a Magnificat magyarázatában (Luther Márton: Magnificat. Fordította: Tkkács János. Szeged 1989. 39.). Ennek a külső rendnek a betartását és hasznát tanultuk és gyakoroltuk minden ülésünkön, amely pontos és aprólékos ügyrend szerint folyt.

Igen remélem, de meg is vagyok győződve felőle, nem felejtettük el közben, hogy az egyházszervezet másodlagos kérdés. Nem szervezetében, hanem hitében él az egyház. Nem a jog, hanem a tisztán hirdetett evangélium és a Krisztus rendelése szerint nyújtott szentségek teremtik meg a hitet. De tudjuk, hogy nem működő vagy rossz szervezet, rendetlenség vagy zűr- (Folytatás a 2. oldalon)

'Az ünnepi ülés elnöksége

V