Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-07-20 / 29. szám

Zsinati Híradó 1997. július 20.

Gondolatok a Zsinat befejezése alkalmából

(Folytatás az 1. oldalról) tológus, értvén ezen azt, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság végérvényesen győzött. Kétségtelenül eufórikus állapotba kerültünk Az eufória jellemezte a vallásos emberek nagy részének gondolkodását: sokan arra számítottak, hogy a magyar társadalom nagy többsége visszatér (megtér?) a valláshoz (igaz, mi evangélikusok mindig csekély kisebbség leszünk Magyarországon), felvirágzik a missziói munka, az ifjúsági munka, sorra nyílnak meg az evangélikus iskolák és szeretetintézmények, amelyek az egész társadalomban példát fognak mutatni a jó oktatásra és a humánus gondozásra.

A Zsinat is még ebben a lelkes közhangulatban ült össze és abban a reményben élt, hogy nagy többségünk egyetértése alapján gyorsan meghozza azokat a törvényeket, amelyek ebben a gyökeresen megváltozott helyzetben útmutatást nyújtanak ahhoz, hogyan járjon el az egyház a gyülekezeti kérdések kezelésében, az oktatásban, a misszióban. Úgy gondoltuk, hogy abban is széles körű egyetértés van, hogy az egyház egész működését a gyülekezetektől az egyház- kerületekig demokratikusabbá kell tenni, mert a totalitárius és autoritárius évtizedekben olyan egyházi rendet kényszerítettek ránk, amelyben a központon (püspökök, felügyelők) keresztül az állam könnyebben kézben tarthatja az egyházat. Egyetértés látszott abban is, hogy a nem lelkészekre a korrábbiaknál nagyobb feladatok kell hogy háruljanak, és hogy a nők szerepének a férfiakéval egyenrangúnak kell lennie.

Az 1990. tavaszi országgyűlési választások és a Zsinat összeülése után a lelkes közhangulat előbb az országban, nem sokkal utána az Evangélikus Egyházban is alábbhagyott, majd kiábrándulásba, elégedetlenségbe, sőt elkeseredésbe váltott át. Az országos és az egyházon belüli közhangulat-változásnak nagy részben hasonló okai vannak, tehát az egyházon belüli kiábrándulás és konfliktusok megjelenése sok tekintetben összefüggött az ország, a társadalom minden más részében megfigyelhető hasonló jelenségekkel. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert így jobban megértjük, sőt megértőbbek leszünk az egyházban, a Zsinatban történtekkel szemben.

Kezdjük a leghétköznapibb okkal, a pénzhiánnyal. Se országosan, se az egyházban nem ismertük fel azonnal, milyen nagy anyagi nehézségékkel leszünk kénytelenek szembenézni. A társadalomban az elszegényedés, az oktatás, az egészségi ellátás költségvetést támogatásának csökkenése volt a következmény. Az egyházban, a Zsinatban pedig szembe kellett ázzál néznünk, hogy nagy és-szép terveink beleütköznek a pénzügyi korlatokba. Az egyház megújulássá^ egyebek között a kiváló képességű és elhivatott lelkészek, teológus híáilgatók megjelenésétől várjuk - fel kellett ismernünk, hogy ezeknek a lelkészeknek megfelelő fizetést is kell biztosítani. Szép eredmény az iskoláink számának növekedése, de az iskolafenntartás súlyos1 kiadásokkal jár.

1990 után rendkívül sok törvényt kellett megalkotni vagy megváltoztatni, hogy az ország intézményei a demokratikus politikai rendszernek megfelelően működhessenek. A parlament óriási jogalkotási munkát végzett, de nem mindegyik törvény sikerült tökéletesen. Csak példaként említem, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alapról szóló 1991. évi törvényt a közeljövőben fogja a törvényhozás másodszor is módosítani. Ez a példa érthetőbbé teszi, hogy a Zsinat törA záróülés résztvevői

vényhozási munkájába is belekerültek hibák. Ha azonban a gyakorlatban szerzett tapasztalatok alapján van lehetőségünk és erőnk a meghozott törvényeket a jövőben módosítani, tovább csiszolni, akkor ez nem okozhat súlyos nehézségeket. Ugyanakkor tartanunk kell magunkat a demokratikus rendhez: az elfogadott törvények szerint kell tevékenykednünk, még akkor is, ha személyesen nem értünk velük egyet - és a rendelkezésre álló alkotmányos eszközökkel törekedhetünk arra, hogy azokat javítsuk. Ez különösképpen érvényes az egyház területi beosztásáról szóló, a Zsinaton sokat vitatott törvényre.

Szeretnék rámutatni két olyan körülményre is, amely egyházunkban másképpen alakult, mint a társadalom egészében. Az első az a tény, hogy a politikában és a társadalomban - a kormányban és a legtöbb intézményben, például egyetemen, főleg azok vezetésében - a személycseréket 1990 után kellett végrehajtani. Pontosabban: az állami életben, az állam- igazgatásban is végbementek személycserék az 1980-as évek második felében, kerültek olyan emberek is pozíciókba, akik a megváltozott demokratikus és piacgazdasági feltételek között teljesen alkalmasak voltak pozícióik betöltésére. Az ilyen személycserék arányát azonban legfeljebb 30, inkább csak 20 százalékra becsülném. A Magyarországi Evangélikus Egyházban a körülmények szerencsés alakulása következtében 1990-ben a rendszerváltásba úgy mentünk bele, hogy az egyházi vezetésnek már mintegy 80 százaléka „új” emberekből állt, akik az új rendszer követelményeinek teljesen meg tudtak felelni. Voltak, akik a Zsinattól személyi változtatásokat vártak. Az említett körülményeknek köszönhetően ilyenekre nem volt szükség, de a Zsinat nem is vállalkozhatott volna személyi kérdésekben való állásfoglalásra, mert a mi egyházunkban a Zsinat csak törvényeket hoz, nem feladata az egyházvezetés konkrét ügyeiben való intézkedés, a vezetők személyének kiválasztása. Az egyházi demokrácia a jövőben minden lehetőséget megad arra, hogy a legalkalmasabb személyekkel töltsük be a vezetői pozíciókat.

Ezzei is összefügg talán, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban a pártosodás nem volt olyan fokú, mint a társadalom más részeiben, elsősorban a politikában (itt a pártosodás természetes, sőt előnyös), de más intézményekben, például az oktatási intézményekben is (ahol a pártszempontok érvényesítése már korántsem ilyen természetes, sőt szerintem egyáltalán nem is kívánatos). Örülnünk kell annak, hogy egyházunk nem szakadt részekre a pártok mentén, és ebben - azt hiszem - a Zsinatnak is érdemei vannak Csak kívánni lehet, hogy ez a jövőben se következzék be, például hogy a püspökségek számának kérdésébe a pártközpontoknak ne legyen módjuk a jövőben beleszólni.

Összefügg ezzel az a nagyon örvendetes tény is, hogy az egyházunkon belüli viták nem kerültek ki a médiumokba és a napisajtóba - vagy legalábbis erre csak nagyon ritkán került sor. Arra szeretném a Zsinat tagjait kérni, hogy a jövőben is - mandátumuk lejárta után is - őrködjenek azon, hogy egyházunk ügyeit mi döntsük el, akik jobban ismeijük azokat, jobban megértjük a kérdéseket és pozitívabban elkötelezettek vagyunk, mint amit várhatunk a médiumok világának minden szereplőjétől.

A másik körülmény, amely csak egyházunkat - talán az összes történeti egyházakat, beleértve az izraelita közösségeket is - érinti, az, hogy derűlátó várakozásainkkal ellentétben a társadalmi környezet sem hazai, sem világméretekben nem mondható különösen fogadókésznek azzal az üzenettel szemben, amelyet feléje közvetíteni szeretnénk és tudunk. A modem társadalmak tagjainak többsége nem Jézus tanításaitól várja azt, hogy az élet végső kérdéseiben útmutatást adjanak. Már annak is örülniük kell, hogy a többség nem ellenséges, sőt talán érdeklődik e tanítások iránt.

Mindennek ellenére, bár kellő

HATALOM AZ EGYHÁZBAN

(Folytatás az 1. oldalról) zavar akadályai lehetnek az egyház tulajdonképpeni szolgálatának. A zsinat ezért arra törekedett, hogy a törvények átfogják az egyházi élet és szervezet egészét.

2. Mindannyiunk számára világos volt és egyértelmű, hogy a jog önmagában sehol sem biztosítja a rendet. Az egyházban sem. Nemcsak azért, mert a modem államokban az egyházi törvények betartása nem kényszeríthető ki. Hiszen a törvények betartatása, ennek kikényszerítése még az államoknak is gondot okoz, noha rendőrségük, nyomozóik, hivatásos ügyészeik vannak. ,Az állam is csődbe jut, ha a keretében élő társadalomból hiányzik az összetartozás érzése" - írja Helmut Kremers („Doch jeder Staat ist überfordert, wo die Gesellschaft, der er den Rahmen gibt, keinen Gemeinsinn mehr aufbringt.” Kremers, Helmut: Gesellschaft will gestaltet sein. Die Zukunftsprobleme dürszerénységgel, de mégis azt hiszem, elégedettséggel, sőt talán bizonyos büszkeséggel tekinthetünk vissza a Zsinatban együtt végzett munkánkra. Éppen a nehézségek miatt, amelyekkel szembe kellett néznünk, örülhetünk különösen annak, hogy mégis megalkottuk azokat a törvényeket, amelyek a megváltozott körülmények között szükségesek voltak. A törvény-előkészítés során felmerülő vitákra bizonyára többen fognak közülünk némi keserűséggel visszaemlékezni. Elsősorban azok, akik ezekben a vitákban alulmaradtak, a kisebbséghez tartoztak. Igazuk is lehet abban az értelemben, hogy álláspontjuk esetleg jobb volt a végül is elfogadott többségi álláspontnál. Hasonlóképpen jogos lehet némelykor az elégedetlenség a viták színvonalával és a javasolt törvényszövegek pontatlanságával. A Zsinat legfőbb általánosítható, az egész társadalom számára is értékes tanulsága éppen ez: így működik a demokrácia. Távolról sem tökéletesen. De még mindig jobban - mint Churchill mondta állítólag -, mint bármely más eddig ismert politikai rendszer.

Egy tényre azonban feltétlenül büszkék lehetünk: a Zsinatban minden határozat, törvény demokratikus úton született meg. Diktatúra sehol sem érvényesült, a Zsinat tagjainak manipulációja nem fordult elő, erre kísérlet sem történt. Ezt nagyon fontos lenne a legkülönfélébb egyházi és nem egyházi fórumokon, magánbeszélgetéseken és közéleti vitákban egyaránt hangsúlyosan kép viselni. Mert éz nagy teljesítmény a mai Magyarországon, és ezzel biztosan jó irányban befolyásoltuk az egész magyar társadalmat.

Engedjék meg hogy mint a Zsinat társelnöke személyesen is megköszönjem ebben a közös munká ban való részvételüket.

Az ünnepi ülés végén dr. Reuss András elnök ezekkel a szavakkal bocsátotta el a zsinat tagjait és az érdeklődő gyülekezeti tagokat, vendégeket: „A Magyarországi Evangélikus Egyház 1991-1997. év között ülésező zsinata befejezte munkáját és feloszlott.” A további lépéseket a jogalkotásról szóló törvény szerint összehívott új zsinat teszi meg. Ezután a zsinati tagok és vendégek átvonultak a Deák téri templomba, ahol kezdetét vette a zsinat munkáját záró,

hálaadó istentisztelet.

fen nicht der Wirtschaft allein überlassen werden. Lutherische Monatshefte 1997,5, 6-7.).

Hatéves zsinati közös munkánkkal, sok gyengeséggel és hibával, arról teszünk bizonyságot, hogy az egyházban mindennek az épülést kell szolgálnia (lKor 14,26), mert a szeretet épít” (lKor 8,1). El kell fogadni valamilyen rendet, mert .Isten nem a zűrzavarnak, hanem békességnek Istene” (lKor 14,35). Megalkothatjuk a legjobb rendet, amelyre ember képes, de az még nem a jó rend, a tökéletes rend, nem az isteni rend, nem Isten rendje. Emberi élet általában, de emberek élete az egyházban is csak úgy lehet, ha egymást elfogadják, befogadják, amint „Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7).

Reformátorainkról sokszor csak úgy beszélnek, mint akik mindenki mástól függetlenül és mindenki más ellenében ragaszkodtak az igazsághoz. Történetüket meg lehetne, meg kellene írni abból a szempontból is, miként tűrtek, dolgoztak, fáradoztak, tárgyaltak és szenvedtek is azért, hogy az egyház egysége fel ne bomoljék.

Luther az úrvacsorái közösséggel kapcsolatosan szól a hívők lelki közösségéről, amely nemcsak Krisztussal, de egymással v^ló átfogó közösség is. Idézem/ Luthert: „Ez a közösség abban áll, hogy Krisztusnak és szentjeinek minden lelki javában részesül s ezeket velük együtt birtokolja az, aki ezt a szentséget veszi, viszont minden szenvedés és bűn is velük közössé válik Eképpen a szeretet szeretetet ébreszt és eggyé tesz. De hogy a könnyen érthető hasonlatnál maradjunk amiképpen valamely város valamennyi polgárának közös tulajdonává válik annak a városnak a neve, tisztessége, szabadsága, minden hasznot hozó ügye, szokása, életmódja, segítsége, támasza, védelme és egyéb hasonló dolgai - ugyanúgy minden veszedelme is: tűzvész, árvíz, ellenség halál, kárvallás, sérelem és hasonlók Mert aki együtt akarja élvezni a javakat, annak együttesen vállalnia kell a terheket is és a szeretetet szeretettel viszonoznia. Nyilvánvaló itt, hogy aki egy polgárt megbánt, az egész várost s annak minden polgárát bántja meg. Aki pedig eggyel jót tesz, az valamennyi többinek a jóindulatát és háláját nyeri el” (Luther Márton:

Bűnbánat, Keresztség, Úrvacsora. Három sermo a szentségekről. Budapest, 1994. 33.). Nem közösség másokkal az, amit csak addig vállalunk, amíg magunknak kellemes, könnyű és gazdagító, de odahagyjuk mihelyt nem az.

Sokkal drágább ez a közösség, amelyet Krisztus szerzett, és ezért sokkalta nagyobb a tét, semhogy megengedhetnénk magunknak, hogy ezt a közösséget felrúgjuk.

Sokat jelent számomra a Kiskátéból a harmadik hitágazat magyarázatának az a mondata, amely így hangzik: „Ebben az anyaszentegy- házban nekem és minden hívőnek naponkint minden bűnt bőséggel megbocsát. ” Ez a mondat arra bátorít, hogy az egyházat a bűnbocsánat helyeként és lehetőségeként írjam le. Ha pedig a bűnbocsánat helye, akkor az egymásnak való megbocsátás helye is és az újjászületésé is, amint Scholz Lászlóval énekeljük az egyházról: „ Újjászült gyermekek bölcsői ringnak” Ha mi magunk sem hiszünk ebben, ha egymásra nézve sem hiszünk ebben, akkor ki hisz a mi tanításunknak?

Az egyház - számomra legalábbis - nem a körülöttünk levő világban folyó népszerű kiszorítósdi, nem a ki kit győz le gyilkos és önemésztő tébolya, hanem szólás és cselekvés másokért. S imádság mások, a világ, az Isten népe megújulásáért, de úgy, hogy mindig hozzátesszük: és kezdd el rajtam, kezdd velem, kezdd nálam, kezdd bennem.

3. A most megalkotott törvények létrehozták az állandóan megválasztott és ezért viszonylag gyorsan összehívható zsinat intézményét. Jogos az aggodalom, hogy ez az intézmény az állandóan y^ltpzó é$ vál- ( toztatható törvények, s ezzel a jogbizonytalanság vagy az önkény lehetőségét hordja magában.

A zsinatot kettős szándék vezette, amikor megteremtette ezt az intézményt. Egyrészt, hogy a gyorsan változó világ külső feltételeire gyorsan válaszolhasson egyházunk Másrészt pedig hogy ne avuljanak el és ezzel ne váljanak betarthatatlanná egyházi törvényeink rnert így az önkénynek nyílhat tér.

4. A törvények az egyházi élet külső kereteivel foglalkoznak. Számos esetben nem a hömpölygő, kavargó, zajló egyházi életet akarják mederben tartani, hanem olyan dolgokat fogalmaznak meg, szabályoznak, amelyek ma esetleg még csak vágyak vagy kívánságok, bár sok helyen, szokás alapján, eddig is sokan szolgáltak odaadással és mentek a dolgok.

A nem lelkészek szolgálatát nagy terjedelemben és részletekbe menően szabályozzák a törvények. A zsinati többség elképzelését próbálom tolmácsolni, amikor ezt úgy értelmezem: a törvények határozott szándéka, hogy egyrészt a tisztséget vállaló nem lelkészek ne csak rangnak tekintsék tisztségüket, másrészt pedig törvény támassza alá tenni akarásukat.

Törvényeink sajátossága az is, hogy igen sok tisztséget ír le és ír elő. Egyesek bizonyára sokallani fogják ezt. A szándék egyértelmű: az egyház szolgálatának és felelősségének sokféleségét megbízottak, felelősök jelenítsék meg és képviseljék. Egy-egy fontos ügynek legyenek elkötelezett ügyvivői.

Sok időt-töltött a zsinat az egyházközség és részei meghatározásával, mert ekörül ismételten bizonytalanság j tapasztalható. További feladat les? a besorolásnak megfelelő jogodat és kötelességeket is meghatározni.

Részletesen foglalkoznak a törvények a jelölésekkel és választásokkal, s ezeket a szabályozásokat külön törvény is tartalmazza. Új vonás a hatéves ciklusokra való választás minden egyházkormányzati szinten.

Hosszú viták után alakult ki a presbitériumok és közgyűlések jogkörének új elhatárolása, feladataik új meghatározása. Kétségtelen, az a vélemény volt többségben, amely a döntésekbe a gyülekezetek széles rétegét látta jónak bevonni. Súlyos az az érv, hogy a közgyűlés, mint szervezeti és döntési forma - enyhén szólva - nem virul egyházunkban. Szeretném úgy értelmezni a zsinat döntését, hogy nem a jelenlegi közgyűlési gyakorlatot tartja jónak, hanem az új törvény feladatunkká teszi, hogy a közgyűléseket - egyrészt megfelelő előkészítéssel és vezetéssel, másrészt pedig aktív részvétellel - tegyük az eddiginél alkalmasabb önkormányzati testületekké.

5. A legnehezebben talán az egyházkerületek számának és területi beosztásának megváltoztatására irányuló törekvések tudtak döntő, kétharmados többséget összekovácsolni. A zsinat végül úgy határozott, hogy három egyházkerületbe szerveződve éljén egyházunk A zsinat rövid mérlegelés után - bizonyára a roppant történelmi változásokra is tekintve - eltörölte az országos felügyelő évszázados intézményét.

A viták kezdetén inkább az a megfontolás fogalmazódott meg, hogy a püspöki tisztben állók számának növelése, a több egyházkerület a kollegiális vezetést segítse.

A problémát a törvény, úgy tűnik, a kollektív - az egyházkerületek püspökeiből és felügyelőiből álló - elnökség intézményével kívánja megoldani. Az egyházkerületek jelenleg elhatározott beosztása nem három aprólékosan kidekázott és egyenlő egységet, hanem három jellegzetes, egymástól sokban különböző egyházkormányzati egységet rajzolt meg. Eltérő alkatú, karizmájú vezetőkre lesz szükség, akik különbözőségeik miatt nem külön úton járnak, hanem ajándékaikkal egymást kiegészítik és gazdagítják. Ennek a törvénynek a megvalósítása bizonyára sok energiát, képzelőerőt, hitet és szeretetet kíván még tőlünk és egyházunk népétől, bizonyára idő is kell, míg teljesen kialakul. A zsinati küldöttek jól tudják, mennyi kérdésem volt mindezzel kapcsolatban, s a jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy az elhangzott érvek, nem,v győztek) meg. A feladat nagyságát mégsem elriasztásul, hanem lelkesítésképpen ecsetelem. Tudatosan nem az anyagi következményeket mérlegelem: nem mintha levegőben járó fantaszta lennék, aki fölöslegesnek, vagy mellékesnek tartja azt, hanem azért, hogy más dolgokat és értékeket előtérbe helyezve törekedjünk a megoldásra.

A hat év során visszatérő fogalom volt a hatalom kérdése. Kinek van hatalma az egyházban? Mire van hatalma? Miből áll ez a hatalom? Az egyik oldal azt monda, hogy semmi hatalma sincs, a másik oldal mégis szemére veti, hogy túl nagy a hatalma. Hitvallásaink szerint a püspököket „a következő hatalom (joghatóság) illeti meg: bűnöket megbocsátani, az evangéliummal ellenkező tanítást elvetni, és a gonoszokat, akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből ki- rekeszteni - nem emberi erővel, hanem az igével (CA XXVIII, 21; vö. Konkordia Könyv 1,56). S hozzáteszik „isteni jog szerint ... nincsen különbség püspök és lelkész között” (Értekezés, 65; vö. Konkordia Könyv II, 226).

Az ige hallgatóinak pedig - mondja Luther - „nemcsak joguk és hatalmuk van mindazt, ami prédi- káltatik megítélni; hanem tartoznak is, kötelesek is megítélni, Isten szent felségének kegye elvesztésének terhe alatt” (Luther Márton: A keresztyén gyülekezet jogáról és hatalmáról. Masznyik, IV. kötet. Pozsony, 1908. 73.).

A jog kérdése így vezet el az evangéliumhoz, amelyről Pál írja: „Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére” (Róm 1,16). Az evangélium tehát embert, életét és világát megújító hatalom. Megalkottuk törvényeinket, egyházunk számára a közös élet rendjét, de nem az emberi rend tartja meg az egyházat, hanem ez az evangélium. Zsinati erőfeszítéseinknek akkor volt és van értelme, ha ez az evangélium felhangzik nekünk és általunk, meghallgattatik köztünk és szerte e hazában s a nagy világon. A többi már ném a mi dolgunk, hanem Istené, „mert Isten igéje nem tétlen vagy holt, hanem élő és ható beszéd” (Luther: Nagylcáté, I. 101; vö. Konkordia Könyv II. 111)Ez a beszéd az, amiből él az egyház.

Ez a beszéd az, amelyért él az egyház.

)

l